- Helen, állj meg! - Kiabált utánam Agate, Vikivel a nyomában.

- Azt terveztem, hogy megkeserítem annak a rohadéknak a visszalevő napjait, de így nem tehetek mást! - Válaszoltam csak úgy félvárra, és szorosabbra fogtam a pisztolyt. Agate végre utolért és erősen megmarkolta a vállam, ezzel kényszerítve, hogy megálljak.

- Mondja el, mit tervez, és adja vissza a fegyvert! - Parancsolta, és felém nyújtotta a kezét. Lemagázott, ami sosem jó jel.

- Le akarom lőni. Most azonnal, elegem van belőle, hogy megkeseríti az életem! Nyugalmat akarok végre! - Válaszoltam, hevesen kapkodva a levegőt. A szívem úgy vert, mintha lefutottam volna egy maratont, és remegtek a lábaim. Agate tétován nézett rám. Úgy tűnt, mintha nagyon gondolkodna. Átadtam neki a pisztolyt. Elvette, és egy szó nélkül elrakta. Elindult a folyosón, és intett a fejével, hogy kövessem.

- Tudja, hogy a katonai robotok golyóállók, mégis, hogy gondolta, hogy lelövi?

- Már mondtam. - Válaszoltam ridegen. - Beszéltem vele, és láttam, hogy mennyire legyengült. Már nem annyira golyóálló.

Agate hátrafordult, és közelebb lépett hozzám. Szigorúan a szemembe nézett, és a mellkasomnak szegezte a mutatóujját.

- Tudja, mi vár magára, ha átver.

Hangosan nyeltem egyet miközben megráztam a fejem.

- Kitoloncoljuk. - Folytatta, mire majdnem arcon röhögtem. Azt hittem, levágják a karjaim, vagy valami hasonló, de a száműzetésnek még örültem is volna. Magamban átkozódtam, hogyha tudom, el se megyek idáig, hanem csak kihúzom a gyufát, és elhúzom a csíkot. De már nem volt mit tenni, innen már csak egy kiutat láttam, éppen ezért nem volt szabad meghátrálnom.

- Nem okozok csalódást. - Jelentettem ki, mire Agate bólintott, majd továbbsietett. Kissé lemaradva követtem, de Viki megragadta a könyököm, és lelassított.

- Mégis mit művelsz? - Suttogott mérgesen. - Mindent megtettem, hogy kijuss innen, te meg kevered a szart?!

- Én?! - Sziszegtem, és kitéptem a kezem a szorításából. - Te köptél be, majdnem lebuktam miattad.

- Nem értesz te semmit, egyáltalán nem tudsz arcról olvasni?! Jäger kért meg, hogy vigyelek ki te idióta, most meg mindent elrontottál! - Suttogott.

Megtorpantam, és ránéztem.

- Jäger? - Elszorult a torkom. Tudtam, hogy most már nincs visszaút. Ha ezt előbb megtudom, nyugton maradok...

- Igen, Jäger. - Bólintott dühösen Viki.

- De mégis mit terveznek? - Kérdeztem alig hallhatóan, de nem kaptam választ.

- Helen?! - Szólt közbe Agate, így kénytelen voltam újból a nyomába szegeződni. Viki már nem követett minket.

- Kérlek, add át Bellának, hogy menjen innen ő is.

Viki bólintott, és magasba emelt mutatóujjal jelezte, hogy értette a célzásom. Most, hogy megtudtam, hogy Viki nem spicli, és Jäger igen is törődik velem, a kapcsolóterem felé tett minden egyes lépés nehezebbnek bizonyult. Jäger nem tudta, hogy mire készülök, én pedig nem voltam biztos, hogy ezek után képes leszek megtenni.

Nem akartam odaérni a kapcsolóteremhez, de pillanatok alatt ott voltunk. Agate mielőtt benyitott volna felém fordult.

- Ajánlom, hogy ne okozzon csalódást.

- Nem fogok. - Köszörültem meg a torkom, és meggyőzés képpen a szemébe néztem. Csak ezután nyújtotta át a fegyvert. Miután elvettem, benyitott, a szívem pedig hatalmasat dobbant. Remegő léptekkel követtem.

Minden olyan gyorsan történt. Az ajtó nyílása, a lövés, és ahogy Jäger felém fordul... Először nem is tudtam felfogni, hogy mi történt...

Abban reménykedtem, hogy Jäger ajtaja zárva lesz, kulcs hiányában Agate pedig nem fogja tudni kinyitni, de a pótkulcsra nem is gondoltam. Egyáltalán hogy szerzett pótkulcsot egy elhagyatott földalatti kapcsolóterméhez?

Nem volt időm ezen agyalni, mert pillanatokon belül Jäger előtt találtam magam. A változatosság kedvéért továbbra is a falnak dőlve gubbasztott, természetesen nekünk háttal.

Remegő kézzel felé emeltem a fegyvert. Akkor csak egy dolog járt az eszemben. Ki kell juttatnom innen.

- Jäger! - Próbáltam egyenletesen venni a levegőt, hogy ne remegjen a hangom. - Állj fel! - Parancsoltam.

Mintha meg se hallotta volna, szótlanul ült. Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy Agate is velem van. Megismételtem magam.

- Azt mondtam, hogy állj fel. - Ki akartam juttatni. Meggyőzni Agate-t, hogy végzek vele, hogy végleg békén hagyjon minket, de nem akartam eljutni addig, hogy ténylegesen el kelljen sütni a fegyvert.

Vártam egy kicsit, a kezem pedig annyira izzadt, hogy lassan csúszott belőle a pisztoly. Erősen kellett markolnom, hogy nehogy elejtsem.

- Utolsó figyelmeztetés! - Agate-ra pillantottam, ami úgy figyelt, mint egy bokor mögött lapuló vérszomjas tigris. - Állj fel!

A kezem lassan fáradni kezdett, ezért remegett, amin az izzadság sem segített. Erősebbre fogtam a markomban a pisztolyt, és akkor elsült. Olyan hirtelen ért, hogy majdnem felkiáltottam. A fülem sípolt a durranástól, de még így is hallottam Jägert. Akkorát kiáltott, hogy még Agate is összerezzent. A golyó a hátát találta el, és egy helyen kilyukasztotta a mellényét. Mindenfelé apró tollpihék repkedtek, Jäger pedig abban a pillanatban felugrott. Felénk fordult, és még a maszkon keresztül is láttam az értetlen, de egyben dühös tekintetét. Nem akartam meglőni... Nem akartam bántani... Éreztem az arcomon végigfolyó izzadtság cseppeket. Jäger egyenesen rám nézett.

- Én mondtam...! - Dadogtam, közben az arcommal jelezve, hogy nem direkt volt. Nyeltem egyet, és bólintottam. Reméltem, hogy ebből rájön, hogy mit akarok elérni, de a tudat, hogy meglőttem apró gombócra gyúrta a gyomrom.

- Kifelé! - Intettem a fegyverrel, ezúttal óvatosan, az ujjamat távol tartva a ravasztól.

Nem mozdult, csak meredt rám, mint aki nem akar hinni a szemének. Féltem, hogy nem értette meg a célzásaimat. El akartam mondani neki, hogy ez csak egy terv, de nem tehettem. Újból lőttem, de ezúttal nem találtam el. Nem is az volt a célom, hanem az, hogy kizökkentsem a gondolataiból. Meg se rezzent, amikor a golyó elsüvített a feje mellett.

- Azt mondtam, kifelé! - Sziszegtem. - Becsüld meg azt a kis időt, amíg kiviszlek a szeméttelepre, mert neked már nincs sok hátra! Ne akard, hogy időnek előtte lelőjelek! Ott fogsz meghalni, ahova tartozol, a szeméthalmok között! - Agate felnevetett a kijelentésemen. Úgy hangzott, egyetért velem.

Tudtam, hogy amint kiérünk a földalattiból, ha egyáltalán sikerül élve kijuttatnom Jägert, átveszi az irányítást. Csöppnyi erőfeszítésébe se fog kerülni, hogy kicsavarja a kezemből a pisztolyt, aztán bosszút álljon. Féltem. Féltem, mert nem tudtam, hogy mit fog tenni, de le kellett győznöm a félelmem. Inkább legyen rám mérges, mint halott.

Legnagyobb megkönnyebbülésemre elindult. Utat engedtem neki, végig rá célozva a fegyvert. Lehajolt, és kilépett a kicsi kabinból. Agate taszított rajta egyet, ahogy elhaladt előtte, Jäger pedig összecsuklott. Megijedtem. Nem jellemző a katonai robotokra, hogy egy apró rúgástól megbotoljanak. Jäger szörnyű állapotban volt, hogy a hiányzó karját meg se említsem. Minden vágyam az volt, hogy végre kijussunk innen, és elmagyarázhassam, hogy mi is történt.

Végigsétáltunk a sötét folyosón, egy robot se nézett fel. Azt hiszem, mind tudták, hogy mi fog történni.

Kiértünk a fényre, és csak akkor vettem észre. Jäger mellényén apró lyuk tátongott, és megcsillant rajta valami, amire ráragadt néhány tollpihe. Vérzett. Jäger vérzett. A lövedék sebet ejtett a testén. Előregörnyedve kullogott előttünk. Lett volna elég hely, hogy csak egy kicsit is felegyenesedjen, de nem tette. Nem gondoltam volna, hogy ennyire legyengült. Sajnáltam. A torkom úgy kaparták a visszatartott könnyek, mintha sünt nyeltem volna. Túl akartam lenni ezen az egészen. Túl lenni, és kisírni magam Jäger vállán. De legfőbb képpen bocsánatot kellett kérnem tőle. Mindenért.

Jäger végigbicegett a folyosón, aztán egy emberekkel teli helyiségen fekete pöttyöket hagyva maga után a padlón. Agate többször is megszúrta a sokkolóval, én meg nem tehettem semmit. Kordában akarta tartani, hogy még véletlenül se támadjon az embereire. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tehettem semmit, csak néztem. Néztem, ahogy hangtalanul tűri, és előreszegett fejjel sétál amerre vezetjük. Kiszabadulhatott volna, megpróbálhatta volna elvenni Agate fegyverét, vagy kiütni az enyémet a kezemből, de nem tett semmit. Pedig a Jäger, akit megismertem megtette volna.

Ahogy közeledtünk a kijárat felé, egyre jobban hűlt a levegő. Még ki sem értünk, de már úgy vacogtam, hogy a fogaim is összekoccantak. Az egyetlen pozitívum annak bizonyult, hogy a folyosó végéről fény szűrődött, azaz nappalnak kellett lennie. A szél süvített, és bekúszott a vékony pulóverem alá, amitől az egész testem libabőrös lett. A helyzeten még az is rontott, hogy előzőleg rendesen kiizzadtam. Látszott a leheletem, valahányszor kifújtam a levegőt. Agate-re pillantottam, ő is szorosabbra vonta maga körül a kabátot. Jäger pedig... Mintha meg se érezte volna, nem didergett, nem fújt párát a maszkja alól. Lassan lépkedett előre.

Kiértünk. A sötétben töltött napok után hunyorognom kellett, a fehérség pengeként mart a szemembe. Könnyezni kezdtem, és először csak fekete foltokat láttam. Aztán ahogy a szemem lassan hozzászokott a fényhez, és körülnéztem, azt hittem, hogy rossz helyen járunk. Minden olyan másnak tűnt... A fákon, oszlopokon, és kirakati ablakokon dér csücsült, dermesztő hideg volt, és minden fénylett.

Úgy éreztem, hogy eljött az én időm, és Agate felé fordultam.

- Azt hiszem, innen már egyedül is boldogulok.

- Biztos vagy benne? - Gyanakodva összehúzta a szemöldökét.

- Az az igazság, hogy egyedül akarok végezni vele, és ha bármit is tervezne, maga nem kerülhet bajba. Az emberek odalent nem veszíthetek el egy olyan remek vezetőt, mint maga. Meg hát nagy vagyok már, tudom, mit kell tennem, és nézzen csak erre a szeméthalomra. Legyengült. - Próbáltam olyan meggyőzően hangzani, ahogy csak tőlem telhetett, és úgy tűnt, hatott. Agate pár másodpercig még méregette Jägert, aztán rám nézett.

- Igazad van, Helen. - Jäger mögé lépett, és még egyszer beleszúrt. Ezúttal elérte, hogy Jäger a térdre rogyjon. Ökölbe szorítottam a kezem. Legszívesebben agyonsokkoltam volna a saját sokkolójával. Elegem volt abból, hogy bántja Jägert. - De azért nem árt az óvatosság.

Hevesen bólogattam, a tőlem telhető legjobban leplezni a dühöm. Megesküdtem, hogyha még egyszer összefutok ezzel a rettenetes nőszeméllyel, nem ússza meg épségben.

Agate visszafordult, és habár minden porcikám azt visította, hogy tűnjünk el végre, utánaszóltam.

- Azt azért megkaphatom? - A sokkolóra mutattam. Elmosolyodott, és bólintott. Odadobta nekem, de tekintve, hogy az épp kezemben a pisztolyt fogtam, a másik pedig a nyakamba volt kötve, nem tudtam elkapni. Előttem landolt a fagyos betonon.

- Köszönöm! - Kiáltottam, miután sikerült ügyetlenkedve felvennem a földről.

- Nagyon szívesen. Használd egészséggel!

Ezek voltak Agate utolsó szavai, mielőtt hátat fordított. A fegyver még mindig a kezemben volt. Lelőhettem volna, de nem tettem. Abban a pillanatban el sem akartam hinni, hogy sikerült. Sikerült, bevált a tervem!

Már nem is próbáltam leplezni a mosolyom, vigyorogva Jäger felé fordultam. Persze, ahogy megláttam, azonnal elmúlt a jókedvem. Továbbra is a hideg betonon térdelt, és nem mozdult. Előregörnyedt, a vérébe ragadt tollpihék pedig az ég felé álltak. A fénynek köszönhetően jobban szemügyre tudtam venni a sebét. A golyó a hátába fúródott, de nem hatolt mélyre. Sokkal inkább tűnt úgy, mintha felkenődött volna a bőrére, azzal az apró különbséggel, hogy bele is fúródott. Tényleg golyóálló... Egy ilyen lövedék egy embernek átlyukasztotta volna a tüdejét, de neki csak a bőréig jutott.

Legszívesebben felsegítettem, aztán ott helyben megöleltem volna, de még egy kicsit uralkodnom kellett magamon. Volt egy olyan érzésem, hogy Agate figyel, és nem akartam lebukni ilyen közel a célhoz.

- Kelj fel! - Mondtam ridegen, és mellé léptem. Kissé előre hajoltam, és suttogva folytattam. - Ha ezen túl vagyunk, mindent elmagyarázok. - Aztán még hozzátettem, hogy sajnálom. Már nem kellett olyan szinten ügyelnem az érzelmeimre, úgyhogy lassan folyni kezdtek a könnyeim. Szipogtam, a torkom pedig égetett, hála a jéghideg levegőnek.

Jäger lassan feltápászkodott, és elindult. Mögötte ballagtam, nem figyeltem, hogy merre megy, csak követtem. Egyikünk se szólalt meg, csendesen sírdogáltam, az ujjaim pedig lassan kipirultak a hidegtől. Szinte ráfagytak a pisztolyra, alig tudtam mozgatni őket.

- Nagyon hideg van. - Motyogtam dideregve, persze nem kaptam választ. Abban a pillanatban abban sem voltam biztos, hogy valaha megbocsájt majd. És őszintén, megértettem volna, ha sosem teszi meg.

- Amiket mondtam... - Motyogtam. - Nem gondoltam komolyan...

Jäger idegesen rám mordult, anélkül, hogy hátranézett volna.

- Követnek minket.

A szívem hatalmasat dobbant. Megpróbáltam észrevétlenül hátrapillantani a vállam felett, de Jäger halkan rám förmedt.

- Ne forgolódj, ők azt hiszik, hogy nem tudod. - Befordult egy drótkerítéssel elszigetelt sarkon, és megindult előre. A kerítés a szeméttelep körül húzódott, abból a célból, hogy senki se guberáljon benne. Ezúttal viszont egy hatalmas lyuk tátongott rajta, mintha kerítésvágóval csinálták volna. Jäger ott fordult be. A sok fém, és alkatrész hegyek között sétálva ropogott a talpunk alatt a talaj. Körbenéztem, és a szemétdombok között halott robottesteket, és testrészeket találtam. Rossz volt ránézni. Nem tudtam, hogy Jäger mit tervez, de bíztam benne. Tudtam, hogy legyengült, és nem tudná felvenni a harcot egy csapat emberrel. Valami mást tervelhetett ki.

Végül megállt, és szembefordult velem.

- Hallótávolságon kívül vannak, de mindjárt utolérnek. Nem jöhetnek rá, hogy átverted őket. - Legjobban az ijesztett meg, hogy többesszámban beszélt. Remegtem, a szemem csípett a széltől, az arcomra pedig ráfagytak a könnycseppek.

- Mégis mit csináljunk? - Dideregtem.

Letérdelt elém, így pont egy magasan volt a fejünk.

- Le kell lőnöd. - Olyan hidegen jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Mi?! - Hüledeztem, a szemembe pedig azonnal könnyek gyűltek. - Nem foglak lelőni!

Kicipzározta a mellényét, és lassan lefejtett egy halványszürke bőrréteget a mellkasa egy részéről. A mellény alatt nem viselt semmit, a mellkasát pedig friss, fekete forradások borították. A fegyvert szorongató kezemért nyúlt. Bal oldalra, pontosan a szívére helyezte a fegyver csövét, és rám nézett.

- Csak húzd meg a ravaszt. - Mondta. Tiltakozva ráztam a fejem. Elhúztam volna a kezem, de erősen szorította.

- Nem! Nem foglak lelőni! Nem tudom megtenni, én nem! - Hisztérikusan kapkodtam a levegőt, közben egyenesen a sötét maszkjára meredve. Reméltem, hogy átlátok rajta, hogy meglátom az arcát, de hasztalan.

- Helen! - A hangja csendes volt, és nyugodt. - Ne kiabálj.

A maszkja kivilágosodott, és átlátszóvá váltott. Megugrottam, nem tudtam, hogy ilyet is tud. Az üveg mögül mosolygott, a tekintetében nyoma sem volt dühnek. Csak a szemeit láttam. A hatalmas kék, békésen csillogó szemeit. A tekintete azt súgta, hogy nyugodtan megtehetem, de nem bírtam. Annyi idő után most láttam újra először az arcát, és nem akartam, hogy ez legyen az utolsó.

- Húzd meg a ravaszt, nem lesz semmi baj. Ők csak azt fogják látni, hogy lelőttél, és őket csak ez érdekli. Ha ezen túl vagyunk, mindent megértesz majd.

- Mégis mit kéne megértenem? Jaj, Jäger, én ezt nem tudom megtenni! - Cincogtam. - Nem tudlak megölni.

Mélyen a szemembe nézett, és a hüvelykujjával végigsimított a kezemen.

- Nem lesz semmi baj. Bízz bennem.

A kezem kontrollálhatatlanul remegett, és alig kaptam levegőt.

- Nem akarom, hogy így érjen véget. Nem tudtam bocsánatot kérni, és még annyi mindent szeretnék mondani, és és... nem akarom, hogy meghalj! - Zokogtam, a látásom pedig elhomályosult. Jäger arcán is eltorzult a mosoly. A szemébe könnyek gyűltek, és szomorkásan nézett rám.

- Én sem akarom. - Keservesen felnevetett, és megcsóválta a fejét. - Nem haragszom rád, Helen, tudom, hogy mit miért tettél. Csak annyit kell csinálnod, hogy még egyszer meglősz, és mindennek vége. Ne félj, minden rendben lesz.

- Véletlen lőttelek meg, magamtól sose lennék rá képes! - Hüppögtem a könnyeim nyelve.

- Bízz bennem. - Suttogott, és szorosabbra vonta az ujjait a kezem körül. - Minden rendben lesz. - Kis szünetet tartott, aztán tétován a szemembe nézett. A pupillája egyik pillanatról a másikra hatalmasra tágult, mélyen félelem csillant benne. - Szeretlek.

Bumm.

A pisztoly elsült, a hangja pedig visszhangzott a fehér ködben. A fülem sípolt, mellette pedig Jäger utolsó mondata zúgott a fejemben.

Egy halk puffanás. Csak ennyit fogtam fel. A kezemből kiesett a fegyver, csak álltam. Az idő megállt körülöttem, és úgy éreztem, hogy összeroppanok. Mintha belülről lefagytam volna, a hideg bejárta minden porcikám.

Nem én húztam meg a ravaszt.

Jäger lehunyt szemmel feküdt a földön, a mellkasából pedig fekete vér csordogált. Nem mozdult, nem lélegzett, semmi jelét nem mutatta annak, hogy életben lenne.

Ekkor csapott meg a dolgok valószerűsége. Összeomlottam. Mintha kitéptek volna egy darabot belőlem, üresség tátongott az egész lényemben. Térdre zuhantam. Már nem éreztem a hideget, csak a mellkasomat nyomó súlyt, és a leírhatatlan fájdalmat. Nem én lőttem le. Nem én voltam. Keserves zokogásban törtem ki, és nem érdekelt, ha meghallhatják. Jäger nincs többé, és így már nem érdekelt semmi.

A könnyeim nyelve néztem az élettelen szürke testét, és a fekete tócsát amiben feküdt. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Hogy lelőtte magát, miattam. Nem akartam elhinni, hogy tényleg meghalt. Abban reménykedtem, hogy robot, és a robotok túlélik ha meglövik őket, de pontosan szíven találta a lövedék. Hiába ráztam a vállát, nem mozdult. Nem kelt fel, nem reagált. A könnyeimen keresztül alig láttam. A szeme résnyire kinyílt, de hiányzott belőle a csillogás. Hiányzott belőle az élet. Fájt hogy itt hagyott. Elvakított a szomorúság, ezért nem láttam a fehérségből kiváló két idegent. Minél közelebb értek, az alakjuk annál jobban kirajzolódott. Felém tartottak. Pontosabban Jäger, és én felém. Nem figyeltem rájuk, Jäger mellényét szorítottam, és sírtam. Arra se figyeltem fel, amikor a két alak megállt Jäger teste előtt.

- Jäger, Jäger, így megsiratni ezt a szegény lányt... - A hang a magasból, a fejem fölül jött.

- Főleg úgy, hogy semmit se tud. - Folytatta a másik.

A szemeim dörzsölve, könnyekkel áztatott arccal felnéztem.

Két katonai robot állt előttem, az egyik csípőre tett, a másik pedig keresztbe font kézzel. Olyan közönnyel néztek le Jäger holttestére, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De nem a hatalmas termetük ijesztett meg, vagy hogy a semmiből tűntek elő.

Jäger kiköpött másai voltak.

Na, itt is lennék az új fejezettel, következőt vasárnap rakom fel. Mást nagyon most nem is szeretnék hozzáfűzni.