Már nincs egészen egyben.

A kapcsolóterem felé igyekezve Agate hangja zakatolt a fejemben. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről. Idegességemben a gipszet kapargattam. Mégis hogy értette, hogy már nincs egyben? Nagyon remélem, hogy nem szedték szét. Nem szedhették szét, hiszen a saját szememmel láttam, hogy rendben van. Megszaporáztam a lépteim, szinte már futottam, hogy minél előbb megbizonyosodhassak az igazamról. Arra már nem is gondoltam, hogy lehet, hogy Agate átlát rajtam. Abban a pillanatban csak Jäger érdekelt.

Már csak egy sarok választott el a kapcsolóteremtől, amikor belefutottam valakibe. Pontosabban megállítottak.

Agate lánya állt a falnak támaszkodva kicsivel odébb a kapcsolóterem ajtajától. Úgy tűnt, vár valakire, mert ahogy felbukkantam a sarok mögül rögtön összetalálkozott a tekintetünk. Hatalmas sötétbarna szemét szigorúan rám szegezte, miközben keresztbe font kézzel végigmért.

- Szia. - Motyogtam. Igyekeztem nem gyanúsan viselkedni. Az ő jelenlétében nem téphettem fel a kapcsolóterem ajtaját, hogy Jägerhez rohanjak. Nem hiányzott, hogy beköpjön Agate-nél és miatta feldőljön a tervem.

Nem fogadta a köszönésem.

- Mit csinálsz itt? - Olyan szigorúan szegezte nekem a kérdést, hogy egy pillanatra azt se tudtam, mit válaszoljak.

- Most jöttem Agate-tól, megbeszélésem volt vele, és -

- Tudom, hogy beszélt veled, nem ezt kérdeztem! - Ellökte magát a faltól, és elém sétált. Hiába volt alacsony, bujkált benne valami ijesztő. - Mit akarsz azzal a katonai robottal?

Nyeltem egyet, és bármennyire törekedtem arra, hogy ne fogjon gyanút, nem bírtam a szemébe nézni. Elfordítottam a fejem, és inkább az egyik, a fal mellett húzódó csövet vizsgáltam. Valami azt súgta, hogy ez a lány rögtön észreveszi, ha hazudok, úgyhogy inkább a tények közlése mellett döntöttem.

- Agate megengedte, hogy meglátogassam. - Visszanéztem Vikire.

- Bántani fogod? - A kérdése hirtelen ért. Úgy éreztem, hogy bármi is legyen a válaszom, nem jövök ki belőle jól. Egyáltalán nem ismertem ezt a lányt, így fogalmam sem volt, milyen választ vár.

- Nézd... - Sóhajtottam. - Bármit is teszek vele, ahhoz neked nincs igazán közöd. Ha tudni akarsz valamit, kérdezd meg Agate-t.

Viki tekintete leplezetlen haragban úszott. Úgy tűnt, hogy mindjárt megüt a pólyába csavart ökleivel, de ehelyett csak sóhajtott, és félreállt. Bólintott, hogy menjek, és így is tettem. Elindultam, és már a kapcsolóterem kilincsén volt a kezem, amikor utánam szólt.

- Bármit is teszel vele, tudd, hogy ők nem rosszak. - A vállam mellett csodálkozva hátrapillantottam. Az apró lány úgy állt a sötét folyosó közepén, mint egy rendíthetetlen szellem. A tekintetében meggyőződés bujkált. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán ő segíthet Jäger megszöktetésében. Megráztam a fejem, és inkább benyitottam. Veszélyes lenne bárkiben is megbízni, és magamra haragítani Agete-t.

A szobában csönd honolt. Síri csönd. Csak az egyik fogoly sírdogált. A villanykörte fénye pislákolt, és minden pillanatban amikor elaludt színes szempárok villantak a sötétben. Egy robot se mozdult, és én voltam az egyetlen ember. A férfi, aki előzőleg a bolti eladó robotot kínozta, már nem volt ott, és az íróasztal is üresen állt. A robot már nem volt sehol. Illetve... Az asztal mögött a sarokban egymásra dobálva, vérbe fagyva álltak a levágott végtagok, és egy fej. Elfogott a hányinger, és elfordítottam a fejem. A szemembe könnyek gyűltek, de nem fojtottam el. Egyedül voltam, nem kellett lepleznem az ijedséget. A gyomrom kavargott, és minden lépést egyre nehezebben tettem meg, ahogy elértem a folyosó sötét részére. Felráztam egy neoncsövet, és leszegett fejjel sétáltam előre. Nem bírtam szegény robotokra nézni. Csendben ültek egymás mellett, de éreztem, hogy engem nézek, és követnek a tekintetükkel. Mire Jäger ajtajához értem, már remegett a kezem az idegességtől. Benéztem.

Ott ült, az ajtónak háttal, akárcsak legutóbb, és nem mozdult. Eszembe jutottak Agate szavai. Már nincs egészen egyben. Már a gondolatától is kirázott a hideg, hogy esetleg halott lenne. Mielőtt benyitottam volna, az arcomat az üvegre tapasztottam, hogy jobban szemügyre vehessem, de látszólag semmi baja nem volt. Lehajtott fejjel ült a falnak dőlve. Mindennél jobban vágytam rá, hogy beszélhessek vele, de nem tudtam, mit is mondhatnék. Sietnem kellett volna, kihasználni az alkalmat, hogy egyedül vagyok, de csak álltam a kerek ablakú ajtó előtt, és Jäger hátát néztem. Ő volt az, de valamiért mégis másnak tűnt. Ahogy előregörnyedt, már nem volt benne az a magabiztos tartás, és önbizalom, mint régen. Elveszettnek látszott. Egy katonának, aki feladta a harcot.

Nagy levegőt vettem, és elfordítottam a kilincset. Aztán jól lefejeltem az ajtót, mert a zár nem nyílt.

- Mi a fene...? - Dörmögtem, és újból megpróbáltam. Ezúttal már rendesen megrángattam a kilincset, persze az ajtó nem nyílt. Zárva volt, kulcs pedig... Ki tudja hol.

Éreztem, ahogy szétárad bennem a kétségbeesés. Megkopogtattam az ablakot.

- Jäger! - Suttogtam, elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. - Jäger, én vagyok az, Helen!

Kissé megemelte a fejét, de ezen túl semmi jelét nem mutatta annak, hogy hallott volna. Nem fordult meg, még csak rám se nézett.

- Azért vagyok itt, hogy kijuttassalak innen! - Folytattam kétségbeesetten egy kis szünet után. Miért nem reagál?! Tudtam, hogy nem fogok tudni bemenni hozzá, de nem akartam újra ott hagyni. Elvégre nem tudhattam, mikor beszélhetek vele megint. Mégis, éreztem, hogy itt kell hagynom. Lehet, hogy Agate-ék a hallását rongálták meg, és ezért nem reagál... Meg kellett szereznem a kulcsot, bárhol legyen is.

- Most el kell mennem... - Mondtam, de nem vártam választ. - Visszajövök, és akkor mindent elmondok.

Elléptem az ajtó elől, és hátat fordítottam neki. A neonrúd lassan kezdett kialudni, de nem érdekelt. Csak álltam, és nem tudtam elindulni. Habár megnyugodtam, hogy Jäger rendben van, mégis aggasztott, hogy úgy ül ott, mint egy kőszobor.

Ahogy jöttem, lehajtott fejjel, kisiettem a kapcsolóteremből. Arra viszont nem számítottam, hogy Viki még mindig ott várakozik. Az ajtóval szemben a falnak támaszkodott és, ahogy kiléptem, rám nézett.

- Mondd, te akarsz tőlem valamit? - Csúszott ki a számon. Szerencsére nem vette sértőnek a kérdésem. Ellökte magát a faltól, és elindult a kapcsolóterem felé.

- Tőled nem. - Vakkantott, miközben zsebre vágott kézzel kikerült. - Sikerült végrehajtanod, amit terveztél? - Kérdezte gúnyosan, az ajtó kilincsét fogva.

- Nem terveztem semmit... - Motyogtam. Elég értelmetlen képet vághattam, mert Viki arcán megjelent egy mosolyhoz hasonló grimasz.

- Rosszul hazudsz. Mit akartál tenni azzal a katonai robottal? Faggatni? Megcsonkítani? Biztos nem mondott semmit, anyáék se mentek vele semmire...

Viki gúnyos, és egyben keserű hangvétele gombócot gyúrt a hasamba. Úgy éreztem, hogy átlát rajtam, és többet tud, mint kéne. Talán hallgatózott? Ki tudja. Mindenesetre kiderült, hogy nem utálja a robotokat, ami jó pontnak bizonyult.

- Csak beszélni akartam vele. - Lehajtottam a fejem. - De zárva volt az ajtó.

Viki úgy állt az ajtó előtt, mint aki mindjárt beront rajta, és becsapja maga után, de ehelyett huzamosabb ideig hallgatott. Olyan sokáig, hogy fel kellett néznem, hogy lássam, hogy ott van-e még egyáltalán.

Ott állt, és elgondolkodva rágcsálta az ajkát. Az egyik keze az immáron már nyitott kapcsolóterem ajtaján pihent, a másikat a pulóvere zsebébe mélyesztette.

- Szóval nem akartad bántani. - Szólalt meg csöndesen, hatalmas bociszemeit egyenesen rám szegezve.

Válaszul bizonytalanul megcsóváltam a fejem, mire elmosolyodott. Őszintén ez volt a legutolsó dolog, amire számítottam volna.

- Akkor gyere. - Intett a fejével. - Talán nekem kinyílik az az ajtó.

Nem kellett kétszer mondani, követtem. Ez a lány tudott valamit, mégpedig Agate rovására.

Mire utolértem, már a kapcsolóteremben volt, és az íróasztal előtt állt. A fejét lehajtotta, és a válla fel-le rázkódott. Nem az asztalt nézte, hanem ami mögötte volt. A karjait maga mellett lógatta, és az egyik kezében egy kulcscsomót szorongatott.

- Ez nem lehet igaz... - A hangja elcsuklott, de ennél több jelét nem mutatta annak, hogy sírna. Mégis a hangjába annyi fájdalom szorult, hogy azonnal megsajnáltam. Nem tudtam, mit tegyek, ha valaki sírt előttem, fogalmam sem volt, mihez kezdjek. - Elkéstem...

Bizonytalanul tettem pár lépést felé, de megtorpantam. Hangos zokogásban tört ki, és a az íróasztalra támaszkodott, hogy össze ne essen. A kulcscsomót a kezéből a padlóra ejtette, és sikított.

- Nem, nem nem! - Olyan hangosan üvöltött, hogy izzadni kezdtem. Attól féltem, hogy meg fogja hallani valaki, ezért a tőlem telhető leghalkabban becsuktam az ajtót. - Maya! Nem! Ez nem lehet igaz! Nem lehet igaz. - Az íróasztalra roskadt, és alig hallhatóan azt hajtogatta, hogy sajnálja. - Annyira sajnálom, Maya. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom.

Nem tudtam kiről beszél, és azt se, hogy mit kéne csinálnom. Igazán hülyén éreztem magam. Úgy álltam ott, mint egy bamba ökör. Éreztem, hogy tennem kell valamit, így hát mellé sétáltam, és végigsimítottam a hátán.

- Shhh. Semmi baj. - Megpróbáltam kisöpörni az arcába hullott hajfürtöket, de elhúzta a fejét, és rám nézett. Könnytől áztatott arca kipirosodott, a tekintetében pedig leírhatatlan fájdalom csillogott.

- Megölték! - Szemmel láthatóan remegett. Nagy levegőt vett, és lehunyta a szemét, hogy lecsillapodjon. Lehajtotta a fejét. - Megölték Mayát... - Suttogta, miközben a pulóvere ujjába törölte a kezét.

Nem szólaltam meg, csak támogatón simogattam a hátát. Nem is tudtam volna mit mondani. Maya ezek szerint az eladó robot volt, és úgy tűnt, fontos a lány számára. Értettem, hogy miért borult ki, engem is felkavart a látvány, pedig nem is kötöttek érzelmek ahhoz a robothoz. De őt igen.

- Ez most történt. - Szólalt meg Viki, a kezére tapadt fekete vért bámulva. A hangja rekedt volt, mintha darabokra tört volna. - Nem tudtam megmenteni, mert felderítésre küldött... - Folytatta hosszas hallgatás után. - Tudta, hogyha itt vagyok, nem hagyom, hogy ez történjen.

A hangját túlfűtötte a gyűlölet, a következő pillanatban pedig őrjöngve felborította az íróasztalt. Összerezzentem. Ez a lány úgy viselkedett, mint egy őrült.

- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?! - Üvöltött, a könnyeivel küszködve. Tudtam, hogy nem hozzám intézi a szavait, de ettől függetlenül megrémített.

- Viki, kérlek halkabban, meg fognak hallani. - Motyogtam, mire felém fordult. A száján keresztül, hevesen lélegzett, a tekintete lángolt. - Sajnálom, bármi is történt, de meg kell nyugodnod.

Az arca ellágyult, és minden érzelem eltűnt róla.

- Az történt, hogy a nő, akit anyámnak kell neveznem, megölte a legjobb barátom. Tudta, hogy ki akarom szabadítani, ezért elküldött felderítésre. - Egészen lecsillapodott, alig lehetett hallani. Szinte lehelte a szavakat. - Siettem a jelentéssel, de te ott voltál. - A fejével a földön heverő kulcscsomó felé intett. - Ez nem a raktár kulcsa. Tegnap kicseréltem a kapcsolóterem kulcsával, hogy ne vegye észre, ha elviszem.

Lehajtotta a fejét, és idegesen babrált a kötéssel a kezén.

- Éreztem, hogy valami nem stimmel! - Folytatta kis hallgatás után. - Látni akartam Mayát, és amikor már végre bejuthattam volna, újra megjelentél, és közölted, hogy találkozni akarsz a katonai robottal. És hiába voltam bunkó veled, nem mentél el...- Összeszorított szemmel elfordította a fejét, a könnyeivel küszködött. - Amikor már majdnem célba értem.

Ekkor értettem csak meg, milyen kegyetlen Agate. Végigfutott a hátamon a hideg, és elszorult a torkom, ahogy belegondoltam, hogy Jägerrel is ezt teszi, ha rájön, hogy hazudtam neki.

- Sajnálom... - Motyogtam. Nem válaszolt.

- Kedves neked az a robot? - Kérdezte kicsivel később. Egy kis ideig vártam a válasszal, aztán tétován bólintottam. Viki pedig mintha csak erre várt volna, egy hatalmas sóhaj közepette lehajolt a kulcsért, majd elindult a folyosón.

- Akkor siessünk. Az a nő bármikor észreveheti, hogy eltűntek a kapcsolóterem kulcsai. - A válla felett hátranézett. Az arca rideg volt, és eltökélt. A szeme pedig csillogott, de nem a könnyektől. Bosszúvágy égett benne. - Nincs sok időnk. - Vakkantott.

Így éjfél előtt fél órával, még időben megérkeztem az új fejezettel. Úgy tűnik, a dolgok kezdenek izgalmasra fordulni. ;v;