A kulcs elfordult, a zár kattant, az ajtó pedig végre kinyílt. A szívem közben mindvégig úgy dobogott, hogy azt hittem, el fogok ájulni. Nem is csoda, hiszen sok idő óta először végre láthattam Jägert. Kétség kívül ő volt az. A kevéske fényben, ami megvilágította, tisztán kirajzolódott a mellény, amit mindig viselt.

Remegő lábakkal léptem be hozzá, de ő mintha meg se hallott volna. Úgy ült ott, mint egy jégszobor, pedig már régről tudhatta volna, hogy ki látogatott el hozzá. Hirtelen átfutott az agyamon egy gondolat, amitől kirázott a hideg. Mi van, ha halott?

Lassan kifújtam a számon a levegőt. Akkor kezdtem csak el érezni, milyen hideg is van a kis szobácskában. Bizonytalanul léptem még egyet Jäger felé, de továbbra se mozdult.

- Jäger? - Cincogtam. A hangom túl halk, és kétségbeesett volt. Ha Agate hallana, biztos gyanút fogott volna.

A szemembe könnyek gyűltek, de erőt vettem magamon, és megköszörültem a torkom.

- Jäger? - Kérdeztem, ezúttal elég hangosan ahhoz, hogy egy nagyothalló is meghallja, de továbbra sem mozdult. Megijedtem, és elöntött a düh. Ha Agate mögöttem lett volna, ráordítottam volna, hogy mégis mit műveltek Jägerrel, de a lányával nem kiabálhattam. Főleg nem úgy, hogy nagy valószínűséggel nem tudott semmit.

Tényleg, Viki! Hátra fordultam. Ott állt az ajtóban, a keretnek támaszkodva, és csöndben figyelt.

- Megtennéd, hogy egyedül hagysz minket egy kicsit? - Válasz képpen bólintott, ellökte magát az ajtótól, aztán lassan becsukta. Nem szólaltam meg, csak miután hallottam a zár kattanását. Azonnal Jäger felé fordultam, és kétségbeesetten rákiáltottam.

- Jäger, én vagyok az, Helen! Nem hallasz?! - A hátát bámultam, és bár sötét volt, észrevettem, hogy a bal karjánál a mellénye véres, és a fal is annak tűnt, ahol nekidőlt. A karját már nem láttam, a fekete vérrel együtt beolvadt a sötétségbe. Legszívesebben odafutottam, és megöleltem volna, ha Viki nincs az ajtónál, de így csak álltam, és vártam. Nem tudtam, hogy mit tegyek, a könnyeim pedig lassan peregtek az arcomon.

- Sajnálom... - Motyogtam. - Sajnálom, hogy nem hallgattam rád, miattam kerültünk ide... Miattam kerültél ide... - A hangom elcsuklott, ahogy a könnyeimmel küszködtem. Közben a gipsz szélét kapargattam. - Kérlek, ne haragudj! Ez az egész az én hibám, de jóvá tudom tenni! Van egy tervem...

Továbbra se mozdult, a bennem kavargó érzések pedig azt súgták, hogy valami nagyon nincs rendben. Remegő térdekkel előre léptem egyet, de mintha a lábaim ólomból lettek volna.

- Kijuttatlak innen, csak kérlek nézz rám! Sajnálom, Jäger, nem hallod?! - Elhallgattam, és szipogva a pulóverem ujjába töröltem az arcom. A szívem hatalmasat dobbant, amikor megszólalt.

- De. - Válaszolt hidegen. A hangjából hiányzott az élet.

- Jäger? - Cincogtam. Nem hittem a fülemnek. Egyszerre örültem, hogy annyi idő után hallhatom a hangját, és elszorult a szívem. Olyan elgyötört, és keserű volt...

- Hallottam. - Recsegte, de még a fejét se emelte fel hozzá. Sziklaként görnyedt előre, meg se moccant.

- Jäger! - A lábaim elgyengültek, azt hittem, hogy rögtön összeesek. Levegőért kapkodtam, és hátraléptem. - Jäger, kérlek ne haragudj rám!

- Nem haragszom. - Morgott, szinte azonnal a szavamba vágva. - Nem haragudhatok, én csak egy robot vagyok. Nincsenek érzéseim. - Folytatta, keserűen köpve a szavakat.

Szívszorító volt így látni. Még így, előregörnyedve is a vállamig ért, mégis szörnyű látványt nyújtott. Nem egy ijesztő szörnyeteg gubbasztott előttem, hanem egy összetört lélek. És a szavai fájtak a legjobban.

- Ez nem igaz, kérlek, ne mondj ilyeneket! - Kiáltottam rá, a könnyeim nyelve. Már nem foglalkoztam vele, hogy Viki az ajtó előtt hallgatózik, az érzelmeim utat törtek maguknak.

Jäger ekkor hátranézett a válla fölött, de a maszk eltakarta az arcát, csak a repedésnél szűrődött ki egy kis kékes fény, ahol annak idején megütöttem. És hiába nem láttam az arcát, előttem lebegett a kép, hogy mennyire elnyűtt, és szomorú.

- Sajnálom! Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni, de ki foglak vinni innen! Csak kérlek nézz rám! Nézz rám, és bocsájts meg! - Nyeltem a könnyeim, és a kezembe temettem az arcom. - Van egy tervem, de azt nem tudom egyedül véghezvinni! Kijuthatunk innen, de ahhoz te is kellesz!

Éreztem magamon a tekintetét, de a könnyeimen keresztül csak a körvonalait láttam. Csendben figyelt. Úgy tűnt, mintha nem is akarna kiszabadulni innen.

- Mi történt a kezeddel? - Kérdezte, de a hangjából hiányzott minden érzelem.

A gipszre pillantottam, majd vissza rá.

- Eltört, amikor ráestél... - Szipogtam. - De jól vagyok.

Lehajtotta a fejét, és a piszkos földre meredt. Úgy tűnt, azon gondolkozik, hogy mikor is történhetett ez.

Pár örökkévalóságig tűnő percen keresztül csak bámult maga elé, aztán megmozdult, és lassan felkelt. Nem számítottam rá, ezért összerezzentem. Szembefordult velem, és csak akkor vettem észre... A látványtól majdnem felsikítottam, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hányjak. Jäger bal karja tőtől hiányzott. A szám elé kaptam a kezem.

- Úr isten, Jäger... Mit... Mit tettek veled? - Szinte hisztérikusan cincogtam a szavakat, mire ő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy hiányzik a karja, odapillantott, aztán megvonta a vállát.

- Levágták a karom. - Előregörnyedve állt előttem, hogy ne verje be a fejét a plafonba, közben a gipszemet nézte. - Úgy tűnik, Agate is ismeri szemet szemért mondást.

- Jäger úgy sajnálom! - Nem bírtam tovább visszatartani magam, átöleltem. - Megígérem, hogy nem fognak bántani többet, kijuttatlak innen!

A teste kihűlt, és hideg volt. Tényleg akárcsak egy gépé. Nem ölelt vissza, hanem eltolt magától. Értetlenül pislogtam, meg azért is, hogy elkergessem a szemembe gyülekező könnycseppeket. Lehajolt, hogy egy szinten legyen a fejünk, és a szemembe nézett. Tudtam, hogy a szemembe néz, éreztem.

- Nézd, Helen. - Megborzongtam, ahogy kimondta a nevem. Fura volt tőle hallani. - Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani.

Abban a pillanatban elöntött a düh. Mi történt Jägerrel? Hova lett az az életvidám, mindig kiutat kereső robot? Legszívesebben pofon vágtam volna, de tudtam, hogy az jobban fájna nekem, mint neki.

- De igen is, meg tudom tartani! Nem tudod, min mentem keresztül, csak azért, hogy végre beszélhessek veled! Hogy bocsánatot kérjek, és erre mi vár rám? Közlöd velem, hogy nem akarsz elmenni! Jäger, az ég szerelmére, térj már észhez, nem azért vagyok itt, hogy engem is lehangolj! Azt hittem, hogy örülni fogsz, hogy kiszabadulhatsz! Mondd, mégis mi ütött beléd?!

Jäger csendben hallgatta a dühkitörésem, majd felegyenesedett. Ki akarta húzni magát, de azonnal beverte a fejét a plafonba, úgyhogy kénytelen volt előregörnyedni.

- Nem arról van szó, hogy nem akarok kijutni innen. - Simogatta a feje búbját, ahol bevágta. - Ha akarnék, már megszöktem volna, szóval nem erről van szó. Nem kell a segítséged.

Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy mi? Nem kell a segítségem? Mégis mi történt vele? Hirtelen szóhoz sem jutottam. Döbbenten ráztam a fejem, és hátrébb léptem egyet.

- Most az a legfontosabb, hogy biztonságba legyél. El kell menned innen.

Nem értettem, hogy miről beszél. Teljesen megkattant? Mi az, hogy el kell mennem? Mégse hagyhatom hátra... Kihúztam magam, és egyenesen a szemébe néztem. Vagyis oda, ahol gondolom a szemei voltak.

- Jäger, te meg miről beszélsz? Nem foglak itt hagyni!

Idegesnek látszott. Magában morgott valamit, amit nem értettem, feltételezem németül.

- Figyelj nem mondhatok többet! Azzal elárulnám az enyéimet. Azt hittem, hogyha nem szólok hozzád, majd feladod, és elmész, de hihetetlen, hogy mennyire makacs vagy! Tudnod kell, hogy nem haragszom rád. Sőt, aggódom érted. Semmit sem tudsz, és jobb lenne, ha nyugton maradnál, mert csak megnehezíted a dolgom, és bajba sodrod magadat is. - Lassan kezdtem elveszíteni a fonalat. Annyira dühös voltam, hogy nem is figyeltem rá. - Minél előbb el kell menned. El innen, el a metróból, érted? - Nem! A kezem ökölbe szorult. - Mi lenne, ha nálam találkoznánk, visszatalálsz, igaz?

- Nem! - Kiáltottam dühtől kipirosodott arccal. Jäger megszeppent, talán még össze is rezzent. - Nem megyek sehova! Nem parancsolgathatsz! Azt hittem, hogy barátok vagyunk, és a barátok mindig kisegítik egymást a bajban! De te csak parancsokat osztogatsz, és úgy kezelsz, mintha nem lennék képes megérteni semmit! - A szemembe könnyek gyűltek. Csalódott voltam, és dühös.

Jäger keserűen felnevetett.

- Ugyan, Helen. - Felém fordította a fejét, és érzelemmentes hangon folytatta. - Mi sosem voltunk barátok.

Egy pillanatra kihagyott a szívem. Sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire tud fájni. Abban a pillanatban csak álltam ott, és nem akartam elhinni, ami történik. Jäger robot. Lehet, hogy tényleg nincsenek érzései?

Úgy álltam ott, mint akit nyakon öntöttek hideg vízzel. Csak bámultam Jägert, a hiányzó karját, és a maszkja alól kiszűrődő kékes fényt, és üresnek éreztem magam. Mintha elvesztettem volna valakit, aki nagyon fontos volt számomra.

- Én azt hittem... - Motyogtam. A fejemben össze vissza kavarogtak a gondolatok. Végignéztem egy robot halálát, jópofiztam egy pszichopatánál, hogy elnyerjem a bizalmát, és mint ezt a semmiért? A tervem szertefoszlott, és dühös voltam. Elhatároztam, hogy akkor is ki fogom juttatni innen. Ezúttal én leszek az, aki megmondja, hogy mi legyen.

- Menj el, Helen. - Nyüszített keservesen, mintha fájdalmat okozna neki a jelenlétem. - Menj innen, amíg még lehet.

Nem válaszoltam. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy meg tudjak mozdulni, és hátat fordítani neki. Nehéz léptekkel elindultam az ajtó felé, és igyekeztem nem sírni. Nem voltam szomorú, csak végtelenül csalódott, és rosszul esett, amit mondott. Ha tényleg csak egy gép, egy élettelen tárgy, nem tudja, hogy a szavaknak súlya van. Nem kéne rosszul éreznem magam. Mégis nehéz volt otthagyni. Képtelen voltam felfogni, hogy egy gép felé tápláltam érzelmeket. Hogy a barátomnak tekintettem, amikor nem él. Nem is érez. A levágott karjánál dőlt neki a falnak.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor utánam szólt.

- Még találkozunk. - Nem fordultam hátra, nem válaszoltam, csak becsaptam magam után az ajtót. Ahogy kiléptem, a sötétben minden színes szempár felém szegeződött. Fura volt így rájuk nézni. Az a bolti eladó robot is olyan élőnek tűnt. A szenvedése, a könyörgése, mind tele volt érzelmekkel... Akkor Jägerrel mi történt?

Minél többet gondolkoztam rajta, annál jobban belekavarodtam.

Elindultam a folyosón, és próbáltam lecsillapítani a bennem kavargó dühöt. Vikit az íróasztal mögött találtam, a feldarabolt robotrészek, és fekete vérrel áztatott ruhacafatok előtt térdelt a kezeit összekulcsolva. Lehunyt szemmel és lehajtott fejjel, akár csak valami Mária szobor. Először nem tudtam mit csinál, és már majdnem szóra nyitottam a szám, hogy megkérdezzem, amikor megértettem. Imádkozott.

Csöndben ült még egy darabig. Már azt hittem, hogy sosem hagyja abba, amikor felnézett, és felkelt.

- Na, hogy ment? - Kérdezte, anélkül, hogy rám nézett volna.

- Nem tudom... Olyan fura volt, mintha...

- Csodálod? Megkínozták. - Horkantott, aztán megfordult.

- Nem akarom elhinni, hogy Agate ilyen kegyetlen... - Csúszott ki a számon, de azonnal megbántam. Viki szinte átdöfött a tekintetével.

- Hidd el, anyának még rosszabb. - A robothalom felé pillantott. - Feltételekhez köti a szeretetét, másokkal pedig elhiteti, hogy én vagyok a szeme fénye. Eszközként használ itt mindenkit. Téged is.

Elindult a sötétbe, miközben előhúzta a zsebéből a kulcscsomót. Követtem.

- Csak idő kérdése, és a te robotod is úgy végzi mint Maya.

- Honnan tudod, hogy megölték? Lehet, hogy csak elrejtette valahova... - Motyogtam bátortalanul. Nem akartam elhinni, hogy léteznek olyan emberek, mint Agate.

Viki megtorpant egy pillanatra, és felnézett rám. Csendben feltűrte a pulóvere ujját, és felém nyújtotta a vékonyka karját.

- Ezt Maya csinálta. - A csuklója köré kötött piros karkötőre mutatott. - Barátságkarkötő. - Folytatta, aztán a másikat is feltűrte. Egy ugyan olyan piros karkötő pihent rajta, csak összekenve fekete vérrel. - Ez pedig az övé volt.

A következő pillanatban lehajtotta a pulóvere ujjait, és tovább sétált.

- Ha egy robot ilyesmivel ajándékoz meg egy embert, az azt jeleni, hogy megbízik benne. Mind mint emberben, mint barátban... - A Jäger ajtajába illő kulcsot kereste. - Ez kötött össze minket.

Viki otthonosan közlekedett a sötétben, nem kellett neki neonrúd, hogy megtalálja a kulcslyukat, és bezárja az ajtót.

- Meg te is felismernéd a barátod arcát, nem igaz?

Összepréselt ajkakkal bólintottam. Felismerném. És hiába mondott ellent, mégis a barátomnak tekintettem.

- Azért zártam be az ajtót, hogy anyám ne fogjon gyanút. - Magyarázta Viki, és elindult a folyosón.

- Jó... - Motyogtam. Ahogy lassan a lány után szegődtem, eszembe jutottak Jäger szavai. Készült valamire... Tudott valamit, amit nekem nem akart elmondani. Valamit, amiről talán Viki is tudott.

- Mire ne fogjon gyanút? Van valami terved? - Kérdeztem, a következő pillanatban pedig kicsúszott a lábam alól a talaj. Olyan hirtelen történt, hogy a testem reagált helyettem, és ráestem a törött kezemre. Egyet pislogtam, és már Viki is a földön volt, pedig meggyőződésem, hogy ő gáncsolt ki. A kulcscsomó csörömpölve a földre esett, és elcsúszott valahova a sötétben.

- Basszus! - Sziszegett Viki. - Jól vagy? - Kérdezte, miközben felsegített.

- Ja... Azt hiszem. - Válaszoltam, a sötét földre meredve, hogy miben is botolhattunk el.

- Azt hiszem, megbotlottunk valamiben. - Állapította meg Viki is, aztán csípőre tett kézzel körülnézett. - Elejtettem a kulcsot.

A sötétben való keresgélés eredménytelennek bizonyult, hiszen minden fényforrás a robotok halványan világító szemei voltak, ami nem segített sokat. Viki hamar fel is adta, pont mikor már kezdett hozzászokni a szemem a sötéthez.

- Húzzuk el a csíkot, mielőtt anyám ránk talál. - Javasolta, de meg se várva a válaszom, kisietett. Követtem, de valamiért az egyik robotra pillantottam, aki a közelünkben ült. Úgy tűnt, mintha egy kulcscsomó kukucskálna ki a háta mögül, de ahogy találkozott a tekintetünk, odébb csúszott, hogy teljesen eltakarja. Ártatlan zöld szemekkel nézett rám, mintha nem tudna semmiről, én pedig annyiban hagytam. Nem szóltam Vikinek.

Követtem, ahogy kisietett a kapcsolóteremből, és miután meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, elfutott. Egyedül hagyott, vissza se nézett. Mintha sose beszéltünk volna. Nem furcsálltam, hiszen ilyennek ismertem meg.

Én is elindultam a vele ellentétes irányba, vissza Bellához. A fejemben tomboltak a megválaszolatlan kérdések, de egyben biztos voltam. Viki készült valamire, és a robotok is benne voltak. 

Ha minden jól alakul, a következő fejezetet vasárnap hozom. Addig is jó olvasást! :D