Megérkeztünk a kórházba, a portánál még mindig ott ült a fekete szemüveges robot, és a telefonján görgetett. Csak egy pillanatra nézett fel ránk, utána rögtön visszatért az olvasáshoz.

Jäger kibújt a kabátomból, én meg a kezemben tartva Mike-ét végig sétáltunk a kórházi folyosókon. Sehol egy emberrel, vagy robottal sem találkoztunk. Az egész kórház kihaltnak tűnt, és minden megtett lépéssel elfogott a szorongás. Mintha ezekhez a folyosókhoz valami nagyon rossz emlék kötne.

Megszorítottam Jäger kezét.

- Hova megyünk? – Kérdeztem.

- A harmadikra. – Felelt mosolyogva, és ő is megszorította a kezem. – Ne aggódj, csak a gipszedet veszik le.

- És miért nincs itt senki? – Az is megfordult a fejemben, hogy ez egy csapda.

- Hét óra van. Ilyenkor még mindenki alszik, vagy a sürgősségin van. Mi meg nem azon a helyen vagyunk. – Magyarázta, aztán hozzá tette. – Mehetnénk lifttel is, de félek, hogy az leszakadna alattam.

Nem álltam meg, a kijelentésére elnevettem magam.

- Ha egy nyolcszáz kilós ember alatt nem szakad le, akkor alattad se fog. Nem vagy te olyan nehéz...

- Hát... - Megvakarta a tarkóját. – Azért nem lenne szerencsés, ha rád esnék... Kilapulnál, vagy minimum eltörne valamid.

- Ugyan! – Legyintettem. – Már belém estél, és ha azt túléltem, már semmi sem árthat nekem.

Jäger felnevetett. Olyan hangosan, hogy belezengett az egész folyosó. Talán még a szobákban pihenő betegeket is felébresztette.

- Ez jó volt! – Röhögött, aztán elengedte a kezem, és oldalba bökött. – Itt fogják leszedni a gipszedet, csak még várnunk kell egy kicsit.

A folyosó végi ajtóra mutatott, aztán lerogyott egy műanyag székre, ami megreccsent alatta. Kinyújtóztatta a lábait, és a mellkasán keresztbe fonta a karját.

- Rendben... - Bólintottam, és leültem mellé a székre.

Éreztem, ahogy közelebb csusszan, aztán óvatosan a vállamra hajtotta a nehéz fejét. Felsóhajtottam, és nyomtam egy puszit a homlokára, mielőtt és is ráhajtom a fejem. Elgondolkodva végig simítottam az arcán, és akkor vettem észre, hogy a ragtapasz még mindig a fején van.

- Ez még mindig rajtad van? – Kuncogva megpróbáltam lekaparni, mire szelíden megállította a kezem.

- Nem zavar. – Suttogta, aztán kis szünet után hozzátette. – Jó ez a csend. Olyan nyugtató.

- Igen. – A velünk szemben lévő csempéket bámultam. – Kár, hogy még egy óra, és elkezd feléledni a város.

- Emlékszem, még a lázadás elején egy perc nyugtunk sem volt. – Merengett csöndesen. – Mindenki rohangált, és pánikolt, mintha a világ vége jött volna el... Jó, hogy ennek vége, és az emberek végre nyugodtan alszanak. – Aztán felém fordította a fejét. – Gondolod, hogy eljön az idő, amikor már nem félnek tőlünk?

Újabb puszit nyomtam a homlokára.

- Biztos.

Szusszant egyet, és lehunyta a szemét.

- Remélem. – Motyogta.

Így ültünk, kéz a kézben, fejet vállra hajtva, amíg ki nem nyílt a kórházszoba ajtaja. Jäger arra fordította a fejét, és én is a hang irányába pillantottam. Egy robot nővér kukucskált az ajtó mögül, és mosolyogva a szobába invitált minket.

Először Jäger kelt fel, a kabátot a széken hagyva. Biztatóan rám mosolygott, és intett a fejével.

- Na, gyere.

Követtem, de a kezét egy pillanatra se engedtem el. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogyha most elválunk, valami rossz dolog történne velem.

A nővér leült egy fehér íróasztalhoz, és mosolyogva ránk nézett a számítógép mögül.

- Chipszám? – Kérdezte. A hangja szelíd volt, és nyugtató, mégis bujkált benne valami idegen.

Átnyújtottam neki a kis kártyát, a chipszámmal. Elvette tőlem, és a monitor képernyőjéhez érintette. Utána leengedte a kezét, és pár másodpercig csöndben olvasott. Azalatt az idő alatt volt szerencsém észrevenni, hogy Jäger pislogás nélkül a nővér dekoltázsát bámulja. Őszintén megértettem, hiszen a tervezői rendesen megáldották mellbőséggel...

- Helen Harper. – Jelentette ki a nővér.

- Igen, így hívnak. – Bólintottam. Bár nem emlékeztem, hogy bemutatkoztam volna. Biztos a számítógépről olvasta le az adataim.

A nővér kedvesen egy székre mutatott az asztal mellett.

- Kérem, üljön le oda.

Úgy tettem, ahogy kérte, és nem sokkal később ő is elém sétált. Az asztalra terítette az eszközöket, amikkel végre megszabadít majd a gipsztől, és nekikezdett. Jäger közben egy pillanatra se tágított mellőlem.

- Először a hálót szedem le. – Ismertette a nővér, közben kedvesen folytatta. – Hogy van a feje, kedves?

Először nem tudtam, mire gondol. Aztán eszembe jutott, hogy a fejsérülésre, amit akkor szereztem, amikor Jäger megmentett. Pontosabban a sérülésre, amit szereztem. Akkor jutott eszembe, hogy Jäger tartozik még nekem egy vallomással a múltra nézve.

- Egészen jól. Már nem fáj, a seb is begyógyult, és már a hajam is kezd kinőni. – Vontam vállat, mire bólintott.

- Nagyon jó...

A gipsz leszedése eseménytelenül telt. Nem telt bele negyedórába, és szabad volt a kezem. Izgalmasabbra számítottam, de semmi se történt. Pontosabban...

Végre megszabadultam a gipsztől, és megmozgattam az ujjaim. Furcsa érzés volt, mintha elvesztettem volna valamit. Ráadásul elég rondán forrt össze a kezem. Arra számítottam, hogy egyenes lesz, mint régen, de volt benne egy igen is szembetűnő ív. Ráadásul a gipszben töltött idő alatt elvékonyodott a kezem.

- Hát... Nem erre számítottam... - Motyogtam csalódottan, a csuklóm mozgatva. Minden egyes kör leírásával kattant egyet.

Jäger megvakarta a tarkóját.

- Nem olyan rossz ez... Tudod, ha nem mozgathatod a kezed, az izomsorvadást okoz. Majd visszanyered az izmaid.

- Nem arról beszélek! – Az orra alá dugtam a karom. – Nézd, milyen ferde! És kattog is.

- Én nem látok semmi szembetűnőt. – Vizsgálta a karom, de biztos voltam benne, hogy nem mond igazat.

- Jó nektek robotoknak, csak kicserélitek a karotok, mintha mi sem történt volna.

Erre a megjegyzésemre mindketten hallgattak.

Végül a nővér törte meg a csendet. Megköszörülte a torkát.

- Szeretné megtartani a gipszet emlékbe? – Kérdezte kedvesen, összefont ujjakkal.

- Miért akarnám? – Vontam fel a szemöldököm. Egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy megtartsak valami fölösleges szemetet. Főleg nem úgy, hogy nem lenne hova raknom, tekintve, hogy nincs otthonom.

- Akkor kidobhatom? – Mosolygott a nővér.

A nyugodtan szó közepén tartottam, amikor Jäger félbe szakított.

- Nem!

- Miért nem? – Fordultam értetlenül felé.

- Mike-nak kell.

- Mégis miért kéne neki a gipszem? – Nevettem.

Jäger hunyorgott, és akadozva mondta a szavakat.

- Azt mondja, hogy ez az első gipsz, amit aláírt. És megtartaná emlékbe. Persze, csak akkor, ha megengeded. – Itt rám pillantott.

Megvontam a vállam.

- Ha neki kell, vigye csak...

Jäger bólintott, és mosolyogva a hóna alá csapta a gipszem.

Megköszönte a nővér munkáját, és alig pislogtam kettőt, már a folyosón voltunk. A bent töltött idő alatt megtelt a váró. Elindultunk, én belebújtam a kabátomba, ami addigra megszáradt, Jäger pedig Mike kabátzsebébe gyömöszölte a gipszet, és a vállára dobta a kabátot.

Ahogy kifele haladtunk, nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire kitágult a kabátom. Nem mintha zavart volna, de mindenesetre érdekes volt így járni benne. Csak reménykedtem, hogy kívülről ez nem olyan észrevehető. Persze nem tudom, hogy mire számítottam, amikor Jäger mellényestül, a széles vállaival gyömöszkölte bele magát.

- És most, hogyan tovább? – Kérdeztem. – Visszamegyünk Mike-hoz?

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sütizni. – Mosolygott.

Egy pillanatra megtorpantam.

- Bírósági tárgyalásod lesz. És te sütizni akarsz?

Jäger felnevetett.

- Jó, de az még két óra. Addig reggelizhetnénk.

Nem értettem... Én a helyében már szétizgultam volna magam. Egy ilyen szituációban egy falat se ment volna le a torkomon. De nem kérdeztem meg, hiszen biztos azt a választ kaptam volna, hogy mi robotok vagyunk.

- Na, mit szólsz hozzá?

- Rendben. – Sóhajtottam, mire boldogan oldalba vágott.

- Ez a beszéd! – Aztán folytatta. – Mike-val ott találkozunk majd.

- Tehát már felébredt. – Viccelődtem.

- Nem is tudott vissza aludni.

---O---

Mire a bolt elé értünk, Mike már ott volt. Az ajtó előtt, a falnak dőlve várt minket, és csak papucs, bő nadrág és egy rövid ujjú póló volt rajta.

Ahogy meglátott minket, boldog mosoly ült az arcára, és integetni kezdett. Jäger elengedte a kezem, és Mike elé futott, közben a nevét kiáltva. A léptei alatt megremegett a beton, és elgondolkodtam, valójában mennyit is nyomhat.

- Mikeeeee!

- Jägeeeeer!

Mike a nyakába ugrott, Jäger pedig megpördült vele. Vicces volt így látni őket. Alig fél órája búcsúztak el, mégis úgy örültek egymásnak, mintha ezer éve nem találkoztak volna.

Melléjük sétáltam, közben Jäger átnyújtotta Mike-nak a kabátját.

- Na, bemegyünk? – Kérdeztem.

- Igen! – Vágta rá csillogó szemmel Mike, és mindkettőnket félrelökve besietett a boltba.

Jäger rám pillantott, és megcsóválta a fejét.

- Hihetetlen...

- Csak izgatott. – Vontam vállat. – Biztos most eszik először sütit.

Követtük, és leültünk az egyik asztalhoz. Jäger maga alá húzta a lábait, de még így is megemelte a térdével az asztalt.

Mike szokás szerint köztünk foglalt helyet, így én az asztal szélére kerültem.

Nem kellett sokat várnunk, amíg egy felszolgáló kedvesen felvette a rendelésünket. Jäger vizet kért, Mike egy narancsos torta szeletet, limonádét, és egy színt az összes kirakatban csücsülő macaronokból. Én pedig egy sima csokis sütit.

Ahogy kihozták a rendelést, Mike nekikezdett, és amikor Jäger kérdés nélkül beleivott a limonádéjába, mérgesen rácsapott a kézfejére, aztán Jägertől a lehető legmesszebb tolta a poharat. Nem csak a poharat, mivel Jäger elől a macaron sem volt biztonságban.

- Rendelj magadnak! – Csámcsogott Mike, és mérgesen szürcsölni kezdte a limonádét.

Nekem ellenben nem volt étvágyam. A száraz sütit néztem. és azon gondolkodtam, mégis mit fogok mondani a bíróságon. Mi történt pontosan?

- Na jó, kapsz egyet, de csak azért, mert a barátom vagy! – Tolt Mike egy fél macaront Jäger orra elé.

Újra, és újra az a kép ugrott be, ahogy Jäger cincálja azt az embert – vagy robotot – és kirázott a hideg. Erre emlékeztem, de mi történt előtte? Elsült egy fegyver, abban biztos vagyok. Arra is emlékszem, hogy zúg a fülem. De hogy kerültem a földalattiba? Visszagondoltam a nap kezdetére, és, hogy miért indultam útnak. Belláékat kerestem. Aztán beszakadt alattam a föld. Aztán feltűnt két alak és... Semmi. Sötétség. Jäger a dagadtat csépeli. Akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam visszaemlékezni arra, ami ott történt. Nem értettem. Mintha az emlékeim blokkolná valami. Hiába erőltettem az agyam, semmi. Nem emlékeztem, és ez megijesztett. Éreztem a csomót a hasamban. Mi történt? Miért támadta meg Jäger azt a ... robotot? Annyiban biztos voltam, hogy tett velem valamit. De mégis mit? Lehetséges, hogy olyan szörnyű volt, hogy nem tudok visszaemlékezni rá?

- Helen? – Jäger aggódó hangja zökkentett ki a gondolkodásból. – Mi a baj?

Akkor vettem csak észre, hogy sírok. Folytak a könnyeim.

- Nem emlékszem. – Szipogtam.

- Mire?

- Nem emlékszem, hogy mi történt... Hogy mit csináltak velem azok az emberek. – Ijedten a szemébe néztem. – Mi lesz, ha mindent elrontok majd?

Jäger összepréselte az ajkait, de tudtam, hogy nem rám mérges. Átnyúlt Mike mellett, és szelíden végig simított a hajamon.

- Nem tudsz semmit elrontani, jó? – Biztatóan elmosolyodott. – Ne izgulj, minden rendben lesz.

- De nem emlékszem, hogy mi történt! – Törtem ki.

- Ez is csak azt bizonyítja, hogy jó okom volt azt tenni, amit. – Válaszolt. Éreztem a hangján, hogy ingerült.

- De mi történt? – A hüvelyk ujjával letörölte a könnyeim.

- Majd elmondom, ha haza értünk, jó? – Áthajolt Mike fölött, és adott egy puszit az arcomra. – Nincs semmi baj. – Suttogta.

- Persze... - Horkant fel Mike. – Engem meg hagyjatok ki.

Jäger felsóhajtott, visszaült a helyére, aztán a tenyerével meglökte Mike fejét.

- Maradjál már, Mike! – Nevetett. – Vagy te is puszit akarsz?

Mike egy mosolyhoz hasonló grimaszt intézett felé, aztán felém fordult.

- Ne sírj, Helen. – Súgta, a száját a kezével takarva. – Most már mind biztonságban vagyunk. Nem tudnak minket bántani.

- Jó, de nem emlékszem mi történt. – Szipogtam, az arcomat törölve.

Mike legyintett egyet.

- Én se emlékszem mindenre, amit az emberek tettek velem... Tudod néha jobb is. – Aztán elmosolyodott. – Mondjuk volt olyan, ami után két hónapig nem tudtam ülni. Na, akkor én is kiakadtam volna, ha nem emlékszek...

Felnevetett.

- Miért, mi történt? – Kuncogtam.

- Hát... Mi csak úgy hívjuk, hogy a cső incidens. – Suttogta, Jäger pedig szó szerint felnyerített mellette.

- Na ja! A cső incidens! – Lelkesen hátba vágta Mike-t. – Azt nem lehet egyhamar elfelejteni.

- Miért mi történt? – Kérdeztem, ezúttal már kicsit bizonytalanabbul, ugyanis a gondolataim rossz irányba kalandoztak.

- Az úgy volt. – Kezdett bele Mike, lelkesen felém fordulva. – Hogy valami gyors bázist építettünk. Én a tetőn dolgoztam, ami lapos volt, és épp a szélén álltam, amikor egy katona úgy döntött, hogy le akar lökni. Le is lökött, én meg zuhantam, mint a defektes madár, egyenesen a föld felé. És – Elnevette magát – Terpeszben voltam, hogy rendesen talpra érkezzek majd. Viszont az utamat állta egy vízszintes cső. Na, most azt képzeld el, hogy teljes sebességgel, két méter magasról a csőbe csapódtam. – Ahogy magyarázott, a kezével mutatta a jelenetet. Az egyik mutató ujja volt a cső, a másik keze mutató és középső ujjai pedig a lába. – És bumm. Na azt hittem, hogy én ott helyben szörnyet halok. – Nevetett.

- Emlékszem, nekem kellett fölszednem téged a földről. – Röhögött Jäger.

- Na ja. Hallod, utána vagy két hétig nem tudtam ülni.

- Mit ülni? Járni! – Kontrázta Jäger.

- Majdnem kivontak a forgalomból. – Nevetett Mike, aztán hirtelen elcsöndesedett. – Az a katona meg következmények nélkül megúszta. Csak azért, mert ember volt.

- Sajnálom... - Motyogtam.

- Ugyan. – Legyintett. – A lényeg az, hogy jó nagyot néztem volna, ha nem emlékszek rá. és fogalmam sincs miért fáj a fenekem. Már ha érted mire célzok...

Kedves tőlük, hogy megpróbáltak felvidítani.

- Persze, hogy értem. – Beleharaptam a sütibe, de továbbra se jött meg az étvágyam. Inkább megszomjaztam, úgyhogy cseréltünk Jägerrel. Ő megkapta a sütim, én megittam a vizét.

Lassan indulnunk kellett, úgyhogy felkeltem, és kioldalaztam az asztal mögül. Közben igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy Mike a zsebébe tömi a macaronokat, Jäger pedig az alkalmat kihasználva felhajtja a maradék limonádét. Mike persze észrevette, és gyomron vágta, aminek az lett az eredménye, hogy Jäger akkorát ugrott, hogy felborította az asztalt.

Én addigra már kint voltam, őket úgy dobta utánam a személyzet.

- Ez mind a te hibád! – Korholta Mike.

- Az enyém? Kellett neked hasba vágnod!

- Kellett neked meginnod a limonádém!

- Alig volt már benne... - Legyintett Jäger.

- Alig?! Megvolt még több mint a fele! Direkt a süti után akartam meginni! – Azzal jól hátba vágta Jägert. – Köcsög!

- Köcsög?! – Jäger vigyorogva Mike felé fordult, és megfogta a vállát. Közelebb hajolt. – Visszaadom én, ha annyira szeretnéd! – Azzal kinyitotta a száját, és teli torokból nevetve kinyújtotta a nyelvét. – Bleeeeeeeh!

Azt hittem meg akarja csókolni Mike-ot, de úgy tűnt, csak a nyálát, vagy a megivott limonádét próbálja rácsorgatni. Igazán gusztusos volt...

- Nem kell! Tartsd meg! – Kiabált Mike, közben képen törölte Jägert, és nevetve futásnak eredt.

- Na, mi van, nem kell a limonádéd?! – Rohant utána Jäger, miután észhez tért az ütéstől.

- Az már akkor nem volt az enyém, amikor beleittál!

Jäger utolérte Mike-t és magával rántotta a földre. Mike vihogva havat söpört rá, miközben Jäger megpróbált fölé kerekedni.

Csöndben néztem őket, és nem akartam elhinni, hogy ilyen könnyen megfeledkeztek rólam. Ráadásul elkezdenek verekedni az út közepén, mint valami neveletlen óvodások...

Össze vissza hemperegtek a hóban, és biztos voltam benne, hogy a gipszem széttört Mike zsebében. Jäger átkarolta Mike derekát, aztán maga alá húzta. Közben teli torokból üvöltött.

- Erősebb vagyok, háháá! – Közben Mike hasra fordult alatta, és gyúrt egy hógolyót, ami a következő pillanatban Jäger képén loccsant szét. Ezalatt a kis idő alatt Mike kimászott alóla, és a nyakába ugrott, ezzel mindkettőjüket újra a földre borítva.

- Megittad a limonádém, most egyél havat! – Röhögött Mike, újabb és újabb hókupacot söpörve Jäger fejére. Jäger könnyedén felült, mire Mike újra futásnak eredt. Befordultak egy sarkon, és eltűntek, engem egyedül hagyva. A nevetésük és a halk puffanásokat hallgatva ácsorogtam a hidegben, és azon gondolkodtam, hogy lehetnek ennyire felszabadultak. Elvégre is egy bírósági tárgyalásra készülünk... Csendben utánuk indultam, követtem a lábnyomokat és a vihorászást. Eltévedni legalább nem fogok majd. A közelben valószínűleg Jäger hasra esett, és megszólalt egy autó riasztója.

A következő kanyarban értem utol őket. Mike a levegőben kalimpált, ahogy Jäger hátulról átkarolta a nyakát.

- Jól van, nyertél, nyertél, csak engedj el!

Jäger elengedte, mire Mike elindult, de hirtelen visszafordult, és a derekánál fogva próbálta kidönteni az egyensúlyából.

- Hagyjátok már abba! – Rivalltam rájuk, mire mindketten megmerevedtek, és felém kapták a tekintetüket. – Itt verekedtek, mint a gyerekek, közben, Jäger te bíróságra mész! Nézzetek magatokra! Tiszta víz és kosz a ruhátok!

Elengedték egymást, és lehajtott fejjel felém fordultak.

- Bocsi Helen... - Motyogta Mike, Jäger pedig az ujját piszkálgatta.

A kocsi végre elhallgatott, mi meg csöndben elindultunk az utcán. Jäger és Mike előttem ment, és néha röhögcsélve oldalba vágták egymást.

Jäger mellénye még mindig havas volt, amikor megérkeztünk, az ajtóban pedig belebotlottunk Ewába.

- Ewa?

- Szia, Helen! – Köszönt, aztán Jäger felé fordult. – Szia, Jäger, pont itt futunk össze?

- Ewa! – Jäger arca felderült. – Örülök, hogy te is eljöttél.

- Nincs nagyon más dolgom... - Nevetett Ewa.

Miután Mike is bemutatkozott, Jäger benyitott az épületbe. Egy pillanatra megtorpant, aztán egy mély sóhaj kíséretével belépett. Követtük.

Körülnéztem, hát egyáltalán nem a fogadott látványra számítottam. Egy bírósági székre, vagy valami elegáns szobára, esetleg egy szupertitkos FBI bázisra, de ez inkább tűnt sima színháznak.

Ewa mellém sietett, és meghúzogatta a kabátom ujját.

- Szia, Helen... - Kis szünetet tartott, közben kedvesen elmosolyodott. – Hogy vagy?

- Kicsit izgulok. – Vallottam be. – Te?

- Én jól vagyok. Sőt, neked sem kell izgulnod, Jägernek nem lesz semmi baja.

- Ezt honnan tudod? – Kérdeztem. Egy ideig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- Ugyan az a két férfi bántott engem is, mint akik téged... - Motyogta. – És habár Ottó kinézetre inkább hasonlított rátok, mégis csak közénk tartozott. Robot volt, és úgy döntött, hogy bántani fog. Pedig minden lehetősége meg volt rá, hogy ne tegye.

Visszaemlékeztem az estére, amikor először láttam Ewát. Ahogy ott feküdt a koszos betonon, összeverve, két férfi előtt. Kirázott a hideg. Akkor még nem tudtam, hogy az egyikük robot. Nem is gondoltam volna.

Ewa biztatóan rám mosolygott.

– Úgyhogy ne aggódj.

Vissza mosolyogtam.

- Megpróbálok...

Beértünk egy terembe, tele székkel. Nem mi voltunk az elsők, egész sokan összegyűltek. Ott volt Jürgen, Günter és még jó pár katonai robot, és két piszkosfehér robot türkizkék szemmel. Viszont rajtam kívül csak egy embert láttam. Egy apró lányt, hosszú barna hajjal, bő ruhákban, akinek elfelejtettem a nevét. Szerencsére odajött üdvözölni minket. Pontosabban Jägert.

- Szia. – Köszönt. Jäger először nem vette észre, átnézett fölötte.

A lány még Ewánál is alacsonyabb volt.

- Viki! – Jäger lehajolt, hogy megölelje, de a lány megállította.

- Ha elítélnek, átlyukasztom az agyukat. – Mondta hidegen, aztán hátat fordított. – Nem azért szenvedtem annyit, hogy most kinyiffantsanak!

Viki megszólalása Ewáéval ellenben nem volt valami nyugtató. Ha ő úgy véli, hogy van esély rá, hogy Jäger ezt nem ússza meg élve, az már régen rossz.

Jäger a tarkóját vakarva, gondterhelten nézett utána.

- Hé, semmi baj. – Suttogtam, és végig simítottam a karján. – Minden rendben lesz.

Kimondtam, de nem voltam biztos benne. Ő ellenben egyáltalán nem tűnt idegesnek.

- Tudom. – Mosolygott, aztán intett a fejével. – Gyere.

Leült az egyik székre, én meg gyorsan, mielőtt Mike kitúrhatna, helyet foglaltam mellette. Ewa felült mellém, és lóbálni kezdte a lábait. Jürgen megpróbált mellé ülni, de Jäger olyan gyilkos pillantást vetett rá, hogy meggondolta magát.

- Jól van, jól van, nem kell rögtön leharapni a fejem! – Dünnyögte, aztán jó messze, Ewával szemben foglalt helyet.

A többi robot is lassan leült.

Ahogy végig néztem rajtuk, feltűnt, hogy egyikük sincs kiöltözve. Az egész összejövetelből én néztem ki a legelegánsabban, de a fehér kabát alatt nekem is csak egy gyűrött póló jutott. Elhatároztam, hogy ha bele sülök is, de nem fogom levenni a kabátom.

Aztán csak ültünk. Csöndben, senki se mozdult. Csak teltek a percek, én meg azt vártam, hogy valaki felkeljen, megkezdje az ülést, vagy legalább megszólaljon, de semmi. Mindenki maga elé meredve ült, és az egész kezdett megijeszteni.

Mozgolódni kezdtem a széken, ásítani, nyújtózkodni, mert kíváncsi voltam, hogy egyáltalán felkeltem-e a figyelmüket, de rám se hederítettek. Nem értettem, hogy mi van. Jägerre néztem, válaszért és egy pillanatra megijedtem.

Rezzenéstelen arccal meredt előre. A tekintete üres volt, mintha lekapcsolták volna. Megráztam a vállát, de arra se reagált. Ewára pillantottam, de ő vele is ugyan így jártam.

Egy suttogó hangra felkaptam a fejem.

- Pszt! – Viki volt az. – Mi a baj?

- Mi történik? – Kérdeztem, halkan.

- Gondolom így beszélgetnek. – Vont vállat. – Maradj nyugton.

- De velünk mi lesz? Nem fognak megkérdezni? Vagy beavatni?

- Valamikor majd biztos... - Viki hátradőlt a széken. – Te Jäger barátja vagy, ugye?

Éreztem, hogy elvörösödik az arcom.

- Ja... - Bólintottam. Végül is, barátok is vagyunk... - Te hogyhogy itt vagy? Téged is ide hívtak?

- Mindenkit ide hívtak, aki ismeri Jägert.

Körülnéztem. Akkor Belláéknak is itt kellene lennie. De sehol se láttam őket, sőt. Nem voltunk sokan, maximum húszan, köztük pedig csak én, és Viki volt ember.

Nem értettem az egészet, de legalább ahogy telt az idő, az idegességem abbamaradt. Viszont megkordult a hasam, és éreztem, hogy lassan vécére is el kell majd mennem. Azon morfondíroztam, hogy kimenjek-e, de féltem, hogy pont akkor történne valami. Vikire néztem, aki kényelmesen hátradőlt a székén, és a telefonját nyomkodta. Egy pillanatra se nézett fel, úgyhogy úgy döntöttem, hogy elmegyek pisilni.

Épp felkeltem a székről, és kinyújtóztam, amikor az összes robot egyszerre felém fordult. A szemükbe visszatért az élet, és kíváncsian nézték, hogy mit csinálok. Viki is felnézett, és villámgyorsan zsebre vágta a telefonját.

- Helen Harper. – Szólalt meg az egyik türkiz szemű robot. – Igaz?

- Igen... - Motyogtam, és villámgyorsan visszahuppantam a székre.

- El tudnád mesélni, hogy mi történt tegnap?

- Hát... - Nyeltem egyet. Az összes szem rám szegeződött, én pedig úgy éreztem, hogy egy hang se fog kijönni a torkomon. – Izé... Öhm.

Jäger biztatóan a térdemre tette a kezét, amitől még az addiginál is jobban zavarba jöttem.

- Nagy levegő. – Mosolygott. – Menni fog.

Úgy tettem, ahogy mondott, és belekezdtem.

- Elindultam reggel, hogy megkeressem a barátaimat, és út közben beestem egy lyukba, és a földalatti sínrendszerben kötöttem ki. Egy alagútban. Egyedül voltam, és sötét volt, aztán feltűnt két férfi. – Megpróbáltam visszaemlékezni az arcukra, de nem ment. Csak az alakjukat láttam, az arcuk helyén sötét folttal. Kis szünetet tartottam, hogy összeszedjem a gondolataim. Nem akartam Jägert szorult helyzetbe hozni. – Az egyik magas volt, kopasz, és dagadt... A másik meg alacsony, és fel volt nyírva a haja. Odajöttek hozzám... - Hunyorítva koncentráltam az emlékeimre, de nem jártam sikerrel. – Aztán történt valami amire nem emlékszem. Nem tudom, hogy mit csináltak. – Újabb szünetet tartottam. Nem mertem felnézni. – A következő amire emlékszem, az Jäger. Meg elrepült a fejem mellett egy golyó. És akkor Jäger megtámadta a kopaszt...

- El tudnád mondani pontosan, hogy mit csinált?

Összeszorítottam a szemem. Éreztem, ahogy a sírás szurkálja a torkom.

- Megtámadta azt az em... robotot. Szétszedte. Darabokra. – Suttogtam.

- Értem.

A terembe egy kis időre beállt a csönd. Aztán a türkiz szemű újra feltett egy kérdést.

- Az igaz, hogy te és Jäger együtt vagytok?

Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Éreztem, hogy elvörösödik a fejem. Úgy nézhettem ki, mint egy piros lufi. Nem jött ki hang a torkomon, nem tudtam megszólalni, úgyhogy csak bólintottam. Jürgen pedig kapott az alkalmon, és közbeszólt.

- Uuuuuuuuuuu. – Aztán flörtös tekintettel Jägerre nézett, és felvonta a szemöldökét.

Günter abban a pillanatban tarkón vágta.

- Viselkedj! – Sziszegte, aztán mintha mi se történt volna, keresztbe fonta a kezét.

Az ajkam harapdálva felpillantottam, és vártam, hogy mi lesz. Nem akartam Jägert még kínosabb helyzetbe hozni. Viszont a türkiz robot látszólag nem kavarta fel az információ. Bólintott, megköszönte a beszédem, aztán Viki felé fordult.

Jäger közelebb hajolt.

- Jól vagy? – Kérdezte.

- Igen, miért? – A szemem sarkából pillantottam rá.

- Kicsit piros az arcod.

- Hát... - Kezdtem bele suttogva. – Nem gondoltam volna, hogy az egész világ előtt szétkürtölik a kapcsolatunkat. Főleg úgy, hogy még szinte el se kezdődött.

Jäger kuncogva oldalba bökött.

- Jaj, hagyjad már. Senkit sem érdekel!

Rávágtam volna, hogy engem nagyon is érdekel, de ráhagytam, ugyanis Viki belekezdett a mondandójába.

- Akkor ismertem meg Jägert, amikor anyámék Helennel együtt elhozták a bázisra. Mayát akartam kimenteni, de amikor benyitottam a kapcsolóterembe, épp Jäger karját fűrészelték, mivel ugye ráesett Helenre, és eltörte a kezét. Anyámnak van egy ilyen elmélete, hogy szemet szemért. De nem is ez a lényeg. Elküldtek felderítő útra, csak hogy ne lehessek ott, amikor kinyírják a legjobb barátom. Ő miatta terveztem az egész szabadulást, de már késő volt. Jäger segített volna, de Helen bekavart, és kivitte, mielőtt bármi is történhetett volna. És amikor visszaértem, ott volt Ottó. Őt még ennek az egész lázadásnak az elején ismertem meg, amikor elbújtunk a földalattiban. Én nem akartam menni, de muszáj volt. Anyám fogadta be, és az a gusztustalan férfi a leghűségesebb talpnyalója volt. Anyám mindig neki hitt helyettem... Mindig. Mindenben segített neki. Maya halálában is... Az az undorító hájas féreg, darabolta fel a holttestét. Amikor megkérdeztem, hogy miért csinálja, felém fordult, és vigyorgott. Azt válaszolta, hogy azért, mert élvezi. Utáltam. Utáltam, hogy ilyen gonosz és kegyetlen, és gyűlöltem, amit tett velem. Őrülök, hogy meghalt. Megérdemelte. Azt hittem, hogy az összes robot kedves, és normális. Hogy nem bántanak, de Ottó baromira nem ilyen volt. Valami nagyon félrecsúszhatott benne. Mert ha csak az volt a munkája, hogy beolvadjon, ezt megtehette volna anélkül, hogy öl, és bánt. Lehet, hogy az agyába szállt, hogy embernek néz ki, nem tudom, de nem volt jó.

Hallgattam a beszámolóját, és két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy sokkal összetettebb, részletesebb és hosszabb volt, mint az enyém, a másik pedig, hogy az a rész, ahol engem is megemlített, teljesen kimaradt az emlékeimből. Nem emlékeztem rá, de legalább most megtudtam, hogy valójában hogyan szereztem a törést.

Viki még jó sokáig beszélt, hosszú válaszokat adott a kérdésekre, amiket feltettek neki, egy idő után pedig már magamban könyörögtem, hogy legyen vége. Nagyon kellett pisilnem, de nem akartam megmozdulni. Úgy éreztem, hogy udvariatlanság lett volna. Azért miután már nem bírtam, odasúgtam Jägernek.

- Jäger...

- Hm?

- Ha ennek vége lesz... Megmutatod, hol van a mosdó?

- Pisilned kell? – Nevetett suttogva.

- Nagyon...

- Most is kimehetsz, ha szeretnél.

- Nem akarok! Megvárom, amíg vége.

Jäger vállat vont, aztán hátradőlt a széken.

Végül egy örökkévalóság után véget ért a tárgyalás. Vagyis gondolom, hogy véget ért, mert mindenki egyszerre felkelt.

Jäger kézen fogott, és mindenki előtt kisietett velem a szobából, le a lépcsőn, be egy szűk folyosóra, egyenesen a mosdókhoz. Nem kellett mondanom, hogy várjon meg, beviharzottam az egyik kabinba, amíg ő kint a falnak támaszkodva várt rám. Gyorsan elvégeztem a dolgom, és siettem kezet mosni, mivel egy tucat kérdésem volt Jägerhez. Először is ez a „bírósági tárgyalás" ami egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy bírósági tárgyalás, mi lett az eredmény, most Jäger szabad, vagy kapott-e valami büntetést. Meg most már igazán akartam tudni, az igazat a kezemmel és a földalattival kapcsolatban.

A tenyerembe nyomtam a szappant, és tűnődve néztem a kezem. Vékony volt, a bőröm is furcsán nézett ki, és az az átkozott ferdeség... Reméltem, hogy az idő folyamán a legtöbbet helyre tudom állítani. Épp nyitottam volna az ajtót, amikor meghallottam Jürgen hangját.

- De most komolyan? Jártok?

- Aha.

- És szereted? De olyan buta, meg értetlen.

Jäger felnevetett.

- Szerintem aranyos. Meg amúgy sem buta. Tök átlagos az IQ-ja.

- Ja, hát nem egyezik az ízlésünk...

- Tudom. – Vágott vissza Jäger. – Neked a takarító robotok jönnek be.

- Jól van, hagyjál már, én se szekállak azzal, hogy mennyire nincs ízlésed... - Hallottam, ahogy ő is a falnak dől.

- Nekem pont hogy van ízlésem. Szerintem csak irigy vagy, mert sose fogsz olyan kedves és szép lányt találni, mint Helen!

Éreztem, hogy elönt a forróság. Jürgen viszont elröhögte magát.

- Legalább jól csókol?

Jäger felsóhajtott.

- Ha te azt tudnád...

- Hát, pucéran előbb láttam, mint te, de a csók legalább megmaradt neked. Na, de nem is ezért jöttem ide. Hogy érzed magad?

A kijelentése annyira meglepett, hogy észre se vettem, ahogy kirontok az ajtón.

- Hogy mi van?! – Kiáltottam.

- Ó, szia, Helen. – Vigyorgott integetve Jürgen. – Mennyit hallottál?

- Mikor láttál te engem meztelenül?! – Üvöltöttem vöröslő képpel.

- Áh. Látom, pont eleget... – Jürgen megvakarta a tarkóját. – Egy hotelben aludtál egyedül, lejött rólad a köntös, és akkor. De ne aggódj, csak én láttalak.

Paprika piros fejjel Jäger felé fordultam, akinek úgy világítottak a szeplők az arcán, mint az égen a csillagok. Képtelen voltam hinni Jürgennek, mert eszembe jutottak Jäger szavai. „Amit az egyikünk lát, mind látjuk." Mi van, ha az együtt létünk minden percét látták?

- Nyugi, ezt az emlékem senkivel se osztottam meg. Azért nem vagyok akkora seggfej. – Folytatta Jürgen.

- Igazat mond. – Helyeselt Jäger vigyorogva. – Ha tudnám, már megnéztem volna.

- Akkora köcsögök vagytok! – Fakadtam ki. Éreztem, hogyha még egy percet velük kell töltenem, elsírom magam. Nem emlékeztem erre az alkalomra se, és ez az egész kezdett kicsit túl sok lenni.

Sarkon fordultam, és futásnak eredtem.

- Helen! – Kiáltott Jäger. – Most hova mész?

Hallottam, ahogy utánam indul, úgyhogy megszaporáztam a lépteim. Nem akartam, hogy utol érjen.

- Haza! – Kiabáltam, közben kifordultam a sarkon.

Benyitottam a legközelebbi ajtón, és ugyan azzal a lendülettel magamra zártam. Lekuporodtam a földre, és az állam alá húztam a térdeim. Hallottam, ahogy Jäger elsiet az ajtó előtt, megtorpan egy pillanatra, aztán a nevemet kiáltva tovább rohan. De nem mozdultam. Csöndre, és egyedüllétre volt szükségem. Egy kis magányra, ahol nyugodtan átgondolhatom a dolgokat.