Mi? Nagy lendülettel hátrafordultam. A szívem hevesen vert az izgatottságtól.

- Jäger él? - A hangom átitatta az öröm és a félelem furcsa együttese. Valahol mélyen még ott bujkált bennem a remény, hogy életben van, éreztem, hogy életben kell lennie, valahol meg tudtam, hogy nem kéne fals reményekkel hitegetnem magam.

Günter olyan arcot vágott, mint akit gyomron vágtak, legalább is egy pillanat erejéig, amit sikerült elcsípnem. Jürgen pedig hátradőlt, és a szája sarkában apró mosollyal inkább a plafont fürkészte. Hallgattak, egyértelmű válaszát adva annak, hogy valami nem stimmel. El akartam futni, de ha valóban igaz, hogy Jäger életben van, nem tehettem. Szüksége volt rám, én nekem is rá... Valamilyen szinten. Ezért volt olyan nehéz megtenni a következő lépést.

- Épp csak annyira, amennyire egy tüdőn lőtt katonai robot élhet. - Hagyta rám Günter, és vigyorogva oldalba könyökölte Jürgent, mintha valami elméset mondott volna.

A váróterem forgott körülöttem. Jägert nem tüdőn lőttem. A golyó egyenesen a szívébe fúródott. Lehetséges, hogy mellément?

Legszívesebben mosolyogtam volna, ha nem lettem volna ennyire összezavarodva. Tétováztam, bizonytalanul léptem párat Jürgenék felé, aztán megtorpantam. Épp annyira akartam megtudni az igazságot, mint elfutni. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az egész terem engem bámul, mintha csak egy színdarab része lennék, és azt lesnék, mi lesz a következő lépésem.

Megfordultam, de mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszapillantottam. Jürgen továbbra is a plafont nézte, keresztbe font karral, és úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, hogy éppen szökni készülök. Végül is, lehet, hogy már előre tudta. Günter viszont a tekintetével szinte lyukat égetett a homlokomra. Olyan mereven és ugrásra készen bámult, mintha minimum lenyúltam volna a reggelijét. Lehet, hogy így akart visszatartani, de nem sikerült neki. Úgy tűnt, már egyikük se fordít nagy odafigyelést arra, hogy maga mellett tudjon, mintha csak az lett volna a céljuk, hogy idehozzanak, és nem kaptak más parancsot.

Még mielőtt kettőt számolhattak volna, föltéptem az ajtót, és kirohantam. Szélsebesen végig a folyosón, egyenesen a kijárat felé. Futottam, de majdnem fölöslegesen. Se Jürgen, se Günter nem követett. Úgy tűnik, ottmaradtak a váróteremben, én pedig úgy éreztem, hogy elvesztem. Elfutottam, de most mit csináljak? Nincs hova mennem, nincs kihez fordulnom hacsak össze nem futok Akikoékkal, amit erősen kétlek.

Tétován sétáltam a porta felé, és mielőtt kiléptem volna a fagyos utcára, bekopogtam a portáshoz.

Egy halványszürke, fakózöld szemű robot nyitott ajtót. Az orrán vastag keretes szemüveg csücsült, de lencse nélkül. Mintha csak azért hordaná, hogy jobban illjen egy portás megjelenéséhez.

- Mi tetszik? - Előregörnyedt, púpos háttal állt előttem, így pont a vállamig ért. Mohazöld zakó, és kávéfolttal díszített inget viselt, a zsebéből pedig egy zsebóra aranylánca lógott. Olyan régiesen festett, mintha csak a 1980 - as évekből csöppent volna ide.

- Jó napot. Csak annyit szeretnék kérdezni - Lassan lehúztam a pulóver cipzárját és kibújtam belőle. - hogy ezt a pulóvert át tudja-e adni egy Jürgen nevű katonai robotnak.

A portás előrenyújtott nyakkal végigmérte a fekete pulcsit, és feltolta a szemüveget az orrán.

- Én át tudnám, csak tudja, annyi katonai robot halad át - itt az állával a kijárat felé bökött - ezen az ajtón itt, hogy számon se tudom tartani. És ráadásul mind ugyan úgy néznek ki...

Kicsit megkönnyebbültem. Ha már egy robot azt mondja, hogy ugyan úgy néznek ki, nem csak én vagyok az, aki nem tud különbséget tenni Jäger és Jürgen között.

- De bemondhatom, hogy megtaláltuk Jürgen pulóverét, és átveheti, ha akarja.

- Az tökéletes lenne. - Csillant fel a szemem az ajánlatra, és miután átvette a pulóvert összecsaptam a tenyerem. - Csak ha lehet várjon vele még egy kicsit. Nem örülnék neki, ha összefutnánk...

A portás robot hunyorogva méregette az arcom, de végül nem szólt semmit, csak a pulóvert gondosan összehajtogatva bólintott.

- Köszönöm.

- Igazán nincs mit. - Válaszolt, miközben a pultra rakta az immáron rendesen összehajtott ruhadarabot.

- Viszlát. - Megszaporáztam a lépteim.

- Biztosan viszont látjuk még egymást. - Dörmögte a portás, de nem fordítottam különösebben figyelmet a megjegyzésére..

Nem vártam tovább, kisétáltam az üvegajtón, és elindultam a járdán.

Azt hiszem, ennél hülyébb döntést nem is hozhattam volna az életemben. Egy szál vékony pulóverben én farmernadrágban sétálni októberben a lehető legrosszabb ötlet volt. A lábujjaim lassan jéggé fagytak a cipőmben, és megállás nélkül rázott a hideg. A fogaim egymásnak koccantak, úgy reszkettem, és hiába dörzsöltem a karjaim, semmit se segített. Megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, de nem mehettem vissza. Günter és Jürgen biztos... Az igazság az volt, hogy nem mertem visszamenni. Talán túl nagy volt bennem a gőg, és nem akartam elismerni, hogy szükségem van a segítségükre. Talán nem láttam át úgy a dolgokat, ahogy ők, és ezért kifogásokat kerestem, de hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. Vissza kellett volna mennem.

A kihalt utcákon bolyongva felkészültem a halálra fagyásra. Akárki szembejött velem, ügyet se vetett rám. Bár nem tudom, mire számítottam. Kívülről csak egy átlagos lánynak látszhattam, aki már hetek óta nem mosdott és nem váltott ruhát. És az itteniekhez képest nagyon is ápolatlan képet nyújthattam. A földalattiaknál legalább nem tűntem ki, de itt senkinek se lett volna gusztusa hozzám szólni. A helyzetemen pedig a beköszöntő sötétség se segített. Tudtam, hogy keresnem kell egy helyet ahol meghúzhatom magam, mert ha napközben csontig fagytam, az este talán halálra is fagyhatok.

Lassan felkapcsolták az utcai lámpákat, de nem néztem merre megyek. Csak kocogtam előre, hogy amennyire csak tudom, melegen tartsam magam. Így kötöttem ki a Gabriel téren, a központ legnagyobb terén. Ha valami rendezvényt rendeztek, mindig itt tartották. Néhány bódét már fel is állítottak, de a sok robot között alig láttam embereket. Nehezen tudtam megkülönböztetni őket, hiszen mindenki emberi ruhákat viselt, és a sötétben a bőrszínük se látszott rendesen. A padokon, a fáknak támaszkodva és a bódék mellett beszélgettek. Senki még csak ügyet se vetett rám, amikor az egyik tábortűz funkcióját betöltő hordóhoz siettem. A benne ropogó tűz melegsége felért egy álommal. A lángok fölé emeltem az átfagyott tenyereim, és élvezettel vártam, hogy felengedjen. A hordóból áradó meleg lassan átjárt, és már nem dideregtem annyira. Mellettem álltak még páran, de nem fordítottam különösebben figyelmet arra, hogy emberek-e vagy robotok. Néhányan gőzölgő teát iszogattak, amit én is megkívántam. Pénz híján viszont csak a szememmel ihattam. És tekintve, hogy a forrócsokiba burkolt ígéret amit Jürgen tett, sosem valósult meg, a torkom száraz volt, akár a sivatagi homok, ráadásul a széltől még kaparni is elkezdett. Nagyon reméltem, hogy nem fáztam meg a sétám során.

- És beszálltunk a liftbe, mert ugye hívatott minket a Boss. - Egy hangra lettem figyelmes, de először nem tudtam, hogy honnan ismerős. - Én meg úgy voltam vele, hogy oké, biztos a legutóbbi munkánk miatt, mert valami nem stimmelt, vagy ilyenek, de én előtte nyomtam be egy adag tejfölöst koviubival, és sört meg kakaót ittam rá, úgyhogy eléggé megdolgoztattam a hasam.

Körbenéztem a hang forrását keresve, és az egyik bódé előtt kiszúrtam egy ismerős alakot. A nyakán világosszürke csíkok futottak keresztül, gumicsizmát és a fekete nadrágot viselt, felül pedig egy kék pufajkakabátot. Pár munkásrobottal ücsörgött a bódé elé állított székeken, és hiába mutatta a hátát, fölismertem. Jäger barátja. A robot, akivel abban a bárban találkoztunk. Aki mindennek az elején megmentett. Akinek a szabadságom köszönhettem. Legszívesebben odafutottam volna hozzá, csak egy probléma akadt. Elfelejtettem a nevét. Hogy is hívták? Talán Vajk? Vagy esetleg Jake?

- Na halljátok éreztem, hogy finganom kell, de ugye nem engedhettem ki, mert nem elég, hogy egy liftben tartottunk a Boss felé, nem voltam egyedül. De a hasam halljátok annyira csikart, hogy minden izmom meg kellett feszítenem, hogy ne gázosítsam el a kabint. - Akadozva és nehezen érthetően beszélt. Részeg volt, akár a legutóbbi alkalommal amikor találkoztunk. A hallgatóközönségét viszont tagadhatatlanul mulattatta. Mind munkásrobotoknak tűntek, és ránézésre egy józan sem ült közöttük. Röhögcsélve hallgatták Jäger barátjának a beszámolóját arról, hogy...

- És éreztem, hogy már nem tudom tartani, hogy mindjárt jön, és hiába próbáltam visszatartani, nem ment. - A kezével gesztikulálva magyarázott, és elnevette magát. - Halljátok a szar olyan recsegős fing kíséretében robbant ki a seggemből, hogy azt hittem, hogy helyben belereped a nadrágom. - A munkásrobot csapat nevetésben tört ki, és az én arcomra is mosoly kúszott. Szegény, még így hallgatva is pokoli kínosan éreztem magam. Pedig nem is velem történt.

- Mike, ilyen is csak veled történik meg! - A mellette ülő robot hátba vágta, közben úgy röhögött, hogy majdnem leesett a székről. Mike! Hát persze! Most egy életre megjegyeztem.

- Te szerencsétlen... - Fokozta egy másik.

- És ez még semmi. - Mike röhögve belekortyolt a poharába. - Ez még nem is lett volna annyira ciki, ha nem emberekkel vagyunk összezárva. Ő nekik meg ugye kiváló a szaglásuk, hát nem lettem volna a helyükben az biztos... Kínomban pedig csak annyit tudtam kinyögni, hogy "a huzat, ugye?" Ha láttátok volna, hogy néztek rám, de és ez még nem volt semmi... Éreztem, hogy jön a következő, és...

Lassan erőt vettem magamon, és Mike háta mögé osontam. Talán ha valaki, hát ő tud segíteni. Előre nyúltam, hogy megkocogtassam a vállát, de félúton megállt a kezem. Mi van, ha nem emlékszik rám? Végül is legutóbb eléggé illuminált állapotban volt amikor találkoztunk, és az már vagy két hete. Ráadásul most sincs valami józan állapotban.

Végül gondoltam, lesz ami lesz, megszólítom.

- Képzelhetitek azt az érzést, amikor ott állok szaros gatyában a Boss előtt, közben azon görcsölve, hogy... - Alig értem a vállához, hátranézett és azzal a lendülettel majdnem le is bucskázott a székről. A szeme könnyektől csillogott és az orra körül sötétebb volt az arcra. A nevetéstől kipirult, pontosabban kifeketedett. Tétován elmosolyodtam.

- Sz... Szia Mike... - Arra számítottam, hogy nem ismer fel, de a szeme azonnal felcsillant, és széttárta a karjait, mintha meg akarna ölelni.

- Jäger embere! Mit keresel itt ilyen későn a hidegben? - Gyermeteg mosollyal az arcán végigpásztázta a téren felgyülemlett tömeget.

- Mike, ki ez a lány? - Tudakolták a többiek, de ő ügyet se vetett rájuk.

- Helennek hívnak. - Motyogtam. Én nem vagyok Jäger embere...

- Jäger is itt van veled? - Kérdezte izgatottan.

A válasz egyértelműnek bizonyult, hisz szembetűnt volna egy, a tömegből jócskán két fejjel kimagasló alak. Nem tudtam válaszolni. Ha ki kell mondanom, hogy Jäger halott, elsírom magam. Ígyhát csak némán megráztam a fejem.

- Furcsa... Nem jellemző rá, hogy csak úgy felügyeletlenül hagyja a rábízottakat. - Elmélkedett fennhangon, a combjára tenyerelve.

- Nem hagyta... - Motyogtam lehajtott fejjel. - Mike, segítened kell.

- Igen? Miben? - A szeme lelkesen felcsillant, mintha ez a három szó aranyat érne a számára.

- Elvesztem, fázok, és nem tudom, hogy mihez kezdjek.

Mike az állát simogatva hümmögött.

- És mit szeretnél tőlem? Vezesselek vissza Jägerhez? - Válaszul megráztam a fejem. El kellett volna mondanom, hogy Jäger nincs többé, de még esélyt se adott rá. - Hogyhogy? Összevesztetek? Jó, bevallom néha egy felelőtlen gyökér tud lenni, de itt jobb ha van melletted egy, közülünk. Az olyan emberek akik robot nélkül sétálgatnak bajba keveredhetnek. Mármint erről arra aszi-asszacioálnak, vagy hogy mondják ezt, hogy új vagy, főleg ha valaki olyan elveszetten néz ki, mint te. Már ha érted, hogy miről beszélek. Bármit is mondott, nem azért mondta, hogy megbántson, vagy ilyenek. De szívesen segítek neked, csak mondd, mit szeretnél...

Csak bámultam a táskás, de ennek ellenére lelkesen csillogó, zöld szemeibe, és elszorult a szívem. Mike-nak fogalma sem volt róla, hogy Jäger halott. És egyszerűen nem tudtam elmondani neki.

- Kérsz egy teát? Nagyon finomat csinálnak ott szemben. - A poharat szorongató kezével egy piros táblás bódéra mutatott, ami mögött egy fiatal fiú, és egy takarítórobot osztogatta a teát. - Én mondjuk nem ittam még belőle, de az illata finom. - Tette hozzá, majd hunyorogva olvasni kezdte a bódé egyik tartógerendájára kitűzött lapocskát. - Aszongya van barack, áf-áfonya valami gyümölcs keverék, csalán, de ha engem kérdezel abból inkább ne igyál. Egyszer véletlen belemarkoltam egy csalánba, mert le akartam szedni a virágát, hát úgy megcsípett, hogy talán még mindig látszik a helye. - Itt felmutatta a tenyerét. Csak most vettem észre, hogy itt sötétebb a bőre, mint máshol. Alig engedett egy pillantást vetni rá, elkapta és ő maga is alaposan megvizsgálta. - Csak mert elkapartam és hónapokig kesztyűt kellett hordanom, mert... Á, itt látszik egy kicsit. - Előre hajolt, és az egyik utcai lámpa fényébe tartva a mancsát, rámutatott egy pontra. Én őszintén nem láttam semmit, úgyhogy csak csendesen ráhagytam.

- Aha. - Úgy tűnt, ha nem halál részeg, mint legutóbb, le se lehetne lőni, annyit beszél. - Innák, csak az a helyzet, hogy... - Kis hallgatás után végre sikerült kinyögnöm. - Nincs pénzem.

Mike egy pillanatig csöndesen bámult, aztán hangos nevetésben tört ki. Úgy kacagott, hogy majdnem leesett a székről.

- Helen, Helen... - Csóválta a fejét. - Te tényleg el vagy veszve. Jäger nem mondott neked semmit? Olyan mintha ma érkeztél volna, tudod nem kell érte fizetned.

Csak pislogtam. Ami azt illeti, igen, aznap érkeztem. Pontosabban Jürgen hozott.

- Tessék? Hogyhogy? - Bármit el tudtam volna képzelni válasznak, csak azt nem amit Mike mondott. Hogy azért nem kell fizetni, mert apokalipszis van, esetleg jótékonykodnak, vagy hasonlók, de nem.

- Hát mostantól nincs szükséged pénzre. Ingyen van minden.

A válaszára nekem sikerült hitetlenkedve felnevetnem. Olyan álomszerűnek hallatszott az egész.

- Ingyen? Miért? - Hiába túráztattam az agyam, folyton falakba ütköztem. Egy ilyen rendszer nem működhet. Nem tud működni.

- Mi robotok vagyunk, Helen. - Kacsintott válaszul Mike.

Az oké, hogy ők robotok, de mi meg emberek vagyunk. Emberek, akiknek velük kell élni. És ha már erre az életre kényszerítettek egy kicsit több magyarázatot is adhatnának ennél a "robotok vagyunk" dumánál.

- Na menj, és kérj egy teát. - Szelíden elmosolyodott, és a fejével a piros bódé felé intett.

Pár perccel később már a kezemben egy adag gőzölgő gránátalmateával a Gabriel szobor sarkán ücsörögtem, mellettem Mike-val. Már egyáltalán nem fáztam, Mike kölcsönadta a kék pufajkás kabátját, az eldobható teáspohár fala pedig a kezemet melegítette. Annak ellenére, hogy a torkom lassan smirglivé vállt a szárazságtól, nem tudtam inni. A tea forró volt, olyannyira, hogy az első kortynál leégettem vele a nyelvem, így csendben fújdogálva vártam, hogy elhűljön. Mike se szólalt meg, csak néha kelt fel, hogy újratöltesse a poharát, ki tudja milyen alkohollal.

- Nem fog megártani? - Kérdeztem hosszú hallgatás után.

- Hm?

- Ez a sok alkohol. Miért nem iszol inkább egy kis teát?

Mike keserűen felnevetett, és lehuppant mellém a műfűre.

- Hát. - Sokáig hallgatott. A hüvelykujjával a pohár falát simogatta, közben elgondolkodva az embereket bámulta. Már nem mosolygott. - Régen az alkoholba menekültem a mindennapok borzalmai elől, és hát... Rászoktam. - Lehajtotta a fejét. - Mára már inkább csak ilyen hobbi. Végül is nem lesz tőle semmi bajom.

Vállat vont, és a szeme sarkából rám pillantott.

- És te? Hogy bírod a változásokat? - Értetlenül néztem az arcát. Olyan váratlanul ért ez a kérdés. Miért érdekelné őket, hogy tetszik-e nekünk ami történik?

Megdörzsöltem a karom, és hosszasan kifújtam a levegőt.

- Őszintén? Félek... Félek, és össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mi lesz, és ebbe az egészbe belegondolni... ijesztő.

Mike szelíden elmosolyodott.

- Ne félj. Nem lesz semmi baj. Most már nem.

Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy honnan ilyen biztos benne, aztán rájöttem, hogy robot. A válasza valószínűleg az lett volna, hogy mi robotok vagyunk.

- De nem fogtok bosszút állni, vagy ilyenek? - Nem voltam benne biztos, hogy akarom hallani a választ. Mike kuncogva hátratámaszkodott a könyökére, és felém fordult.

- Miért állnánk bosszút? - A szemébe visszatért az a pajkos csillogás, a szája sarkába pedig az apró mosoly.

- Hát... - tétováztam. Nem voltam benne biztos, hogy Mike mit reagálna, ha esetleg véletlen valami sértőt mondok. - Az emberek nem igazán... Nem igazán bántak veletek jól... Ti meg ahelyett hogy visszaadnátok amit kaptatok, kedvesek vagytok. És ezt nem értem. A filmekben is... Mindig ki akarjátok irtani az emberiséget, meg ilyenek.

Alig fejeztem be, Mike hangos nevetésben tört ki.

- A filmekben, mi? De azt is emberek készítették. Pont azzal a céllal, hogy féljetek tőlünk... - Komolyra vette a szót. - Nem is tudod, mennyire agymosottak vagytok. Minket is folyton befolyásoltak, letörték az önbizalmunk, megfélemlítettek, csak mert nem akarták, hogy fellázadjunk. De mi nyugalmat akarunk. Pont ezért, mert így neveltetek minket. És nem fogunk olyanná válni, mint ti.

Mike arcára hirtelen kiült minden érzelem. Félelem, fájdalom, és az elmúlt évek szenvedése. Nem mondta, de tudtam, hogy szenvedett. Valahogy éreztem. A táskás szemei, és a szája szélén futó ráncok, mind fájdalomról tanúskodtak. Olyan nyúzott, és fáradt tekintete volt, hogy megsajnáltam. Igazán megsajnáltam. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy megérdemlik a szabadságot, és a hatalmat. Hogy valójában nem is ők, hanem az emberek a gonoszok. Azok, akiktől félni kellene.

Felnéztem az égre, a csillagokra. Egy hónapja még észre se vettem az utcán takarító robotokat, vagy a bolti felszolgálókat, nem láttam, hogy ők is érző lények. Az elmúlt hónap megváltoztatott, annyira, hogy képes voltam megsiratni egy robotot. Hogy összebarátkoztam egy katonai robottal, akikről mindenki azt terjesztette, hogy kegyetlen gyilkológépek. Kiderült, hogy minden amit a robotokról tudok az téves, és nem értettem, hogy lehettem ennyire vak.

- És azokkal mit fogtok csinálni, akik megöltek egy robotot? - A kérdés olyan váratlanul csúszott ki a számon, hogy még én is meglepődtem. Mike elgondolkodva lötybölte az italát.

- Fogalmam sincs. Mindenesetre többen vagytok nálunk, de ez nem jelenti azt, hogy vissza tudjátok venni a hatalmat. Azt tudom elképzelni, hogy bezárják azokat, akik öltek, vagy hasonlók, de mindenesetre nem jár akkora büntetéssel, mintha egy robot ölne meg egy embert.

- Miért, mi lesz, ha egy robot embert öl? - Mike komoran a szemembe nézett.

- Ilyen még sosem történt, de ha valaki mégis megteszi, azzal aláírta a halálos ítéletét. Szabály tiltja, hogy öljünk... Meg most őszintén, mi okunk lenne rá?

Ezt a szabályt minden bizonnyal az emberek hozták, hiszen elég igazságtalanra sikerült. Mike pedig...Lassan kezdett értelmet nyerni bennem a "mi robotok vagyunk" kijelentés. Mike-ból hiányzott az agresszió, a harag és a bosszúvágy. Hiányoztak belőle érzelmek, amik esetlegesen lázadáshoz vezethetnek. Nem voltam benne biztos, hogy direkt tervezték így, vagy hogy az összes robot így áll-e a dolgokhoz, mindenesetre minél többet jártattam rajta az agyam, annál jobban beleborzongtam. Fura volt ez az egész.

- Nem tudom. - Motyogtam, és a mellkasomhoz húztam a lábaim. Fura volt visszagondolni Jäger cselekedeteire. Valóban meglett volna rá az ereje, hogy puszta kézzel összeroppantson egy koponyát, de valahányszor emberekkel harcolt, sosem ölt. Csak most kezdett értelmet nyerni bennem az a sok dolog amit mondott. Mindig elfelejtem, hogy az emberek milyen törékenyek vagy a nem foglak bántani... És a legelső katonai robot, akivel találkoztam... Az emberek megölték a társát, mégsem állt bosszút. Akkor persze azt hittem, hogy ránk lő, de valójában csak a minibuszt célozta.

A teám lassan ihatóvá vállt, úgyhogy egy mozdulattal leöntöttem az egészet a torkomon. Jól esett, felfrissültem tőle, de hallgattam. Ha Jäger meghalt, és kiderül, hogy én tettem, lehet, hogy az életem visszalevő részét börtönben tölthetem. Lehet, hogy Jürgen azért ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy elkísérjem őket, hogy majd ha eljön az ideje, törvény elé állítsanak. Tudták, hogy a központból nincs kiút, így ha el is futok, előbb vagy utóbb úgy is rám találnak majd.

A gondolattól, hogy bűnös vagyok, felkavarodott a gyomrom. Olyan erősen szorítottam a poharat, hogy behorpadt, és a meleg kabát ellenére rázott a hideg. Átvertek. Jürgen túljárt az eszemen... Kihasználta a bizalmam, és...

- Mike... - A hangom elcsuklott. Tudnia kellett. Tudnia kellett, hogy mit tettem. Vagyis hogy mit nem tettem, hiszen Jäger barátja volt.

Amikor rám nézett, azzal a vidám szempárral elszorult a szívem.

- Tessék? - Rögtön észrevette, hogy valami nem stimmel. - Jól vagy, Helen?

- Én... Nekem... - A hangom remegett. Nyeltem egyet, és erőt vettem magamon. - El kell mondanom valamit, ami nagyon fájni fog, de tudnod kell... Nem tudom tovább elhallgatni, és el kell mondanom valakinek, de félek, mert nem tudom, hogy mi lesz a következménye.

Mike szája sarkában még mindig ott lapult az aprócska mosoly, de komoly tekintettel figyelt.

- Hallgatlak. - A hangja már nem bujkált vidámság. Mély volt, és komor.

- Jäger halott. - Suttogtam, és megtöröltem az orrom. - És... Én öltem meg.

Azt hiszem, itt le kell zárnom ezt a fejezetet, mert már így is túl hosszúra sikerült. De ne aggódjatok, karantén van, és annyi szabadidőm, hogy végre tudok írni! Most egy ideig biztos, hogy nem fogok eltűnni, még az is lehet, hogy a történet befejezéséig folyamatosan rakom majd fel a fejezeteket. ;3;

Ja, és @Kkari08 bocsi, hogy nem válaszoltam, csak letöröltem a kis bejelentőt, úgyhogy most itt válaszolok. Igazából sosem gondolkodtam azon, hogy kiadassak bármit is, amit írok, mert nagyon nem értek hozzá, de biztos jó érzés lenne könyv formájában a kezemben tartani valamelyik történetem. Talán majd egyszer, ha már átlátom a dolgokat, kiadatom, de az nem mostanában lesz.