Jäger álmatlanul feküdt az oldalán. Nem kapott büntetést, csak egy feladatot. Megölte az egyik kémjüket, akit az emberek egynek tartottak maguk közül. Ha ez a cselekedet következménnyel jár, csak annyit kellett tennie, hogy helyre rakja a dolgokat. És eljött az idő.

Csöndben figyelte, ahogy Helen halkan szuszog mellette. Bármit megtett volna azért, hogy biztonságban tudja, ebbe pedig beletartozott az is, hogy szétszedi bármelyik robotot, aki árthat a lánynak. Helen szája enyhén nyitva volt, az arca kisimult, viszont a szemöldökei közül még így sem tűnt el az makacs ránc. Mindig durcásan nézett, kivéve ha nevetett, de Jäger ezt is elragadónak találta benne.

Visszagondolt az első találkozásukra, amikor Helen ököllel képen vágta, és elmosolyodott. Sosem gondolta volna, hogy a találkozásuk többen végződik majd, mégis itt feküdt, vele szemben a világ legcsodálatosabb lányával. Helen álmában elmosolyodott, ami az ő arcára is mosolyt csalt. Tudta, hogy holnap nehéz feladat vár rá, és bármennyire is vágyott rá, hogy Helen mellette legyen, azt is tudta, hogy nem viheti magával, hiszen veszélybe sodorná. Átölelte volna, még utoljára, de nem tette, nehogy felébressze. Csak nézte, és azon gondolkodott, hogy mi lesz, ha másnap minden véget ér a számára. Nem jött álom a szemére, és nem mozdult. Csöndben feküdt, nehogy véletlen felébressze valamelyiküket, egészen hajnali ötig. Akkor jött el az ideje.

Halkan felkelt, és óvatos léptekkel megkerülte az ágyat. Leguggolt Mike mellé, és megbökte az oldalát.

„Mike"

Mike álmosan résnyire nyitotta a szemét.

„Hm?"

„Elmegyek." Jäger a padlót bámulta. „Vigyázol majd Helenre, ha esetleg nem jönnék vissza"

Mike felé fordította a fejét.

„Miért ne jönnél? Párszáz ember meg se kottyan neked. Rájuk lépsz, és nekik annyi"

„Nem akarom bántani őket"

„De akkor meg fognak ölni!"

„...Tudom."

Egy kis időre csend telepedett közéjük, aztán Jäger folytatta.

„Helent ne engedd utánam, jó?"

„Úgy is tudod, hogy nem fogom tudni visszatartani. Nagyon oda van érted a csajszi."

Jäger elmosolyodott.

„Akkor elviszem a kulcsot is." Mike-ra nézett. „Te elleszel vele egy napig?"

„Ja. Csak gyere vissza. Én az építéshez értek, nem a bébiszitterkedéshez."

„Nem ígérek semmit."

„Haver, ne ásd el magad előre, csomó mindent túléltél már. Ezt is túl fogod"

„Remélem." Jäger átnyújtott valamit Mike-nak. „Mindenesetre itt a pótkulcs. Ne mondd el Helennek, mert keresni fogja"

Mike vigyorogva felemelte a takarót.

„A gatyámban aztán nem"

Jäger felkuncogott.

„Hülye" Aztán kezet nyújtott. „Vigyázzatok magatokra."

Kezet fogtak.

„Te is, haver."

Jäger felvette a cipőjét, aztán óvatosan kinyitotta az ajtót.

„Köszönök mindent"

Az utcán még sötét volt, amikor elindult. Ő ennek ellenére tisztán látott. Aznap lekapcsolták a lámpákat, hogy megelőzzék az emberek támadását, és mindenkit megkértek, hogy maradjanak otthon.

Jäger hallgatta, ahogy a léptei alatt ropog a hó. Erősen szorította a kezében a fegyvert, amit kapott. Bevetésen volt, és ugyanaz az őrjítő érzés kerítette hatalmába, mint a háborús mezőn. Látszólag kifejezéstelen arccal, és határozott, magabiztos léptekkel haladt előre, de legbelül remegett. Akárcsak a katonaságban, ezúttal is felkészült, hogy lehet ez lesz az utolsó küldetése.

Egyszerre három képet látott a sajátján kívül, így tudta, ha esetleg máshol támadnak a városra, és gyorsan helyszínt kellene váltania.

Óvatosan befordult egy utcácskába, és halkan elsétált a kukák mellett. A végén megtorpant, és a fegyvert a mellkasához szorítva várt. Nem tudta kizárni a maszk repedését, de nem bánta. Helenre emlékeztette, és kesernyés megnyugvást nyújtott neki az emlék. Akkor bánta meg, hogy nem hozott magával valamit Helentől, ami vele lehet az utolsó pillanatokban.

Órákat állt a hidegben, és mozdulatlanul várt. Csak várt, de a félelme nem csillapodott. A képek lassan megszűntek, és egyedül maradt. Senkit se látott, ahogy őt se látták. Egyedül maradt. A társait akarta, valakit, akivel harcba vonulhat az oldalán, de teljesen magára volt utalva. Még sosem érezte ilyen kiszolgáltatottnak magát. Legszívesebben egy sarokba, vagy valaki meleg ölelésébe bújt volna. A teste viszont nem mozdult. A teste a feladatot végezte, amit kapott.

Messziről emberek halk sutyorgására, és gyors léptekre lett figyelmes. A hangok irányába fordította a fejét, és elindult. Gyors, hangtalan léptekkel, igyekezett, és émelygett körülötte a világ. Úgy érezte, mintha nem is vele történnének a dolgok. A gondolatai Helen körül forogtak, és felidézte az együtt töltött percek minden egyes részletét. Tudta, hogy a csapat több felé vált, de ő a vezetőt akarta megtalálni. Ha őt kiüti, az egész csapatot kiüti.

A nap lassan felkelt, és a téli félhomályban meglátott egy csoportot. Messze jártak még, és egy nagy fekete masszaként, lassan lopakodva közeledtek. Jäger megmarkolta a fegyvert. Még nem lőhetett. Óvatosan visszalépett a fényről egy utcácskába, és megbújt a sötétségben. Várt. a fülében pedig a szíve ritmusa dobogott. Nem akarta az emberek hangját hallani. Megpróbálta kizárni, és ezzel csillapítani a félelmét.

A csapat egyre közeledett, az élen pedig egy vörös hajú nő lépdelt. Jäger rögtön felismerte. Agate. Tudta, hogy elsősorban ő a célpontja, de rettegett a nőtől.

Képtelen volt kizárni a közeledő csizmatalpak hangját, és a saját lélegzése szaporaságát.

Három.

Meggyőződött róla, hogy a fegyvert működőképes, és a falnak vetette a hátát.

Kettő.

Lehunyta a szemét, és csak a feladatra koncentrált. Azzal nyugtatta magát, hogy a golyók nem tudnak neki ártani, ahogy az emberek elől is könnyűszerrel elfuthat.

Egy.

Emlékeztette magát, hogy miért is csinálja ezt. Nem magáért, nem azért, hogy jóvá tegye, hogy végzett Ottóval, hanem a robotok szabadságáért. A békéért, és Helenért.

Óvatosan kilesett az egyik, résnyire nyitott szemén keresztül, és halkan mély lélegzetet vett. Helenért képes lett volna az életét adni. Igaz?

Ha a teste engedi, már elfutott volna. De nem engedte. Mozdulatlanul állt, és figyelte, ahogy a vörös hajkorona feltűnik a fal takarása mögül. Agate felszegett fejjel vonult előre, mögötte a felfegyverkezett tömeggel.

Most!

Jäger nem mozdult. Nem bírt megmozdulni. A csapat elé kellett volna ugrania, és annyi embert meglőni, amennyit az idő enged, de a lábai a földhöz fagytak. Csendben figyelte, ahogy a csapat elvonul a szeme előtt, miközben ő a sötétben lapult.

Újból összeszorította a szemét, és a falnak vetette a fejét. A fejében cikáztak a gondolatok. Ki kell lépned! A csapatomat akarom! Életében legelőször teljesen egyedül volt. Senki se hallotta a gondolatait, senki se látta amit ő látott, és ez az üresség megrémítette. Legutóbb akkor érzett ehhez hasonlót, amikor elvesztette a társát. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy ilyen érzés-e embernek lenni.

Lassú, de biztos mozdulattal kilépett az útra. A csizmája alatt halkan megroppant a hó. Újabb lépést tett, amíg az utca közepére nem ért. A távolodó csapatot nézte, közben szorosra fogva a fegyvert. Kinyitotta a száját, de nem jött ki belőle hang.

„Hé" Kiáltotta. „Itt vagyok! Itt vagyok..."

A feje felé emelte a fegyvert.

- Hé! – A hangja elvékonyodott, és magával ragadta a szállingózó hó. – Emberek!

Jäger akkor csak egy dologra gondolt. Helenre. A szeme elé emelte a fegyver célcsövét, és lőtt. Helenre, ahogy biztonságban alszik otthon az ágyban. Kicsivel később egy ember összeesett a tömegben. Arra gondolt, hogy mennyire szereti, a következő pillanatban pedig eltalálta a vállát egy golyó. A dzsekije kilyukadt, és a tollpihék száza repült ki belőle. Nem sokkal később újabb lövés süvített el a feje mellett, a csapat pedig harsogva visszafordult.

Jäger tudta, hogy van tíz másodperce, amíg a feldühödött embertömeg eléri, így újból lőtt. Nem volt elég tölténye ahhoz, hogy mindenkit lelőjön, és erre csak abban a pillanatban ébredt rá.

Ijedten hátrált egy lépést. Egy pillanatra az érzelmei átvették a teste, és a parancs fölött az irányítást. A maszk mögött nem látszott, de hatalmasra tágult szemekkel nézte a felé rohanó embereket. Agate nem futott. Ő mozdulatlanul állt, és őt nézte.

Jäger célzott, és lőtt. Újabb három ember esett a földre.

„Helen felébredt, haver" Hallotta Mike Hangját. „Ajánlom, hogy haza gyere, mert különben teljesen kikészül"

Jäger hátrált, de tudta, hogy nem menekülhet örökké. Mindig épp csak annyira távolodott el, hogy az emberek ne érjék el. Golyók záporoztak felé, és nem kevés el is találta. Mégse futamodhatott meg.

Lőtt, egészen addig, amíg a tár üresen kattant. Rádöbbent, hogy nincs terve arra, hogy ezek után mit tegyen. El akart futni, de a lábai nem engedték. Még nem végzett.

Lenézett, egyenesen az egyik felé rohanó férfi szemébe. Találkozott a tekintetük, de épp mielőtt a férfi bele vághatta volna a fegyvernek használt piszkos konyhakést, egy altató lövedék állt a homlokába. Jäger figyelte, ahogy a férfi szemei hátra fordulnak, kiejti a kezéből a kést, és a földre esik.

Jäger körülnézett. A lövés nem tőle jött. Próbálta felvenni a kapcsolatot a társaival, hogy megértse, mi folyik itt, de még mindig egyedül volt. Újabb lövések suhantak el mellette, az embertömegre célozva. Az egyik lövedék eltalálta Agate-t. Ez tett pontot a támadás végére. Agate térdei összecsuklottak, és a földre rogyott.

- Ez csapda! – Üvöltötte az egyikük.

Jäger megfordult, és rohanni kezdett, közben az épületek tetejét figyelve, a lövedékek gazdáját kutatva. Ahogy futott, tollak, és hó szállingózott körülötte. Hirtelen remény töltötte el. Mégse volt annyira egyedül, mint ahogy hitte. Az egyik épület teraszáról Günter célzott a tömegbe.Egy pillanatra találkozott a tekintetük, Günter pedig bólintott egyet.

„Mike, mondd meg Helennek, hogy minden rendben lesz!" Lihegett boldogan, és a válla mögött visszapillantott. Látta, ahogy két alak felemeli a földről Agate-t, és menedékbe vonszolják. Jäger elhaladt egy keskeny utca mellett, ahonnan a következő pillanatban egy katonai robot ugrott ki, a kezében ugyan olyan fegyverrel, mint amit neki adtak. Ekkor jött rá, hogy az erősítés mindig is ott volt mellette, csak nem látta. Az élete biztonságban volt, így végre fellélegezhetett. Habár továbbra se tudta felvenni a társaival a kapcsolatot, már közel sem volt olyan egyedül, mint gondolta.

Rohant, nem állt meg, egészen addig, amíg biztonságban nem érezte magát.

Az emberek távoli kiáltásai és fegyverropogás lassan elhalt. Minden jel arra utalt, hogy megszakadt a lázadás.

Jäger leült egy hóval borított betontömbre, hogy kifújja magát, és a tenyerébe temette az arcát. Halkan zokogni kezdett, de nem a félelemtől. Boldog volt, megkönnyebbült, és hálás, hogy életben maradt. Hálás, hogy haza mehet, és újra láthatja Helen mosolyát. Hogy megölelheti, és, hogy elmondhatja, hogy mennyire szereti.

„Hé" A hirtelen hang hallatán megugrott. Észre se vette, hogy Jürgen ott áll mellette. Nem is hallotta a lépteit.

- Atya ég, de megijesztettél! – Szipogott.

Jürgen idétlenül elvigyorodott. A kezében tiszta, és ép ruhákat tartott.

„Nem láttad, hogy jövök, mi?"

„Nem..." Jäger szeméből újra folyni kezdtek a könnyek. „Annyira örülök, hogy itt vagy!" Az orrát törölgetve Jürgen vállába fúrta a fejét.

„Jól van, semmi baj. Már vége" Simogatta a hátát a szabad kezével Jürgen. „Hoztam neked ép ruhát." Megveregette Jäger vállát, mire tollpihék szálltak a levegőbe. Jäger röhögve elhúzódott tőle, és könnyes szemekkel elvette a szettet.

- Köszi. Most igazán szükségem lesz rá.

- Jól szétlőttek, hallod. – Vizsgálta keresztbe font kézzel Jürgen a lyukacsos ruhákat, és Jäger néhol kilátszó szürkés bőrét.

- Húzhattam volna golyóálló mellényt is a terepmintás helyett, mi?

- Úgy is hoztam váltót...

- Köszi, egy angyal vagy. – Vigyorgott Jäger, miközben kibújt a ruháiból.

„Haver, én esküszöm leütöm ezt a lányt. Nem bír a seggén maradni, hol vagy már?"

Jäger felnevetett.

„Nyugi Mike, nemsokára elindulok."

„Hát ajánlom is, ez a csirke felforgatott mindent a pótkulcsért"

„És, megtalálta?"

- Tudom, Helen is hívott már annak. – Húzta ki magát büszkén Jürgen.

„Szerinted?"

„Akkor mégsem forgatott fel mindent." Vigyorgott Jäger, aztán Jürgenre pillantott.

- Hát, biztos nem akkor, amikor rányitottatok a hotelban. Még mindig nem akarod megmutatni azt az emléket? – Jäger épp az új nadrágot húzta, Jürgen pedig felnevetett.

- A seggedre is lyukat lőttek.

- Tudom. Érzem. – Jäger felegyenesedett. Jürgenen keresztül látta az alsóján keletkezett lyukat. – Na?

- A válaszom nem. – Vigyorgott Jürgen. „Úgy se tudnád rá kiverni. Persze van egy ajánlatom."

Jäger megforgatta a szemét.

„Csak nem?"

„Megmutatom, ha nem nyírsz ki, ha elhívom Ewát egy randira"

- Te tényleg egy angyal vagy, Jürgen. – Fonta keresztbe a kezét Jäger. – Egy bukott angyal.

- Oooof. – Jürgen az öklével a mellkasára vágott, mintha szíven szúrták volna Jäger szavai. – Ez fájt. „Akkor gondolom a válaszod nem"

„Nem, hát. És ha bármit megpróbálsz, nem csak az én alsógatyámon lesz lyuk"

„Hajaj, nagyon félek" Vigyorgott Jürgen.

- Na, gyere ide, te! – Húzta magához Jäger és még egyszer megölelte. – Köszönöm, hogy eljöttetek értem. – Suttogta.

- Ez csak természetes. – Válaszolt Jürgen, és viszonzás képpen megveregette a hátát.

Mivel egy ideje már nem töltöttem fel új fejezetet, most kettőt kaptok. <3 Ez a fejezet kicsit más, mint a megszokottak. Nem Helen szemszögéből van, és így egy kicsit belepillanthattatok, hogy mit élt át Jäger, amíg Helen otthon ült, hogy milyen robotnak lenni, és ha ezután újra olvassátok a 46. fejezetet, sok minden új értelmet fog nyerni. Ezen kívül még egy fejezetet tervezek, ami ehhez hasonló,  és nem Helen szemszögéből van. A következő részt nemsokára hozom. Remélem, azért ez is tetszett, és nem volt túl idegen.