Először azt hittem, hogy meglőttek. Még a fájdalmat is éreztem, a mellkasomban, de aztán kinyitottam a szemem. Bella zihálva állt, pár méterre előttem, a lábánál pedig feküdt valaki. Mike! Nem mertem odarohanni, féltem, hogy engem is lelő, de közben tudni akartam, hogy Mike életben van-e még. Nem mozgott.

Bella tágra nyílt szemekkel nézett, és folytak a könnyei. Egy lépést hátrált, és majdnem kiejtette a kezéből a pisztolyt. Mike-ra pillantott, aztán újra vissza rám, majd megfordult, és elrohant.

Ekkor futottam oda Mike-hoz, aki a hasán feküdt az aszfalton. Csak ahogy közelebb értem, láttam meg, hogy egy fekete tócsában fekszik.

- Mike! – Kiáltottam, és letérdeltem mellé. – Mike, kérlek tarts ki!

A hátára fordítottam, és az ölembe húztam. A kabátját átáztatta a vér, és egy fekete foltot hagyott a mellkasa bal oldalán. Óvatosan megráztam, de nem reagált. A feje oldalra csuklott.

- Mike! – Üvöltöttem. Próbáltam uralkodni az érzéseimen, és nem pánikolni, de rettegtem. Hevesen vettem a levegőt, és magamat okoltam az egész miatt. Erősen szorítottam, mintha ez benne tarthatná az életet. Az arca eltorzult, összeszorított szemekkel feküdt, a szájából pedig egy sötét vércsík csordogált.

- Mike, kérlek, kérlek, nyisd ki a szemed! – Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Nem hagyhattam, hogy meghaljon, de egyedül nem boldogultam.

Remegő kézzel előkotortam a telefonom, és megkerestem Jäger számát. Addigra már alig kaptam levegőt. Szédültem, hányingerem volt, és úgy éreztem, hogy el fogok ájulni.

- Helen? – Pár csöngés után felvette. – Hol mászkálsz, már mindenhol kerestelek!

Nem bírtam válaszolni. Zihálva nyeltem a könnyeim, közben próbáltam kinyögni valamit.

- Helen, mi történt? – A hangja azonnal megváltozott. – Valami bajod esett?

Nyüszítve kerestem a szavakat, közben Mike arcát figyeltem. Éreztem, ahogy a vére átáztatja a kabátom, és képtelen voltam megszólalni.

- Helen, nyugodj meg, kérlek, mond el mi történt.

- M... Mike! – Csak ennyit tudtam kinyögni.

- Azonnal ott vagyok! – Mondta, a lehető legnyugodtabb hangnemmel. – Maradj ott, ahol vagy. Minden rendben lesz!

Lerakta a telefont. Egyedül hagyott, és még meg se kérdezte, hogy hol vagyok.

Mike-ra néztem. A mellkasa alig láthatóan emelkedett, és süllyedt. Aztán nyöszörögve résnyire nyitotta a szemét, és felém fordította a fejét.

- Mike! – Visítottam. Egy erőtlen nyögés jött válaszul, de nekem ez is elég volt. – Kérlek, ne halj meg!

- Nem fogok. – Morogta, aztán vért köhögött a kezébe, és erőtlenül a homlokára tette a karját. – Anyám, ez de szar volt.

- Mike! – Szipogtam, az egyik kezemmel őt tartva, a másikkal a könnyeim törölgetve.

- Helen, fogd már be. – Sóhajtott. – Nem örülnék neki, ha – Újra köhögött – a fülem is elkezdne vérezni.

- Jó, csak... Annyira örülök, hogy jól vagy.

- Hát, azért azt nem mondanám. – Oldalra biccentette a fejét, és krákogva felnyögött. – Tudtam, hogy el kell kísérjelek. Jäger mondta, hogy tehetséged van a bajba keveredéshez.

Könnyes szemekkel felkuncogtam.

- Nem direkt csinálom.

- Gondoltam... - Sóhajtott. – Különben nem feküdnék most itt átlőtt tüdővel.

- Köszönöm, hogy megmentettél... - Suttogtam, mire csak legyintett.

- Nem tesz semmit. Bármelyikünk megtette volna. Te is, ha olyannal vagy, aki sokkal könnyebben meghal.

Őszintén elgondolkodtam rajta, amit mondott. Nem voltam benne biztos, hogy valaha képes lennék feláldozni magam valaki másért.

Ekkor hallottam meg Jäger lépteit. Rohant, és alig fél percen belül elénk ért.

- Mike! – Letérdelt, de nem mert Mike- hoz érni. – Jól vagy?

- Jah... - Vakkantotta Mike.

- Akkor veszed ki a fejed a barátnőm öléből! – Kiáltott rá, mire Mike kipillantott a karja alól, és elvigyorodott.

- Ő legalább tett valamit azért, hogy kényelmes legyen a halálom. – Köhögött, és éreztem, ahogy kényelembe helyezi magát a combomon. Jäger egy mozdulattal maga elé, a földre húzta. Mike felmordult. – Ez a hála, hogy megmentettem? Én itt meghalok, te meg felmosórongynak használsz?

- Összevérezted a hófehér kabátját, te buta! – Mutatott felém Jäger.

- Engem nem zavar. – Szabadkoztam.

- Na, látod, Helent nem zavarja! – Vágta rá erőtlenül Mike, aztán a könyökére támaszkodott. A vérzése nem állt el.

- Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? – Tört ki Jäger, és elcsuklott a hangja. – Kellett neked szuperhőst játszanod, te idióta!

Jägert néztem. Remegett a hangja, és könnyektől csillogott a szeme.

- Egy köszönöm is megteszi. – Motyogta Mike. Jäger ehelyett felkapta, és a karjaiba zárta. Zokogva szorította magához, és a fejét Mike kabátjába fúrta.

- Te hülye! Hülye, hülye hülye! – Tompán hallottam a hangját. Eddig még csak egyszer láttam ilyen kétségbeesettnek.

- Óvatosan, te idióta! – Nyögte fájdalmasan Mike, de nem mozdult. A feje erőtlenül Jäger vállára csuklott, a kezei, mint a rongybabának, lógtak mellette, a mellkasából pedig csordogált a vér.

- Ki kell tartanod, érted? – Bömbölt Jäger. – Nem halhatsz meg te is itt nekem!

- Összenyomsz. – Krákogott Mike, de Jäger nem engedte el. A kabátjába markolt, és csak szorította.

Azt hittem, Jäger tudni fogja majd, hogy mit kell tenni, de úgy tűnt, hogy fogalma sem volt. Sőt, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy Mike-t súlyosabban meglőtték, mint ahogy bármelyikük is mutatná.

- Jäger! – Szóltam közbe. – Most mit tegyünk? Kórházba kellene vinnünk nem?

Jäger felnézett Mike kabátjából. A szeme könnyes volt, és eltorzult a fájdalomtól.

- Az túl messze van. – Szipogta. – Haza visszük.

- Haza? – Ismételtem.

- Igen, haza. – Mondta, aztán letérdelt, és óvatosan a karjaiba emelte Mike-ot. – Talán rendbe tudlak hozni.

Mike nyöszörögve tudatta velünk a nemtetszését, aztán a feje Jäger karjára csuklott.

- Ha ezt nem élném túl, mondd meg Szivinek, hogy a meglepetés ott van nálam a második polcon. – Motyogott erőtlenül.

- Ne beszélj baromságot! – Mordult rá Jäger. – Túl fogod élni!

Mike nem válaszolt, csak felsóhajtott.

Jäger felemelte, és sietős léptekkel elindult. Lehajoltam a zacskó ajándékért, és követtem. Nehéz volt lépést tartani vele, mert gyorsan szedte a lábait, de igyekeztem nem lemaradni. Még időm se volt, hogy megköszönjem Mike-nak amit tett, és hihetetlenül nagy bűntudatom volt. Úgy éreztem, hogy a lövésnek engem kellett volna eltalálnia, és nem őt. Ha meghal az sosem bocsájtom meg magamnak.

Jäger meg se várta, hogy utolérjem őket, berúgta az ajtót, és lefektette Mike-t az ágyra. Megigazította a feje alatt a párnát, aztán azonnal a szekrényhez sietett, és kidobált belőle mindent. A ruháit, a cipőket, zoknit, és még a sakktáblát is. Én már csak arra értem haza, ahogy előráncigál egy poros elsősegély dobozt, és elindul Mike felé, de majdnem orra bukik a fegyver halomban, amit még mindig nem pakoltunk össze.

Lerúgtam a cipőmet, villámgyorsan a földre dobtam az ajándékokat, és a kabátomat, és már rohantam is Mike-hoz.

A takarón feküdt, és nehezen vette a levegőt. Leültem mellé az ágyra, és megpróbáltam nyugtatgatni, de Jäger szó szerint odébb lökött, és elfoglalta a helyem.

- Ki kell szednem a golyót. – Magyarázta, és hevesen felnyitotta a piros golyót. – Foghatod Helen kezét, ha nagyon fáj, jó?

- Jó. – Sóhajtott mosolyogva Mike. – Köszi, haver.

Jäger ingerülten kifújta a levegőt, és rám nézett. Nem kellett megszólalnia, tudtam, hogy mi a dolgom. Bemásztam Mike mellé az ágyba, leültem mellé, és oda nyújtottam a kezem.

- Nem lesz semmi baj. – Motyogtam.

Mike felemelte a kezét, és erőtlenül megszorította az enyémet, miközben Jäger lehúzta a kabátja cipzárját.

- Le kell vennem a pólód is, hogy a sebhez tudjak jutni. – Hadarta türelmetlenül.

- Nyugodtan. – Motyogta Mike, és csukott szemmel, köhögve felnevetett. – Vetkőztess csak.

- Fogd be, ez most nem vicces! – Kiabált rá Jäger, és a karmával szétszakította Mike pólóját.

- Jól van, nyugi. – Vigyorgott Mike, és alig láthatóan kinyitotta az egyik szemét. – Legalább hadd élvezzem ki az utolsó pillanatokat, ha már úgy is meghalok.

- Fogd be! – Üvöltött Jäger, olyan hangosan, hogy mindketten összerezzentünk. Elkezdtek folyni a könnyei. – Nem fogsz meghalni! Nem halhatsz meg!

Remegő kézzel elővette a kötszert, és egy ollószerű csipeszt.

- Helen hozz nekem törlőkendőt! – Vetette oda, mire felpattantam, és rohantam. Pontosabban rohantam volna, mert nem tudtam, hogy hol keressem.

- Hol van? – Kérdeztem.

- Akkor vizes vécépapírt, mit tudom én, siess már! – Kiáltott rám, idegesen.

Nem tettem szóvá, hogy így beszél velem, tudtam, hogy nagyon megviselték a történtek. Odadobtam neki a mosdóból egy vécépapír gurigát, aztán a pulthoz siettem, megtöltöttem egy poharat vízzel, és visszarohantam az ágyhoz.

Odanyújtottam Jägernek a poharat. Ő gyorsan belemártotta a vécépapírt, és elkezdte lemosni Mike mellkasról a vért. A seb apró volt. Sokkal kisebb, mint amiből ennyi vér hittem, hogy folyhat.

- Helen, menj át a másik oldalra, takarod a fényt! – Mordult rám Jäger.

Bólintottam, és bemásztam Mike mellé az ágyba. Megfogtam a kezét, a poharat pedig újra Jäger felé nyújtottam. Ellökte a kezem.

- Már nem kell! - Két ujjával szétnyitotta a sebet, és a másik kezébe vette a csipeszt.

Mike szó nélkül tűrte, hogy Jäger dolgozzon a sebén. Idegesen figyeltem, közben hol az egyikre, hol a másikra pillantottam.

Mike bőre teljesen másnak tűnt, mint Jägeré. Nem volt golyó álló, se kifejezetten vastag és néhány helyen hegek keresztezték. Amikor Jäger megtalálta a golyót, elfordítottam a fejem, és Mike is felnyögött. Úgy megszorította a kezem, hogy azt hittem, hogy minimum eltörte az ujjaim, de tűrtem. Ez a legkevesebb, azok után, hogy az életét adta értem. Értem, egy értéktelen emberért.

- Kitartás, Mike, mindjárt kész vagyok! – Nyöszörgött Jäger.

Mike a helyzet ellenére is vigyorgott.

- Majd Szivi ápol. – Röhögött, mire Jäger mérgesen rámordult.

- Ne nevess! Itt rázkódik a mellkasod, így nem tudok dolgozni!

Mike a szemét forgatva felém fordította a fejét.

- Azért levegőt vehetek?

- Ne beszélj!

Pár pillanattal később Jäger már a kezében tartotta a golyót. Apró volt, sárga, és néhány helyen szürkés a vértől. Már csak a gondolatától, hogy egy ilyen a testembe fúródjon, kirázott a hideg.

- Köszönöm, Mike, hogy megmentettél. – Suttogtam.

Jäger közben az éjjeli asztalra rakta a golyót, aztán fertőtlenítőt, és vattapamacsot vett elő. Felültette Mike-ot, és óvatosan lefejtette róla a kabátot, majd a pólót is.

- Nem tesz semmit. – Mosolygott, miközben Jäger gondosan leragasztotta a sebet, és körbe tekerte kötszerrel a mellkasát. – Mindig is akartam puskagolyót, amibe bele van vésve a nevem. Megtartom emlékbe.

Erőtlenül a golyóért nyúlt, de Jäger elütötte a kezét, aztán visszafektette a párnákra.

- Hogy érzed magad? – Kérdezte.

- Fáj az egész oldalam. Meg a vállam. Meg a nyakam is... – Köhögött Mike újabb vércsomót. – Mázli, hogy nem vagyok ember.

- Igen... - Suttogta Jäger. – Mázli.

Tudtam, hogy mire értik. Ha nem lenne robot, már valószínűleg meghalt volna.

- Így csak meg kell várnom, amíg az összes vér kiürül a tüdőmből. – Mike újra fel akart ülni, de Jäger egy kézzel visszatolta az ágyra.

- Ma itt maradsz! – Parancsolta. – A vér miatt meg ne aggódj. Kapsz zsepit, és feltakarítunk majd. Most pedig pihenj. Meg kell gyógyulnod.

Mike beletörődve a párnára hajtotta a fejét és lehunyta a szemét.

- Hát jó. – Sóhajtott. – De akkor már tegyél meg nekem egy kis szívességet.

- Mit szeretnél?

- A kabátom zsebében van egy kis üveg. Add azt ide légy szíves.

Jäger a földön heverő kabátra nézett, aztán lassan megmozdult. Átkutatta a kabát zsebeit, aztán átnyújtotta az üvegcsét Mike-nak. Ő lepattintotta a tetejét, és kiitta a tartalmát. Aztán elégedetten a földre hajította az üres üveget, és kényelembe helyezte magát.

Jäger felkelt, és nyakig betakarta a meleg takarókkal. Még egy ideig nézte az arcát, mielőtt megszólalt volna.

- Mi történt pontosan? – Kérdezte csöndesen. – Egyáltalán miért futottál el?

Olyan elcsigázott arcot vágott, hogy nem volt szívem megjegyezni, hogy aggaszt, hogy minden mozdulatunkról tudnak a társai is.

- Jöttem haza, és találkoztam Bellával. – Kezdtem bele suttogva, hogy Mike-t ne zavarjam. – Először örültünk egymásnak, de aztán kiderült, hogy támadást szerveznek, hogy visszavegyék az irányítást, és ezen összevesztünk. Én nem értettem vele egyet, és annyira elfajultak a dolgok, hogy fegyvert rántott. Ekkor jelent meg Mike. Fogalmam sem volt róla, hogy követett, és előugrott a semmiből, hogy megmentsen.

Jäger komoran hallgatta a beszámolóm. Nem esett kétségbe, nem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni az arcáról.

- Értem. És mikor tervezik ezt a támadást?

- Bella azt mondta, hogy karácsony napján. – Motyogtam. Még mindig nehezemre esett beszélni a történtekről, és kicsit fel is zaklatott.

- Tehát két nap múlva. – Olyan érzésem volt, mintha a tekintetéből valaki más nézne vissza rám. – Készen állunk a támadásukra.

- Ne legyél ilyen dramatikus, Jäger. – Szólalt meg Mike. – Egy csapat ember nem lesz elég ahhoz, hogy visszavegye a hatalmat.

- De elegek ahhoz, hogy a maguk oldalára állítsanak mindenkit. És akkor nekünk annyi! – Fordult felé idegesen Jäger.

- Egyszer mindenkinek meg kell halnia. – Mike részegnek hangzott.

- Fogd be! – Kiáltott rá Jäger elcsukló hangon. – Fogalmad sincs, milyen érzés a halál!

Mike vállat vont, aztán a fájdalomtól felnyögött.

- Jaj, ez rossz ötlet volt...

- Az volt rossz ötlet, hogy lelövetted magad! Nem akarlak téged is elveszíteni.

- Jäger... - Csendesen a vállára tettem a kezem, mire összerezzent. Sosem láttam még ennyire feszültnek. – Nincs semmi baj. Megmentetted.

- Te ezt nem érted, Helen! – Könnyes szemekkel felém fordult. – Nem tudod, milyen érzés, ha a kezeid között hal meg valaki!

Eszembe jutott a történet, amit a társáról mesélt, és elszorult a szívem. Akkor értettem csak meg, hogy miért ilyen feldúlt.

- Ne viccelődjetek a halállal! Főleg te, Mike.

Mike morogva kinyitotta a szemét. Az arca kipirult, a tekintete pedig homályosan csillogott.

- Nyugodj le, haver. Hála neked, élek.

Jäger megcsóválta a fejét, aztán felkelt. Olyan hirtelen, hogy a lendülettől hátraestem a matracon.

- Most meg hova mész? – Kiáltottunk utána.

- Sehova. – Morogta. – Csak becsukom az ajtót.

Mindketten a bejárati ajtóra néztünk, amit a nagy felfordulásban elfelejtettem becsukni. A szél közben befújt egy kis havat a parkettára, és a kabátomra is. Jäger lehajolt, leporolta, aztán a fogasra akasztotta. Utána felvette a zacskót, amit szintén a földön hagytam.

- Abba ne nézz bele! – Kiáltottam ijedten. Nem akartam, hogy felfedezze a meglepetést.

- Miért, mi van benne? – Vigyorgott Mike.

Jäger elgondolkodva megtapogatta a zacskót, aztán unottan felnézett.

- Nem az, amire te gondolsz. – Válaszolt.

- Meglepetés! – Szögeztem le a témát. – Most pedig szálljatok le a zacskómról!

Mike vért köhögve felröhögött, Jäger viszont csak kifejezéstelen arccal a kabátom mellé akasztotta a zacskót.

- Kétlem, hogy neked van olyan. – Kuncogott Mike, aztán felsóhajtott. – Mondjuk pont mi beszéljünk zacskókról, mi, Jäger. Elmondtad már neki?

- Nem. – Motyogott ingerülten Jäger.

- Tudod, hogy nem úgy értettem! – Forgattam a szemem.

- Tudom. De attól még vicces. – Vigyorgott Mike.

- Neked talán. – Vágtam vissza.

- Csak szerinted vicces. – Csóválta a fejét Jäger is, közben visszasétált az ágyhoz. – Esküszöm, hogy soha többet nem adok neked alkoholt.

- Na! – Mike felhorkant. – Na ez nem vicces!

- Olyanokat beszélsz tőle...

- Kié a pia? Az enyém! Úgyhogy akkor iszok, amikor akarok! – Szögezte le Mike, és szerintem még a kezét is keresztbe fonta volna a kijelentéshez, ha nincs meglőve. – És különben is, jó fájdalom csillapító.

- Felelőtlen idióta! – Korholta Jäger. – Akár meg is halhattál volna.

- Meghaltam? Nem. – Mike konokul Jäger felé fordította a fejé. – Akkor meg ne idegeskedj.

Jäger nem válaszolt semmit. Bemászott Mike mellé az ágyba, és átölelte. A fejét Mike karjába fúrta, és nem mozdult többet.

- Soha többet ne csinálj ilyet. – Motyogta. – Soha.

Az ágy sarkán ücsörögve néztem őket, és hihetetlenül irigynek éreztem magam. Még az is megfordult a fejemben, hogyha Mike helyett engem talál el a golyó, most én lennék Jäger karjaiban. Vele teljesen máshogy viselkedett. Sokkal keményebben beszélt, mégis egyértelműen látszott, hogy valójában csak iszonyatosan aggódik. A tenyerét Mike sebén pihentette, közben alig hallhatóan szipogott. Mike pedig szemlátomást kiütötte magát. A feje oldalra csuklott, a szája enyhén kinyílt, és csukva volt a szeme. Érdekes volt így látni, hiszen pár másodperce még ébren volt, de lehet, hogy csak megviselték a történtek. Vagy nekik nem kell sok idő az elalváshoz. Én viszont éber voltam, mint este a bagoly, úgyhogy ha próbálnák, se tudnék álomba merülni. Így csak összekuporodtam a kis helyen, ami maradt az ágy sarkában, és elővettem a telefonom. Annyi kérdésem volt, amit sose akadt alkalmam feltenni, mert mindig közbe jött valami, hogy már nem is emlékeztem mindre. Talán annyira nem is voltak fontosak.

Kerestem egy régebbi sorozatot, beraktam a fülhallgatómat, és nézni kezdtem. Viszont képtelen voltam a történetre koncentrálni. Csak meredtem a villódzó képekre, de csak azt a jelenetet láttam, amikor Mike félre lökte Bellát, és ezzel megmentette az életem. Akkor vettem észre, hogy még mindig remegek. Rájöttem, hogy már hónapok óta nem volt alkalmam igazán pihenni, vagy feldolgozni a történteket. Mindig közbejött valami. Azt akartam, hogy ennek végre vége legyen. Hogy el tudjak tölteni legalább egy napot anélkül, hogy üldöznek, megsebesülök, bíróságra megyek, vagy valakit lelőnek... Eszembe jutott a Jägerrel folytatott beszélgetésünk. Neki valószínűleg az élete első percétől kezdve minden napja így telt. Rettegésben, és szünet nélkül. Rájuk pillantottam, ahogy összebújva feküdtek az ágyon. Nekik megvolt az okuk a félelemre. Tudtam, hogyha Belláék támadása sikerrel jár, az rám nem jelent veszélyt, de rájuk igen. És én megfogadtam Jägernek, hogy nem hagyom, hogy bántsák. Lassan kezdett elegem lenni ebből az egészből. Hiába csillapodtak le a napjaim, még egy se telt teljes nyugalomban, és azt akartam, hogy ennek végre vége legyen. Ez az egész helyzet teljesen kimerített, otthon akartam lenni, újra átölelni a szüleimet, és biztonságban élni.

Kikapcsoltam a telefonom, és megdörzsöltem a szemem. Éreztem, ahogy a könnyeim csorognak az arcomon, de hagytam. Itt volt az ideje, hogy végre utat engedjek a hónapok alatt felgyülemlett érzelmeknek.