- Mi?! Kik jöttek vissza? - Kiáltottam fel rémülten.

- A robotok. - Motyogta remegő ajkakkal.

- Te jó ég, Akiko! - A hallottaktól megszédültem, és hátratántorodtam. - Ugye nem vittek el senkit?

Pár másodpercig csak hallgatott. Mielőtt megszólalhatott volna, Bella szobájából egy lövés dördült el. A hirtelen hangtól mind összerezzentünk, Emi pedig zokogásban tört ki.

- Nem. - Válaszolt végül, de olyan siralmas fejet vágott, hogy biztos voltam benne, hogy történt valami. - De Jason megsérült.

Ahogy ezt kijelentette, Emi elveszett bömbölése már visszhangzott a folyosón.

- Micsoda? - Hüledezve néztem rá, és elfogott a rosszullét. Ez nem lehet igaz. - Súlyos?

Akiko megrázta a fejét.

- Hol van most?

- Mrs Monrow ápolja a hetedi-

Nem vártam meg, hogy befejezze a mondatot, rohantam. A lépcsőn felbuktam a cipőfűzőmben, de szerencsére nem estem olyan nagyot. Tompítottam, és sajgó csuklóval rohantam tovább. Mindenféle szörnyűséget el tudtam képzelni, csak azt nem, ami fogadott. Arra számítottam, hogy Jason félholtan fekszik az ágyban, törött végtagokkal. Elveszteni meg nem akartam, hiszen ha ő nem lenne, ki tudja, lehet, hogy már a robotok karmai között sínylődnék.

Az aggodalom hevében berúgtam az ajtót, de a látványtól ami fogadott, egy pillanatra szoborrá dermedtem.

- Nem értem Frances... Miért jönnének vissza? Ennek az egésznek semmi értelme. - Jason a kanapén ült, látszólag kutya baja sem volt, és éppen belekortyolt a kezében tartott gőzölgő teába, Mrs. Monrow pedig a főzőpultnál ügyeskedett valamit.

- A fogunk kell nekik. - Morogta az öregasszony, miközben megkeverte a fával alágyújtott tűzhelyen fortyogó - levesnek tűnő - szutymót. - Én mondom, ameddig az összes embert be nem gyűjtik, még a sírban sem lesz nyugtunk. - Hadonászott a fakanállal.

Erre a jelenetre rontottam be, szó szerint ajtóstul a lakásba.

- Helen! - Kiáltott fel Jason, de nem tudtam eldönteni, hogy az örömtől, vagy a felháborodottságtól, hogy berúgtam az ajtót.

- Jól vagy? - Kérdeztem, ügyet se vetve Mrs. Monrow gyilkos teknős tekintetére.

- Persze, hogy jól vagyok. - Kortyolt újra a teába.

- Megnevelhetné a lányát, Jason... - Morgott az öregasszony, miközben a levesnek titulált löttyöt Jason kezébe nyomta. - Ezt igya meg. - Majd egy vesébe nyársaló pillantással felém fordult. - Tudod, gyöngyöm, illik ám kopogni, és köszönni, mielőtt belépsz az ajtón.

- Jó, bocsánat! - Vágtam rá zihálva. - De Akiko azt mondta, hogy megsérültél!

- Igen, véletlen combon szúrtam magam, amikor őt próbáltam védeni az egyik katonai robottól, de ne aggódj, túl fogom élni. - A lábára pillantottam. A nadrágján átázott a kötés, még szerencse, hogy Mrs. Monrow tart magánál elsősegély dobozt. Ki tudja, lehet nélküle Jason már elvérzett volna...

- Jó. - Sóhajtottam fel megkönnyebbülten, és kisöpörtem a szememből pár tincsem. - De mi történt? Hogyhogy nem vittek el senkit?

- Hát... Négy robot jött, de csak az egyik jött fel hozzánk. Én elrejtőztem Akikoékkal, és vártuk, hogy betoppanjon, és jött is. Mivel bezártuk az ajtót, kilőtte a zárat, és berúgta az ajtót.

- Akárcsak maga, Helen. - Morogta Mrs. Monrow.

- Aztán összeverekedtünk, és beleállt a kés a lábamba. Ekkor érkezett meg Bella, és leütötte a robotot. Nem tudom, honnan szerzett baseball ütőt, de most jól jött.

- És a többi robot? Velük mi lett? Nem hallották, hogy mi történt? - Halmoztam a kérdéseket.

- Helen, Helen, nyugodj meg, már elmúlt a veszély. Inkább gyere, ülj le, és igyál egy kis teát.

- Jason... Ezt most te sem gondoltad komolyan... - néztem rá. Legkevésbé se akartam teát kortyolgatni, főleg azok után, hogy berúgtam Mrs. Monrow ajtaját. Lehet, bosszúból hashajtót rakott volna a bögrémbe, vagy valami hasonló.

- Nem gondolta hát! Ezt mind neki kell meginnia, az hiányzik csak, hogy az ilyen édesszájú hajadonok, mint magácska, eligyák előle. - Horkant fel az öregasszony, és most már világossá vállt, hogy nagyon is neheztel rám.

- Jaj, Frances, ne hülyéskedjen, az a célja, hogy percenként a vécére járkáljak a sebes lábammal? Ebbe az adagba még egy elefánt is belefulladna.

- Azt akarom, hogy meggyógyuljon Jason. Úgyhogy ne károgjon nekem, küblit is lehet használni, nem fog összeomlani a világ. - Vágott vissza Mrs. Monrow. - Nem hiszem el, micsoda fehérlegény maga... - Morogta aztán csak úgy magának a bajsza alá, amit meg kell hogy valljak, nő létére szépen elburjánzott.

- Az a három robot úgy elhúzta a csíkot, mintha észre se vették volna, hogy hiányzik az egyik társuk... - Sóhajtott fel Jason, és visszatért a történetre. Semmi kedve nem volt vitába elegyedni az öregasszonnyal. - Hülyék ezek mind. - Folytatta, majd egy huzamra felhajtotta a maradék teát.

- Mégis leigázták az emberiséget... - Morogta Mrs. Monrow, majd mielőtt Jason tiltakozásba kezdhetett volna, újabb adag teát töltött neki.

- És a robot akit Bella leütött? Azzal mi lett? Meghalt? - Fura volt kimondani, hogy meghalt, hiszen egy robotról beszéltem, nem valami élőlényről. Meghalni meg ugye csak az élőlények tudnak...

- Ismered Bellát, most, hogy egy vissza nem térő alkalom nyílt rá, hogy megtudja, hol vannak a szülei nem fogja elengedni. Felvonszolta a robotot a szobájába, és vallatja. Bár szerintem ezt te is hallod.

- Hallom... - Motyogtam. Bella olyan hangosan ordibált, hogy meg a csukott ajtó se nyomta el a hangját. - Szerintem felmegyek hozzá. Az egész lépcsőház zeng tőle, és nem akarom, hogy újra ránk találjanak...

- Jó ötlet! - Kiáltott fel Jason, és a kanapéra rakta a teásbögrét, majd egy hatalmasat nyögve felkelt. - Én meg megyek, ránézek Emire. Innen hallom, hogy bömböl.

- Szó se lehet róla, Jason! Járni se tud! - Förmedt rá Mrs. Monrow.

- Dehogynem, nézze csak! - Bizonygatta Jason, és lépet egyet. Az arca rögtön eltorzult a fájdalomtól, de próbálta leplezni.

- Jason üljön vissza! - Parancsolta, ellentmondást nem tűrő hangon, Mrs Monrow.

- Frances én... - Tiltakozott a férfi, de mielőtt felém fordulhatott volna segítségért, kisiettem az ajtón. Túl izgatott voltam ahhoz, hogy tovább maradjak, muszáj volt látnom Bellát. Tudtam, hogy jól van, hiszen hallottam a hangját, de azt is láttam, mire képes egy katonai robot, úgyhogy nem volt biztonságban. Nem mintha én meg tudnám védeni, hiszen én vagyok a botsáska, ő meg az izmos törpe. Ráadásul legutóbb se csináltam semmit, amikor katonai robotot láttam... De mégis úgy éreztem, hogy szüksége van rám. Meg egy kicsit a kíváncsiság is hajtott. Persze, ahogy felértem a tizedikre, újra elbizonytalanodtam. Bella üvöltözött valakivel, de ami megrémített, az a valami válaszolt. Ráadásul nem e világi hangon.

- Mi az, hogy nem akartad bántani?! Beleállt az kibaszott kés a lábába! De ne tereld a témát, rohadék! Hol van az apám, és Sten?! - Kiabált Bella.

Az ajtó előtt megtorpantam, és hallgatóztam. Nem akartam elhamarkodottan cselekedni, meg hát, lássuk be, féltem is egy kicsit.

- Nem tudom, h-h-hol vanna-a-ak... - Válaszolt a robot. - De, ha velem jönnél a központba, megke-e-ereshetnénk őket. - A hangja, mint egy hibás lemez néha- néha megakadt, és egyáltalán nem úgy hangzott, mint az utcán látott katonai robotoké. Ez leginkább egy húszas éveiben járó férfiéhez hasonlított, aki túl sok cigit szívott, azzal a különbséggel, hogy a hangja hol elvékonyodott, hol elmélyült, és rezonált... Kirázott tőle a hideg.

- Nem mész sehova, és ne is próbálj elvinni te mocsok! Nézd, mutatom, ennyi tart vissza attól, hogy szétlőjem azt a rohadt bádogbili fejed, úgyhogy a kérdésre válaszolj! HOL VANNAK? - Óvatosan benyitottam az ajtón, és bekukucskáltam. A cipőszőnyeget ami fogadni szokott, most egy csapáshoz hasonló út szelte ketté.

- Nézd, én csak segíteni szeretnék... - Szólalt meg újra a robot, mire elöntött a düh. Nem segíteni akar, hanem begyűjteni minket.

- Segíteni?! - Kiáltottunk fel Bellával egyszerre. - Majd én segítek neked! - Folytattam idegesen, miközben berohantam a nappaliba. Nem néztem se jobbra, se balra, csak ütöttem. Az öklöm egyenesen a robot ovális sisakján csattant. Sziszegve szorítottam magamhoz a vérző kezem, és már cseppet sem voltam dühös. Ez rossz ötlet volt.

- Üdvözlünk köreinkben, Helen. - Tette csípőre a kezét Bella.

- Szia. - Motyogtam, és résnyire nyitott szemmel megfordultam. A kezem sajgott, és kicsin múlott, hogy el ne sírjam magam. A vállam fölött hátranéztem, és szemügyre vettem a robotot, hogy Bella ne lássa a szemembe gyülekező könnyeket.

Az, hétszentség katonai robot volt. Mind a szürke színeiben játszó borítás, mind a kék szem arról árulkodott. A kezénél fogva a radiátorhoz bilincselték, de ennek ellenére úgy terpeszkedett a parkettán, mintha csak egy teapartira kapott volna meghívást. Egy rövid, terepmintás nadrágot viselt, és hatalmas fekete bakancsot. A mellénye alatt pedig csak egy piszkos trikót viselt, amin apró szakadások, és fénylő ólom árulkodott arról, hogy Bella többször is rálőtt. Az ijesztő pedig az, hogy úgy tűnt, semmi baja... A fegyvere tölténytára még mindig a derekán díszelgett, de a géppuskát már Bella szorongatta.

Hátrébb léptem egyet, hiába volt lebilincselve, nem éreztem magam biztonságban. Valami azt súgta, hogy játszi könnyedséggel ki tudna szabadulni. A tükörsima sisakján megláttam az eltorzult képünk, mögötte pedig a szemeit. Egy kék szempárt, ami kíváncsian mért végig, tetőtől talpig, mintha csak azonosítani akarna.

- Az elkövetkezőkben ha lehet, ne próbá-á-álj ütéssel beszédre kényszeríteni, mert csak ma-a-agadban teszel kárt. - Kattogott.

Figyelmen kívül hagytam, amit mondott, és végleg hátat fordítottam neki.

- Miért nem lőtted még agyon? - Kérdeztem Bellától, akit látszólag már a kérdés is kihozott a sodrából.

- Azért, drága Helen, mert golyóálló a rohadék! És mellesleg tudni akarom, hol van Sten, és apa! - Sziszegett, erősebben markolva a fegyvert.

- Mondtam, hogyha-a-a velem jönnél, megkereshetnénk. - Szólt közbe a robot, mire Bella üvöltve a mellkasába eresztett egy sor lövést.

- Elegem van belőled, érted?! Pofa be te rohadék! Nem mész sehova, amíg választ nem adsz a kérdéseimre!

A robot, ahogy a golyók a mellkasán csattantak, összerándult, de meg se nyikkant.

- Bella, Bella, nyugi! - Próbáltam közbelépni. - Ne veszítsd el a fejed.

- Ne mondd nekem, hogy nyugodjak le! Ne mondd, mert esküszöm... Argh! Elegem van, érted?! - Hadonászott a géppuskával.

- Tudod mit? Menj, és látogasd meg Jasont, igazán rászorulna a segítségedre... Én addig vigyázok erre - Intettem a fejemmel a robot felé. - Te pedig lenyugszol kicsit.

- Jó! - Fújtatott mérgesen, majd a kezembe nyomta a fegyvert, és elviharzott. Egyedül maradtam a robottal, és úgy éreztem, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el. Egy golyóálló szörnyeteggel maradtam, aki könnyű szerrel eltörhetné a vékony bilincset, ami a radiátorhoz szegezi.

Azon gondolkodtam, megforduljak-e, mert ha - mint egy horrorfilmben- mögöttem áll majd a robot, én hétszentség, hogy elájulok....

Végül, ahogy Bella távozása után becsapódott a bejárati ajtó, a földre rogytam, és magamhoz szorítottam a kezem. Fájt, iszonyatosan sajgott, és csak most, hogy Bella elment éreztem át igazán. Egy könny csordult le az arcomon.

- Sírsz? - Szólalt meg lágyan a robot.

- Nem! - Morogtam szipogva, majd megtöröltem az orrom, és felé fordultam. - Porallergiám van...

- Megsérültél... Én tudnék rajta-a-ad segíteni, ha -

- Nem kell a kibaszott segítséged! - Sziszegtem, mire egyhangúan megvonta a vállát.

- Te tudod...

Hatalmas szemekkel bámultam rá, nem akartam elhinni, amit láttam... Ez most tényleg vállat vont? Ez nem lehet igaz... Ez olyan emberi, képtelenség, hogy vállat vonjon, hiszen ez csak egy gép... Talán csak valami áramköri hiba miatt rángott...

- Mit nézel így? - Kérdezte, a szeme pedig kíváncsian felcsillant.

- Semmit, csak... - Elkaptam a tekintetem. - Még nem láttam ilyen közelről katonai robotot ...

A szívem hangosan zakatolt. Nem akartam elhinni, hogy egy géppel tárgyalom meg a problémáim. Olyan érzésem támadt, mintha valami hülye programhoz beszélnék... Egy nagyon is ember hű programhoz.

Jobban megnézve még erősnek is tűnt... Ez persze hülyeség, hiszen egy robotnak nincsenek izmai. Ugye?

-Á, értem. - Felnevetett, amitől végigfutott rajtam a hideg. Egy robot ne nevessen már! Azt akartam, hogy elhallgasson.

- Mondd csak, ez a normális hangod? Csak mert nagyon idegesítő.

- Nem... Elszaka-a-adt az egyik hangszálam, meg alapból elment a hango-o-om, de ez nem lényeg.

Felsóhajtottam. Minek vannak egyáltalán hangszálai...

- És esetleg nem tudna teljesen elmenni a hangod? - Kérdeztem.

Pár másodpercig csöndben ült, mintha feldolgozná, amit mondtam, majd megcsóválta a fejét.

- Nem hiszem... - Elmosolyodtam volna, de nem voltam olyan helyzetben. Lehet, hogy leigázták az emberiséget, de nem értik az iróniát. - De ha ezzel azt akarod mondani, hogy maradjak cs-

- Igen, azt! - Vágtam a szavába, a fegyvert vizsgálva, hogy eltereljem valamivel a figyelmem a sajgó öklömről.

A robot pedig, amíg Bella vissza nem jött, engedelmesen csöndben maradt.

Bella negyed óra múlva jött vissza, a kezében valami gőzölgő löttyel, aminek egyszerre volt mézeskalács és kávé illata, és viszonylag nyugodtnak tűnt. Visszavette tőlem a gépfegyvert, és leült a robot elé, majd újra faggatni kezdte. A gond csak az volt, hogy az most az egy szót se volt hajlandó kinyögni. Bella pulzusa pedig emiatt lassan újra az egekbe szökött.

- Most meg miért nem beszél?! - Fordult felém idegesen, miután a robot ötödszörre se méltóztatott válaszolni Bella kérdésére.

- Én nem tudom... - Emeltem védelmezőn magam elé a kezeim.

- Na jó, ha nem beszélsz, szétlövöm a fejed! - Fenyegetőzött.

Már próbáltad, és nem sikerült... Inkább csöndben maradtam, nem akartam még jobban kihozni a sodrából. Bár nem tudom, mit várt egy katonai robottól, hiszen egy katona se kotyogja ki a titkokat, ez pedig robot. Nem fél a haláltól, hiszen csak mechanikus módon "él". Bella ekkor a kezembe nyomta a gőzölgő bögrét.

- Háromig számolok! - Felpattant, felemelte a fegyvert, és egyenesen a robot sisakjának szegezte. - Egy!

Semmi.

- Kettő!

A robot meg se mozdult. Mintha szoborrá dermedt volna.

- Kettő és fél!

Bella ujja a ravaszra csúszott.

- Három! - Sziszegte, majd lőtt. Vagyis lőtt volna, de a tár üresen kattant. -Ezt nem hiszem el!

A földre vágta a fegyvert, és dühtől vöröslő fejjel dobbantott. Úgy tűnt, mindjárt kirobban belőle minden indulat, de ehelyett mogyoróbarna szemei megteltek könnyel.

- Miért? - Kérdezte, elcsukló hangon. - Miért nem beszélsz?!

Reményvesztetten nézte a robotot, aki mintha tudta volna, hogy üres a tár, halál nyugodtsággal előre hajolt. Már amennyire a bilincs engedte.

Pár másodpercig csöndben fürkészte Bellát, majd a sisakján halványan megjelent egy felirat.

"A KÉK SZEMŰ MONDTA, HOGY MARADJAK CSÖNBEN."

Bella szipogva olvasta a feliratot, majd villámló tekintettel felém fordult.

- Helen?! Miért? - Förmedt rám hitetlenkedve.

- Én... Ez hazudik, én nem azt mondtam neki hogy... - Nagyot sóhajtottam. Ez a robot úgy állítja be a dolgokat, mintha elárultam volna Bellát. Szinte látszik rajta, hogy élvezi a magatehetetlenségünket. - Idegesített a hangja, és megkértem, hogy amíg vissza nem jössz, maradjon kussba... Egy szóval se mondtam neki, hogy ne beszéljen hozzád...

- Akkor... - Nagy levegőt vett. - Megmondanád kérlek ennek az idiótának, hogy beszéljen?

- Beszélj. - Fordultam a robot felé, de ez inkább hangzott bizonytalan cincogásnak, mint parancsnak.

A robotnak pedig, mintha varázsszó hatása alá került volna, megeredt a nyelve.

- Mit akarto-o-ok hallani?

- Hol van Sten, és apa! - Szegezte felé a kérdést Bella.

- Fogalmam sincs.

- Na ne baszakodj velem! Hol vannak? - Elcsuklott a hangja.

- Nem tudom.

- Akkor mit tudsz?!

- Hogy hol lehetnek. - Hatást várva elhallgatott, Bellán meg látszott, hogy minden erejét beveti, hogy ne veszítse el a türelmét.

- És hol?

- Nos... Amennyit én tudok, a parlamentnél lé-é-étrehoztunk egy centert, és parancsba kaptuk, hogy minden embert vigyünk oda.

- Miért?

- Azt nem kötötték az orrunkra-a-a, de azt tudom, hogy majd mindenki kap egy embert, akiről gondoskodnia kell...

- Mi a szar... - Bella elszörnyedve felém fordult, de engem is kirázott a hideg. Mire készülnek ezek? - Minek?

- Arek úgy gondolja, hogy tartozunk ennyivel, ha már leigáztunk benneteket, gondoskodnu-u-unk kell rólatok, és a legjobbat nyújtani.

Olyan furcsa volt ezt egy robottól hallani. Leigáztunk titeket.

- Akkor Sten, és apa a központban van?

- Go-o-ondolom...

- Hogy jutok be oda?

- Elfogatod magad.

Bella a válaszra hisztérikusan felnevetett. Megértem, hiszen ki akarná elfogatni magát egy robottal?

- És hogy jutunk ki?

- Sehogy. Ha egyszer bekerültél, nem jutsz ki, ha-a-acsak örökbe nem fogad valame-e-elyikünk.

- Eszem megáll! - Fújtatott Bella, majd pár perc töprengés múlva sejtetősen a robotra nézett. - Te! - A robot ráemelte a tekintetét. - Te majd beviszel, és ha megtaláltam Stenéket, kijuttatsz minket!

A robot csak pislogott.

- Miből gondolo-o-od, hogy segítek neked? - Mintha felháborodott volna. - Nem bízhatsz meg egy robotban. Bevinnélek, de ki már nem hoználak, elő-ő-őre szólok.

- Miért nem? - Billentette oldalra a fejét Bella. Látszott rajta, hogy összeállt egy terv a fejében.

- Miért igen?

- Na jó, figyelj. - Nagyot sóhajtott. - Ha bejuttatsz, és gondoskodsz róla, hogy ki is jussunk, cserébe elengedlek.

A robot pár másodpercig csak hallgatott, majd démoni kacagásban tört ki.

- Hát, én még ilyet nem látta-a-am. - Csóválta a fejét. - Mondd csak, te ennyire hülyének né-é-ézel?

Meghökkenve bámultuk. Szerintem egyikünk se számított erre a reakcióra.

- Akkor mit akarsz? - Fakadt ki Bella. Látszott rajta, hogy elfáradt. Már fenyegetőzni se maradt ereje.

- Téged. 

Sziasztok! Tudom, késett pár napot ez a fejezet, de a következőt már igyekszem vasárnap felrakni! Ha bármi kérdésetek van, tegyétek csak fel, szívesen válaszolok rá. :D