Csendben sétáltunk egymás mellett, egyikünk se szólalt meg. A hideg szél csípte az arcom, de a kabát egész jól melegített. Jägerre sandítottam, aki továbbra se viselt többet a vékony mellényen, és a térdnadrágon kívül.

- Te nem fázol?! - Kérdeztem, mire kérdőn lepillantott rám.

- Hm? Nem. - Elmosolyodott. - Miért, te igen? Odaadjam a mellényem? - Még be se fejezte, máris elkezdett kibújni belőle.

- Nem, nem kell! - Tiltakoztam, és eltoltam a kezét. Ha fáztam se fogadtam volna el a mellényét, hisz nem akartam hogy megfázzon. Mondjuk abban sem vagyok biztos, hogy a robotok meg tudnak-e fázni... - Csak azért kérdeztem, mert alig van rajtad valami, és-

Nevetve a szavamba vágott.

- Mínusz ötven fokig bírom ruha nélkül is. - kacsintott.

- Honnan tudod? - A kérdésem egy ideig nem kapott választ. Jäger csendesen felsóhajtott, az arcáról pedig eltűnt a mosoly

- Letesztelték... - Mondta végül kelletlenül. - Persze nem rajtam. - Tette hozzá gyorsan, és csendesen vállat vont. - De azért fájt...

Értetlenül vizslattam az arcát. Mégis hogy fájhat neki egy teszt, amit nem rajta végeztek?

- Ezt hogy érted? - Bosszúsan nézett rám, mintha már ezerszer elmagyarázta volna, aztán egy pillanat alatt megenyhült a tekintete.

- A katonai robotok összeköttetésben vannak egymással. Ez fontos, hogy a bevetéseken mind egy fejjel gondolkodjunk. - Magyarázta. - Amit az egyikünk érez, azt a többiek is érzik. Amit az egyikünk lát, azt mind látjuk.

Nem folytatta. Hagyta, hogy magam vonjam le a következtetéseket. Persze ahhoz, hogy eldöntsem, hogy ez jó, vagy rossz, többet kellett volna tudnom. Jäger meg úgy tűnt, hogy nem készül több információba beavatni. Zsebre vágott kézzel ballagott mellettem, és nyugodtak tűnt. Nem kapta fel a fejét semmilyen zajra, és nem állt készenlétben, ha esetleg el akarnék futni. Furcsa volt ez az egész. Mintha már nem érdekelné, hogy maga mellett tudjon. És valahogy már én se akartam elfutni. Jasonék eltűntek, a szüleim szintúgy, nem maradt már más nekem, csak ő Vagyis...

Épp az Olívia hídon sétáltunk keresztül, amikor eszembe jutott. Ewa. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és megtorpantam. Mit is mondott? Hogy bármikor meglátogathatom?

- Mi az? - Nézett vissza Jäger a válla felett.

- Ewa! - Néztem rá csillogó szemmel, mire értetlenül összehúzta a szemöldökét.

- Ki? - Kérdezte.

- Már tudom, hogy hol fogok lakni. - A kijelentésemre Jäger olyan arcot vágott, mint aki félrenyelt.

- Velem fogsz lakni. - Jelentette ki ijedten.

- Dehogy. Tudod, mikor mászok vissza abba a lélekvesztőbe! - Legyintettem, és megkerültem a híd korlátját.

- Helen, hova mész? Állj meg! Le fogsz esni! - Sietett utánam Jäger, miután a fejem eltűnt a híd mögött.

- Dehogy fogok! - Nevettem, sietve lefelé oldalazva a domboldalon.

- Várj már! - Sietett utánam Jäger. - Hova mész?

- Csak meglátogatom Ewát. - Legyintettem nyugtatóan felé.

- És hol lakik ez az Ewa? A víz alatt? Csak mert nem hiszem, hogy jó ötlet enne ilyenkor fürdőzni.

- Dehogy a víz alatt. - Nevettem, és a híd alatt lapuló házikóra mutattam. - Nézd.

Jäger ekkor ért le a domb aljára, pontosabban gurult, mert megcsúszott egy szemeteszacskón. Valami cifrát káromkodhatott, mert a lába beleért a jéghideg vízbe.

- Á, remek! - Jegyezte meg ironikusan, miközben kiöntötte a vizet a bakancsából, és megrázta a lábát. - Ez a gyerekkori búvóhelyed? Csak mert szerintem kinőttél belőle.

Az elmés megjegyzését elégedett vigyorral pecsételte.

- Nem. Ez Ewa otthona. - Néztem rá mérgesen, aztán a bejárat elé siettem.

- Áh... Pofás kis otthon. - Jegyezte meg ironikusan Jäger, a ledobált szemeteszacskókat, és a sírkövet fürkészve.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy bekopogtam az ajtón. Olyan régen láttam már Ewát... Remélem, hogy felismer, és nem csapja majd az orromra az ajtót.

- Azért él itt, mert itt senki se keresné. - Magyaráztam suttogva.

- Ez milyen igaz... Bár nem tudom, hogy mitől kell annyira tartani, hogy konkrétan szemétben él-

Nem fejezte be a mondatot, az ajtó ugyanis résnyire kinyílt, és Ewa félénk feje felbukkant a rés mögött.

- Szia Ewa... - Mosolyogtam, mire boldogan felcsillant a szeme.

- Helen! - Tárta hatalmasra az ajtót, és átölelt, a hasamba fúrva az arcát. - Hála, az égnek, hogy jól vagy. Nem ugye nem esett bajod?

- Miért esett volna? - Nevettem, és lehajoltam, hogy én is átölelhessem.

- Egy takarító robot? - Motyogott Jäger, kiskutya szemekkel bámulva Ewát. Olyan hatalmas pupillákkal, hogy az egész folyó benne csillogott.

Ewa viszont nem reagált hasonló ámulattal. Jäger hangjára felkapta a fejét, és kikukucskált mögülem. Ahogy pedig meglátta Jägert, ijedten felsikkantott.

- Jó, ég, Helen, gyere! - Hevesen karon ragadott, és sietve behúzott a nyitott ajtón.

Bent fülledt volt a levegő, és a jól megszokott macskatömeg fogadott, akik hangos nyávogás közepette rögtön körbevettek.

- Mi? - Jäger megrázta a fejét, ezzel együtt visszanyerve az eredeti tekintetét, és értetlenül utánam sietett. - Várjatok, mi...?

Pontosabban sietett volna, mert Ewa igyekezett becsapni előtte az ajtót.

- Várj, várj, én - Az ajtó becsapódott, és odacsípte Jäger bakancsát.

- Menj innen! - Visított Ewa, azon igyekezve, hogy kilökje Jäger lábfejét a küszöbről.

Nem értettem Ewa félelmét, bár így jobban megnézve Jäger tényleg ijesztő látványt nyújtott. Ahogy előre görnyedve tartja az ajtót, és a résen bámul befele, kicsit egy farkasra hasonlított, aki be akar törni a pici nyuszi otthonába.

- Kérlek, ne bánts minket! Menj el! - Ewa remegő hanggal feszült az ajtónak, amit Jäger ha akar, könnyű szerrel betört volna.

- Anya, mi folyik itt? - Kérdezte egy álmatag hang mögülem.

Hátra pillantottam. A konyha ajtajában egy vékonyka takarító robot állt. Szakadt pólóban, és rongyos, túlméretezett melegítőben. Kamasz fiúnak tippeltem volna. A szeme viszont zölden világított, és a bőre színe is piszkosfehér volt, a megszokott fehér helyett.

- Riko! Azonnal menj vissza a szobádba! - Kiáltott rá Ewa, olyan ellentmondást nem tűrő hangon, amit sosem néztem volna ki belőle. Aztán magára erőltetett egy halvány mosolyt. - Minden rendben lesz, anya elintézi a dolgokat!

A fiú azonnal visszafordult, és magára zárta az ajtót.

Hatalmas szemekkel néztem utána. Riko? Ő lenne az a csecsemő, akit alig pár hónapja láttam? De hisz ez lehetetlen. Senki se nő ilyen gyorsan... Meg egy takarító robotnak nincs zöld szeme...

Jägert már nem csak Ewa próbálta kint tartani, a robot macskák, akik felfogták a helyzetet is mind őt karmolták. Alig telt el pár másodperc a bentlétem óta, mégis úgy éreztem, hogy ideje közbeavatkoznom.

- Ewa, nyugi, nincs semmi baj, Jäger nem veszélyes. - Kiáltottam, és mögé siettem.

- Ne! - Próbált elhúzni az ajtótól, és a karomba kapaszkodott. Olyan gyenge volt. Odébb húztam, miközben megpróbáltam lecsillapítani. Jäger végre belépett. Pontosabban lehajolt, hogy beférjen, és úgy is maradt. Talán ha a térdére ereszkedik, nem veri be a fejét a plafonba. Illedelmesen becsukta az ajtót, és szelíden lefejtette magáról a rajta csüngő robot macskákat. Látszott rajta, hogy igyekszik minél barátságosabb képet nyújtani.

- Semmi gond, ő a barátom. - Mondtam, és elengedtem Ewát.

- Tényleg, én nem akartalak megijeszteni -

Ewa viszont a pult mögé rohant, és könnyekkel áztatott tekintettel felkapott egy konyhakést.

- Menj innen! - Kiáltott, én pedig azon agyaltam, hogy lehet, hogy már találkoztak. Ellenben miért félne ennyire tőle?

- Jäger, szerintem is jobb, ha te most kimész... - Jegyeztem meg halkan.

- De én nem csináltam semmit... Mégis miért fél tőlem ennyire? - Az ajtó mellett ülve, lekonyult ajkakkal nézte Ewát. Igazán szomorúnak tűnt.

- Én tudjam? - Vontam vállat.

- Menj innen! - Cincogta a pult mögül Ewa. Aztán felkiáltott. - Szállj ki a fejemből!

Kezdtem komolyan aggódni. Nem tudom, hogy az utolsó mondatával mire célzott, de egészen megrémített. Össze vissza nyöszörgött, Jäger pedig hallgatott, lesütött szemmel nézte a parkettát, és a körülötte kígyózó macskákat. Pár másodperce minden elhallgatott, és meg úgy álltam a szoba közepén, mint egy értetlen kőszobor. Aztán Ewa felnézett, és a pulóvere ujjába törölte a könnyeit. A szemében már nyoma se volt félelemnek, csupán szomorkásan vizslatott.

- Á, értem... - Motyogta, és a ruháját leporolva felkelt a padlóról. - Tudod, nekem ez nem megy. - Folytatta, miközben elrakta a konyhakést. Nem tudtam eldönteni hogy hozzám, vagy Jägerhez beszél. - Elnézést, a viselkedésemért.

Értetlenül pislogtam hol rá, hol Jägerre, akinek megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán. 

Ewa levett három csészét a polcról, és felrakott vizet forrni.

- Készítek nektek egy kis teát. - Mosolygott, tündökölve, mintha az előbbiek meg se történtek volna. - Addig foglaljatok helyet.

Az asztal felé intett. Teljesen összezavarodtam. Mégis mi volt ez a hirtelen hangulatváltás? Jäger csinált valamit?  Gyorsan leültem, egy macska pedig azonnal az ölembe ugrott.

- Riko! - Kiáltott Ewa. - Már kijöhetsz, nincs semmi baj.

Jäger az ablak alatt foglalt helyet egy zsámolyon, ami feltételezhetőleg a macskáknak volt odakészítve. Még így, összekuporodva is csak egy méter választotta el a plafontól.

- Ne haragudj, csak tudod, volt egy kellemetlen találkozásom pár katonai robottal, és hát... azt hittem, hogy visszajöttek értem. - Folytatta Ewa, a teás filtereket bontogatva.

- Milyen találkozás? Bántottak? - Jäger hangja, annak ellenére, hogy belepték a macskák, kifejezetten komolynak csengett.

- Nem. - Válaszolt keserűen Ewa, aztán felnevetett. - Vagyis csak az önbecsülésemen esett csorba. De ha Helen azt mondja, hogy barátok vagytok, akkor nincs baj.

Itt rám pillantott, és elmosolyodott. Próbáltam visszamosolyogni, de igazán kényelmetlenül éreztem magam. Szegény Ewa, ha nem tolom ide a képem, megkímélem egy kisebb szívrohamtól.

- Igen... - Hebegtem. - Jäger jófej, csak kicsit nagydarab...

- Azt látom. - Kuncogott Ewa, a sarokban nyomorgó Jägert vizslatva, aki a tőle telhető legóvatosabban próbálta lefejteni magáról a macskákat. De ahogy sikerült egyet levennie a válláról, máris a helyére ugrott egy másik. A körülötte zengő dorombolás már lassan az asztalig elhallatszott.

- Nagyon szeretnek téged. - Jegyezte meg Ewa, miközben forró vizet öntött a csészébe.

- Jah... - Mosolygott kelletlenül Jäger, miközben az egyik macska az arcát szagolgatta. A szája szélén megjelent egy apró fintor, de nem tudott elhajolni. Biztos a macska halszagú lehelete miatt. - De hogy értetted, hogy megtámadtak? Mi történt? - Kérdezte, és amikor Ewa nem figyelt, lesöpörte magáról a büdös leheletű macskát.

- Hát... - Itt Ewa gondterhelten rám sandított. Egy ideig figyelt, aztán Jäger elé sietett egy csésze gőzölgő teával. - Ez olyan dolog, amiről nehéz lenne így beszélni.

Ewa háttal állt nekem, Jäger viszont rám pillantott. Ebből arra következtettem, hogy az így, rám vonatkozó célzásnak bizonyult. Csak tudnám, hogy mit takart.

- Értem. - Bólintott Jäger, és elvette a csészét. - Köszönöm.

Még így, a sámlin csücsülve is magasabb volt Ewánál, ami csak jobban kihangsúlyozta Ewa apró termetét. Olyan picike volt, és kedves. Nem értettem, hogy mégis hogy lenne valaki képes bántani. Főleg a saját fajtájából...

Ewa bólintott, majd visszasietett a pulthoz. Közben rám mosolygott, amitől egy pillanat alatt elszállt az értetlenségem. A tekintete azt súgta, hogy minden rendben van. Én pedig hittem neki. Persze nem tudtam nem észrevenni, hogy mióta rendeződött közöttük a nézeteltérés, Jäger úgy néz rá, mint egy kisfiú a kirakatban csücsülő édességekre.

Ewa éppen a következő csészét töltötte, amikor megcsúszott a keze, és leforrázta magát. Sziszegve Jäger felé fordult.

- Megtennéd, hogy ezt abbahagyod?! - Fújtatott, mérgesen rázva a kezét. - Ne turkálj az emlékeim között!

Értetlenül Jägerre néztem, aki úgy ült a sarokban, mint akit rajtakaptak valami csibészségen.

- Bocsánat... - Motyogta. Már meg sem kérdőjeleztem a beszélgetésük. Eddig sem értettem egy szót se, miért pont most világosodnék meg? Ezek szerint olvasnak egymás gondolataiban. Remek. Mi lesz a következő? Emberkísérletekbe kezdenek?

- Semmi gond. - Morogta Ewa. - Csak tudod, néha elég bosszantó tud lenni, hogy mivel takarító robot vagyok, már rögtön mindenki azt hiszi, hogy bánthat! Hagyd békén az emlékeimet! Nem tudom, hogy mi ez nálatok, - Itt valószínűleg a katonai robotokra célzott - hogy élvezitek kínozni a kisebbeket, de igazán leállhatnátok vele! Most elvileg egyenrangúak vagyunk, de talán még jobban lenéztek, mint eddig!

- Bocsánat... - Motyogott Jäger, és lehajtotta a fejét. Ewa viszont mintha meg se hallotta volna.

- Tartsd tiszteletben, hogyha valamit nem akarok elmondani! Valószínűleg túlságosan fáj az az emlék ahhoz, hogy te most itt előásd! Nem is ismerlek! Azt se tudom, hogy ki vagy. Szóval hálásnak kéne lenned, hogy egyáltalán eltűrlek a házamban. Meg se kéne fordulnia a fejedben, hogy csak azért, mert pici vagyok, már azt tehetsz velem, amit akarsz! Mégis mi ez nálatok, katonai robotoknál?!

- Bocsánat, én nem... Én nem olyan vagyok, mint a többiek...

- Tch, persze! Ne hidd azt, hogy nem vettem észre, hogy hogy nézel rám!

- Csak azért, mert nagyon aranyosnak talállak... - Magyarázkodott Jäger, azon igyekezve, hogy elrejtse a mosolyát. - Olyan kicsi vagy, és-

- Igen! Mind annak láttok! Kicsinek és cukinak, aki nem tud visszavágni!

- Ez nem... Ez nem így van. - Szabadkozott Jäger.

- Dehogy nem! Ne tudd meg, hogy miket mondott nekem akkor az a robot. A te társad! Úgy kezeltek, mintha az olyan robotok cuki másolatai lennénk! De az én dolgom az utcák tisztán tartása, nem pedig mások vágyainak a kielégítése! És ha ezt most a drága társaid is hallják, üzenem nekik, hogy nem vagyok tehetetlen játékszer!

Még sosem láttam Ewát ennyire zaklatottnak. Őszintén, legszívesebben elsüllyedtem volna. Valahol megértettem a szavait, hiszen tényleg ártatlannak tűnt, de sosem gondoltam volna, hogy a robotok is lenéznék... Szegény, olyan kedve arca volt. Valaki, aki a légynek se tudna ártani, mégis őt bántották. És katonai robotok, mint Jäger. Ekkor jutott eszembe az első találkozásom a fajtájával. Két katonai robot. És ekkor nyertek igazán értelmet Ewa szavai. Az a kettő akkor egy apró lánnyal játszadozott, mint macska az egérrel. Lehet, hogy ez valóban beléjük van kódolva...

- Persze, hogy nem vagy, én csak azért... Azért próbáltam... Tudod. Hogy megtudjam, hogy ki bántott, és beszéljek a fejükkel. Utálom, ha a társaim a kisebbekkel szórakoznak. - Magyarázta Jäger, olyan beleéléssel, hogy észre se vette, hogy az egyik macska beleivott a teájába.

Ewa hallgatott, közben elém rakta a gőzölgő csészét, és miután észrevette az arcomra kiült aggodalmas kifejezést, nyugtatóan elmosolyodott.

- Sajnálom, ha ijesztő voltam, csak most találkoztam először takarító robottal, és tényleg aranyos vagy... De nem akarom, hogy félj tőlem, ha kell, ki is megyek, és megvárom ott Helent.

Ewa nem válaszolt, csak kitöltött magának is egy kis teát, aztán leült velem szembe az asztalhoz.

- Örülök, hogy újra látlak. - Ezeket a szavakat már kétség kívül nekem szánta. - Azt hittem, hogy bajod esett.

- Á, dehogy. - Próbáltam oldani a feszültséget, és elfelejteni, ahogy Ewa lehordta Jägert. - Nem keveredek én olyan könnyen bajba...

Jäger közben csöndben felkelt, és hangtalanul elindult.

- Akkor kint megvárlak, Helen... - Motyogta szomorkásan. Lerakta a csészét az asztalra.

- Köszönöm a teát. - Mondta, majd az ajtó felé indult.

Ewa hallgatott, és a kezében gőzölgő csészét nézte. Az ujjaival babrált, és látszott rajta, hogy figyelemmel követi Jäger minden egyes lépését. Amikor Jäger a kilincsre tette a kezét, megszólalt.

- Leszorított. - Szólalt meg halkan, mire Jäger keze a kilincsre fagyott. Megtorpant, és hátra pillantott. - Rám taposott, mintha csak valami bogár lennék. Nem kaptam levegőt. Fájt, amit csinált. Nem fizikálisan, hanem idebent. - Az orrát ráncolva, szomorkásan a mellkasára emelte a kezét. - Próbáltam lelökni magamról, de ezzel is csak azt érzékeltette velem, hogy mennyire gyenge vagyok... Hogy mennyire pici, és tehetetlen. Tudtam, hogy élvezi. Éreztem. A fejemben volt. A gondolataimban. Megmutatta, hogy mit tenne velem, ha kettesben maradnánk...

- Sajnálom. - Nyögte fájdalmasan Jäger.

- Standgebläse-nek nevezett. És azt mondta, hogy pont ezért vagyok az esete. - Ewa hangja megremegett, Jäger pedig hatalmas szemekkel bámult rá.

- Ufff. - Látszott, hogy próbál komoly maradni, de az arcára kiült valami furcsa, alig észrevehető mosoly.

- És ezek még csak a finomabb szavai voltak.

- Mi az a stanblézer ? - Szóltam közbe idegesen. Sajnáltam Ewát, és hogy ilyeneket kellett megélnie. Azt kívántam, hogy bárcsak ott lehettem volna, hogy megakadályozzam.

Ewa szomorkás tekintettel bámult maga elé. Látszott rajta, hogy fáj felidézni az emlékeit. Jäger vette át a szót.

- Odahaza nálunk azokat a lányokat hívják így, akiknek nem kell letérdelni, tudod, hogy... - Magyarázta csöndesen. - Mert olyan alacsonyak.

Nem tudtam mit mondani. Teljesen undorodtam már a gondolatától is, hogy valaki ezt mondja Ewának. Egy ilyen szelíd, és aranyos teremtésnek.

- Aki ilyet mondd, annak biztos kicsi a farka. - Köpte a szavakat dühösen Ewa. Rá se ismertem, Jäger pedig véletlen elnevette magát.

- Hát, ezt alá tudom támasztani. - Aztán megköszörülte a torkát, és komolyra fordította a szót. - De bárki is tette ezt veled, megbánja. Gondoskodok róla, hogy ne bántsanak többet. - Megcsóválta a fejét. - Megáll az eszem! Ekkora bunkót...

Ewa alig láthatóan elmosolyodott, és hogy elrejtse, beleivott a teába.

- Nem muszáj ám kimenned, ha nem akarsz... - Intézte a szavait Jäger felé, akinek látványosan felderült az ábrázata.

- Köszönöm! - Mosolygott, és visszafoglalta a helyét a macskaszőrös zsámolyon.

- Én köszönöm. - Mosolyodott el Ewa, aztán kis hallgatás után hozzátette. - Nem gondoltam volna, hogy léteznek tisztességes katonai robotok is.

- Hát, alap járaton mind azok vagyunk... Csak tudod, van amikor már beleunsz az életbe, és a véget nem érő háborúba... Persze ez nem ment fel senkit az alól, hogy zaklat. Tudom, hogy ki volt, és hidd el, hogy megkapja majd amit érdemel.

- Jó, de... - Ewa habozott. - Ne bántsad. Nem szeretem, ha valakit bántanak.

Csendben figyeltem a beszélgetésüket, közben pedig, mivel nem volt más dolgom, az ölembe szuszogó macskát simogatva szürcsöltem a teát. Persze az sem tartott sokáig, mert a pici csésze hamar kifogyott.

Ewáék hosszan elbeszélgettek. Meséltek egymásnak az addigi életükről, és a terveikről. Betekintést nyerhettem a múltjukba, és mi tagadás, elszomorított amit hallottam. A sok kegyetlenség, amit meg kellett élniük. Jäger elmesélte, hogy amikor nem akartak engedelmeskedni, az egyiküket a többiek szeme láttára halálra sokkolták. Szép lassan. Az egész órákig tartott. Ewa bekönnyezett a történettől, akárcsak Jäger. Mivel összeköttetésben álltak, mind végigélték a kínzást, és habár túlélték, a végén mind belehaltak egy kicsit. Ewa pedig mesélt a munkájáról, hogy direkt összemocskolták amit feltakarított, összeverték, és, hogy belenyomták a fejét egy koszos vécébe. Ezek után meg otthagyták, hozzávágva a mondatot, hogy takarítson fel maga után. Takarítsa fel a koszt, amit ő csinált. Jäger mesélt a társairól, akik meghaltak. Fejbe lőtték őket, taposóaknára léptek, vagy vízbe fulladtak. Elmesélt minden alkalmat, amikor át kellett élnie a halált. Amikor át kellett élnie a társa halálát... Aztán Ewa mesélt az apjáról, akit vandálok gyilkoltak meg, és a legelső terhességéről, amit a baba nem élt túl, mert pár idióta kölyök takarítás közben lelökte a lépcsőről, és a hasára esett. Mesélt a szerelméről, akit egy másik városba szállítottak, aztán az egyik pillanatról a másikra megszakadt vele a kapcsolata, és mesélt Rikoról. Riko, a harmadik gyereke, egyben az első, aki megélte a tinédzserkort.

- Ő a mindenem... Nem is tudom, mi lenne velem, ha elveszteném. - Elmélázva figyelte a fiút, aki épp egy szendvicset tömött magába. Alig volt fél fejjel magasabb az anyjánál, és akár csak minden tinédzser, ügyet se vetett ránk. - Úgy szeretlek. - Mosolygott.

- Tudom. - Válaszolt Riko, és a karjába törölte a száját. - Én is.

- Olyan nehezen hiszem el, hogy legutóbb, amikor itt jártam, még csak egy kisbaba volt. - Fürkésztem a kíváncsian csillogó, zöld szempárt.

- Hát, pedig így van. - Mosolygott Ewa, újabb teával feltöltve a csészém. - Mi robotok gyorsan növünk. - Aztán szomorkás mosollyal a fiára nézett. - Az állam is csak ezért hagyta, hogy megtartsam. Gyors munkaerőként néztek ránk... Tudod, Helen, ha úgy fejlődnénk, mint ti emberek, megölték volna a magzatot, mert az túl sok idő, amíg egy csecsemő munkaképessé fejlődik. De így...

- Sajnálom... - Inkább a tea piros fodraiba meredtem. Szörnyű volt ezt hallani.

- Riko meg kész csoda. - Nevetett később Ewa. - Elvileg nem is jöhetett volna össze. - Megsimogatta a fiú kerek arcát, aki kedvesen elmosolyodott.

Összenéztünk Jägerrel. Ő kevésbé meghökkenten, bizonyára mert tudta, hogy két külön beosztású robotnak is lehet gyereke. Sőt, tudta, hogy egy robotnak is lehet gyermeke, és nem mindenki egy mesterséges méhből születik. Riko félig munkás robot. Ez megmagyarázza a zöld szemet, és a piszkosfehér bőrszínt.

Ahogy hallgattam a történeteik, egyre jobban megértettem, hogy miért következett be a lázadás. Már nem akartam a pokolra kívánni őket. Azt akartam, hogy végre szabadon, és boldogan élhessenek. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy a kezükbe veszik az irányítást. És hiába a sok szörnyűség, mégis képesek voltak nevetni. Nevettek az élet apró örömein, és a vicces véletleneken. Jäger megmutatta a hegeit, aztán Ewa is így tett. Aztán felnevettek, amikor megláttak egyet, ami mindkettejük karján egyezett. Egy V alakú vágás.

Már esteledett, amikor végre rám került a szó.

- És te, Helen? Hogyhogy meglátogattál?

Addigra már pár liter teát megittam, és igen sürgősen kimentem volna a vécére. A helyzetemen pedig az ölembe doromboló háromszínű kandúr se segített. Ewára néztem, és mosolyogva próbáltam kitalálni valamit. A hallottak után mégse mondhattam azt, hogy csak azért jöttem, hogy ezen túl a nyakukon éljek.

- Már hiányoztál. - Mosolyogtam. Ami nem is volt hazugság. - Kíváncsi voltam, hogy mi újság veled. Hogy jobban vagy-e, meggyógyult a kezed, meg ilyenek.

- Ó, igen. - Mutatta lelkesen az ujjait, és egymás után behajlította őket. - Már teljesen jól vagyok.

Jäger a beszélgetésünk hallgatva ült a zsámolyon. Az órák leforgása alatt biztos elgémberedtek a végtagjai, de kitartóan ücsörgött ötszáz macska szőrös társaságában. Illedelmesen szürcsölte a teát, aztán ahogy kijelentettem, hogy megyünk, felpattant. Jól be is vágta a fejét a plafonba, olyan erősen, hogy beleremegett a falból egy vezetéken lógó, fényként szolgáló lámpakörte. Leporolta magáról a macskaszőrt, és velem karöltve kisietett az ajtón. A friss levegőn kényelmesen kinyújtózott, és beszívta a hideg esti levegőt. Ahogy kifújta, egy párafelhő hagyta el a száját.

- Sziasztok! - Integetett boldogan Ewa. - Gyertek máskor is!

 - Rendben. Szia - Integettem vissza mosolyogva.

- Jäger, te is jöhetsz! - Szólt utána nevetve Ewa, mielőtt becsukta volna az ajtót.

A sötétben nehezen kapaszkodtam fel a dombon, Jäger pedig segítő szándékkal megtolt, de tekintve, hogy a tenyere a fenekemen landolt, a meglepetéstől pedig hátraestem, inkább rontott a helyzeten.

- Te most megfogtad a seggem? - Dörzsöltem a hátsóm, miután sikeresen felértünk a hídra. Keményen ráestem, és most sajgott.

- Véletlen volt. - Vigyorgott. - Sötét van, nem láttam rendesen. Meg különben is, csak segíteni akartam.

- Aha, persze. - Tudtam, hogy kitűnően lát a sötétben.

- Helen, ne durcázz már! - Vigyorgott, és oldalba bökött. - Tudod, hogy van a mondás... Nem tudod megfogni azt, ami nincs. - Kacsintott, mire az arca felé vágtam. A sötétben nem láttam mást, csak a szemeit, és a zölden világító szeplőket.

- Köcsög! - Nevettem.

- Nana, Helen. Már megint itt tartunk? Verekszünk? - Megint oldalba bökött, aztán kuncogva megjegyezte - Ennyit a tervedről, hogy nála fogsz lakni, eh?

A karjába boxoltam.

- Jaj, fogd már be! - Nevetve beszívta a hideg esti levegőt.

- Aranyos lány, nem?

- Aranyos? Konkrétan lehordta a fejed. - Nevettem.

- De azt is olyan aranyosan tette!

- Hát ha neked ez jön be... - Forgattam a szemem, aztán vigyorogva figyeltem a reakcióját. Elfordította a fejét, és mosolyogva legyintett.

- Jajj, hagyjál már... - A mosoly egy pillanat alatt lefagyott az arcáról, és a mutató ujját a szájába dugva, fintorogva kotorászni kezdett. Kidugta a nyelvét, és leszedett róla egy hófehér szőrszálat. Szemmel láthatóan kirázta a hideg, mert megborzongott. - Szerinted honnan van ennyi macskája?

Kérdezte csöndesen fintorogva, a földre morzsolva a macskaszőrt. Beletelt pár másodpercbe, amíg válaszoltam. Akkor láttam másodszor rendesen a nyelvét, és olyan furcsa volt. Fekete. Ezúttal én voltam az, akit kirázott a hideg.

- Nem tudom... - Motyogtam, továbbra is a száját bámulva. Az egész olyan fura volt... - Azt a sok stresszt valahogy fel kell oldani. Elvileg a macskák dorombolása segíti csökkenteni a szorongást. Meg aranyos fejük van.

- Hát... Engem inkább idegesítettek. - Nevetett Jäger.

- Nem vagy egyedül. - Szorosabbra húztam magamon a kabátot. - Te, Jäger.

- Hm?

- Van itt valahol a közelben vécé? Nagyon el kéne mennem.

- Miért nem mentél Ewánál?

- Vendégségben nem megy...

Jäger kuncogva megcsóválta a fejét, aztán biztatóan rám pillantott.

- Ne aggódj, mindjárt haza érünk.

- Ohh. - Lehajtottam a fejem. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy felvisz a hátán ki tudja milyen magasra, ha már annyi bátorságom nem volt, hogy megkérdezzem Ewát, hogy van-e egy üres szobájuk.

- Valami baj van? - Kérdezte.

- Hát, az a szomorú hírem van, hogy kénytelen leszek veled maradni... - Igyekeztem csalódottnak hangzani, persze nem nagyon jött össze.

- Mit hallok? - Boldogan az égnek emelte az ökleit, és az éjszakába kurjantott. - Wooohooooo!

Aztán újra felém fordult, az arcán olyan széles mosollyal, amilyet még életemben nem láttam.

- Nekem meg van egy meglepetésem számodra. - A tekintete sejtelmesen csillogott.

- Mi? - Kérdeztem, kíváncsian. Azonnal elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon mi lehet az.

- Majd meglátod. - Vigyorgott.

Szerencsére nem kellett sokat várnom. A panel már a közelben volt, de az oda vezető, visszalévő utat Jäger mellényébe kapaszkodva tettem meg. Lámpafény híján csak a Hold világított, ami nem sokat segített. Minden igyekezetem be kellett vetnem, hogy ne essek hasra valami szemétben.

Már majdnem odaértünk, amikor a panel földszinti ajtaja kivágódott. A bentről áradó fényben csak két sziluettet tudtam kivenni. Kettő, Jägerhez hasonló alkatot. Ahogy pedig a szemem hozzá szokott a fényhez, már az arcuk is kivehetővé vállt.

- Jäger! - Tárta szét a karját az egyik, majd miután elé sétált, lepacsiztak. Így közelebbről szemügyre véve mintha Jäger ikertestvérei lettek volna.

- Günter! - Üdvözölte az egyiküket Jäger, miközben meghúztam magam a háta mögött. Nem akartam elkeveredni a hármójuk között. 

- Kész a kecó, olyan, mint a tiéd. Csillog, mint a frissen készített lövedék! - Veregette meg Günter Jäger hátát, aztán elindult, hogy felmásszon a létrán. Értetlenül pislogtam utána. Mégis hova megy? Akkor nem a földszinten lakik? Mielőtt viszont teljesen eltűnt volna a sötétbe vezető létrán, visszafordult.

- Amúgy szia, Helen. Mizujs?

Értetlenül pislogtam rá. Mégis honnan tudja a nevem? Arra a következtetésre jutottam, hogy biztos Jäger gondolataiból tudja.

- Semmi különös... - Motyogtam.

- Az jó. - Hagyta rám Günter, aztán végleg eltűnt a sötétben.

Jäger utána a másik hasonmásához fordult, aki ekkor sétált ki az ajtón, a hóna alatt egy hatalmas párnával.

- Szia Jäger! - Vigyorgott, aztán nekem is odaintett. - Heló, Helen!

Az arcát fürkésztem. Szóval ő is tudja, hogy ki vagyok. Már próbáltam nem meglepődni.

- Szia, Jürgen. - Lépett elé Jäger, és durván megveregette a hátát. - Mesélj csak, mi is van azzal a takarító robottal?

Jürgen szeme láthatóan felcsillant a kérdés hallatán.

- Ewával? Te is találkoztál vele? Ugye, milyen aranyos? - Lelkendezett.

A szívem hatalmasat dobbant. Tehát ő bántotta? Ijesztő volt a látvány, hogy előttünk áll, a tudat, hogy ennyire hasonlít Jägerre, és mégis mennyire más. Ránézésre egyáltalán nem tűnt olyannak, aki élvezettel csepegtet félelmet nála gyengébbek szívébe. Kedvesnek látszott, főleg a párnával a kezében.

- Jäger... - Szóltam közbe. - Nekem nagyon el kéne mennem vécére.

- Oh, persze. - Csapott a homlokára, aztán Jürgen felé fordult. - Várj egy kicsit.

Lehajolt, és a vállam átkarolva a földszinti ajtóra mutatott.

- Nézd, oda bemész, és a fürdő pont ott van, ahol az enyém.

- Oké. - Bíztam benne, abban reménykedve, hogy biztos tudja, hiszen valószínűleg már járt ott.

- És Helen! - Szólt utánam mosolyogva. - Mostantól itt lakunk, szóval akár rögtön el is mehetsz aludni. - Kacsintott.

- Hogyhogy? - Kérdeztem, és értetlenül felhúztam a szemöldököm.

- Szobát cseréltem Jürgenékkel, hogy ne kelljen létrát másznod. Tudod, a tériszony miatt. - Mosolygott.

- Jajj, Jäger. - Kaptam a szám elé a kezem. Talán még vissza is futok, hogy megöleljem, ha nem szólít annyira a kötelesség. - Ez nagyon kedves.

- Ugyan, nincs mit. - Nevetett. - Na fuss.

Futottam is. Vissza se néztem, de akaratlanul is elcsíptem Jägerék utolsó szavait.

Először egy pofon csattant, aztán felhangzott Jürgen értetlen hangja.

- Baszki, Jäger! Ezt most miért kaptam!? - Nyávogott, valószínűleg az arcát dörzsölve. Ugyanis elég erős pofont kaphatott.

- Ewáért! - Sziszegte Jäger, olyan ridegen, amilyennek még sose hallottam. Egyenesen fenyegető volt. - Ha még egyszer bántani mered, betöröm a képed. Értve vagyok?!

A választ már nem hallottam, mert magamra csuktam a mosdó ajtaját. Hosszú idő után végre megkönnyebbülhettem.

Körülnéztem, és tényleg minden úgy állt, ahogy pár emelettel feljebb, Jäger lakásán. A kád, a zuhany, még a tükör is. Már csak egy kérdés maradt. Honnan tudták, hogy mikor jövünk, és hogy szólt nekik Jäger, hogy lakást kéne cserélniük?

Kezet mostam, aztán kisétáltam a mosdóból, és körülnéztem. Ekkor éreztem csak meg, hogy mennyire meleg van. Kibújtam a kabátomból, és felakasztottam a bejárati ajtó melletti karfára. A kintről áradó hideg megcsapta az arcom. Jürgen és Jäger még mindig az utcán vitatkozott.

- Te ezt nem érted! Szeretem őt! - Szabadkozott Jürgen.

- A frászt szereted! Csak kanos vagy, ráadásul olyan lányra gerjedsz, aki a derekadig se ér!

- Fogalmad sincs arról, hogy mit érzek!

- Pontosan tudom, hogy mit érzel! És ez nem szerelem...!

- De, az!

- Bántottad, Jürgen! - Sóhajtott fel idegesen Jäger. - Ha szeretnéd, nem bántanád. Neked csak az tetszik, hogy nem tud visszavágni. Én viszont igen. És ha megtudom, hogy csak egy pillanatra is rá gondolsz, én ütök. Lehet, hogy ő nem tud, de én megvédem tőled.

- Jäger, ez annyira nem fair!  - Nyafogott Jürgen. - Nekünk egy oldalon kéne lennünk! Egyek vagyunk. Meg kéne értened!

- Én értelek, Jürgen. De nem értek egyet veled. - Válaszolt Jäger kimérten. - Na menjél aludni.

Jürgen még mormogott valamit, amit nem értettem, aztán hallottam a létrán elhaló lépteit.

Jäger kicsivel később jött be, és miután becsukta az ajtót, körülnézett.

- Na, egy gonddal kevesebb. - Jegyezte meg megkönnyebbülten, miközben levette a bakancsát. - Ewa biztonságban, és ahogy látom, Günterék remek munkát végeztek.

Az ágyon ücsörögve vártam. Mellém sétált, aztán elterült a szépen bevetett paplanok között. Mélyet sóhajtott, és a plafont bámulva elégedett mosoly ült az arcára.

- Végre otthon. - A tarkójára emelte a kezeit. - Meleg, nyugalom, és biztonság.

- Igen... - Motyogtam. Igaza volt. Ki tudja mióta először akadt alkalom arra, hogy nyugodtan leülhessünk. Furcsa módon én is otthon éreztem magam. Ki tudja mióta először.

Jäger negyed óra fetrengés elteltével elment fürdeni, és teljesen más emberként jött ki. Pontosabban robotként. Már nem volt piszkos, és nyoma sem volt az elnyűtt arcának, helyette boldogan csillogó tekintettel mosolygott. Mintha kicserélték volna.

Tekintve, hogy a ruháját rögtön a mosásba dobta, csak egy alsónadrágot, és egy nyakába akasztott törölközőt viselt.

Épp a hűtő előtt álltam, és valami ehető után kutattam, amikor végzett. Csak miután rendesen megbámultam feltűnt, hogy a bal karja világosabb, mint a teste.

- Mi az, Helen, mit nézel ennyire? - Kérdezte vigyorogva, mire elkaptam a tekintetem. És akármennyire is nem akartam észrevenni, tudtam, hogy talán egy kicsit elpirultam.

- Még mindig furcsa így látni. - Vallottam be, egy adag sült krumplit fürkészve. Olyan emberinek tűnt, látszottak az izmai, és a kidolgozott teste, de mégis idegen volt. Mesterséges. A szürke bőrével, a mellkasán futó fekete hegekkel, meg a furán vékony csípőjével.

- Majd megszokod. - Hallottam a hangján, hogy vigyorog, és a közeledő lépteit.

Megfordultam. Előttem állt, teljes egészében, fekete csíkokkal, kéken csillogó szemmel, és bárgyú mosollyal az arcán. Igazán közel állt, talán már túl közel is.

- ...Igen? - Bizonytalanul néztem rá. Komolyan kezdtem azt hinni, hogy akar valamit.

- Az elmúlt hetekben... - A tarkóját vakarva végigfuttatta a szemét a polcokon. - elég sok dolog történt, és, hát... Csak annyit szeretnék mondani, hogy örülök, hogy itt vagy, és végül úgy döntöttél, hogy maradsz.

Mielőtt bármit is mondhattam volna, átölelt. Olyan hirtelen ért a gesztus, hogy ha lett volna valami a kezemben, biztos, hogy kiejtem. A testéből még áradt a fürdő melege, miközben a hátam a hűtő fagyasztotta. Éreztem a szívverését, és a bőréből áradó kellemes tusfürdő illatát, és hallottam, ahogy a fülem mellett szuszog.

Ahogy ott, a hűtő előtt ölelt, értettem csak meg igazán, hogy mennyire igazi.

- Én... - Nyeltem egyet. - Én is örülök, hogy maradtam. - Válaszoltam végül, és bizonytalanul a hátára csúsztattam a kezem. Életemben először öleltem át robotot.

Na, át is írtam. Meg kicsit megtoldottam, remélem azért így is megfelel. Viszont megint hajnalok hajnala van, úgyhogy a magyarázkodást ismét hanyagolom. Kaptam új laptopot, úgyhogy amint sikerül regisztrálnom a word-ra tudok újra írni. Ezt a fejezetet itt írtam, a wattpadon, nem pedig a wordból másoltam át. Nem tudom, hogy ez mennyire észrevehető, de remélem, hogy így is olvasható. Őrülök, hogy ilyen pozitív visszajelzéseket kaptam, még ha el is tűntem pár hónapra. Remélem, hogy hamarosan tudom hozni a következő fejezetet. Ja és úgy tűnik, hogy Jägerék között kezd kialakulni valami. Remélhetőleg nemsokára lesz egy kis... ( ͡° ͜ʖ ͡°)