- Jäger halott. És... Én öltem meg.

Mike nem válaszolt. Hallgatott. Nagyon sokáig hallgatott, és gyanakvó tekintettel méregetett. Azt gondoltam, hogy itt vége, lead valami robot rendőrségre, de nem tette. Helyette inkább belekortyolt az italába, közben pedig egy pillanatra se vette le rólam a szemét.

- Tudtam, hogy valami nem stimmel vele. - Morogta, a tekintete pedig elsötétült. Mintha kioltották volna belőle a ragyogást. Komoly volt, és hideg. - De Helen... - szünetet tartott. - Nem halt meg.

A szívem akkorát dobbant, hogy talán még Jürgenék is meghallották. Él? Komolyan él? Éreztem, hogy mosoly kúszik az arcomra, de megpróbáltam elfedni. Mégis honnan tudhatná Mike, hogy mi történik kilométerekre Jägertől, anélkül, hogy a közelmúltban találkozott volna vele?

- De... Én lelőttem... Megöltem! - Mike az orrát ráncolva legyintett.

- A francokat ölted meg! Ha halott lenne, arról tudnék. - Nagyokat pislogva néztem. A szemembe könnyek gyűltek, de nem tudtam, hogy az örömtől, vagy a félelemtől.

- Mégis honnan?! - Ezúttal én ráncoltam az orrom. Nem repestem volna a boldogságtól, ha kiderül, hogy Mike-ból csak az alkohol beszél.

- Érezném. - Felelt konokul. - Éreztem, hogy valami nincs rendben vele, de tudom, hogy életben van. Ha nem lenne, ürességet éreznék itt. - A mellkasára tette a kezét, én pedig már nem tudtam tartani a könnyeim. Az egész olyan szívszorító volt.

- Él? - Cincogtam. - Ezt biztosra tudod? - El akartam hinni. A lelkem hinni akart Mike-nak, az elmémmel csatázott, ami elém vetette a roncstelep képeit, és Jäger halott testét.

- Pont annyira biztosra, mint hogy te most itt vagy. Komolyan nem értettem, hogy hagyhatott egyedül flangálni a városban, de most minden ér-

Átöleltem. Szó szerint a nyakába ugrottam. Azt hiszem, még soha életemben nem éreztem magam ennyire megkönnyebbülve. Hallottam, ahogy Mike kezéből kiesik az újrahasznosítható papírpohár, és a földön koppan.

- Értelmet nyert. - Fejezte be suttogva.

- Köszönöm! - Szipogtam. Csak folytak a könnyeim, alig akartam elhinni a hallottakat.

Mike viszont úgy tűnt, egyáltalán nem számított a gesztusra. Bizonytalan volt, éreztem, ahogy habozva megemeli a karját, hogy viszonozza az ölelést, aztán leengedi, majd tétován újra fel. Akkor nem tudtam, hogy azért ilyen bizonytalan, mert munkás robot lévén nem érintkezhetett volna emberrel. És habár beletelt egy kis időbe, mégis átölelt. Óvatosan, mintha valami tollpihe lennék, és finoman, ami meglepett. Egyáltalán nem úgy, mint Jäger, aki még a szuszt is kiszorította volna belőlem... De akkor csak az számított, hogy megölelt. Kellett a támogatása, a biztonság érzet, hogy minden rendben lesz.

A könnyeim lassan átáztatták a pulóverét, de nem zavarta. Hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, közben egy szót sem szólt.

- Nézd, Helen, örülök, hogy örülsz, de lassan nem kapok levegőt... - Suttogott bátortalanul. Igaza volt. Szorosan a nyaka köré fontam a karom, és amíg nem szólt, észre se vettem.

- Jajj, bocsánat! - Cincogtam, és felugrottam. Olyan hirtelen, hogy beleszédültem. Fura volt elszakadni tőle, és a belőle áradó melegségtől.

- Semmi baj. - Jegyezte meg, és egy nagy sóhaj kíséretében felkelt. - Még sosem ölelt meg ember... És őszintén nem is gondoltam volna, hogy valaha meg fog történni.

Teljesen megilletődött, látszott rajta, hogy keresi a szavakat, ezért próbáltam oldani a beállt feszültséget.

- Sajnálom, biztos nem lehetett valami kellemes élmény, hogy ilyen ápolatlanul ugrok a nyakadba, csak tudod annyira megörültem, hogy Jäger életben van, mert tudod nekem a társai azt mondták, hogy meghalt, és...

Mike kínosan felnevetett, és megvakarta a tarkóját.

- Őszintén én lepődtem meg, hogy van gyomrod hozzám érni. Nekem mindig azt mondták, hogy még bottal se nyúlnának hozzám, mert annyira visszataszítóan nézek ki, erre pedig itt vagy te, egy ember aki alig ismer, és megölelsz. - Bár mosolygott, a szemében nem csillogott a vidámság. Látszott rajta, hogy rosszul esik neki kiejteni a szavakat. És milyen igaza volt. Még hogy visszataszító... Az alkoholszagon kívül ami belőle áradt semmi negatív vonást nem tudtam felfedezni benne. Ő csak egy ártatlan, csupa szív robot volt, akivel elbánt a sors, semmi több.

- Ezt nem tudom, ki mondta, de ne hidd el! Ilyen hülyeséget, nem nézel ki rosszul, sőt!

- Tudod ha eddig nem tudtad, hogy Jäger életben van, akkor nagy valószínűséggel nem akarta, hogy megtudd. - Terelte a témát. Lehajolt, hogy fölvegye a földre ejtett poharat, de sikerült elkapnom az arcára kúszó halvány mosolyt.

- Tessék? - Úgy döntöttem, hogy nem feszegetem a témát. Mike bizonyára nem szívesen beszélt a kinézetéről, de őszintén meg is értem. Ha úgy nőnék fel, hogy minden nap az arcomba vágják, hogy egy szörnyszülött vagyok, én se társalognék örömmel a dologról. - Miért nem?

- Hát... - Vállat vont, és kidobta a poharat. - Fogalmam sincs. Néha elég nehéz rajta kiigazodni. Ő harcos, én meg építész. Teljesen máshogy gondolkozunk, és a helyében minden lehetőséget megragadtam volna rá, hogy a számomra fontos személy tudtára adjam, hogy élek. Nagy valószínűséggel már előre eltervezett mindent, és úgy alakította a szálakat, hogy minden az ő kezére játsszon. Szóval szerintem ne nagyon hangoztasd, hogy tudod, hogy él...

Végigfutott rajtam a hideg. Jäger tudta, hogy mi fog történni, és akárhogy is, de előre szólt a társainak, hogy mire lelövöm, odaérjenek. De miért volt szüksége erre? Miért kényszerített rá, hogy lelőjem? Mégis mit akart elérni ezzel? Hát senki se akar csak úgy meghalni... Minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban összezavarodtam.

Ezek szerint Jäger életben van, és a kórházban gyengélkedik valahol, ahonnan elfutottam. Elhatároztam, hogy reggel visszamegyek, és kérdőre vonom, de addig is meg kell húznom magam valahol.

- Mike, a szállodák is ingyen vannak? - Kérdeztem tétován. Ahhoz már nekem se volt bőr a képemen, hogy meghívassam magam a lakására, elvére alig ismert...

- Persze, de ha szeretnéd, nálam is aludhatsz... Bár elég nagy a kupi, meg hát nem vártam vendéget, úgyhogy nem is takarítottam már vagy... - Szabadkoznom se kellett, mert magától visszavonta az ajánlatot. - Igazad van, egy hotellel jobban jársz...

- Csak erre az estére vennék ki szobát. Muszáj rendbe szednem magam, mielőtt találkozok Jägerrel. - Azt már nem tettem hozzá, hogy és beverem a képét, amiért megint átvert.

- Hát igen, az jól jönne. - Jegyezte meg Mike, de ahogy meglátta az arckifejezésem, lefagyott a mosoly az arcáról. - Jaj, nem úgy értettem, jól nézel ki, csak... - Szabadkozott. - Inkább megmutatom, merre van a hotel...

Megköszörülte a torkát, és elindult. Nem kellett szólnia, hogy kövessem, de akaratlanul is elcsíptem a kipirult arcát. Bizonyára azt hitte, hogy valami sértőt mondott, úgyhogy próbáltam oldani a helyzet feszültségét. A fejemre húztam a csuklyám, hogy legalább a zsíros hajam eltakarjam, és mellé siettem.

- És, hova megyünk? - Kérdeztem, bár azok után amit mondott, nem biztos, hogy maradt kedve társalogni. Ha már egy robot azt mondja, hogy rám férne egy mosdás, akkor valóban szörnyen nézhetek ki...

- Nem messze, ide a Redroz Hotelbe. Négycsillagos hotel, és mindig van üres szobájuk. Pofás hely, én is besegítettem az építésében. - Büszkén kihúzta magát. - Ha majd lesz időd, nézz körül a fürdőszobákban, meg a teraszon. Én terveztem őket, és szerintem elég jó munkát végeztem, annak ellenére, hogy két hetet adtak az egészre.

- Rendben. - Bólintottam. Mike arcára visszatért az a felhőtlen boldogság, és csak beszélt, beszélt, és beszélt. Bármelyik sarkon befordultunk, rámutatott egy épületre, és elmesélte, hogy mit dolgozott rajta, még ha apró dologról is volt szó. Egy emeletes háznál például rámutatott az egyik emelet ablakára, aztán elmesélte, hogy miként javította meg az eldugult mosogatócsövet. Azt a részt se hagyta ki, amikor a csőbe ragadt kajamaradék az arcába ömlött, hála az egyik társának, aki megnyitotta a csapot, amíg ő azt tisztította.

Lelkesen beszélt a munkájáról, örömmel, mintha minden egyes perce ajándék lett volna, de a történetekből kihallatszott az emberi gonoszság, és a kegyetlenség, ahogy bántak velük. És minél többet mesélt, annál jobban megsajnáltam. Fogalmam se lehetett arról, hogy ezeken túl még mennyit szenvedhetett.

- Látod azt a piros feliratot? - Mutatott, egy a házak fölé magasló épületre.

- Aha.

- Oda megyünk.

A Redroz hotel pár utcával arrébb, egy franciás beütésű szállodának tűnt. Téglával kirakott falak, forgóajtó, vörös függönyök, és padlószőnyeg fogadott. Mike előre engedett, és zsebre dugott kézzel besétált utánam. Minden olyan elegánsnak és tisztának tűnt, egy ilyen helyen megjelenni olyan volt, mint fekete báránynak lenni egy hófehér nyájban. Mike és én egyszerűen kitűntünk a helyről. A bársonyos ruhák, és elegáns zakók között csak két csavargónak látszottunk, akik véletlen rossz helyre tévedtek.

Mike viszont nem zavartatta magát. A fogadó elé sétált, ahol egy ugyan olyan pultos robot telefonozott, mint a bárban ahova Jäger vitt. Annyi volt a különbség, hogy ő ízléses piros ruhát viselt, és egy fekete zakót sárga gombokkal. Ügyet se vetett ránk, egészen addig, amíg Mike színpadiasan a pultra nem könyökölt, és rácsapott a csengőre.

- Szia Szivi, szobát szeretnénk foglalni. - A pultos robot unottan felnézett. Az ajkára kent piros rúzs csak még jobban kihangsúlyozta falfehér bőrét, és a koromfekete szemeit. Az arcára kiült valami fintorféle, és úgy nézett Mike-ra, hogy azt hittem, menten pofon csapja a megszólításért. Persze nem tette, csak elrakta a telefont, felkelt a helyéről, és ügyet se vetve rám, a monitorhoz sétált.

- Neked is jó estét, Mike. Tudod, nagyra értékelném, ha legközelebb előre foglalnál. Azzal nagyon megkönnyítenéd a dolgom. - Dörmögte, közben az érintőképernyőt nyomkodva.

- Tudom, Szivi, tudom, de ez most egy vészhelyzet.

- Mint legutóbb? - Szakította félbe a pultos robot. Mike elengedte a füle mellett a megjegyzést, és rendíthetetlenül folytatta.

- Ez a drága hölgy itt egy picit elveszett, és nincs hol aludnia. - Felém intett a kezével, jelezve, hogy menjek oda. Feszengve a pulthoz siettem, és próbáltam nem hozzányúlni semmihez. Egy ilyen tiszta, és csillogó helyen csak még piszkosabbnak éreztem magam. - Én meg megígértem neki, hogy szerzek neki egy kitűnő szállást, ahol rendbe rakhatja magát, és pihenhet az este, mert tudod a holnap nagy nap lesz a számára. - Mesélt Mike, a kitűnő szót lényegesen kihangsúlyozva.

A pultos robot csak egy pillantást vetett rám, aztán visszatért a monitor kékesen világító képernyőjéhez.

- Rendben, de kell az azonosítód, amivel lefoglalom a szobát. A huszonhatos jó lesz? Kétszemélyes ággyal, fürdőszobával, tévével, és légkondicionáló géppel, aminek most nem igazán vennétek a hasznát. - Sorolta a robot, gépiesen, mint valami bemagolt szöveget.

Mike villámgyorsan felpattant a pultról, és kihúzta magát.

- Nem, nem, Szivi, félreérted, nem nekünk kell szoba, csak neki. - Magához vont, aztán előrébb tolt, hogy egyértelművé tegye, hogy itt csakis énrólam van szó. Értetlenül hátrapillantottam. Az arca megint kipirult - Jól is néznénk ki, ha Jäger megtudná, hogy az emberével aludtam... - Zavartan a tarkóját simogatta. - Neeem, az egyszemélyesek közül kéne valami.

A robot unottan felnézett a monitor mögül, a tekintetével szinte felnyársalta Mike-ot.

- Még jó, hogy megint az utolsó pillanatban szóltál. - Morgolódott, miközben törölte a szobafoglalást.

Jobban szemügyre vettem. Akkor tűnt csak fel, hogy, az egész arcát smink, a szemhéját pedig rózsaszín púder borítja. Koromfekete szemével ugyanakkor szinte egybeolvadtak a hatalmas műszempillák. Szép, kerek arcát egy ránc se csúfította, inkább hasonlított porcelánbabára, mint robotra. A zakóján apró névtábla csüngött, és akkor esett le, hogy Mike a nevén szólította, nem pedig udvarlás céljából hívta Szivinek.

- Chipszám? - Kérdezte hirtelen. Bambán felnéztem, és csak pislogtam. Bizonyára nem figyeltem a nagy szemrevételezés közepette, és lemaradtam valamiről.

- Tessék?

- Mi a chipszáma? A bázisban rögzítenem kell, hogy milyen névre foglalta a szobát.

- A személyigazolványomra gondol? - Kérdeztem, kissé ijedten, hisz nem voltak nálam papírok, amivel igazolhatnám magam.

- Nem. A chip számára. - Ismételte meg a robot, és megkocogtatta a tarkóját. Nem tudtam mire vélni a mozdulatot, de mielőtt bármit is gondolhattam volna, Mike közbelépett.

- Szerintem még nincs neki... - Szólt bátortalanul, a hangjában bizonytalansággal. - Mi lenne, ha az én nevemre foglalnánk egy szobát neki? Csak ma estére.

A pultos robot ide oda nézett, egyszer rám, egyszer Mike-ra, olyan szúrós tekintettel, hogy megjelent egy ránc a két szemöldöke között. Aztán mintha mi se lenne természetesebb, az arca kisimult, és vállat vont.

- Miért is ne? - Újra pötyögni kezdett a monitoron, de ezúttal nem szólalt meg addig, amíg be nem fejezte.

- Mike, mi az a chipszám? - Súgtam oda, mire ő elkapta a tekintetét.

- Hát, ez olyasmi, mint a személyi, de ezt majd Jäger elmondja, ha eljön az ideje. Erről nem mondhatok többet. - Elhallgatott, és átnyújtott egy kis fémszerű kártyalapot a pultos robotnak. Az elvette, és amikor összeértek az ujjaik, bosszúsan felsóhajtott, és közben megforgatta a szemét. A kis lapot hozzáérintette a monitorhoz, ami pittyent egyet, gondolom azt jelezve, hogy sikeres volt a regisztráció.

- Tizenkettes szoba, második emelet balra, ha kívánják, a liftet is használhatják, a kilátás a városra nyílik, a tűzlétrára lesz szíves nem kiülni, ha bármi panasza van, mindig megtalálható vagyok a pultnál, kivéve a szüneteknél. - Darálta, közben Mike kezébe nyomva a szoba kulcsát. - Legyen szép estéje, reggeli héttől kilencig az ebédlőben.

- Köszi Szivi, egy tündér vagy! - Kacsintott Mike, mire a pultos robot egy mosolyhoz hasonló grimasszal visszatért a telefonjához.

- Gyere, megmutatom a szobád! - Vezényelt izgatottan Mike, és futóléptekkel elindult a lépcsőn. Kettesével szedte a fokokat, szinte alig érte a lába a földet.

- Mike, várj! - Rohantam utána. A következő pillanatban eltűnt a lépcsőfordulóban, és már csak a következő emeleten értem utol. A lépcső tetején állt, és várt. Egy helyben toporgott, mint egy izgatott kisgyerek, és habár egy szót sem szólt, a tekintetéve sürgetett.

Végül egy barnára festett ajtó előtt álltunk meg, amin egy aranyozott tizenkettes szám díszelgett.

- Készülj fel, Helen - Mosolygott, a zárral ügyködve - Mert olyat fogsz látni, amitől eláll a lélegzeted! - Folytatta, a mondat végén pedig szélesre tárta az ajtót.

És tényleg. Egy gyönyörű szoba tárult a szemem elé, vörös függönyökkel, hatalmas ablakkal, amin keresztül a város fénye bevilágította a szobát, és egy aranyos, szépen bevetett ággyal.

- Wow! - Ámulatomban a szám elé emeltem a kezem, és őszintén sajnáltam, hogy még csak nem is tudtam ennek a szállodának a létezéséről.

- Ugye? - Helyeselt Mike, és szinte berepült előttem a szobácskába. Felkapcsolta a villanyokat, és körbeugrált, közben azt magyarázva, hogy mi mire jó. Bemutatta, hogyan tudom kezelni a tévét, melyik gomb mire jó, végül kinyitotta a fürdőszoba ajtaját.

- Nézd, Helen, nézd! - Belépett, és anélkül, hogy bármihez is hozzáért volna, felkapcsolódtak a lámpák.

Én még a kilátás gyönyöréből visszarázódva ácsorogtam a bejáratnál. Gyorsan levettem a cipőm, és a fürdőhöz siettem. Mike bent magyarázott, bemutatta az automata kézmosót, a mosógépet, hogy hol vannak a tusfürdők a törölközők, és a köntösök, elmagyarázta hogy működik a vécé, és úgy tűnt, kicsit sem zavarja, hogy nem figyelek. Körbenéztem. A fürdőszoba fehér falai krémszínűnek hatottak a lámpafényben, a sarokban pedig valami növény fokozta a hangulatot. Ez egész ámulatra méltó volt, kivéve a hatalmas tükrök. Ugyanis bennük megláttam magam, és volt szerencsém elszörnyülködni. A hajam tincsekben lógott a csuklyám alól, Mike kabátjának az ujja rövid volt rám, az arcom beszürkült a piszoktól, akárcsak a nadrágom, azt meg már el sem akartam képzelni, hogy milyen dzsungel burjánzik alatta. Egészen addig a pillanatig nem érdekelt különösebben, hogy milyen látványt nyújtok, de így elszégyelltem magam.

- Te jó ég... - Inkább elfordítottam a tekintetem. Mike-nak igaza volt. Sürgősen rendbe kellett szednem magam.

- Mi a baj? Valami nem tetszik? - Mike aggodalmas tekintettel méregetett, és a válaszom várva a kezét tördelte.

- Mi, nem, dehogy, minden nagyon gyönyörű, tényleg, csak megláttam magam a tükörben. - Magyarázkodtam, elharapva a mondat végét.

- Tényleg? - Mike arcára széles mosoly ült, szinte ragyogott a boldogságtól. - Komolyan mondod?

- Persze, nagyon szép. Alig várom, hogy végre lefürödhessek. - Mosolyogtam, és csípőre tett kézzel újra a tükörre sandítottam. Mike mellém lépett, és büszkén kihúzta magát.

- Ezt itt mind én csináltam! - Ekkor értettem meg, hogy miért volt annyira izgatott. Meg akarta mutatni a munkáját.

- Nagyon ügyes vagy. Tényleg van hozzá tehetséged! - Mosolyogtam, mire meghatódva a mellkasához kapta a kezét.

- Köszönöm! - Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a szemébe könnyek csillognának, de csak addig, amíg nem pislogott. Egészen meghatódott, mintha még soha senki nem dicsérte volna meg a munkáját. Elkapta a tekintetét, és megtörölte az arcát. - Hát, nem tudhatod, hogy mennyire vagy vele megelégedve, amíg ki nem próbáltad!

Kihúzta magát, és miután még egyszer körbenézett, kilépett a fürdőből.

- Szóval azt hiszem, én most megyek is, nem zavarlak tovább...

- Egyáltalán nem zavarsz. - Mosolyogtam, az ajtóig kísérve. Boldogan bólintott.

- De azért megyek. Még van egy kis dolgom. - Kuncogott sejtelmesen, de a tekintetében kavargó szerelem elárulta.

- Ó, akkor nem tartalak föl. Sok szerencsét! - Cinkos mosollyal átnyújtottam neki a kabátját, amit hálásan átvett, majd azonnal magára kapott.

- Már évek óta ismerjük egymást, de most, hogy szabadok vagyunk, végre van lehetőségem próbálkozni. - Becipzározta a pufajkát, és zsebre dugta a kezét. - De csak nem adja be a derekát...

Az ajtókeretnek támaszkodva ráncoltam a szemöldököm.

- Vegyél neki csokit. Azt mindenki szereti. - Tanácsoltam.

- Áh. - Legyintett, és felnevetett. - Már megtettem, de azt mondta, hogy vigyáznia kell az alakjára, és a rúzsra. De ha egyszer megcsókolom, úgy se marad rajta a rúzs. - A szemébe egy pillanatra szikra villant. Tipikus férfi tekintet... De csak addig tartott, amíg meg nem látta az éjjeliszekrényen csücsülő vázában díszelgő virágokat. - Ó, Helen!

- Tessék?

- Elvihetem a virágokat? - Az arcára újra kiült az a gyermeteg mosoly.

- Persze... - Vállat vontam, és átnyújtottam neki a csokrot. Ahogy magamat ismerem, úgy is elhervadt volna mellettem, anélkül, hogy ránéztem volna. Akárhova is viszi Mike, ott jobb kezekben lesz, mint mellettem.

Csillogó tekintettel átvette, a következő pillanatban pedig előhúzott a zsebéből egy hosszú, rózsaszín szalagot. Masnival összekötötte a virágszálakat, és boldogan kihúzta magát.

- Honnan van nálad szalag? - Nevettem.

- Ó, nem csak szalag van nálam. - Kacsintott. - Ha bármi kéne, nagy valószínűséggel találnék a zsebemben. - Kajlán felkuncogott, és a szemembe nézett. - Köszönök mindent.

- Nekem kell köszönetet mondanom, nélküled sehol se lennék. - Mosolyogtam, és felsóhajtottam.

- Na, akkor én el is búcsúznék. - Hátralépet egyet, látszott rajta, hogy a gondolatai már a kiszemelt hölgy körül forognak. - Szia, Helen!

- Szia, Mike! - Bólintottam. - Még egyszer köszönök mindent. - Mosolyogtam.

Még utoljára integetett, aztán sietős léptekkel elindult a lépcső felé. Már épp becsuktam volna az ajtót, amikor megtorpant, és mint aki elfelejtett valamit, felkiáltott.

- Várj, Helen! - Visszaloholt.

- Tessék?

- Lenne egy kérdésem, kérésem? - Billegette a fejét, mint aki nem tudja eldönteni, hogy melyik a megfelelő szó. - Lehet, hogy furán fog hangzani, és teljesen megértem, ha nemet mondasz...

- Mi az már? - Nevettem.

- Aláírhatom a karod? - Kérdezte. - Már akkor meg akartam kérdezni, amikor először találkoztunk, csak mindig elfelejtettem megkérdezni.

- Persze. - Kuncogtam. Nem mondom, meglepődtem, de olyan aranyosan kérte, hogy nem volt szívem nemet mondani.

- Komolyan? Köszi! - Az arcáról szinte sütött a boldogság, miközben előhalászott egy fekete alkoholos filcet a zsebéből.

- Tessék. - Átnyújtottam neki a gipszelt karom, mire óvatosan írni kezdett. Ekkor tűnt csak föl, hogy balkezes. Lassan, odafigyeléssel kerekítette a betűket, még a nyelvét is kidugta hozzá. Az i tetejére pedig egy apró szívet rajzolt pontként.

- Kész! - Jelentette ki büszkén, és elrakta a filcet. - Na, de most már tényleg megyek! - Nevetett, és miután másodszorra is elbúcsúztunk, futólépésekkel odébbállt. Becsuktam az ajtót, és pár percig csak néztem ki a fejemből, a hátam nekitámasztva. Végre itt volt az alkalom, hogy lefürödjek, mégis olyan nehezen álltam neki.

Amíg a vizet engedtem a kádba, bedobáltam a ruháim a mosógépbe, és előkészítettem egy köntöst, és a hajszárítót. Ahogy pakoltam, észrevettem a mosdópulton valamit. Egy teniszlabda méretű rózsaszínen csillogó labdát. Egy fürdőbombát, rajta pedig celluxszal egy papírüzenet. "Próbáld ki, dobd a vízbe, és meglátod mi történik. Én imádom ezeket" Mike kézírása. Elmosolyodtam. Nem tudom, hogy,vagy mikor hagyta itt, vagy hogy honnan szerezte, de kedves volt tőle. Biztos valamelyik zsebéből szedte elő, elvégre ő maga mondta, hogy minden van nála.

Órákig áztattam magam a vízbe, miközben a rádióban valami operát adtak, de tekintve, hogy hónapok óta alig hallottam zenét, még ez is jólesett. A fürdőbombát nem használtam fel, úgy gondoltam, hogy elrakom későbbre.

Végül az előkészített puha, rózsaszín köntösbe bugyoláltam magam, megszárítottam a hajam, és kiteregettem a tisztára mosott ruháim. A fürdővíz szinte sáros volt a bőrömről leázott piszoktól, de nem törődtem vele, hiszen végre tisztának érezhettem magam.

Még sokáig ültem az ablak előtt, mielőtt lefeküdtem volna. Tekintve, hogy nem mehettem ki a tűzlétrára, meg a tériszonyom is visszatartott, a puha szőnyegen ücsörögtem, és a várost nézve a gondolkodtam az elmúlt hónapok eseményein. Fura érzés kavargott bennem. Az elégedettség, megnyugvás, és talán a biztonság fura keveréke. Régóta először éreztem ilyet. Kellemes volt, valami új. Akkor először úgy éreztem, hogy minden rendben lesz.

---O---

Nem is tudom, mikor aludtam utoljára ágyban, így a puha matrac, selymes köntös, és a paplanok meleg ölelésében pillanatokon belül elnyomott az álom.

Mondhatnám, hogy a nap melengető cirógatására ébredtem, de sajnos nem így történt. Nem tudtam, hány óra lehet, de a nap fénye a szemembe sütött, amikor hallottam az ajtó nyitódását, majd csukódását. Nem fordítottam neki különösebben nagy figyelmet, tekintve, hogy félálomban voltam, és azt gondoltam, biztos a szobaszerviz az. Persze tévedtem. De még mekkorát.

- Helen... - A hang messziről, fölülem jött. Félálomban leginkább egy méh zümmögésére hasonlított. - ... Ébresztő! - A gazdája minden bizonnyal örömmel keltegetett. A válaszom nyűgös morgolódás volt. Nem akartam felkelni, még nem. És bárki is szólongatott, reméltem, hogy csak az álmomban teszi. A válaszom pedig megtette a hatását, ugyanis a hang megszűnt, és tovább élvezhettem a puha párnák kényelmét, és az ablakon besütő sugarak melegét. Sajnos csak rövid ideig, ugyanis a következő pillanatban csörömpölés zaja hangzott fel, közvetlenül a fülem mellől.

- Helen, felkelni! - A hang ezúttal elég erőteljes volt ahhoz, hogy a fülsiketítő csörömpölés kíséretében kiűzze az álmot a szememből. A szemem azonnal kipattant, és először nem tudtam, hogy hol vagyok. A nap fénye elvakított, de még így is ki tudtam venni az ágy mellett tornyosuló alakot, aki egy serpenyőt ütlegelt valami evőeszközzel, gondolom azzal a céllal, hogy felébresszen.

Az alak nem Mike volt, pedig reméltem, hogy csak ő jött vissza, hogy felkeltsen. A kék szempár, és a széles vigyor látványa annyira váratlanul ért, hogy ijedtemben legurultam az ágyról. 

Sziasztok, bocsi a két nap késésért, de teljesen elfelejtettem, milyen nap van, és a húsvéttal se számoltam. Legközelebb megpróbálom tartani az ígért időpontot. A következő fejezet vasárnap jön, úgyhogy már csak öt napot kell rá várni.