Ugyanaz a rikító kék szem, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a sötétszürke bőr, még az arcuk alakja is megegyezett. Az egyetlen különbség annak bizonyult, hogy Jägerrel ellentétben fekete ruhát viseltek, és a mosoly az arcukon jobban hasonlított rosszmájú vigyorra, amit Jägertől sosem láttam.

Az egész annyira meglepett, hogy csak szipogva pislogtam rájuk, közben az agyam ezerrel azon pörgött, hogy mégis mi folyik itt. Több Jäger van? Vagy akit lelőttem valójában nem Jäger volt? A holttestre pillantottam, egyenesen az arcára. Jäger zöld szeplői ott voltak. Egytől egyig. A másik két roboton viszont egy pötty sem díszelgett.

- Mit gondolsz, mit csináljunk vele? - A kérdést egyértelműen a társának szánta, közben az állával felém bökött. A másik végigmért, aztán megcsóválta a fejét.

- Hát, nem is tudom, Jürgen. Megölni egy robotot... Végzetes hiba. Ráadásul Jägert? Nagy veszteség. - Úgy beszélt, mint aki a helyzetet minden másodpercét élvezi.

- Ahogy mondod. - Helyeselt a másik, aztán leguggolt, és egyenesen a szemembe nézett. - Mit gondolsz, milyen büntetést érdemelsz?

- Nem én öltem meg! - Zokogtam, az orromat törölgetve. Jäger azt mondta, hogy követnek, de nem mondta, hogy kik. Talán erre a két robotra célzott? - Én nem akartam megölni!

- Hát, - Jäger testére pillantott, és megbökte az ujjával. - pedig elég halottnak tűnik nekem.

- Fogd be! - Kiáltottam, és mérgesen felé ütöttem.

- Hoppá! - Kitért az öklöm elől, és széles vigyorral az arcán végigmért. - Kicsit sem félsz tőlünk, Helen?

Döbbenten pislogtam, a szívem pedig úgy kalapált, hogy kis híján kitörte a mellkasom. Mégis ki ez, és honnan tudja a nevem?

- Honnan tudod a nevem? - Dadogtam. Nem találtam a szavakat. Válaszul kuncogott.

- Sok mindent tudunk rólad, Helen. - Felém nyúlt, és a mutatóujjával megbökte az orromat. - Ismerős?

Éreztem az arcomról pergő könnycseppeket. Már tényleg nem értettem semmit. Jäger csinálta ezt még régebben, de az Jäger volt, nem pedig valami másolat. És ő sosem volt durva, de ez a robot úgy megnyomta az orrom, hogy rendesen sajgott. Talán hárman vannak, és váltogatják egymás? Lehetetlen. Jobban szemügyre vettem az előttem guggoló robotot. Jägerrel ellentétben az ő arcát nem borították zöldes szeplők.

- Kik... Kik vagytok? - Pislogtam.

- Jómagam Günter Soldat Dreihundertzwei - Emelte a mellkasára hatalmas mancsát az előttem guggoló, majd a társára bökött. - Ő pedig Jürgen Soldat Dreihundertdrei. - Aztán gúnyosan hozzátette - Bár kétlem, hogy ebből bármit is értettél.

A tekintetem találkozott Jürgenével, mire integetni kezdett. Nem integettem vissza.

- Ne csúfold szegényt, attól még, hogy ember, nem teljesen hülye. - Kelt a védelmemre Jürgen, bár az is lehet, hogy csak játszadozott. - Elvégre te is hittél neki, nem igaz? - Itt Jägerre nézett. Természetesen nem kapott választ.

- Még jó, hogy a közelben voltunk, különben -

- Günter! - Mordult a társára figyelmeztetően a másik. Mind a ketten rám meredtek, mintha valami olyasmibe hallgattam volna bele, amibe nem szabadott volna. A tekintetük megijesztett. Abban a pillanatban nem volt bennük semmi élő, csak másolat. Aztán másodpercre pontosan elvigyorodtak.

- Végül is úgy se tudná, hogy miről van szó, úgyhogy édes mindegy. - Jegyezte meg Günter. Úgy tűnt, szemlátomást remekül szórakoznak az értetlen arckifejezésemen.

- Miért, miről van szó? - Pislogtam, sokkal inkább dühösen.

- Nézd, hogy ráncolja a kis nóziját. - Vihogott Jürgen, felém mutogatva, mint valami kisgyerek.

- Jäger hívott ide minket. - Válaszolt Günter a feltett kérdésemre. Mégse lettem okosabb, sőt! Úgy éreztem, egyre jobban összezavarodok. A hideg pedig csak rontott a helyzeten. Úgy vacogtam, hogy a fogaim egymásnak koccantak.

- Mikor?

- Kábé negyed órája? - Vont vállat Günter, majd Jäger elé térdelt, a háta és a térdhajlata alá csúsztatta a karjait, és felemelte.

- Az hogy lehet?

Értetlenül néztem Jäger hátracsuklott fejét. A végtagjai úgy lógtak mellette, mint valami hatalmas rongybabának. Csak egy fekete tócsa maradt utána. Lehetetlen, hogy negyed órája bárkivel is beszélt volna, hisz akkor velem volt.

- Elmondanám. - Nevetett fel Günter, és Jägernek a karjaiban elindult. - De Jäger azt mondta, hogy fogjuk be a szánk.

Rejtélyes vigyorral az arcán Jürgenre nézett, aki ugyan olyan jól szórakozott, mint ő. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy a robot elindult. Mégis hova viszi Jägert?

- Várj! - Utánuk loholtam, és megragadtam Jäger karját. - Nem vihetitek el!

A hidegtől szemmel láthatóan remegtem.

- Miért, mégis ki fog megállítani? - Nevetett fel Günter. Közben Jürgen mellé sétált, és ugyan azzal a hátborzongató vigyorral rám néztek. - Te?

Reményvesztetten kapaszkodtam Jäger karjába. Mégis mi ütött belém?

- Hova viszitek? - Kérdeztem keserűn sóhajtva.

- Törölnünk kell az alkalmazottak listájáról. - Vetette oda közönyösen Günter. Mintha egy kicsit sem hatotta volna meg, hogy a halott társát tartja a kezében.

Még akkor se akartam elhinni, hogy Jäger halott. Hogy nincs többé... Itt állt előttem két hasonmása, akik kicsit se hajaztak rá. Hiányzott. Nem tagadom, néha a hátam közepére se kívántam, de sosem utáltam. És hiába akarták hivatalosan is kivonni a forgalomból, nem akartam elhinni, hogy meghalt. Nem akartam elhinni, hogy egyetlen golyó képes végezni egy katonai robottal.

- Miért? - Szipogtam és egy pillanatra elengedtem a karját, hogy meg tudjam törölni az orromat.

Günter nem válaszolt. Az arcán mintha gondterheltség suhant volna át. Jürgenre nézett, aki ugyan olyan aggodalmas képpel bólintott.

- Na nyomás, nem maradt sok időnk... - Morgott Günter, és mint valami tank megindult előre.

Jäger karja után kaptam, de olyan rendíthetetlenül masírozott előre, hogy engem is magával húzott. Megpróbáltam lefékezni, de ezzel csak azt értem el, hogy a földre estem. Nem ütöttem meg magam, de az egyre növekvő ködben egy pillanat alatt szem elől vesztettem őket.

- Ne! - Nyöszörögtem. - Ne vigyétek el Jägert...

- Ne szomorkodj miatta. Ki fog derülni, hogy mit tett, és akkor már te se fogod siratni.- Jürgen térdelt mellém, és a vállaimra tette a kezét. Könnyes szemekkel néztem egy előttem heverő rozsdás alkatrészt.

- Miért, mit tett?

- Jó ég, hogy reszketsz. - Mintha nem hallotta volna a kérdésem. Hallottam ahogy lehúzza a pulóvere cipzárját.

Mielőtt felnézhettem volna, melegség járta át a testemet. Mintha puha dunnát terítettek volna körém.

- Tessék. Ez majd felmelegít. - Egy pillanatra szóhoz sem jutottam. Szorosra húztam magam körül a túlméretezett fekete pulóvert. - Jäger se akarná, hogy megfázz.

Felnéztem Jürgenre, az arcán pedig mintha szelíd mosoly suhant volna át. Semmi rosszindulat. Úgy meghökkentem, hogy még tiltakozni is elfelejtettem.

- Köszönöm... - Motyogtam, miközben felsegített.

- Nincs mit. - Szelíden megtolt. - Na indulás.

- Hova?! - Felkaptam a fejem. Mégis hova induljak? Nem vihetnek el.

- Jäger után? - Bizonytalanul rám nézett, mintha egyértelmű lenne, hogy utánuk akarok menni. - Gondolom el akarsz búcsúzni tőle.

- A központba viszitek?! - Éreztem a szívem eszeveszett kalapálását. A helyzeten az se segített, hogy Jürgen kikerülte a kérdésemre a választ. Idegesen pásztázta a ködfüggönyt, mintha onnan várna segítséget.

- Jäger azt mondta, hogy magadtól is velünk fogsz jönni. - Szólalt meg végül, aztán hirtelen mozdulattal megragadott. Gyorsan, mint a pók a legyet, nehogy elfussak. Olyan váratlanul ért az egész, hogy összerezzentem, és felsikítottam.

- Engedj el! - Kalimpáltam a lábaimmal, ahogy a magasba emelt. Nem kevésszer megrúgtam, de mintha meg se érezte volna. Becsomagolt a pulóverbe, úgyhogy mozdulni se tudtam, és a hátára dobott.

- De abban nincs semmi kihívás. - Folytatta, aztán döngő léptekkel futásnak eredt. - Günter várj, hozom a lányt!

Pillanatokon belül beérte a társát, és lelassított.

- Engedj el! - Parancsoltam, tekintve hogy mást nem nagyon tudtam tenni.

- Látom, a vadász ösztöneid továbbra se csillapodtak... - Mondta Günter, Jürgennek célozva a megjegyzést.

- Te beszélsz? - Nevetett fel az, aztán lefogta a lábaim. Úgy tűnt, megelégelte, a ráirányzott rúgászuhatagjaim. - Mindig így kiabálsz? - Dörzsölte a fülét. - Még végül ránk hozod a Metrólakókat.

Egy pillanatra a torkomon akadt a szó. Honnan tudnak Agate-ékról?

- Oh, ez még csak egy kis ízelítő volt! - Sziszegtem, és teleszívtam a tüdőm. Felkészültem, hogy akkorát fogok kiáltani, amekkorát csak tudok, de ahogy szóra nyitottam a szám Jürgen dobott rajtam egyet, a válla pedig egyenesen a gyomorszájamba fúródott, kipréselve belőlem minden szuszt. Hörögve kapkodtam levegőért.

- Jobb lenne, ha nem kiabálnál. - Jegyezte meg halál nyugodtsággal.

- Engedjetek el! - Nyöszörögtem, még mindig levegő után kapkodva.

- Majd ha Jäger azt mondja. - Nevettek fel egyszerre, jelezve, hogy ez nem fog megtörténni. Dühös voltam. Annyira, hogy beleremegtem.

- Jäger halott! - Kiáltottam.

Günter hümmögve megragadta Jäger csuklóját, a pulzusát ellenőrizve.

- Igazad van. - Széles vigyor ült ki az arcára, és összenézett Jürgennel.

- Egy kicsit sem tisztelitek? - Törtem ki. Elegem volt belőle, hogy viccet csináltak Jäger halálából. Egy, az övéik halálából. Jäger feláldozta értem ez életét, ők meg képesek csúfot űzni belőle.

- Ó, dehogy nem! - Mondta Jürgen. - Ővele mi is meghaltunk. És ő is sokszor meghalt már.

Nem értettem, mégis mire célzott ezzel?

- Tessék?

- Mi katonai robotok összeköttetésben állunk egymással. Ha az egyikünk meghal, azt mind megéljük. Ha az egyikünk kezét levágják, azt mind érezzük. - Morgott kelletlenül Günter. - A fájdalom, a félelem, mind közös. Átéljük. Vele halunk mi is. Ennél nagyobb tiszteletet vársz?

Szóhoz sem jutottam. A fejem zúgott attól, amit mondott. Hogy értette, hogy összeköttetésen állnak? Hogy lehetséges ez egyáltalán?

- Ezt nem értem... - Motyogtam.

- Nem is várjuk el, hogy megértsd. - Válaszolt Jürgen. - Ember vagy. Minket arra teremtettek, hogy egy aggyal, egy csapatként gondolkozzunk. Nagyon leegyszerűsítve amit az egyikünk lát, mind látjuk.

Úgy éreztem, hogy forog körülöttem a világ. Nem tudtam belegondolni abba, amit mondott. Mégis hogy lehetséges ez? Akkor egyszerre több ezer képet lát, és gondolatot hall? Így lehet, hogy tudják a nevem? Így hívta őket Jäger ide?

- Ez hogy lehet? Nem zavaró, hogy egyszerre mindenki érzéseit halljátok? - A választ csak hosszas hallgatás után kaptam meg.

- Jäger azt mondta, hogy nem mondhatunk többet. Ő akarta elmagyarázni neked a dolgokat.

Jäger, Jäger, már megint Jäger. Honnan tudta előre, hogy miről fogunk beszélgetni? Bár most már azon se lepődnék meg, ha ő intézte volna így a dolgok alakulását. De mégis ki lőné le magát ezért? Lehet, hogy Jäger ezt az egészet már előre eltervezte? Ezért akarta, hogy elmeneküljek a földalattiból? Tudott valamit, ami miatt nem akart robotokkal találkozni?

Megannyi gondolat száguldozott az agyamban, mind hangos viharként tombolt. Lassan kezdett megfájdulni a fejem.

A java pedig még hátra volt. Ha azt hittem, hogy Jäger halála a legrosszabb dolog ami történhet velem, hát tévedtem. A köd ugyanis időközben szertefoszlott, és kisütött a nap. A hideg szél továbbra se csillapodott, de lehetőségem akadt felmérni, hogy merre is visznek minket. Éppen az Olívia hídon haladtunk át, ami egyenesen a központ felé vezetett. 

Huhh, szó szerint versenyt futottam az idővel. A laptopom mindjárt lemerül, úgyhogy igyekszem még gyorsan leírni ezt azt. Nem tudom mennyire derült ki az eddigiekből, de a katonai robotok öntudatlanul manipulatívak... Jürgen sem pusztán jóindulatból terítette Helenre a pulóverét, hanem tudta, hogy később használni fogja. Jäger pedig... Róla inkább most ne is beszéljünk xd. Nade sok mindent nincs időm megmagyarázni, de a következő fejezetben ígérem fény derül majd a sok megválaszolatlan kérdésre. A következő rész vasárnap jön.  <3