- Nem szeretem a feketét...

- Pedig jól áll. - Jegyezte meg Jürgen. - Megy a hajadhoz.

- A kéket szeretem! Nem értem, hogy miért nem választhattam én kabátot. Elvégre is, én fogom hordani, nem te!

- Azért, mert télre készülsz, nem buliba. Az a farmerdzseki semmit se fog érni ha esik a hó, ellentétben ezzel. - Itt a fekete, barna műszőrmés pufajkára bökött, amit rám erőltettek. Nagy volt, még rám is, és szerintem férfi kabátnak készült. Persze nem vitatkoztam. Ezekkel nem lehet vitatkozni... Jürgennek viszont egy dologban igaza volt. A télikabátba pillanatokon belül belesültem, és mire kiértünk a boltból, folyt rólam a víz. Elhatároztam, hogy amint megszabadulok tőlük, búcsút mondok a kabátnak is. Jäger biztos nem lesz ennyire pióca.

- Günter hova tűnt? - Körülnéztem. Meg mertem volna esküdni, hogy az előbb még mögöttünk caflatott. Mióta Jürgen leszidta, talán még jobban magába fordult.

- Elment, hogy helyet foglaljon a Felix falatozóban.

- Ez valami kínai gyorskajálda...? - Ráncoltam az orrom. Bár amilyen éhes voltam, talán még egy denevért is képes lettem volna megenni.

- Nem, miért? Inkább tésztalevest ennél? Vagy valami szecsuani cuccot? Olyan rizsgolyót? Szusit? - Kérdezte Jürgen, közben elém állt, és nyakig felhúzta a cipzárt a kabátomon. A tekintete azt sugallta, hogy kiborul, ha rábólintok a kérdésére. Elvégre az elmondása szerint Günter már foglalt asztalt valahol.

- Nem, csak... Jürgen! - Elütöttem a kezét. - Itt vagyunk egy bevásárlóközpont kellős közepén... Halálra sülök, ebben a kabátban, le szeretném venni! - Nem akartam elhinni, hogy magyarázkodnom kell egy robotnak. Tisztára úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek.

- Jól van, na, nyugi, csak segíteni akartam. - Emelte maga elé a kezeit.

- Nem kell! - Morogtam, miközben fújtatva kibújtam a nehéz kabátból.

- Meglátod, majd ha ettél, jobb kedvre derülsz! - Biztatott.

Jürgen előttem sétált, de a fél szemét rajtam tartotta, nehogy eltűnjek a tömegben. De be kell vallanom, ezúttal nem is akartam igazán eltűnni. Követtem, és reménykedtem, hogy minél hamarabb ehetek. Nem éreztem éhséget, de gyenge voltam, és tudtam, hogy ennem kell, hogy visszanyerjem az erőm.

- Jürgen. - Mellé siettem.

- Hm?

- Te voltál már ebben a kajáldában? - Reméltem, hogy megnyugtató választ kapok majd, ami magába foglalja, hogy nemsokára odaérünk.

- Én, még nem. - Válaszolt, miközben megcsóválta a fejét. - De Günter már ezerszer, és azt mondta, hogy ott készítik a legjobb hamburgereket. A Parancsnok mindig hamburgert zabált, és amikor iderendeltek minket a városba, hogy leverjük a lázadókat, Günter mindig onnan hozott neki kaját. Mi ugye nem ehettünk volna, de Günter mindig kettőt vett, és az egyiket megtartotta. - Felnevetett, a szeme elé táruló emlékeken.

- Ki az a Parancsnok? - Kérdeztem kíváncsian. Jürgen erre egy pillanat alatt elkomorult.

- Senki. - Kis hallgatás után végük kelletlenül kinyögte. - Egy ember, akihez tartoztunk. De ez már a múlté.

- Meghalt?

- Nem. Börtönben van. Nem ölhetjük meg.

Az utolsó mondata megrémített. Mégis mit jelentsen ez? Ha lehetne, megölnék? Jürgen elmosolyodott, ahogy meglátta a fancsali képem.

- Ne aggódj Helen, rossz ember volt, azt kapta amit érdemelt. Vagyis enyhítve.

- Mit csinált? - Halkan tettem fel a kérdést, abban sem voltam biztos, hogy Jürgen hallotta. De kis hallgatás után megszólalt.

- Legfőbb képpen felkészített minket a háborúra. És ha nem öltünk, minket öltek meg a társaink szeme láttára. De erről nem akarok beszélni.

- Értem. - Én meg nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom. - Sajnálom.

Szótlanul bólintott. Akkor először láttam komolynak. Igazán komolynak. Elfordította a fejét, hogy ne láthassam az arcára kiülő rémületet. A szemét szorosan összepréselte, és megdörzsölte az arcát.

- Semmi baj, nem tudhattad. - Később a szája szélére lassan visszatért az apró mosoly. - De, ahogy már mondtam, ez a múlt. És a barátaink halála nem volt hiábavaló.

Lesétáltunk egy mozgólépcsőn, ami nem működött.

- Jártál már az Alma utcán? - Kérdezte hirtelen.

- Nem igazán ismerem a várost... - Vallottam be. A nevekkel mindig is bajom akadt. - Miért?

- Most épült ott egy szobor a mieink tiszteletére, és a szabadságunk emlékezetére. Nem nagy szobor, a magaslat nélkül nekem kábé a térdemig ér, de nem is ez a lényeg. Ha lesz rá alkalmad, vess rá egy pillantást. Igazán szép szobor.

- Jó... - Bólintottam, de engem annyira nem boldogított az infó, mint Jürgent. Elvégre én nem tartozok közéjük.

- Jürgen, ha még sosem jártál abban a kajáldában, akkor honnan tudod, hogy merre kell menni?

Csillogó szemmel rám nézett, és megkocogtatta a homlokát.

- Benne van a pláza térképe a fejemben.

- Oh... - Végül is nem tudom, mire számítottam. - És ezt te a szemed előtt látod, vagy csak tudod, hogy merre kell menni?

- Hát, nem tudom, hogy ezt hogyan fogalmazhatnám meg. Látom a gondolataimban, vagy valami ilyesmi. Miért, te hogy tájékozódsz?

- Nem tudom. - Vállat vontam. - Egyszerűen csak tudom, hogy mi hol van.

- Na látod, nálam is valami ilyesmi van. - Kuncogott.

- És mikor érünk oda? - Nyavalyogtam.

- Most. - Ahogy ezt kimondta, befordult egy ajtón. Már előtte is éreztem a sült finomságok illatát, de ahogy beléptünk, és megcsapott a sült krumpli, hamburger, taco és az olaj szaga, majdnem kicsordult a nyálam. Legszívesebben a pulton várakozó csomagokra vetődtem volna, hogy befaljam a tartalmukat, de Jürgen karon ragadott, és az egyik sarokba vezetett. Günter már ott csücsült az egyik asztalnál, és mosolyogva integetett. Nem intettem vissza, teljesen megbolondított a sok illat. Szinte láttam a levegőben szálldogáló ételszagok füstjét, és csak akkor éreztem meg igazán, hogy mennyire kiéheztem. Nem akartam elhinni, hogy itt, a központban minden olyan tiszta, működik, és nyugodt, míg a kerítésen túl lassan az összeomlik az élet. Leültem Günter mellé, Jürgen pedig velünk szemben foglalt helyet.

- Gyorsak voltatok. - Jegyezte meg, aztán felém fordult - Jól áll a kabát, Helen.

- Köszi. - Dörmögtem, közben a szék támlájára hajtogatva a meleg pufajkát. Végre fellélegezhettem. - Mikor eszünk? - Kérdeztem türelmetlenül.

- Türelem, Helen. - Csitított Günter, az arcán széles mosollyal. Talán kedves mosolynak szánta, de lerítt róla, hogy nem gyakorolta sokat. - Direkt előttetek értem ide, hogy ne kelljen olyan sokat várni a rendelésre.

Az asztal közepére helyezett kis szalvétatartót kezdtem babrálni, hogy elfoglaljam magam valamivel, és eltereljem a figyelmem az éhségem kínzó illatokról.

- Rendeltél már? - Kihúztam egy szalvétát, a tartóból, és kisimítottam.

- Természetesen. - Válaszolt. Kíváncsian felnéztem.

- És mit? - Sejtelmesen elmosolyodott. Az arca ezúttal azt súgta, hogy örülni fogok a választásának.

- Neked egy jó nagy adag sült krumplit, gyrost, és hozzá kólát. - A hasam hangosan megkordult, ahogy sorolta a sok finomságot. - De ha esetleg vega lennél, magamnak rendeltem salátát is, és akkor cserélhetünk, ha akarod.

- Oh, igazán figyelmes. - Félbehajtottam a szalvétát, és az ép kezemmel megtöröltem a szám. - De nem vagyok vega.

- És nekem? - Csatlakozott Jürgen. Rá se kellett néznem, tudtam, hogy milyen arcot vág. A hangja leginkább egy követelődző kisgyerekéhez hasonlított.

- Majd meglátod. - Kacsintott Günter.

- De mondd el! - Fészkelődött Jürgen. - Nem csak Helen éhes.

- Majd meglátod. - Ismételte magát Günter.

- Na, ne csináld már, légyszi! - Jürgen az asztalra borulva könyörgött. Egy pillanatra felnéztem a szalvétahajtogatásból, és szembe találtam magam a hatalmas kiskutyaszemeivel. A pupillája valahogy hatalmasra nőtt, és lebiggyesztett ajkakkal nézte Güntert. Nem értettem, ha ennyire érdekli, miért nem olvassa ki Günter gondolataiból.

- Majd meglátod. - Jött a monoton válasz.

Jürgen Mérgesen felegyenesedett, a következő pillanatban pedig ugrott egyet az asztal. Nem kellett Sherlocknak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, hogy Jürgen megpróbálta megrúgni Güntert, de tekintve, hogy egyikük se fért el rendesen, bevágta a térdét az asztallap aljába.

- Jürgen, állj le! - Mordultam rá. - Komolyan, úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek!

- Hú, valaki nincs jó kedvébe. - Vágott vissza gúnyosan, majd hozzátette. - Nyugi, nemsokára ehetsz.

- Én nem azért...! - Mérgesen kifújtam a levegőt, mielőtt még kiabáltam volna, és inkább kibámultam az étterem ablakán. Günter szerencsére az ablak mellé foglalt, így tökéletes kilátásom akadt a pláza másik oldalára, és az alatta tekerő keskeny utcácskára. Még nem jártam odalenn, de úgy tűnt, az utca vásárként szuperál. Az apró bódék, és a feléjük feszített színes ponyvák nagyon aranyos látványt nyújtottak. És a hideg ellenére rendes tömeg sétálgatott fel alá.

- Azért viselkedik néha gyerekesen, mert gyakorlatilag még azok vagyunk. - Súgta oda Günter, mire felkaptam a fejem.

- Ezt hogy érted?

- Hát, hat évesen az ember még kisgyerek. A robot lehet, hogy nem tűnik gyereknek, de lélekben még azok vagyunk.

Hatalmas szemekkel bámultam az arcát. Hogy ő, meg Jürgen hat évesek lennének? Bárhogy is néztem, két felnőtt alak ült mellettem, és még véletlenül se gyerekek. Két széles vállú, izmos férfi, nem apró kisfiúk.

- Csak megoldották, hogy gyorsabban fejlődjünk. A katonaságba, tudod, kell az utánpótlás. - Magyarázta Günter.

Megsajdult a szívem. Ha tényleg igaz, amit mond, az emberek konkrétan hatalmas termet mögé bújtatott fiatal gyerekeket küldtek háborúba. Ez... Ez kegyetlen. Hiába tűntek érett felnőttnek, végre megértettem, mi állt a gyerekes cselekedeteik mögött. Jürgen izgatott ugrabugrálása, a viccelődéseik, még a liftes jelenet is értelmet nyert. Nem hülyéskedtek, csak játszottak.

Mire magamhoz tértem, azon kaptam magam, hogy Günter vállára teszem a kezem. Összerezzent, és ez hozott vissza a döbbenetből. Annyira megsajnáltam.

- Ne vágj ilyen arcot, Helen, ez nem azt jelenti, hogy szuperszexi testbe zárt bölcsisek vagyunk. - Vigyorgott Jürgen.

- Nem? - Pislogtam. Abban a pillanatban semmit se tudtam kinyögni.

- Ez azért ennél bonyolultabb. - Helyeselt Günter, és odébb csusszant, hogy lerázza magáról a kezem. - Az emberrel ellentétben egy hat éves kutya már vén eb.

- De ti nem kutyák vagytok!

- Valóban nem, de gondolom érted, mire céloztam. - Folytatta Günter.

- Hát...

- Úgy érti, hogy mi gyorsabban fejlődünk, két éves korunktól képeztek minket, akkor érjük el a kamaszkort, és ahogy betöltöttük a négyet, csatlakozunk a katonasághoz. – Magyarázta.

- Ja, szóval mi még újoncok vagyunk. – Nevetett Jürgen, és Günterrel egymásra mosolyogtak. - Vagyis voltunk.

- Ez... Ez minden robottal így van? – Motyogtam.

- Fogalmam sincs. – Vont vállat Jürgen.

- Szerintem igen, mert ha most belegondolsz, azzal az emberek időt pocsékolnának, ha tizennyolc évig kellene képezni a munkaerőt. – Állapította meg Günter.

- Ja, nem mondasz hülyeséget. – Dörmögött Jürgen.

A beszélgetés talán mélyebb fordulatot is vehetett volna, ha nem érkezik meg a rendelésünk. Alig bírtam kivárni, hogy elém rakják a tányért, azonnal falni kezdtem a finomságokat. Nem is rágtam, szinte csak nyeltem a falatokat. Olyan mohón tömtem magamba a gyrost, hogy megfájdult a torkom.

- Jó ég, lassíts Helen, senki se fogj elvenni előled. – Nevetett Günter. – Nehogy megfulladj itt nekünk.

- Nem fogok. – Csámcsogtam. – Csak éhes vagyok.

- Azt látjuk. – Vigyorgott Jürgen. Ő egy színes dobozt kapott, és éppen azt bontogatta. A szeme kíváncsian csillogott, ahogy kicsomagolta a benne rejlő dolgokat. Először egy hamburgert, aztán még egyet, egy adag sült krumplit, végül pedig egy műanyag zacskót. Az egész apró volt, szinte eltűnt Jürgen hatalmas tenyerében.

- Ú, ez az, amire gondolok? – Kérdezte csillogó tekintettel.

- Nem tudom, bontsd ki. – Mosolygott sejtelmesen Günter.

Jürgennek nem kellett kétszer mondani, az ujjaiból kibújt pengékkel felhasította az anyagot. Figyeltem a mozdulatait, én is kíváncsi voltam rá, hogy mit rejt az apró csomag.

- Awww. – Jürgen elmosolyodott, és kiemelt a zacskóból egy apró plüssállatot. – Günter, ez nagyon kedves!

- Tudom, hogy szereted a meglepetéscsomagokat, úgyhogy rendeltem neked.

- Egy kiscica! - Lelkendezett Jürgen vékony hangon, miközben az apró plüss bajszával játszadozott. - Nézd, Helen.

- Cuki. - Csak egy pillantást vetettem a fehér, barna foltos cicára. A hatalmas, glitterrel teleszórt kék szeménél tanán csak Jürgen tekintete csillogott jobban. Valamelyik gyerekfilm karaktere lehetett, ami nemrég hatalmas rajongótábort kerített maga köré. Tényleg aranyos volt, direkt olyanra tervezve, hogy sok pénzt hozzon. Mondjuk egy lázadás után fölösleges pénzre építeni a film marketingjét.

Jürgen az egyik kezében a foltos csöppséggel, a másikban hamburgerrel vigyorgott. Evés közben folyton a plüsi fejét simogatta.

- Én is kaphatok ilyet? - A kérdés véletlenül hagyta el a szám, mire mindketten rám néztek, és hangos nevetésben törtek ki.

- Előbb edd meg azt, amit neked rendeltem. - Mondta Günter, és megveregette a hátam. Tekintve, hogy tele volt a szám, majdnem félrenyeltem.

- Tényleg finom itt a kaja. - Jegyezte meg Jürgen, miközben egy sült krumplit majszolt. - Te is kérsz? - Felcsippentett egy apróbb darabot, és óvatosan a plüss szájához emelte. - Ízlik, igaz?

A kólámat szürcsölve kis híján visszaköptem, de még időbe sikerült megakadályoznom, mielőtt Günterrel karöltve kitört volna belőlünk a nevetés. Jürgen egy morcos pillantással nyugtázta a dolgot, aztán zsebre vágta az apró plüsst.

- Azt még megeszed? - Jürgen plüsséről Günter táljára vándorolt a tekintetem. Az én tányéromon ugyanis már alig maradt pár darab sült krumpli, az ő érintetlen hamburgere pedig túl csábítóan kacsintgatott felém.

- Kéred? - Hevesen bólogattam, de még mielőtt átadta volna, megjegyezte. - Jó, de úgy egyél, hogy még egy cukrászdába is benézünk.

- Tessék?! - Kiáltott fel Jürgen, és azon meglepetésében kirepült pár megrágott kajafalat a száján. - Ezt nekem nem miért nem mondtad?!

Günter épp válaszra nyitotta a száját, de csak egy sóhajtásra telt tőle, ugyanis közben kikaptam a kezéből a hamburgert. Mire pedig kettőt pisloghatott volna, a felét már befaltam. Csak egy ideges pillantást vetett rám, aztán Jürgen felé fordult, és felszúrt pár salátadarabot a villájára.

- Most találtam ki. - Dünnyögött, és az állával felém bökött. - Látod, mennyire kiéhezett, ha pedig ennyit eszik, kell a cukor, hogy ne aludjon el.

- Ja, az most nem is lenne szerencsés. - Adott neki igazat Jürgen.

A hamburgert majszolva néztem őket. Nem értettem, hogyha fent akarják tartani a látszatát, hogy Jäger halott, és minél előbb látnom kell, miért ücsörgünk Felix falatozójában, és legfőbb képpen miért látogatunk az idő szűkében cukrászdákat. Majdnem meg is kérdeztem Güntert, de végül ráhagytam. Ők úgy is jobban tudják, hogy mit csinálnak, Jäger meg tud várni. Lehet, hogy egy napig tetszhalott volt, de abba biztos nem fog belepusztulni, hogy kicsit tovább kell várnia. Jómagam meg igazán megérdemlek egy kis nasit, ha már az idegeimet tönkretette a színjátékával.

 - Ilyet kérek! - Mutattam egy dinnyés tortaszeletre. Ha bár kétlem, hogy a tél közeledtével bármennyi dinnyét is takart volna a finom piskóta borítás.

- Elvitelre kérjük. - Mondta Günter, és felém fordult. - Ezt majd út közben megeszed, ha nem gond, sietnünk kell.

Vállat vontam. Na tessék, csak gondolnom kell rá, és máris sürget az idő.

- Jürgen, te kérsz valamit? - Kiáltott oda neki Günter. Jürgen épp a rózsaszín falra akasztott képet tanulmányozta. Zsebre dugott kézzel nézelődött, meg se fordult, amikor válaszolt.

- Nem. - Lehajolt, az egyik szabad asztalhoz, és az ujjával meglökte a lámpákról lógó ciklámen színű papírvirágokat, amiket díszítés céljából ragasztottak fel. Ahogy felegyenesedett, bevágta a fejét a lámpába. Günter egy sóhajjal nyugtázta a jelenetet, és miután átvette, majd átadta nekem a szalvétába csomagolt tortaszeletet, odaszólt Jürgennek, aki épp megpróbált elhelyezkedni a nem katonai robotokra tervezett apró székecskén.

- Gyere, megyünk. - Aztán, választ se várva, kisietett a cukrászdából. Teletömött arccal követtem.

- Aranyos ez a hely. - Állapította meg Jürgen, miután felzárkózott. - A rózsaszín az ilyen romantikus szín, igaz, Helen?

- Hm. - Bólintottam. - Miért?

- Talán egyszer majd azt a kis cuki takarító robotot is elhozom ide . - A kijelentésére majdnem félrenyeltem. A legutóbbi találkozásuk során nem úgy láttam, mintha egy húron pendültek volna. - Ewát. - Jürgen viszont úgy ejtette ki a nevét, mintha egy mennyből alászállt angyallal lenne dolga.

- Miből gondolod, hogy el akarna jönni veled? - Prüszköltem.

- Ezt úgy kérdezed, mintha lenne más választása. - Vigyorgott Jürgen. - És különben is, a nők szeretik a romantikus helyeket.

- De nem akkor, ha oda vannak kényszerítve. - Morogtam. - Jürgen, azt se tudod, hogy kedvel-e!

- Ahogy végeztünk veled, felkeresem, és elhívom. - Érződött, hogy ezt csak azért teszi hozzá, hogy idegesítsen.

- Hát sok szerencsét! - Nevettem gúnyosan. - De csak úgy megjegyzem, hogy olyan helyen lakik, ahol sosem fogod megtalálni. - Tudtam, hogy igazam van. Elvégre az apró híd alatti kunyhóra még az emberek se leltek rá. És tekintve, hogy a központ kerítésein kívül lakik, ez jelentett valamit.

Jürgen csak vigyorgott.

- Lássuk csak, abból, ahogy a semmiből előbukkant a hídon, arra következtetek, hogy arrafelé lakik. - Diadalmasan keresztbe fonta a karját. - Tekintve, hogy ahogy elkezdtél kiabálni, szinte azonnal megjelent. Szóval szerintem most is valamerre arra lehet.

Igyekeztem nem kimutatni a döbbenetem, és Ewa segítségére sietni. Felnevettem.

- Tévedsz. Épp csak arra járt.

- Aha. És te kiszúrtad a hófehér bőrét a ködben. - Vigyorgott Jürgen. Nem válaszoltam. Sosem voltam jó hazudó, de azt sosem gondoltam volna, hogy Jürgen, mint a tiszta üvegen, rajtam is átlát. - Én sosem tévedek, Helen.

- Persze. - Hagytam rá gúnyosan. - Én meg zsiráf vagyok!

- Hát, nőnek magas vagy... - Jegyezte meg. Nem vigyorgott, az arcára őszinteség csücsült. Tudtam, hogy nem viccel. - Ha erre gondolsz.

- Igen, pontosan erre gondoltam. - Szűrtem mérgesen a fogaim között. Nem tudtam eldönteni, hogy nem érti, vagy csak direkt játssza az agyát. - Észelme vagy, Jürgen.

- Hát ha van ilyen szó... - Megvonta a vállát. - De te lehetnél okosabb is.

- Oh, igen?! - Mérgesen felé fordultam. Kezdett kihozni a sodromból. - Te meg kedvesebb!

- Jaj, Helen, hátrébb az öklökkel, nem úgy értettem. - Nevetett, látva, hogy kis híján nekiugrok. - Nem vagy hülye, csak nem tudod, hogy mikor kell befogni.

- Ezt most mire érted?! - Sziszegtem.

Úgy tűnt, Günter megelégelte a civakodásunk hallgatását, mert megragadta a kapucnim, és maga mellé lendített.

- Arra, hogy másodszor árultad el Ewát. - Nevetett Jürgen.

- Elég lesz. - Figyelmeztette Günter.

Egyszerre elhallgattak. Jürgen többet nem szólt hozzám, ahogy Günter se. Néha a semmiből kuncogni kezdtek, nyilván remekül szórakoztak a közös tudatukban, ahol nem ronthatom a hangulatot. De mindegy is, hisz nemsokára végleg búcsút mondhattam a szeszélyeiknek.

---O---

Nem tudom, hogy hogyan érkeztünk a kórházba, a sok kaja elálmosított, viszont ahogy beléptünk a porta kapuján felgyorsult a szívverésem. Ha minden igaz, nemsokára találkozhatok Jägerrel. Végre választ kapok majd a sok megválaszolatlan kérdésre, amire Jürgenék nem voltak hajlandóak. Alig bírtam magammal, legszívesebben rohantam volna.

Ahogy folyosóról folyosóra haladtunk, minden egyes megtett lépéssel biztosabb lettem az igazamban. Jäger életben volt. Tudtam. Így kellett lennie, hiszen a halott testeket nem az emeleten tartják.

Ezúttal nem lifttel mentünk, pedig Jürgenék megragadhatták volna rá az alkalmat. Helyette az arcukon széles vigyorral vezettek folyosóról folyosóra, és nem tudtam nem észrevenni az egymás között váltott sejtelmes pillantásaikat.

- Ott vagyunk már? - Tettem fel türelmetlenül a kérdést, a ki tudja hányadik kanyar lépcső után.

- Nemsokára. - Villantott felém egy lelkesítő mosolyt Günter. - A negyedik emelettől kezdődik a robot részleg, Jäger pedig a hetediken van.

Türelmetlenül felsóhajtottam, és egy pillanatra besandítottam az egyik betegszobába. Négy ember feküdt bent, mindegyik vastag kötéssel a fején. Nem tudtam, hogy ébren vannak-e, hiszen csak egy pillantás erejéig láthattam őket. A következő szobában is ugyan ez a látvány fogadott, de olyan izgatott voltam, hogy nem törődtem vele. Hiszen kit érdekelnek holmi balesetet szenvedett emberek, amikor végre láthatom Jägert?

Próbáltam csillapítani a szívem zakatolását, de az se segített, hogy Jürgenék úgy kapkodták a lépteiket, hogy rendesen futnom kellett utánuk. Elhaladtunk egy műtősszoba mellett, amiből eszeveszett üvöltözés tompa zaja szűrődött ki.

- Biztos az első alkalma. - Röhögött Jürgen, és a könyökével oldalba bökte Güntert.

- És nem is az utolsó. - Jött a válasz.

- Ne röhögjetek! Lehet, hogy épp hatalmas kínok között szenved! - Korholtam őket.

- Az biztos. - Sandított hátra Jürgen. Az üvöltés az egyik pillanatról a másikra megszűnt.

Az utolsó lépcsőfokokat szedve úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt kiugrik a helyéről. A falon csüngő hetes szám szinte csillogott, ahogy szembeköszönt velünk.

- Na végre! - Visítottam izgatottan, sokkal több örömmel a hangomban, mint amennyit szántam bele.

- Nézd, hogy örül. - Vigyorgott Günter. Már a látszatát se próbálta fenntartani annak, hogy Jäger halott.

- Ja. - Helyeselt Jürgen. - Cuki.

- Hol van Jäger?! - Kérdeztem levegő után kapkodva. Ha pár grammot felszedtem a gyros és a hamburger összeséből, hát azt most hét emelet megmászásával ledolgoztam.

- Türelem, Helen. - Kacsintott Jürgen.

- Hallod, ne gyertek nekem mindig ezzel a türelem dumával, az agyamra mentek vele! - Emeltem fel a hangom.

- Most akkor akarod látni Jägert, vagy nem? - Kérdezte Günter.

- Nyilván akarom! - Vágtam rá mérgesen.

- Akkor miért állsz még mindig itt? - Vigyorgott Jürgen.

- Mi? - pislogtam, mire egymásra vigyorogtak.

- Fordulj meg. - Írt le pár kört az ujjával Günter.

Hatalmasra nyílt szemekkel vártam. A szívem olyan hevesen kalapárt, hogy attól féltem, mindjárt kitöri a mellkasom. A vállam felett óvatosan hátra pillantottam, persze senki sem állt mögöttem.

- Jó, és? - Értetlenül újra Jürgenék felé fordultam.

- Az ablak, Helen. - Sóhajtott fel Jürgen. - Nézz be rajta.

- Milyen ab - Akkor vettem csak észre a folyosó másik oldalán díszelgő betegszobát. Egy üvegablakon keresztül be lehetett nézni rajta. Közelebb léptem, hogy jobban belássak. Négy robot lábadozott a szobában, köztük az egyik egy ismerős arc.

Jäger ott volt, az egyik fehér ágyon feküdt, a mellkasát egy feketével átitatott kötés fedte, és mindkét karjából infúzió lógott.

Ő volt az. Ott feküdt a hófehér ágyon, deréktól lefele takaróba bugyolálva egy sötétszürke katonai robot, szelíd kék tekintettel, és jámbor mosollyal az arcán. És élt. 

Mert mi mást is csinált volna... Mostantól nem hetente hozom a fejezeteket, hanem amint végzek velük, felrakom őket, tekintve a fennálló helyzetre. Úgy döntöttem, hogy nem ide, hanem a profilomra fogom írni, ha valami miatt szünetel a történet. A következő fejezetet igyekszem hamar hozni, mert már nagyon várom, hogy Helen és Jäger végre találkozzon.

( ͡° ͜ʖ ͡°)