Az Olívia híd!

Hirtelen eszembe jutott valami, és kiabálni kezdtem.

- EWA! - Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Reménykedem, hogy otthon van, és meghallja. - Ewa, ha hallasz engem, kérlek segíts!

Tekintve, hogy Jürgen válla a hasamba állt, a felsőtestem a pulóverébe volt csavarva, szabad kezével pedig lefogta a lábaim csak a hangomra támaszkodhattam. Ha egy valamiben pedig, hát a kiabálásban jó voltam. Sose volt vékony hangom, ezért messzebbre elhallatszott, mint úgy átlagban a többi lánynak.

- Ki a franc az az Ewa? - Ráncolta az orrát Günter, a válla felett Jürgenre sandítva.

- Fogalmam sincs. - Vonta meg az válaszul a vállát, aminek köszönhetően az összes szusz kiszorult belőlem. - Ki az az Ewa, Helen?

- Egy barátom. - Köhögtem. - Robot.

A szemem sarkából mozgást észleltem. Az apró, fűvel benőtt kunyhóból egy még annál is apróbb fehér alak dugta ki a fejét. Hatalmas sárga szemével a hidat fürkészte. A tekintetünk szinte azonnal találkozott, mintha tudná, hogy hova kell nézni. Mindeközben a két katonai robot megállás nélkül masírozott előre. Lassan elérték a híd végét.

- Ewa, kérlek segíts! - Kiáltottam, mire Jürgen mérgesen rám mordult.

- Ne kiabálj már, még ránk hozod a bajt!

- Ne mondd meg, hogy mit csináljak rohadt robot! Elraboltatok!

- Mert magadtól nem akartál jönni! - Vágott vissza.

Idegesen újra a kunyhó felé pillantottam, de Ewát nem láttam sehol. Eltűnt... Az egyik pillanatban még ott volt, aztán felszívódott, mintha soha nem is létezett volna. A szívem hevesen verni kezdett. Mi van, ha meghátrált? Ha már el is felejtett? Nem akartam elhinni, hogy cserben hagyott. Hiszen látott, találkozott a tekintetünk. Kétségbeesetten pásztáztam a házat, hátha meglátom Ewát, de sehol se találtam. Günter pedig elért a híd végéig. Viszont, ahogy lelépett volna, egy apró alak bukkant fel a korlát mellett, átbújt alatta, és megállt előttünk, a tőle telhető legjobban elzárva az utat. Ewa volt az.

- Állj! - Tárta szét a kezeit. A pulcsiban és a fekete beanie-ben úgy nézett ki mint egy kisgyerek. A sérülései már alig látszottak, viszont a bal szeme elszürkült. Feketén csillogott, minden szín eltűnt belőle. Nagyon is úgy tűnt, hogy arra a szemére elvesztette a látását.

Günterék megtorpantak ahogy meghallották a szelíd, de annál határozottabb hangot, és a fejüket forgatva körülnéztek. Nem csoda, Ewa alig ért a derekukig. Örültem, hogy végül mégis felbukkant, és reménykedtem benne, hogy segít kiszabadulni.

- Ewa! - Kiáltottam boldogat. - Hát itt vagy!

- Jó újra látni, Helen! - Mosolyodott el. Günter, és Jürgen ekkor vette észre. Rendesen le kellett hajtaniuk a fejüket, hogy jobban szemügyre vehessék. Jürgen olyan hangot hallatott, mint amikor valaki észrevesz egy cuki kiskutyát, Güntert viszont nem lepte meg különösen a fogadtatás.

- Egy takarító robot? - A hangjában lenézés bujkált. - Te akarsz megállítani minket?

Unottan végigmérte Ewát, aztán mintha csak egy zsák krumpli lenne, morogva átlépett rajta.

- Nincs nekünk most erre időnk...

- Hé! - Kiáltott utána mérgesen Ewa. Günter viszont, ügyet se vetve rá, továbbsétált. Ewa dühében toppantott, és hangosan kifújta a levegőt.

- Aranyos, hogy megpróbálsz feltartani minket, de be kell látnod, hogy kevés vagy kettőnkre. - Lépett elé Jürgen, előregörnyedt, és megsimogatta Ewa feje búbját. Mintha csak egy kisgyerek lenne. Ewa nem hagyta magát, elütötte a kezét, és konokul taszított rajta egyet. Ezzel inkább magát sikerült hátrébb tántorítania, de a segítő szándéka becsületre méltó volt.

- Ne beszélj hozzám ilyen lekezelően! - Fújtatott, egyenesen Jürgen kék szemeibe nézve. Jürgen száját viszont válasz helyett gúnyos kuncogás hagyta el. Mintha mulattatná a dolog.

- Mert mit fogsz csinálni, hm, Törpilla? Leöntesz egy adag felmosóvízzel?

Ewa elengedte a füle mellett a megjegyzést, és inkább a segítségemre sietett.

- Engedd el Helent! - Parancsolta, és megragadta a lábam. Éreztem, ahogy megpróbál lehúzni Jürgen válláról. Jürgennek viszont más tervei voltak. Felegyenesedett, és mivel Ewa továbbra is a lábamon csüngött, a szabad kezével megragadta a pulóvere gallérját, lefejtette rólam és mintha csak valami fújtató kiscica lenne, odébb rakta.

- Vedd le rólam a mocskos kezed! Ne merészelj így bánni velem, és engedd el Helent! - Ewa dühös volt. De hiába kiabált, a hangja lágy maradt.

- Istenem, de aranyos vagy! - Nevetett Jürgen elragadtatva, aztán zsebre vágta a kezét. - Kár, hogy nem vagy ember, szívesen megtartanálak.

Ewa olyan arcot vágott, mintha a lehető legdurvább sértést vágták volna a fejéhez. Düh és félelem csillogott a szemében, apró keze pedig ökölbe szorult.

- Szívesen csevegnék még, de ha megbocsájtasz - Egy lépéssel kikerülte Ewát, de egy pillanatra se törte meg a szemkontaktust. - sürget az idő.

- Nem mész sehova! - Kiáltott Ewa, és megpróbálta feltartóztatni Jürgent úgy, hogy a lábába csimpaszkodott. - Engedd el Helent!

- Nem tudod, kivel szórakozol. - Morogta Jürgen és a magasba emelte a lábát. Olyan magasra, hogy Ewa talpa már nem érte a földet, aztán újra megragadta a gallérját, és mintha csak egy a ruhájára tapadt növény lenne, lefejtette magáról. Ewa rúgkapált, sziszegett és Jürgen felé ütött, de tekintve, hogy össz-vissz akkora volt, mint Jürgen karja, nem ment vele sokra.

- Hagyd ezt abba!

- Nyughass cicus, nem vagy ehhez elég. - Jürgen a betonra dobta Ewát, és mielőtt felkelhetett volna, a mellkasára taposott újból a földhöz szegezve.

- Hé! - Kiáltottam. Ezt már én se hagyhattam szó nélkül. Úgy tűnt, hogy a katonai robotok nem veszik komolyan a takarító robotokat, de nem hagyhattam, hogy még jobban megalázza. Ewa nekem akart segíteni, nem hagyhattam, hogy csúfot űzzenek belőle. - Azonnal engedd el, nem hallod?! - Parancsoltam kétségbeesetten. Nagyon is úgy tűnt, hogy Ewa nem kap levegőt. Nem tudom, hogy Jürgen milyen erősen taposott rá, de a hatalmas bakancs Ewa teljes felsőtestét eltakarta. Szegényke levegőért kapkodva küzdött, minden erejét összeszedve, hogy lesöpörje a ránehezedő sújt. Aprócska kezeit a cipőbe vájta, és keservesen nyögdécselve rángatózott. Jürgen viszont ügyet sem vetett rám. Nem érdekelte, hogy kiabálok, vagy hogy a tőlem telhető legerősebb rúgásokkal ostromolom, úgy tűnt, mintha minden figyelmét Ewa felé fordítaná. Lehajolt, és az arcán széles vigyorral nézte, ahogy szabadulni próbál.

- Szállj le rólam! Nem kapok levegőt! Engedj el! - Visított kétségbeesetten Ewa. - Helen segíts!

A segélykérése olyan szívbemarkoló volt. Mindent megpróbáltam, hogy kiszabaduljak Jürgen szorításából, és Ewa segítségére siessek, de csak akkor tudatosult bennem valójában, milyen erősek is a katonai robotok.

- Ne! Segítség... Nem, nem nem! - Ewa szorosra zárt szemekkel nyöszörgött. Aztán elengedte Jürgen cipőjét, és a fülére tapasztotta a kezét. - Szállj ki a fejemből! - Kiáltott. Könnycseppek gurultak végig az arcán, és úgy dobálta magát, mintha csak egy rossz emléket akarna elfelejteni.

- Szállj ki a fejemből! Szállj ki a fejemből! - Ismételte újra és újra, egyre kétségbeesettebben. Már nem csak sírdogált, zokogott.

Nem tudom, Jürgen mit tett vele, de borzasztó volt tehetetlenül hallgatni, ahogy kínozza. Miattam került ebbe a helyzetbe, és ezért utáltam magam. Úgy éreztem, hogy sose leszek képes megbocsájtani magamnak, hogy felelőtlenül bajba sodortam. Egyértelműnek kellett volna lennie, hogy nem bír el nem hogy kettő, még egy katonai robottal sem. Szállj ki a fejemből. Vajon mit értett ez alatt?

- És ez még csak egy kis ízelítő abból, amit tőlem kaphatsz. - Szólalt meg hosszú hallgatás után Jürgen. A hangját átitató élvezetet nem tudtam hova tenni. Ewa levegőért kapkodott, és hangosan zokogott, Jürgen egyértelműen bántotta valahogy. És élvezte.

- Bocsánat. - Motyogott alig hallhatóan Ewa, mint akit darabokra törtek. Csak ennyire futotta az erejéből. Kiüresedett tekintettel bámulta a fehér eget, és csak folytak a könnyei.

Jürgen ekkor lépett le a mellkasáról. Ewa rögtön az oldalára fordult, és megsemmisülve összekuporodott. Remegett, hatalmasra tágult szeméből pedig csak úgy sütött a rémület.

- Mit csináltál vele!? - Üvöltöttem. - Te rohadék hogy merészelted bántani?!

Jürgen felnevetett.

- Ó, nem bántottam én. - Lehajolt, és a mutatóujjával végigsimított Ewa könnyektől áztatott arcán. Ő erre összeszorította a szemét, mintha nem akarná megélni ami történik. Jürgen lágy hangon folytatta. - Sosem bántanék egy ilyen cukorfalatot. - Úgy tűnt, inkább Ewához beszél minthogy hozzám. Egy örökkévalóságnak tűnő percig csöndben nézte Ewát, aztán felegyenesedett. - Még találkozunk, édesem!

Günter után indult, aki időközben elsietett. Dühös voltam. Jürgenre, és magamra is. Nem szabadott volna bajba sodornom Ewát. Csöndben kellett volna maradnom, hagynom, hogy elvigyenek, és később megszöknöm valahogy... Ehelyett hülye módon tönkretettem Ewa életét is.

- Sajnálom Ewa. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle! Kérlek ne haragudj rám... - Szipogtam.

Ahogy elhaladtunk mellette, lenéztem rá. Ott kuporgott a koszos földön, és maga elé meredve nyöszörgött. Így még kisebbnek tűnt, mint valójában. Olyan megrendítő volt ránézni, hogy az én szemembe is könnyek gyűltek. Miattam feküdt ott...

- Mit csináltál vele?!

Jürgen elengedte a füle mellett a kérdést.

- Mi robotok vagyunk. Nem emberek. - A válaszát nem tudtam hova tenni. Olyan furcsán viselkedett, mintha a történtek felfrissítették volna. Lassan ballagott előre és, ahogy a híd végére értünk lerakott a földre. Közben végig vigyorgott, és szökellő léptekkel visszaugrált Ewához. Úgy viselkedett, mint egy izgatott kisgyerek. Egyedül hagyott, én meg megragadtam az alkalmat. Habár a lábaim rendesen elzsibbadtak, sikerült feltápászkodnom, és tettem egy lépést. Jürgen felültette Ewát, leszedegette a pulóverére ragadt leveleket, aztán hatalmas mancsába vette Ewa arcát. Minden olyan gyorsan történt... Mire a segítségére siethettem volna, Jürgen - Ewa minden ellenkezésére - egy puszit nyomott az arcára. Súgott neki még valamit, aztán felegyenesedett, és felém fordult. A tekintete csillogott, olyan vadság áradt belőle, mintha csak egy kiéheztetett oroszlánnal néznék farkasszemet. A tekintete és minden ösztönöm egy dolgot parancsolt. Fuss. Nem értettem az egészből semmit, de rohanni kezdtem. Ügyeltem rá, hogy ne essek el, mert akkor karok híján csúnyán beütöttem volna magam.

Szélsebesen száguldottam előre, rohantam, ahogy csak belőlem kitelt, de ez sem volt elég. Hallottam Jürgen döngő lépteit mögülem. Minden alkalommal közelebbről. Hiába futottam, gyorsan utolért, és elkapott. Meg sem állt, csak felkapott, és rohant tovább. Csak kicsivel később lassított le feltételezem miután megunta, hogy rugdosom.

- Nem tudnál csak egy pillanatra nyugton maradni?! - Morgott, közben azon igyekezve, hogy lefogja a lábaim.

- Engedj el! - Lihegtem a futástól. - Tegyél le!

- Helen kezdesz az agyamra menni... Nem értem, hogy Jäger miért ragaszkodik ennyire hozzád, olyan felelőtlen és hisztis vagy, mint valami kisbaba... Ezt az egészet Ewa is megúszhatta volna, ha nem vagy ennyire önző...

Hallgattam. Igaza volt.

- De tessék! - Lerakott a földre. - Eljátszhatjuk, hogy te azt gondolod, hogy el tudsz menekülni, közben a központ felé terellek, de fuss csak, ha akarsz. De emlékeztetlek, hogy minden lépésedet előre tudom.

A szemében már nem csillogott az a vadság, sokkal inkább tűnt bosszúsnak.

- Egy ideig még mulatságos volt üldözni, meg nézni, hogy azt hiszed, hogy ha kiabálsz akkor az lesz, amit te akarsz, de most már kezdesz idegesítővé válni. Alig ismerlek fél órája, de már most elegem van a hülyeségeidből... - Nagyot sóhajtott, és a szemembe nézett. - Szóval megkérlek rá, hogy működj velünk együtt. Mi, és Jäger is megígérte, hogy nem esik semmi bajod, nem fogunk bántani, úgyhogy semmi okod rá, hogy küzdj ellenünk. Nem akarunk neked rosszat.

Jürgen mondanivalója nem esett volna rosszul, ha nem hasonlított volna egy az egyben Jägerre. Így úgy éreztem, mintha ő vágta volna a fejemhez, hogy hülye vagyok. És lehet, hogy igaza is volt. Lehet, hogy az ő szemükben tényleg hülye vagyok. Hogy az összes ember az...

- Megértem, hogy félsz, hidd el én is tudom milyen érzés félni, és nem direkt ijesztgetlek, ez csak belém van kódolva, szóval nem kell tartanod tőlem. Hidd el, bennem jobban megbízhatsz mint bármelyik embertársadban.

Eloldozta a rám csavart pulóverét, így a kezeim újra felszabadultak.

- Na, mit mondasz? - Felém nyújtotta a kezét. - Bízol bennem? 

Mivel vasárnap elfelejtettem felrakni a fejezetet, ezen a héten kettőt kaptok :3