Beletellt pár másodpercbe, amíg összeszedtem a bátorságom, hogy kikukucskáljak az ágy mögül. Nem akartam hinni a szememnek. A matrac és puha takarók másik végén ugyanis Jürgen kacagott. Olyan hangosan, hogy elnyomta az ijedt sikolyom. Nem tudtam, hogy mi folyik itt, és csak azután vettem észre, hogy sikítok, miután abbahagytam.

- Te meg mit keresel itt?! - Kiabáltam dühösen, közben egy takarót ráncigálva, ami beakadt a matrac, és az ágy közé. Alvás közben ugyanis valahogy lejött rólam a köntös, így egy szál semmiben gubbasztottam az ágy mellett, sürgősen azon ügyködve, hogy valamivel eltakarjam magam. Jürgen elfelejtett válaszolni, és habár hátat fordítottam neki, éreztem, hogy a tekintete kiégeti a hátam.

- Megtennéd, hogy elfordulsz?! - Förmedtem rá, dühtől vöröslő arccal. A vállam fölül mérgesen hátranéztem, és ha nem lettem volna anyaszült meztelen, talán még hozzá is vágok egy párnát, vagy az éjjeliszekrényen pihenő olvasólámpát. Ruhák hiányába viszont csak annyit tehettem, hogy próbálom megőrizni a méltóságom, amíg meg nem szerzem a takarót.

Jürgen keresztbe font kézzel állt, az arcán azzal az idióta vigyorral, a kezében a serpenyővel, a másikkal pedig, amiben egy főzőkanalat tartott, az állát simogatta, mintha csak valami művészi festményt elemezne.

- Olyan rózsaszín vagy. - Kuncogott, élvezettel átitatott hangon.

- Jürgen, ne bámuld már! - A fürdőszobából, a szokásos durcás arckifejezésével, Günter bukkant fel. A kezében ott voltak a ruháim. Amennyire meglepődtem, épp annyira megkönnyebbültem a jelenléte tudatában. 

- De nézd milyen rózsaszín! Mint egy kismalac!

- Kismalac az anyád! - Sziszegtem dühösen, továbbra is a takarót ráncigálva.

- Jürgen! - Günternek elég volt felemelni a hangját ahhoz, hogy Jürgen megadja magát.

- Jólvan na, csak még nem láttam meztelen embert! - A szemét forgatva végre elfordult, a takaróval pedig abban a pillanatban hátragurultam. Ekkor jöttem rá, hogy nem az ágyba szorult, hanem Jürgen lába alá. Dühösen magam köré csavartam a takarót, és válaszokat várva néztem a két robotra.

- Magadon kívül senkit se láttál még... - Jegyezte meg gúnyosan Günter, közben anélkül, hogy csak egyszer is rám pillantott volna, megkerülte az ágyat, hogy átnyújtsa a ruháim.

- De, téged! - Vágta rá Jürgen, és a válla fölött hátrasandított.

- Ikrek vagyunk... Az olyan mintha magadat látnád! - Jött a válasz. Nem értettem, hogyha olvasnak egymás gondolataiban, miért nem vitatják meg ezt is ott? Mintha be akarták volna égetni egymást előttem...

- Nem, mert én izmosabb vagyok! - Nyugtázta Jürgen, mire Günter mérgesen összepréselte az ajkait.

- Ezt most itt fejezzük be! - Sziszegett. Kinyitotta a szemét, de továbbra se nézett rám. Az ablakon keresztül az utcákat pásztázta. - Helen nyomás a fürdőbe, öltözz fel, és indulunk!

- Hova?! - A takaró biztonságában megjött a bátorságom. - Mégis hogy kerültök ti ide?! Honnan tudtátok, hogy hol vagyok?

- Majd később mindent elmagyarázunk. - Fogta rövidre Günter, és azzal a lendülettel betuszkolt a fürdőbe. - Kapsz öt percet, hogy felöltözz, ha pedig addigra nem vagy kész, Jürgen besegít.

Arra se hagyott időt, hogy ellenkezzek, rám csapta az ajtót. Hiába próbáltam kinyitni, minden jel arra utalt, hogy kívülről nekitámaszkodott.

Egyedül maradtam, egy takaróba bugyolálva, a ruháimmal a kezemben, és nem értettem semmit. A tükör felé fordultam, és bambán pislogtam. Mégis mi folyik itt? Az arcom még mindig vöröslött. Az eddigiek után nem igazán értékeltem volna Jürgen segítségét, és mivel tudtam, hogy Günter nem viccel, gyorsan magamra kaptam a ruháim. A pulóverem még vizes volt, de nem törődtem vele. Sietnem kellett.

- Kész vagyok... - Kopogtattam az ajtón, miután zsebre vágtam a fürdőbombát.

- Két perc. Nem is olyan rossz. - Jegyezte meg Günter, miközben kisétáltam a fürdőszobából. Dühös voltam, legfőbb képpen Jürgenre, aki továbbra is úgy bámult, mintha nem viselnék semmit. Egy gyönyörű, és meghitt este után egyáltalán nem ilyen ébresztésre vártam.

- Most pedig - Kezdtem bele, miközben visszamásztam az ágyba, és elegánsan helyet foglaltam a közepén. - Válaszokat akarok!

- Hogy megjött a kisasszony bátorsága... - Jegyezte meg gúnyosan Günter. Olyan lendülettel indult az ágy felé, hogy azt hittem, hogy pillanatokon belül kiránt belőle.

- Ruhában mindenki bátrabb! - Húztam ki magam, közben egy pillanatra se szakítottam meg a szemkontaktust. Pár hónapja még megijedtem volna egy ilyen tekintettől, de az idők folyamán megtanultam, hogy nem kell tartanom.

- Ezen könnyen változtathatunk. - Csatlakozott Jürgen is, az arcán azzal az idegesítő vigyorral.

- Ha egy ujjal is hozzám mersz érni, beverem a képed! - Sziszegtem. Nehéz volt egyszerre két robotot szemmel tartanom. Tudtam, hogyha az egyik eltereli a figyelmem, a másik rögtön rám veti magát.

- Valóban? - Jürgen közelebb lépett, az arcán pedig megjelent egy maszk. Olyan, mint Jägeré, azzal a különbséggel, hogy neki nem volt rajta repedés.

- Nagyon vicces... - Fintorogtam. - De én innen akkor se megyek sehová, amíg nem kapok válaszokat! Szóval? Mit kerestek itt?

- Téged. Egyértelműen... - Válaszolt Jürgen, de úgy döntöttem, ezúttal nem szállok be a kis játékába a válasz nélküli válaszaival. Akkor sem fog kihozni a sodromból!

- És miért? Jäger nincs többé, az a minimum, hogy békén hagytok ha már idehurcoltatok!

- Igen, békén is fogunk hagyni, de van még veled egy kis elintéznivalónk. - Folytatta Günter. - Úgyhogy ne is próbálj menekülni, mert úgy is megtalálunk. - Ezt a megjegyzését lehet, hogy fenyegetésnek szánta, de az unalom, ami körüllengte egyszerűen nem tudott megijeszteni.

- Remek... - A szemem sarkából Jürgent figyeltem, aki veszélyesen közel settenkedett az ágyhoz. - És mégis honnan tudtátok, hogy egy bazinagy városban pont itt vagyok, egy hotel tizenkettes számú szobájában?

- Egyszerűen. - Günter a fürdőszoba ajtónak döntötte a hátát. Bár egy szót se váltott Jürgennel, tudtam, hogy azt tervezik, amíg ő eltereli a figyelmem, Jürgen akcióba lép. - Mivel lezártuk a központot, a kerítéseken túlra nem mehettél. És miután voltál olyan kedves, és leadtad Jürgen pulóverét a portán, már könnyű dolgunk volt. Kicsit körbekérdeztünk, hogy ki hol látott, és követtük a nyomokat. Mi robotok pedig nem falazunk az embereknek, és tekintve, hogy nincs chipszámod, csak gyanút keltettél, úgyhogy engedélyt se kellett kérnünk, megkaptuk a szobád kulcsát.

- Mármint a pótkulcsot. - Javította ki Jürgen.

Éreztem, hogy lassan szétárad bennem az idegesség. Ilyen hamar rám találtak, pedig semmi nyomot nem hagytam magam után. Akkor azért nem üldöztek, mert tudták, hogy úgy is elkapnak. Lassan kezdtem megérteni, hogy hiába menekülök, bárhova bújok, ők úgyis megtalálnak, és ez megijesztett.

- Oké. - Felsóhajtottam. - Veletek megyek, de csak akkor, ha megígéritek, hogy őszinték lesztek velem.

Jürgen közben mellém huppant az ágyra, és miután kényelmesen elhelyezkedett, rám nézett. Nem zavartatta magát, még a sáros cipőjét se vette le, ezzel összepiszkolva a fehér matrachuzatot. És tekintve, hogy a hotelt nem katonai robotok számára tervezték, kevesen múlott, nehogy kitúrjon a helyemről.

- Miért olyan fontos nektek, hogy veletek legyek?

- Jägernek ez volt az utolsó kívánsága. Biztonságba akart tudni, jó helyen olyanok között, akik tudnak rád vigyázni. - Magyarázta Günter. Hazudott. Pedig megígérte, hogy őszinte lesz. Persze nem tudhatta, hogy tudom, hogy Jäger él, de így, hogy halottnak állította be, hazugságtól bűzlött a válasza.

- És mégis miért kéne engem biztonságba tudni? Miért kell rám vigyázni, mintha valami gyerek lennék? Van itt valami veszély, amit elhallgattok, vagy mégis mi folyik itt? - Úgy döntöttem, hogy nem fedem fel, hogy tisztában vagyok azzal, hogy Jäger életben van. Talán így ki tudom játszani, hogy végre leszálljanak rólam.

- A biztonság itt van, a központban. Nem titkolunk semmit, azért vagyunk itt, hogy visszavigyünk a kórházba, hogy elbúcsúzz Jägertől, és regisztráljunk. Ez a te érdeked, ha most még nem is látod az értelmét. - Günter arca komor volt, szinte kifejezéstelen. Abban a pillanatban inkább hasonlított gépre, mint élőre.

- És mi van, ha nem akarok elbúcsúzni tőle? Arra nem gondoltok, hogy már attól rosszul leszek, ha a halott testét kell látnom? Lelőttem! Ő kényszerített rá, és ha ez nem történt volna meg, még mindig élne. - Kis szünetet tartottam, amit döbbent csönd követett. - Apropó! Ha jól tudom, büntetés jár azért, ha valaki megöl egy robotot! Honnan tudjam, hogy nem csak a börtönbe akartok zárni?!

- Ha bűnös lennél, már rég a börtönbe ülnél, és nem csevegnénk ilyen meghitt napfényben, hanem kirángattunk volna az ágyból, és elvittünk volna. - Sziszegett Günter. A szeme kékje szikrázott, de ezen kívül semmi jelét nem mutatta dühnek.

- Igaza van. - Csatlakozott Jürgen. - És azt se vettük volna figyelembe, hogy nincs rajtad ruha, vittünk volna egyenesen a börtönbe.

- Látom, nagyon mély emléket hagyott benned a látvány... - Jegyeztem meg dühösen. Legszívesebben bevertem volna azt a vigyori képét.

- Huhú, de még mennyire!

- Ne lovagoljatok már a témán, ez nem olyan nagy szám! - Úgy tűnt, Günternek tehetsége van pont jókor közbeszólni.

- Hát, Jägernek biztos tetszett volna! - Folytatta Jürgen, majd hozzátette. - De biztos lesz még alkalma rá, hogy úgy lásson, igaz, Helen.

Kajánul vigyorogva oldalba bökött a könyökével. Lassan kezdett tényleg elegem lenni belőle. Talán ha elvisznek Jägerhez, hamarabb megszabadulok tőle.

- Jäger közülünk való. - Figyelmeztette Günter. - És veled ellentétben nem hozza lázba egy emberi test.

- Én nem jöttem lázba, csak-

- Valóban nem... Talán olyannak kellett volna tervezni, nem katonának! Szánalmas...

Már megint előttem sértegették egymást. Úgy tűnt, Günter ezúttal durvát szólt, Jürgen arcára ugyanis a találkozásunk óta először harag ült ki. A szeme elsötétült, és összepréselte az ajkait.

Úgy döntöttem, hogy eleget tudok ahhoz, hogy végre elinduljunk, úgyhogy kimásztam az ágyból, és a dühtől fújtató Jürgent megkerülve, Günter mellé szegődtem. Kettejük közül ő tűnt érettebbnek, és valamiért mellette kényelmesebben éreztem magam. Ő pedig, mintha csak olvasna a gondolataimban, megszólalt.

- Induljunk. - Szó nélkül követtem, vissza se néztem Jürgenre.

Végigsétáltunk a folyosón, Jürgen a lépcsőfordulóban ért utol minket.

- Menjünk lifttel! - Az arcán már nyoma se volt haragnak, visszatért rá az idegesítő vigyor.

Azt hittem, hogy Günter, ahogy általában mindent, ellenezni fogja az ötletet, de ezúttal tévedtem. Egy mosolyhoz hasonló grimasz jelent meg az arcán, és megtorpant.

- Oké! De ha nem bír minket, és lezuhanunk, te leszel a hibás!

Közbe se szólhattam, Günter karon ragadott, és Jürgennel együtt, mint két kisgyerek, rohanni kezdtek. A probléma csak az volt, hogy háromszor akkorákat léptek, mint én, így alig bírtam tempót tartani velük. Kis híján múlott, nehogy megbotoljak a padlón húzódó szőnyegben.

Gyorsan futottak, és a lépteiktől szinte döngött a folyosó. Mire magamhoz tértem az őrült rohanásból, Günter már a liftgombot nyomogatta. Az egésszel kapcsolatban rossz érzésem támadt. Hárman biztos nem fogunk beférni, hacsak nem akarnak konzervezett tonhalat játszani. Ahogy pedig elnéztem őket, és a liftajtó félfájánál két fejjel magasabb termetüket, tudtam, hogy ez egy nagyon rossz ötlet.

- Még sosem használhattunk hotel liftet. - Közölte izgatottan Jürgen. Közben úgy várta az ajtó nyílását, mint egy ragadozó a megfelelő pillanatot arra, hogy a zsákmányra vethesse magát.

- Talán, mert nem rátok lett tervezve! - Sziszegtem.

Meg se hallották a megjegyzésem, mindketten a liftajtót bámulták, és ahogy felért a kabin, egyszerre elmosolyodtak.

Günter elhúzta a liftrácsot, kinyitotta a kabin apró ajtaját, aztán színpadiasan meghajolt, a kezével félkört rajzolva a levegőbe.

- Jürgen, fáradj be, kérlek.

- Ó, köszönöm! – Jürgen előre görnyedve belépett az apró kabinba, ami azonnal pár centit süllyedt alatta. És ez még csak a kisebb gondnak bizonyult. Jürgen ugyanis habár valahogy betuszkolta magát, a kabin egész terét kitöltötte, minimális szabad helyet hagyva. Igyekezett kezét lábát behúzni, de ezzel csak azt érte be, hogy mindenhova beverte magát. Günter csak röhögött rajta.

- Mindjárt meglesz. – Nyögdécselt Jürgen, és miközben mozgolódott, beütötte a hátát a liftes kabin mennyezetébe. – Csak még egy kicsit. – Próbálkozott.

Günter közben megragadott. és mintha csak valami bábú lennék, felemelt, aztán betolt a kabinba. Mozdulni se tudtam, tekintve, hogy Jürgen térde beleállt a mellkasomba, hátulról pedig Günter ki tudja melyik testrésze préselt.

- Ez így tényleg nem lesz jó. – Állapította meg, miután megpróbálta a folyosóra lógó részét is bepréselni. Hozzáteszem, sikertelenül.

- Mi lenne, ha hagynátok az egészet, és lemennénk a lépcsőn?! Ez csak egy emelet! – Hörögtem. A nekem szegeződött térd az összes levegőt kipréselte belőlem.

- Maradj nyugton, Helen, megoldjuk. – Hallottam Jürgen hangját valahonnan fentről.

- Én azt nem kétlem! – Kezdtem kiesni a sodromból. – De abba nem gondoltok bele, hogy esetleg nem akarok két robot között halálra préselődni, amíg egy emeletet megyünk? Ha persze megyünk, és nem szakad le alattatok az egész!

Megpróbáltam megfordulni, és kibújni Günter mellett, de megállított. Pontosabban a fejemre markolt.

- Nyugi Helen, mindjárt kimehetsz. – Mondta. – Csak azt hiszem, hogy beszorultam.

Mire mind a ketten kievickéltek az apró fülkéből, már egyenesen fogtam a fejem a parádétól, amit produkáltak. Hiába próbáltam meggyőzni őket, különféle érvekkel, rendíthetetlenül ragaszkodtak a tervhez, miszerint lifttel tesszük meg ezt az egy emeletet. Én pedig felkészültem a halálra. Ha valamilyen csoda folytán a lift nem szakad le a súlyuk alatt, agyonpréselnek.

Végül Jürgen törökülésbe helyezkedett el, olyan apróra gömbölyödve, amilyen apróra csak egy minimum két és fél méter magas vaskolosszus gömbölyödhet, Günter pedig a karjaiba kapva belépett utána. Mozgolódott még egy darabig, végül pedig megszólalt.

- Helen, meg tudnád nyomni a gombot? Én nem érem el. – Egy ideges sóhaj kíséretében eleget tettem a kérésének. Nekem is nyújtóznom kellett, ugyanis a gomb a lehető legmesszebb volt az ép kezemtől. Ennek pedig az lett a következménye, hogy rátehénkedtem a törött karomra.

Végül az ajtó bezárult, és már nem csak a hasamban kavargott a rossz érzés, hanem a törött kezem is lüktetett.

A lift lassan elindult, pontosabban hirtelen megrogyott, aztán akadozva botorkált egyre lejjebb. Becsuktam a szemem, és próbáltam kizárni Jürgen idegesítő szuszogását. Ezúttal ugyanis nem a térde, hanem az álla fúródott a hasamba, köszönhetően a helyhiánynak.

Alig haladtunk pár centit, amikor hirtelen mindketten nevetésben törtek ki. A lift remegett, a kacagásuktól. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy mi lehet annyira mulatságos.

- Mi történt?! – Kérdeztem idegesen. Jürgen röhögését ugyanis a hasam bánta. – Mi olyan vicces?!

- Az ajtó odacsípte a nadrágom. – Kuncogott Günter.

- Ó! – Morogtam. – Tehát ez olyan liftet rengetően nevetséges, hogy még a zuhanást is megkockáztatja?! Könyörgöm, viselkedjetek, vagy nem csak Jäger lesz halott!

Úgy tűnt, a megjegyzésem hatott rájuk, ugyanis az út további részét csöndben töltötték. Nem is baj. Dühös voltam rájuk, legfőbb képpen azért, mert úgy bántak velem, mint egy hordozható ölebbel, vagy, mint egy plüssjátékkal. A felelőtlen viselkedésük is bosszantott. Legkevésbé se akartam, hogy két robot között halálra zúzva találjanak ránk, ha lezuhanunk. Mégis mit gondolnának rólam?

Hála az égnek, nem zuhantunk le. A lift döcögve ugyan, de épségben célba ért, az ajtó pedig egy pittyenés kíséretében kinyílt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, ahogy a friss levegő szele megcsapta az orrom. Tudtam, hogy vége az életveszélynek.

- Végállomás! - Günter kipréselte magát a liftből, és letett a földre.

- Hát ez király volt! – Jegyezte meg Jürgen, miközben négykézláb kikúszott a liftből. – Ez volt az első alkalom, hogy lifteztünk. – Folytatta, miközben a ruháját leporolva felém fordult. Én viszont nem fordítottam különösebben figyelmet a szavaira, jobban lekötött az, hogy a szalonban tartózkodó összes személy minket nézett.

- Mehetnénk még egy kört, de Jäger már vár minket. – Tette hozzá Günter, aztán a szája elé kapta a kezét. Elszólta magát. Idegesen bámult rám, mintha csak azt hinné, hogy kiborulok, vagy valami, de nem figyeltem rá. Már úgy is tudtam, és semmi kedvem nem volt eljátszani, hogy meglepődők, úgyhogy úgy tettem, mintha csak egy szót hallottam volna.

- Jäger? Mi van Jägerrel? – Kérdeztem.

- Semmi! – Sziszegte Jürgen. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy dühösen vállba boxolta Güntert. Tudtam, hogy erős ütést kapott, nem csak a hangból ítélve, hanem onnan is, hogy felszisszent.

- Tudom, nem figyeltem. – Nyöszörgött. – Bocsi.

Jürgen ügyet sem vetet az esdeklésére, helyette még egy figyelmeztető pillantás után mellém szegődött, és átkarolt.

- Figyeld Helen, milyen arcot vágnak! – Kuncogott. Próbálta elterelni a figyelmem Günter megjegyzéséről, miközben a kijárat felé tuszkolt.

- Aha... - Jegyeztem meg csendesen. A kíváncsi tekintetek elől legszívesebben elbújtam volna.

- Nem akarsz, máskor is ide szökni? Király ez a lift. – Próbálkozott mással, miután látta, hogy az első megjegyzése nem különösebben nyugtalanít.

- Az hiányzik még csak, hogy még egyszer közétek préselődve imádkozzak az életemért! – Morogtam, közben hátrasandítottam. Günter lehajtott fejjel ballagott utánunk, mint egy leszidott kiskutya. A szeme csillogott. Egészen megsajnáltam.

- Én élveztem! – Kacsintott Jürgen, az arcán pedig megjelent az a jellegzetes vigyor. 

Igaza volt, függetlenül attól, hogy ember vagy robot, mindenki minket bámult. Pontosabban majdnem mindenki. Csak egy robot volt, akit annyira lekötött a telefonja, hogy föl se nézett belőle. Még akkor sem, amikor Günter átnyújtotta neki mindkét szobakulcsot. Csak morgott valamit miközben átvette.

- Köszönjük, Szivi. – Günter szájából közel sem hangzott olyan csábosan ez a név, mint Mike- éból.

Ekkor tűnt fel egy rózsaszín váza a pulton, ami azelőtt nem volt ott.  Benne pedig egy ismerős virágcsokor csücsült. Kis híján múlott, hogy a felismeréstől fel ne nevessek. Mike komolyan ennek a robotnak udvarol?

- Mielőtt benéznénk a kórházba, kapsz egy kabátot, és beugrunk egy kajáldába. – Mondta Jürgen, és éljenzést várva megrázta a vállam.

- Minek? – Értetlenül felnéztem rá. Most, hogy biztosra tudtam, hogy Jäger él, fura érzés töltött el. A hasam liftezett, mint egy nyilvános szereplés előtt, és valamiért látni akartam. Minél előbb.

- Mert éhes vagy. – Jött az egyhangú válasz.

- Honnan tudod? – A hasamra tettem a kezem. Tényleg éhes voltam. Nem is tudom, hogy mikor ettem utoljára.

- Hallottam a liftben. – Megütögette a vállam. Grimaszolva vetettem felé egy mosolyt. Lehet, hogy egy tapintatlan barom, de kedves tőle, hogy odafigyel.

Kiléptünk a Hotelből, a hideg pedig azonnal libabőrt varázsolt a ruhám alá. Fáztam, de nem törődtem vele. Csak egy dologra tudtam gondolni. Nemsokára látom Jägert.

Jäger, nemsokára találkozunk.

És ti is nemsokára látjátok őt. De ne aggódjatok, Jürgen és Günter hülyeségei se maradnak abba. A következő fejezetet vasárnap hozom.