Nehéz volt újra lábra állni. Az infúzió kúra legyengített, de miután rendes kaját is ehettem, új erőre kaptam. A kórházból már a saját lábamon sétáltam ki. 

Jäger közben kerített nekem egy ronda, fekete kabátot, de nem tettem szóvá, hisz nem ismerheti az ízlésem. És nem tagadom, jól is jött, ugyanis mióta kint jártam, jelentősen lehűlt a levegő. Szürke felhők kavarogtak a házak felett, és csípős szél fújt.

– Húzd fel a kapucnid, még megfázol. – Szólt Jäger, miközben a kabátom alá szorult csuklyám huzigálta.

– Jól van! – Morogtam, és elütöttem a kezét. Mióta bevarrták a fejem, minden mozdulatom leste, és úgy viselkedett, mintha minimum a Francia császárnővel lett volna dolga. Persze nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy miért. A varratok miatt. És tekintve, hogy a tarkómon leborotválták a hajam, óvni kellett a sebet. Mind a széltől, mind minden mástól. Ezen nem vitatkoztam Jägerrel, hiszen nem értek én a varratokhoz, ő meg katonai robot. Tudja, hogyan kell kezelni egy sebet.

Nem bántam, hogy kapucni takarja a fejem. Nem moshattam hajat, már vagy egy hete, és nem is akarom tudni, milyen látványt nyújthattam az összeragadt tincseimmel, és a kopasz folttal a tarkómon.

– Remélem, tudod, hogy én nem megyek vissza veled abba a magas lélekvesztőbe! – Böktem oldalba Jägert.

– Mármint úgy érted, hogy haza? – Vigyorgott.

– Úgy! – Válaszoltam, mire lehunyt szemmel megcsóválta a fejét.

– Hát jó. – Sóhajtott. – Akkor keress magadnak valami lakhelyet.

Egy pillanatra azt hittem, hogy rosszul hallottam. Megtorpantam, és értetlenül néztem Jägerre.

– T... Tessék? – Pislogtam, mire vigyorogva felém fordult.

– Szabad vagy.

– Mi?! – Nem akartam hinni a fülemnek. Ez most komoly? Elenged? Csak úgy?

– Jól hallottad. – ismételte csillogó szemekkel. – Szabad vagy.

Nem értettem, hogy hirtelen miért döntött úgy, hogy szabadon enged. Eddig éberen figyelt, nehogy csak egy méterre is eltávolodjak tőle, most meg közli velem, hogy oda mehetek, ahova akarok? A hír olyan hirtelen ért, hogy azt se tudtam, hogy hova mehetnék.

– Elmehetsz.

– De hova? – Ijedten pislogtam. Nem akartam, hogy egyedül hagyjon egy teljesen új helyzetben.

– Hát... – Az arcára újra kiült az a jól ismert vigyor. – Ha semmi se jut az eszedbe, esetleg haza is jöhetnél velem.

– Azt felejtsd el! – Felnevetett, és keresztbe font kézzel elállta az utam. Előre hajolt, és cinkos mosollyal a szemembe nézett.

– Akkor hogyan tovább, hm? – Kérdezte.

– Nem tudom... - Motyogtam a tarkóm vakargatva.

– Mert én most haza megyek, ha velem jössz, ha nem. – Ezzel hátat fordított, és elindult.

– Várj! – A karja után kaptam, hogy megállítsam. Kérdőn visszanézett, azt várva, hogy folytassam a mondatot, de őszintén fogalmam se volt, hogy mint mondhatnék. Nem akartam, hogy itt hagyjon, de abba a magas épületbe se akartam újra betenni a lábam.

– Igen? – Kérdezte. A szája szélén ott lapult az az apró mosoly kunkor, mintha sejtené, hogy valójában nincs mit mondanom. Csak tátogtam, mint egy hal, közben azon törtem a fejem, hogy milyen kifogást hozhatnék fel. – Helen, ha velem akarsz jönni, csak azt mondd. Ha haza értünk, szívesen felviszlek, ha annyira nem bírod a magasságot.

Szerencsére nem kellett válaszolnom, ugyanis Jäger figyelmét elterelte egy közeledő csapat.

– Mi az? – Hunyorogtam. Túl messze voltak, hogy a dülöngélő alakjukon kívül bármit is lássak belőlük. Jägernek ellentétben úgy tűnt, nem okoz nehézséget beazonosítani az idegeneket.

– Egy csapat robot. – Állapította meg, aztán hozzátette. – Meg egy lány.

A közeledő csapatot néztem. A központ határain kívülről jöttek, úgyhogy az alakjukat a drótkerítés is torzította.

– Honnan tudod? – Felnéztem rá, és majdnem hátra estem. Rögtön észrevettem, hogy eltűnt a pupillája, vagyis olyan apróra összehúzódott, hogy csak az azt körbe ölelő fekete karika látszott. Persze, mindössze egy pillanatig, amíg rám nem nézett. A szeme azonnal visszanyerte az eredeti formáját.

– Látom. – Felelte, mintha ez magától értetődő lenne.

– Oh... Akkor biztos nagyon jó a szemed. – Állapítottam meg, mire elnevette magát, és csípőre rakta a kezét.

– Úgy is mondhatjuk. – Mondta, majd kis hallgatás után hozzátette. – Rá tudok fókuszálni dolgokra, tudod, mint amikor a telefonod kamerájával zoomolsz. Azért volt erre szükség, hogy lássam, ha messziről lőnek ránk.

– Aha. Értem... – Remek... Akkor ezek szerint nem csak a sötétben lát, hanem még a szeme is éles, mint a sasé. Megborzongtam, ahogy belegondoltam, hogy az emberi kapzsiság képes volt létrehozni egy ilyen bonyolult, emberfeletti képességekkel rendelkező lényt. Bizonyára szörnyű érzés lehetett velük összefutni a csatamezőn...

– A földalattiból jöttek. – Ezúttal gondterhelten vizslatta a közeledő csapatot.

– A földalattiból? – Ismételtem értetlenül. – Milyen földalattiból?

Jäger mosolyogva rám pillantott.

– Tudod, a föl – Szórakozottan megrázta a fejét. – Ja, nem tudod.

Szúrós szemekkel próbáltam kiolvasni belőle, hogy már megint milyen titkot rejteget, de kerülte a tekintetem, és helyette inkább kifejezéstelen arccal bámult a távolba. A csapatot figyelte, aki már nem is járt olyan messze. Jägernek igaza volt. Egy körülbelül tíz fős robot csoport tartott felénk, az élükön egy apró, barna hajú lánnyal, aki egy robot torzót tartott a kezében. És nem tagadom, elég nyúzottnak tűntek. Mint egy marék katona, akik vereséget szenvedtek. Egymásra támaszkodva tántorogtak, volt, akinek a lába, másoknak a keze hiányzott. Ahogy közeledtek, egyre nagyobb gombóc nőtt a gyomromba. Olyan érzést keltettek bennem, mint egy adag zombi. Az meg már főleg nem hiányzott, hogy még egy zombi apokalipszist is a nyakunkba kapjunk a robotok uralma után.

Észre se vettem, hogy Jäger háta mögé bújtam, és onnan, biztonságból figyeltem a történteket. Pedig erre semmi szükség nem lett volna, hisz itt, a központban elvileg nem eshet bajunk. Jäger feszülten figyelte a tömeget, és mint akit megbabonáztak, lassú léptekkel elindult feléjük.

– Jäger, hova mész?! – Siettem utána, de nem válaszolt. Abban a pillanatban épp úgy viselkedett, mint egy gép. A hideg szél a mellényét tépázta, és az arcába fújt egy újságpapírt, de ez se tántorította vissza. Szó nélkül letépte a kellemetlenkedő papírdarabot, és eldobta. Vagyis eldobta volna, de az a karmaira akadt. Mérgesen rázta a kezét, amíg végül az újság le nem jött róla. A szél újra felkapta, és ezúttal az én arcomon landolt.

– Pfft! – Fújtam mérgesen, és golyót gyúrva a papírból, elhajítottam. Ez a kis idő elegendő volt arra, hogy Jäger a határ kerítéséhez érjen. Vissza se nézett, csak otthagyott. – Jäger, várj! – Kiáltottam. Utána rohantam, amire semmi szükség se volt, mert a kapu mellett megtorpant.

– Igazán elmondhatnád, hogy mi a bajod! – Fújtattam dühösen, a térdemre támaszkodva. Olyan régóta nem futottam, hogy ezen a pár méteren teljesen kifulladtam.

– Nincs semmi bajom. – Dörmögött Jäger, anélkül, hogy rám nézett volna.

– Akkor? Úgy viselkedsz, mint aki megzizzent! Összeakadtak a fejedben az áramkörök, vagy mi?

– Nincsenek áramkörök a fejemben. – Válaszolt komoran és elhúzta a száját.

– Jó, tudom, bocsi. De általában nem szoktál ilyen szótlanul otthagyni. – Végre rám pillantott.

– Nem hagytalak sehol, Helen. De ahhoz, hogy megkérdezzem, hogy hogy vannak, közelebb kell mennem.

– Ja, hát ez igaz... – Ismertem el.

– Na látod. – Magára erőltetett egy halványka mosolyt, aztán elcsendesedett. Feszülten figyelte a csapatot, akik lassan megérkeztek. Az őrök szó nélkül átengedték őket. Ekkor tudatosult bennem, hogy a központban vagyunk. Jäger a központba hozott. Hirtelen összeugrott a gyomrom. Volt egy olyan érzésem, hogy valami nem stimmel, de nem tudtam volna megmondani, hogy mi. Csak álltam, Jäger takarásában, és bambán néztem a vonuló tömeget. Így közelről még szörnyűbb képet festettek. A ruhájuk – már akinek volt – fekete vértől volt maszatos, az egyik robot pedig a jobb kezében tartotta a leszakadt bal párját. A látványtól végig futott a hátamon a hideg. Észre se vettem, hogy Jäger karjába markoltam.

– Á, Jäger! Látom, kaptál egy új kart! – Üdvözölte az egyik, foghíjas munkás robot, akinek hiányzott az egyik keze. Éreztem, ahogy Jäger megfeszül. A munkás robotot vizslatva azon morfondíroztam, hogy vajon honnan tudja, hogy Jäger új kart kapott. Talán ott volt, amikor megtámadta a csapat?

– Oh, bocsi, nem tudtam, hogy ő már nem tudja... – Folytatta, mire Jäger felsóhajtott. Nem tudtam, hogy kiről beszél, vagy, hogy mi volt ez a hirtelen témaváltás, anélkül, hogy Jäger egy szót is szólt volna, de nem agyaltam rajta sokat.

– Nem történt semmi. – Mosolyodott el Jäger. – Igen, kaptam. És jobb, mint a régi! – Alátámasztás képpen megmozgatta a karját. A munkás robot tátott szájjal nézte, a szeme pedig úgy csillogott, mint egy óvodásnak, akinek épp egy bűvésztrükköt mutattak.

– Ez remek! – Lelkendezett. – Mit gondolsz, én is kapok majd újat?

Jäger válaszát már nem hallottam, mert valaki megszólított.

– Helen? – A barna hajú lány volt. Ekkor tűnt csak fel, hogy milyen apró, és piszkos. Valami drapp poncsót viselt, amit összekent a fekete vér. A megcsonkított robot test pedig, amit a kezében tartott, egyenesen visszataszító látványt nyújtott. Az élettelen fej úgy csuklott a lány vállára, mint egy bábu. Értelmetlenül néztem a hatalmas, barna szemekbe, közben azon gondolkoztam, hogy vajon honnan ismerhet ez a lány.

– Igen? – Próbáltam mosolyogni, de egy robot halott felső testével szemben állva nem nagyon sikerült. A lány ezúttal Jägerre pillantott, aki épp elbúcsúzott a félkezű munkás robottól. A tekintetük találkozott, a lány arcára meg kiült a megkönnyebbülés. Nem értettem, hogy mi folyik itt. Honnan ismeri ez a csapat Jägert?

– Viki. – Köszöntötte Jäger.

– Jäger. – Viszonozta a gesztust a lány, a hallottak alapján Viki.

– Látom, sikeres volt az akció. – Állapította meg komoran Jäger.

– Igen... - Válaszolt a lány, még annál is komorabban.

– Azt ugye tudod, hogy Mayát nem fogják tudni visszahozni... – Itt mindketten a robot felsőtestre pillantottak, Viki pedig mérgesen beharapta az ajkát.

– Tudom. – Lehelte.

– Milyen akció? – Tudakoltam, értetlenül félbeszakítva a szívszorító pillanatot. Viki barna tekintete szinte felnyársalt, a szemébe lógó barna tincsek pedig csak rontottak a helyzeten.

– Nem ismersz fel? – A kérdést olyan hirtelen szegezte nekem, hogy csak pár pillanattal később tudtam válaszolni.

– N... Nem igazán tudom, hogy honnan ismerjük egymást. – Vallottam be őszintén. Félve Jägerre pillantottam, hátha ő ad majd valami nyomot, amin elindulhatok, ehelyett feszülten figyelt. Viki szomorkásan vizslatta az arcom.

– Van chipszámod? – Végre egy olyan kérdés, amire válaszolhatok, és értek is.

– Igen! – Feleltem lelkesen, miközben igyekeztem elővenni a kabátzsebemből az apró tasakot, amit Jäger adott. – Itt van. – Mutattam végül a sok számból álló sort.

– Már értem. – Dünnyögte szomorkásan. – Mikor történt? – Ezeket a szavait már nem hozzám intézte.

– Öt napja. – Motyogott kellemetlenül Jäger.

Csak pislogtam. Úgy tűnt, ez a lány, és Jäger olyan kódnyelven beszél, amit nekem nem tanítottak meg, hisz öt napja még a kórházban feküdtem infúzión, és épp hogy kinyitottam a szemem. Vagy lehet, hogy ott volt, amikor betörtem a fejem? De az minimum egy héttel az ébredésem előtt történt. Bármiről is volt szó, nem álltak össze a szálak.

– Az igazság az, hogy van egy barátom, aki nagyon hasonlít rád. Már régen láttam, de őt is Helennek hívják. – Fordult újra felém Viki.

– Aha. – Egyértelműen nem mondott igazat. De mégis mi oka lenne hazudni? Csak tudnám, hogy mikor találkoztunk...

– Akkor – Kezdett bele. – Én most megyek. Sok szerencsét, hazafelé. – Hátat fordított nekünk, és a kórház felé vette az irányt. A szél össze vissza dobálta a haját, és a poncsót amit viselt. Jäger csöndben nézett utána, de láthatóan megkönnyebbült.

- Jäger, honnan ismer ez a lány? – Kérdeztem, miután Viki már elég messze került ahhoz, hogy ne hallja a kérdésem.

– Egy barát, akivel akkor ismerkedtem meg, amikor Jasonékat kerestem. – Dörmögte, aztán zsebre vágott kézzel kilépett a kapun. – Az emberek megölték a barátját, ezért bosszúból kiszabadította a foglyokat. – Magyarázta.

– Értem. – Bólintottam. Jäger magyarázata sokkal több értelemmel rendelkezett, mint a lányé.

– Na, mi van? – Mosolyogva visszafordult, ahogy észrevette, hogy követem. – Még is jössz?

– Csak elkísérlek. – Dünnyögtem, a járdára szegezett tekintettel.

Nevetve megcsóválta a fejét.

– Akkor gyere! 

Na, ki is ez a Viki? Emlékeztek még rá? Mert Helen sajnos nem... Ahogy arra se emlékszik, hogy a robotok képesek a telepátiára, ezért fogalma sincs, hogy Jäger volt az oka annak, hogy a munkás robot témát váltott.