Reggel szokatlanul világosra ébredtem. Még fáradt voltam egy kicsit, a levegő pedig lehűlt az este alatt, úgyhogy kinyújtottam a karom, hogy közelebb húzódjak Jägerhez. A kezem viszont a semmit érintette. Kipattant a szemem, és körülnéztem. Nem volt mellettem más, csak az üres takaró. Egyedül voltam. Pontosabban...

Hirtelen felültem, és körülnéztem. Mike még mindig az ágy szélén feküdt a hátán, és a kezével takarta a szemét a nap elől. Jägert sehol se láttam. A fürdőszoba ajtaja nyitva volt, de üresen állt, ahogy a konyhában se láttam.

- Hol van? – Kérdeztem ijedten.

- Elment. – Jött Mike álmos válasza.

- Elment? Hova?

Mike közömbösen felsóhajtott.

- Emberekre lövöldözni. Valahol a városban van.

- Micsoda? – Olyan hirtelen kiáltottam fel, hogy Mike összerezzent, és a keze alól rám pillantott.

- Nyugi, csak altatóval...

- De miért? Most mi van? – Értetlenül bámultam, és tök hülyének éreztem magam. Miért lövöldözne Jäger emberekre, amikor az egésznek ellene van?

Mike fáradtan felsóhajtott, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Csak helyre rakja, amit elrontott. Megmentett téged, kinyírta Ottót, és ezzel magára haragította azokat az embereket. És tekintve, hogy ők nem tudták, hogy Ottó robot, bosszúból most támadnak.

- Most? – Kipattantam az ágyból, és a cipőmhöz rohantam. – De Bella azt mondta, hogy-

- Ja, mivel találkoztatok előbbre hozták a támadást.

- Miért?

- Mert tudták, hogy figyelmeztetni fogod Jägert. – Mike megköszörülte a torkát. – Gondolom váratlan támadást akartak szervezni, vagy valami hasonló.

Éreztem, ahogy elszorul a torkom. Láttam, hogy mire képes Agate csapata, és akkor még nem is voltak dühösek.

- De Jäger...

- Ne aggódj, nem lesz semmi baja. – Legyintett Mike.

- Mike, azonnal el kell mondanod, hogy hol van! – Kiáltottam, mire összerezzent, és nehézkesen a könyökére támaszkodott.

- Hát, figyelj... – Megvakarta a tarkóját. – Azt sajnos nem mondhatom el.

- Miért nem?

A kérdésemre visszahuppant a párnára.

- Jäger kért meg rá. – Sóhajtott. – Nem akarja, hogy utána menj, és bajba keveredj.

- Tudok vigyázni magamra! – Dobbantottam mérgesen, mire kesernyésen felnevetett.

- Persze, azért van nekem is lőtt seb a mellkasomon. – Aztán felém fordította a fejét, komolyra vette a szót. – Ne menj most ki, Helen. Nem biztonságos, tényleg nem. Tudod, mire képes egy feldühödött ember tömeg.

- Jó, és Jägerrel mi lesz?! – Hadonásztam. – Őt ki védi meg? Mi van, ha elkapják?

Mike komolyan a szemembe nézett, de a tekintetében aggodalom csillant.

- Nem lesz baja. Egyrészt golyó álló, másrészt olyan helyről lő, ahonnan nem láthatják.

- Akkor is muszáj megtalálnom! – Törtem ki. – El se tudtam búcsúzni tőle.

- Helen! Azért nem búcsúzott el tőled, mert tudta, hogy vele akarnál menni. Direkt hagyott itt, hogy ne legyen bajod. – Mike hangja olyan komolyan csengett, amit tőle még sosem hallottam.

- De-

- Semmi de! – Fáradtan felsóhajtott. – Feküdj vissza, és hidd el, mire felébredsz, már itt is lesz.

- Üljek itt, amíg őt bármikor agyonverhetik?! Hát azt lesheted! – Mérgesen a kabátomért nyúltam. Megígértem Jägernek, hogy ha harcolunk, együtt tesszük majd, erre itt hagyott.

Mike nehézkesen a könyökére támaszkodott, és szomorkásan felém fordult.

- Nem foglak tudni lebeszélni, mi? – Megráztam a fejem, és a kilincsre tettem a kezem.

- Semmivel se. – Lenyomtam, de az ajtó nem mozdult.

– Ezt Jäger is sejtette. – Sóhajtott Mike. Nem tudtam nem észrevenni az ajka sarkán kunkorodó halvány mosolyt. – Ezért zárta be az ajtót.

Pár másodpercig értetlenül pislogtam. Ez nekem eszembe se jutott volna. Igazán cseles húzás. Még egyszer a meggyőződés kedvéért lenyomtam a kilincset, aztán csípőre tett kézzel elléptem az ajtótól.

- Biztos van valahol pótkulcs. – Dörmögtem magamban. Mike nem válaszolt, csak fáradtan felsóhajtott. Felé fordultam – És te biztos tudod, hogy hol van.

- Én annyit tudok, hogy nem azért maradtam életben, hogy te most kimenj és megölesd magad. – Morogta, és a párnát átölelve hátat fordított nekem. – Hagyjál pihenni.

- Hát jó. – Szusszantam. – Akkor majd megkeresem egyedül.

Az elkövetkezendő pár órám azzal telt, hogy mindent felforgattam, a konyhától kezdve a fürdőszobán keresztül a bútorokig, persze nem jártam sikerrel. Már elkezdett fájni a hátam, mire az ajtó felől felhangzott a kulcszörgés. A következő pillanatban pedig már nyílt is az ajtó, és Jäger lépett be rajta. Nem nézett ránk, csak bevágta az ajtót, elfordította benne a kulcsot, aztán a földre dobta a fegyverét.

- Jäger! – Boldogan elé szaladtam, és a nyakába ugrottam. – Úgy aggódtam érted!

Szelíden és hosszan átölelt, közben a hajamba fúrta az arcát. Sokáig nem engedett el.

- Nem kellett volna. Csak a munkámat végeztem. - Motyogta.

Elhúzódtam tőle, és dorgálva a szemébe néztem.

- Miért nem szóltál, hogy elmész?

A tekintete fáradt volt. Megdörzsölte az arcát, és felsóhajtott.

- Mert nem akartam. – Egy kicsit bővebb válaszra számítottam, és meglehet, hogy ez az arcomon is látszott, mivel kis hallgatás után folytatta. – Meg mert veszélyes.

A szememet forgatva felsóhajtottam.

- Ja, tudom, veszélyes, Mike is ezt mondta...

Jäger elindult, és fáradtan Mike mellé, a matracra huppant.

- Holnap is elmegyek. – Motyogta. – Visszavonták a támadást.

- Én is veled megyek. - Vágtam rá, mire egy elnyűtt, hosszú morgás érkezett válaszul.

- Nem vihetlek magammal. A civileknek amúgy is otthon kell maradnia, a biztonság érdekében.

- De-

- Ezt nem én találtam ki. Nem akarjuk, hogy bárki megsérüljön.

- Ja, és ezért lövöldözöl emberekre, mi? – Éreztem, hogy elfog a düh. Értettem, hogy mi folyik odakint, de hónapokat túléltem ebben a körülményben, és semmi bajom nem esett. Na jó, eltört a kezem, meg felszakadt a homlokom, de semmi komoly...

Jäger az ajtó sarkánál heverő pisztolyra mutatott.

- Altató van benne. – Motyogta. – Nem lesz tőle senkinek se baja. Különben se ölhetek embert...

Bemásztam mellé az ágyra, és a példáját követve a hasamra feküdtem.

- De csókolni megcsókolhatsz egyet, nem?

A kérdésemre elmosolyodott, és pirulva a párnájába fúrta a fejét.

- Most már igen. – Kuncogott aztán, és egy puszit nyomott az arcomra. Én egy csókot az ajkára, ami még mindig hideg volt a kinti téltől.

Mike a nemtetszését jelezve morgolódott mellettünk.

- Én is kérek puszit! – Nyafogott, mire Jäger fáradtan visszaejtette a fejét a párnára, aztán egy sóhaj kíséretével megfordult.

- Na, gyere ide. – Azzal megragadta Mike arcát, és közelebb hajolt hozzá.

- Nem tőled, hanem Helentől! – Kiabált Mike, persze Jäger nem tágított.

- Mi van, már nem kell a puszi? – Nevetett.

- Nem! – Hadonászott Mike, miközben megpróbálta lefejteni magáról Jäger kezét.

- Még a gyógypuszi sem? – Gügyögött Jäger, és közelebb hajolt.- Mert nekem az most igazán jól jönne.

- Az se, már jól vagyok! – Tiltakozott Mike, de Jäger ennek ellenére összepuszilta az arcát.

- Most még jobban leszel! – Vigyorgott, Mike pedig olyan morcos képet vágott, hogy elnevettem magam.

- Ezt még visszakapod! – Morogta, és meglengette az öklét Jäger szeme előtt. – És nem puszi formájában!

- Awww, nagyon félek! – Nevetett Jäger, aztán játékosan oldalba vágta Mike-t. – Na, de most már hagyj egy kicsit lazulni.

- Amíg nem löktök le újra az ágyról, nekem oké. – Vont vállat Mike, mire Jäger fejcsóválva hátat fordított neki.

- Hallottad, mit mondott. – Mosolygott.

- Nincs lökdösődés. – Bólintottam.

Mosolyogva magához húzott, és átölelt.

- Nincs hát.

Már vártam a pillanatot, amikor végre kettesben lehetünk majd, és tényleg semmi se szakíthatja félbe a magányunkat.

Sziasztok, életben vagyok, csak elkezdődött az egyetem.