Valami sötét folyosón sétáltam. Nem tudtam, hogy hogyan kerültem oda, hogy honnan jöttem, vagy hogy hova megyek. Nehezen tettem a lépteket, mintha a hideg fekete kőpadlót lekenték volna enyvvel. Sötét volt, és féltem. Olyan érzés kerülgetett, mintha követne valaki. El akartam bújni, menedék után kutattam a kihalt folyosón, amikor egyszer csak egy ajtóra találtam. Fehér fény szűrődött ki alóla, és amikor benyitottam, egy férfi fogadott.

- Apa? - Suttogtam. Oda akartam futni, megölelni, de a talpam a földhöz ragadt.

- Helen?  - Fordult felém, hozzám hasonló értetlen arckifejezéssel.

- Hol vagyunk? - A hangom elnyelte a fehér fény, egyszerre volt hangos, és halk.

- Nem tudom. -  Az arcára aggodalom ült, a következő pillanatban pedig egy rózsaszín szempár bukkant fel mögötte.

Minden olyan gyorsan történt... Egy robot volt, megragadta, és magával rántotta a fehérségbe. Próbáltam kiáltani, utána rohanni, de nem mozdult a testem. A derekam köré két csontos kar kulcsolódott, és visszarántott a fekete folyosóra.

A következő pillanatban kipattant a szemem, és felültem az ágyban. Egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok, sötétség és hideg levegő vett körbe. Remegtem, a szívem pedig úgy kalapált, mintha lefutottam volna egy maratont. 

A szemem előtt apa arca lebegett. Még mindig nem értettem, hogy miért álmodtam vele, hisz, már hónapok óta nem láttam.

Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, minden kirajzolódott körülöttem. A szoba, a falak, a nyitott szekrény, a fegyverek a földön... Megállapítottam, hogy valahol hajnali egy körül járhatott.

Lassan visszabújtam a párnák közé, és az orromig húztam a takarót. Bármit is álmodtam, rendesen kiizzasztott. Jäger a hátára fordulva feküdt mellettem, és alig hallhatóan nyöszörgött. Néha megrándult a válla, vagy az arca, de ezentúl nem mozgott. Fura volt így látni, csukott szemekkel. Fura volt aludni látni, elvégre mégiscsak robot...

Az oldalamra fordulva lehunytam a szemem, és egy mély levegővétel kíséretében megpróbáltam visszaaludni.

Már majdnem elnyomott az álom, amikor egy iszonyatos üvöltés visszarántott a valóságba. Jäger zihálva lefordult az ágyról, magával rántva a takarót is. Olyan hirtelen, és akkorát kiáltott, hogy én is sikítottam.

- Úr Isten, Jäger! Jól vagy?! - Kérdeztem, a matrac szélére kúszva. Jäger az ágyba kapaszkodva ült, még mindig takaróba gabalyodva, és kábultan kapkodta a levegőt. Ahogy észrevett, megpróbálta rendezni a lélegzetét, és felkelt a földről.

- Igen, jól vagyok... - Mosolygott szelíden, mintha az előbbi meg se történt volna. - Csak megöltek álmomban.

Gondosan betakarta magát, és felém fordult.

- Nem tudtam, hogy a robotok is álmodnak... - Motyogtam.

- Hát... Én inkább rémálmodok. - Válaszolt kelletlenül. - Sajnálom, hogy felébresztettelek.

- Ami azt illeti, én már fent voltam. - Felé fordultam, és a halványan világító szempárba néztem.

- Hogyhogy? Te is rosszat álmodtál? - Tudakolta.

- Igen... - Bólintottam. - Egy sötét folyosón sétáltam, és egyszer csak találkoztam apával... Aztán elragadta valami rózsaszín szemű robot, én pedig semmit se tudtam tenni, mert valaki lefogott hátulról... És nem láttam, csak a csontos kezeit. Még szerencse, hogy felébredtem. Nagyon para volt...

Jäger olyan arcot vágott, mintha rajtakapták volna valami turpisságon, de a meglepett kifejezés gyorsan eltűnt az arcáról, és magára erőltetett egy keserves mosolyt.

- Hát, ez tényleg érdekes. - A hátára fordult, és a mellkasára rakta a kezeit.

- Te tudod, hogy ez mit jelenthet? - Sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- Fogalmam sincs. - Motyogta röviden. Fura lejtés bujkált a hangjában, mintha nem mondana igazat. Nem értettem, hogy miért érzek így, hiszen valószínűleg nem ismerte az álomfejtés mesterségét, mégis valami azt súgta, hogy tudja, hogy miről van szó. Legalább is tud valamit az álmommal kapcsolatban.

Csendesen fürkésztem az arcát, és a fakón világító zöld szeplőit. Nem aludt vissza, csak rezzenéstelen tekintettel nézte a plafont. Úgy tűnt, mintha nagyon gondolkodna valamin. Nagy levegőt vett, és szóra nyitotta a száját, de végül nem szólalt meg, csak nekem hátat fordítva az oldalára gördült.

- Próbáljunk aludni még egy kicsit, jó, Helen? - Sóhajtott. 

- Jó. - Válaszoltam, bár biztos voltam benne, hogy nekem nem jön álom a szememre. A fülem még mindig csengett az üvöltésétől. Akkor hallottam először kiáltani, mégis úgy tűnt, mintha nem ez lenne az első alkalom. Legszívesebben aludtam volna, de a gondolataim nem hagytak. Olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna valamit, amire az előbb még emlékeztem. Jäger hangja újra és újra lejátszódott a fejemben, mintha csak azt keresné, hogy honnan ilyen ismerős az üvöltése. És amikor már majdnem elnyomott az álom, bevillant egy kép.

Jäger hálóba gabalyodva, és egy vörös hajú nő, aki valami fekete botot döf a mellkasába.

A kép olyan hirtelen szelte át a gondolataim, hogy először fel se fogtam, hogy mit láttam. És hiába próbáltam értelmezni, semmilyen magyarázattal nem tudtam előállni. Addig eljutottam, hogy Jäger üvöltésének köszönhetően láttam ezt a képet, de hogy mi lehetett, azt már nem. Emlék biztos nem, hiszen arra emlékeznék, ráadásul sosem találkoztam vörös hajú nővel. Lehet, hogy Jäger  álmából láttam egy részletet? Ennek a gondolatára végigfutott rajtam a hideg. Hiszen a legutolsó dolog amire vágytam, az az volt, hogy összeköttetésben álljak vele. Lehetséges ez egyáltalán?  Mármint ha a társaival tud telepatikusan kommunikálni, azt se látom lehetetlennek, hogy velem megtegye.

- Jäger...? - Muszáj volt megkérdeznem.

- Hm? - Sóhajtott. Valószínűleg félálomban.

- Te bele tudnál látni a gondolataimba?

- Nem. - Jött a kómás válasz.

- De ha szeretnél... Tudnál velem úgy beszélni, mint a társaiddal? - Egy hatalmas sóhaj kíséretében felém fordult, és fáradtan rám emelte a tekintetét.

- Nem. És ne hidd, hogy már nem próbáltuk. - Dünnyögte, és megdörzsölte a szemét.

- De mi van, ha mégis működik?

- Nem működik, Helen. - Zárta le a témát, aztán álmosan visszadöntötte a párnára a fejét.

- De én láttam... valamit - Erősködtem. Ez a mondat szemmel láthatóan kisöpörte az álmot a szeméből. Érdeklődve rám nézett.

- Mit?

- Egy vörös hajú nőt, aki valami fekete rudat szúrt beléd...

Jäger sokáig hallgatott. Látszott rajta, hogy kétszer is fontolóra veszi a válaszát, mielőtt kimondja. Tudta, hogy miről beszélek, ami még egy okod adott az aggodalomra. Nem akartam, hogy belelásson a fejembe.

- Ez érdekes... - Dörmögte, miután végre szóhoz jutott. - Az a fekete bot száz százalék egy sokkoló volt, amit rendesen használtak rajtunk, amíg a katonaságban dolgoztunk... De vörös hajú nővel soha az életemben nem találkoztam. Nem lehet, hogy a tévében láttad, vagy valamelyik kiszivárogtatott titkos videóról, amit feltöltöttek az internetre?

- Nem tudom... - Mondtam bizonytalanul. - Én sosem néztem robotokkal kapcsolatos videókat.

- Pedig csak ez lehet a válasz. - Morogta, majd átfordult a másik oldalára. - Aludj Helen.

Fáradtak még sosem láttam Jägert, de úgy tűnt, hogy olyankor nem szeret társalogni. Ráhagytam a válaszát, és visszafeküdtem aludni. Persze nem jött álom a szememre. Mire világosodni kezdett, meguntam a forgolódást. Halkan felültem az ágyban, és Jägerre pillantottam. A hasán feküdt, és alig láthatóan szuszogott. Elég mélyen aludt ahhoz, hogy ne ébredjen fel, ha kiosonok mellette. Így is tettem.:

Lassan átmásztam felette, lábujjhegyen a hűtő ajtajához osontam, és hagytam neki egy üzenetet a ráragasztott jegyzettömbön. Utána magamra kaptam a cipőmet, és a ronda fekete kabátot, óvatosan lenyomtam a bejárati ajtó kilincsét, és kiléptem az utcára. Meg kellett keresnem Bellát, Jasont, vagy akárkit, akivel rendesen beszélhetek, és nem akar elhallgatni előlem dolgokat.

A hajnali hideg csípte az arcom. A leheletem fehér páraként szállt előttem, minden alkalommal, amikor kifújtam a levegőt. Szorosabbra vontam a kabátot a mellkasom körül, és sietős léptekkel elindultam. Nem tudtam, hogy merre megyek, vagy hogy hol kéne nekiállnom a keresésnek, de nem hagytam, hogy a hideg és a félhomály visszatántorítson.

Először az áruház felé vettem az irányt, ahol utoljára találkoztam Belláékkal, és ahonnan hazakísértem Ewát. A nap már felkelt, mire odaértem. Besétáltam a kihalt folyosóra, ami már nem is volt annyira kihalt. Legnagyobb megdöbbenésembe pár robot épp a különböző boltok nyitásán ügyködött. Egy pillanatra végigfutott rajtam az ijedtség. Mi van, ha elkapták őket?

Persze az meg se fordult a fejemben, hogy a bolt esetleg újra megnyithatott, így hát amikor értetlenkedve és igen hevesen lerohantam egy apró takarító robotot, hogy megtudakoljam, hogy mi folyik itt, annyira meghökkent, hogy kiejtette a kezéből a bolt rácsának a kulcsát.

- Elnézést... - Lehajoltam a kulcscsomóért , és a robot kezébe nyomtam. - Nem találkozott véletlenül egy csapattal? Öreg néni, egy fehér férfi kócos barna szakállal...

Mindenkiről pontos személyleírást adtam, és mire a beszámoló végére értem, egyértelművé vált a válasz. A takarító robot szeme egyre csak kerekedett, és ahogy befejeztem, értetlenül pislantott párat.

- Az lehet, hogy valamikor itt jártak. - Vakarta a fejét. - De amikor megnyitottuk ezt a helyet, senkit se kellett kirakni. Vásárolni lehet, hogy eljöttek, de én nem láttam senki hozzájuk hasonlót...

- Várjon... Hogy érti azt, hogy megnyitottak? - Ezúttal az én arcomra ült ki az értetlenség. Úgy éreztem, mintha lemaradtam volna valamiről. Ha Jäger itt járt, ahogy elmondta, miért nem számolt be ilyesmiről?

- Járt már a központban? - Kérdezte, közben elfordítva a kulcsot egy kapcsolóban, amitől a rács emelkedni kezdett.

- Persze. Miért?

A takarító robot felsóhajtott, és nekidőlt a falnak. Keresztbe fonta a karját, és felnézett rám.

- Akkor biztos látta azokat a rögtönzött kerítéseket. - Bólintottam. - Miután lezajlott a forradalom, megpróbáltunk mindent helyrerakni. Csak ugye ezt lassan, lépésről lépésre lehetett csak végrehajtani, mert sok menekült bujkált a kiüresedett lakásokban, boltokban, és még sorolhatnám. Az ő biztonságba helyezésükről az iderendelt katonai robotok gondoskodtak, csak hát nem olyan egyszerű segíteni, ha az emberek nem akarják, hogy segítsünk... Mindegy, itt jön képbe a kerítés. Ahogy haladtunk előre a városban, a kerítés is haladt. És ha így folytatjuk, sikeresen elérjük a városhatárt, és minden eddig nem üzemelő boltot, lakást, s a többi újra beindítunk. Minden embert sikerül azonosítanunk, egyesíthetjük a szétszakadt családokat, és barátokat, és remélhetőleg visszaáll a rend. - Egy pillanatra megkönnyebbültem. Tehát ha nem is keresem, újra találkozhatok majd apával, anyával, és Belláékkal, mert segítenek ebben. Magamban elmosolyodtam, amíg a robot folytatta. - Ez az áruház már három hete üzemel, és rengeteg a vásárló, csak még elég korán van ahhoz, hogy bárki is itt legyen. 

- Három hete?! - Hüledeztem. Próbáltam összekötni a szálakat, de valami nem stimmelt. Meg voltam győződve, hogy két hete még itt bujkáltunk Belláékkal... Az nem lehet, hogy kiesett egy hét az emlékezetemből. Vagy az is lehet, hogy nem csak egy hét, hanem hónapok...Mindenesetre egyvalami világossá vállt. Belláék már rég elhagyták az áruházat.

- Igen, és amikor megnyitottunk üres volt, és mindent kifosztottak, akárcsak a többi kerítésen túli területeken. 

- Értem... - Motyogtam, közben azon gondolkodva, hogy merre is folytathatnám a kutatást. Az biztos, hogy Belláék ki nem állhatják a robotokat,  úgyhogy a központban nem lehetnek. - Esetleg van valami ötlete, hogy hol kereshetném a barátaimat?

- Hmmm, lássuk csak... - Vakarta az állát a robot. - Ha a központban nem találkozott velük, valószínűleg a Metrólejáróban bujkálnak. Mindenki ott köt ki, aki ellenzi a történteket. Ilyen titkos bunkert hoztak létre, csak nem tudják, hogy tudunk róla.

- Hogyhogy? - Kérdeztem, a szemöldököm pedig a homlokom tetejére szaladt.

- Ez olyan információ, aminek a kiadásával nem rendelkezhetek... - Magyarázta sejtelmesen a robot. - De ha nagyon tudni akarja, annyit mondhatok, hogy nem csak az élve kijutott foglyoktól hallottunk dolgokat.

- Köszönöm! - Mosolyogtam, és sietős léptekkel megfordultam. Először éreztem félelmet. Ha mindenről tudnak, semmi nem maradhat rejtve előttük... Még egy titkos bázis sem, és ez nem fair.

- De vigyázzon velük! - Szólt utánam a takarító robot. - Oda csak azokat engedik be, akik robot ellenesek, és hát... Elég veszélyes emberek. Szóval vigyázzon magára.

Értetlenül visszafordultam.

- Ezt hogy érti?

- Hát, tudja milyen ha egy ember dühös, tehetetlen, és még a gyűlölet is szítja. Ők pedig sokan vannak. Egy tömeg feldühödött ember, akik már sokunkat kivégezett.

Láttam a szemében a félelmet, és valamilyen szinten meg is értettem, hiszen csak egy apró takarító robot volt. Mégis, ha ennyire veszélyesnek tartják, hogyhogy nem zárták még be őket?

- De ha tudnak róla, miért nem tesznek ellene valamit? - Kérdeztem.

- Túl sokan vannak, a legtöbbünk pedig nem erőszakra tervezték. Amennyit tudok, azt a területet hagyjuk legutoljára... De még én sem tudom, hogy mi lesz. Őszintén én csak békét szeretnék, és félelem nélkül élni. És amíg a központban maradok, ez így is marad, és azt ajánlom, hogy ön is tegyen így. Előbb vagy utóbb megkerülnek a barátai, és akkor beszélhet velük.

- Köszönöm. - Értékeltem a segítőkészségét. Sosem gondoltam volna, hogy egy idegen robot egyszer majd ekkora segítséget nyújthat. - Még meggondolom.

Újra elindultam, de ismét utánam szólt.

- Várjon! Mielőtt elmegy, vegyen magára valami meleg ruhát. Láttam, amikor bejött, mennyire kipirult az arca, és higgye el nekem, a nap folyamán csak hidegebb lesz.

Nem ellenkeztem, elvégre is időm akadt, mint a tenger.

A takarító robot végigvezetett az ezúttal szépen feltakarított folyosókon, egészen a ruhaboltig, ahol akkoriban Ewának kerestünk valami hordani valót. Vicces a sors fintora. Egyszer én segítettem egy takarító robotnak, aztán egy takarító robot segít ki engem. Gondosan bemutatta a választékot, és nem sokkal később egy selymes, drapp csíkozású sállal, egy pomponos sapkával, és egy pár egyujjas kesztyűvel sétáltam a hideg járdán.

Az utam egyenesen a metróhoz vezetett. Pontosabban reméltem, hogy oda vezet, mert sosem jártam még azon a környéken. Miután átsétáltam az Olívia hídon, és elhagytam a város széli roncstelepet, egyre jobban magával ragadott az érzés, hogy eltévedtem. Ráadásul ezen az se segített, hogy síri csend kísért. Sehol egy madár, vagy bogár, csak a hideg alkatrészek, és a talpam alatt ropogó piszok. Újra és újra kirázott a hideg, amikor itt ott megláttam egy-egy robot maradványait. Megcsonkított felsőtestek, halálra meredt élettelen tekintetek, és végtagok hevertek szanaszét. Ha az apokalipszis előtt járok erre, talán fel sem tűnt volna a szörnyű látvány, de így, hogy megismertem Jäger, és Ewát, és megbizonyosodtam róla, hogy bizony ők is érző lények, a hányinger kerülgetett a roncstelep látványától.

Már lassan a szomszéd várost, és a miénket összekötő betonútra tévedtem, egyre csak azt figyelve, hogy hátha meglátok egy Metró feliratot a távolban, amikor kicsúszott a lábam alól a talaj, és zuhanni kezdtem. Akaratlanul is kiszaladt a számon egy sikoly, és habár nem estem nagyot, fájdalmas volt a landolás.

A hátsóm dörzsölve próbáltam feltápászkodni. Az egész gerincemen végigfutott a fájdalom, és ha ez még nem lett volna elég, a mennyezeten tátongó lyukból kavicsdarabok potyogtak a fejemre. Ijedten próbáltam felmérni, hogy hova is csöppentem. Felülről éppen csak annyi fény szűrődött be, hogy megállapíthassam, hogy innen nem fogok tudni kimászni.

Körülnéztem, de a szemem nem szokott hozzá a sötéthez, és elkezdtem félni. Bármelyik irányba fordultam, végeláthatatlan feketeség tátongott előttem. Sehol egy lélek, egyedül voltam egy ki tudja, milyen hosszú földalatti vasútrendszerben. Tudtam, hogyha elindulok, csak kilyukadok valahol, de ahogy magamat ismertem, úgy is rossz irányt választok, úgyhogy nem mertem mozdulni. Ha tudtam volna, hogy hova vezet az alagút, boldogan megteszem, de ezúttal azt láttam a legjobb megoldásnak, ha helyben maradok. Percek teltek el úgy, hogy csak a saját szívem dobogása, és vízcseppek csöpögése szolgált társaságul. Ráadásul a gondolataim hatalmas szörnyek körül cikáztak, amik hirtelen előugranak a sötét alagútból, és magukkal ragadnak. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy szörnyek nem léteznek, de már késő volt. Lassan átfagytam, és remegtem a félelemtől.

- Segítség! - Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, aztán hallgattam, ahogy a hangom az alagút mélyére hatolva elhal. - Valaki segítsen!

Az idő telt, a sok kiabálástól pedig teljesen berekedtem. A hideg levegő marta a torkom, és biztos voltam benne, hogy itt fogok meghalni. Egyedül, anélkül, hogy bárki megtudná, hogy hova tűntem, a testem pedig sose fogják megtalálni.

Legömbölyödtem a betontörmelék mellé, és halkan szipogni kezdtem. Már csak abban reménykedhettem, hogy valaki meghallotta a segélykérő kiáltásaim, és értem jön majd.

Elhatároztam, hogyha egy órán belül nem érkezik segítség, lesz ami lesz, elindulok. Erre szerencsére nem került sor, ugyanis tőlem jobbra a sötétségből halk párbeszéd, és nevetgélés zaja visszhangzott felém.

Kis meglepetés, lerajzoltam Helent, és Jägert. ^-^ Nagyjából sikerült, bár Jäger arca kicsit nyúltabb, és nem ennyire beesett. Mindenesetre ez az, ahogy én elképzeltem őket, és remélem, hogy sikerült hasonló személyleírást adnom róluk a történet során. Ha szeretnétek, a többi robotról is hagyok majd képeket a következő fejezetek végén.

Eredetileg úgy terveztem, hogy az őszi szünet elején, és a végén is felrakok egy fejezetet. Kicsit elcsúsztam, de remélem, hogy az őszi szünet végi időt tudom tartani, és nemsokára hozom a következő fejezetet. Addig is kitartást mindenkinek, és vigyázzatok magatokra <3