Úgy tűnt, a szerepjátékom meggyőzte Agate-t. Kezdett a kegyeibe fogadni. Az esetlen, hisztis lány szerepét, akit elejétől fogva bennem látott, a szemében egy bosszúszomjas csatlós vette át. Bár irtóztam az érintésétől, hagytam, hogy a vállamon pihentesse a kesztyűbe bújtatott, fekete vérrel mocskolt kezét, és úgy vezessen ki a kapcsolóteremből. Mintha maga mellett akart volna tudni. Nem tudom, talán a legújabb szövetségesét látta bennem. Egy lányt, aki segíthet végigvinni a terveit, bármi is legyen az.

- Pontosan mit is akartál mondani? - Szólalt meg, miután az üvöltések elfedése révén becsukta a kapcsolóterem ajtaját.

- Hát... - Próbáltam összeszedni a gondolataim, és kissé odébb léptem, hogy lerázzam magamról a kezét. Időt kellett nyernem, a gondolataim ugyanis még kuszán kavarogtak, több időre lett volna szükségem, hogy megnyerően adjam elő a terveim. - Ezt inkább négyszemközt osztanám meg, valahol, ahol senki se hallja. Főleg nem Jäger.

Agate elnevette magát.

- Azért a katonai robotok sem mindenhatók. Kiváló a hallásuk, de nem annyira, hogy egy hosszú folyosó végéből, és két zárt ajtón keresztül hallják, amit beszélünk.

- Jó, de mégis. - Erősködtem, közben ezerrel a tervem kidolgozásán agyalva. - Ezt szívesebben beszélném meg egy nyugodtabb helyen. Tudja, ahol csönd van, és nem kell attól tartanom, hogy meghallanak. - Agate egy pillanatig hallgatott, majd felsóhajtott, és elindult a folyosón.

- Azt hiszem, tudok egy ilyen helyet.

Így kötöttem ki az irodájában, vele szembe, mintha csak egy állásinterjún lennék. Ahogy az íróasztal mögött ült, összekulcsolt ujjain pihentetve az állát, elkezdem izgulni. A tenyerem izzadt, és a műmosolyra húzott ajkaim remegni kezdtek. Éreztem, hogyha most gyanút fog, mindent elrontottam.

- Arról lenne szó - Kezdtem bele - Hogy Jäger bízik bennem. Látja, még a nevét is elmondta. És azért nem akartam ezt az ajtó előtt mondani, mert azt hiszi, hogy ez a bizalom kölcsönös. És amíg ebben a tudatban él, ezt kihasználhatnánk. - Nagy levegőt vettem, és próbáltam kizárni Agate szúrós, méregzöld tekintetét. Nem kis megpróbáltatás volt végig a szemébe néznem, főleg nem úgy, hogy úgy éreztem, hogy a lelkembe lát. - Sejtettem, hogy rossz vége lesz, ha elkapják, és eljátszottam, hogy féltem, és nem akarom, hogy baja legyen. Közben meg mélyen igen is dühös voltam rá. Ezek a rohadékok elvették mindenem! - Remegett a hangom, aminek kivételes módon örültem. Így legalább úgy tűnt, hogy a gyűlölet, és az elkeseredettség szól belőlem. Lehunytam a szemem, hogy lecsillapítsam az érzéseim. Feldúlt, hogy befeketítem Jägert, de azzal biztattam magam, hogy ő ezt nem hallja, és nem gondolom komolyan. Mindent csakis azért tettem, vagy mondtam, hogy épségben kiszabadíthassam. - Elvették a szüleim... - Motyogtam, majd kis hallgatás után komoly hangnemmel kijelentettem. - Amit a kapcsolóterem előtt mondtam, komolyan gondoltam.

Jelentőségteljesen Agate-ra néztem. El akartam hitetni vele, hogy igen is igazat mondok. Bár a fejemben minden egyszerűbben zajlott, éreztem, hogy szavakba öntve vékony jégen táncolok. Az okok, amiket felvetettem, közel se hangzottak olyan meggyőzően, mint ahogy elképzeltem. A pillanatnyi csend pedig egyenesen elvette azt az aprócska önbizalmam is, ami a sok borzalom végignézése után megmaradt. Agate hallgatott. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik.

Szerencsére a hallgatást határozott kopogás törte meg az ajtón. Egy pillanatra fellélegeztem, és reménykedtem, hogy Bella az, vagy talán Jason, hogy felőlem érdeklődjenek. Agate felkapta a fejét, és kiszólt.

- Igen? - A kilincs lassan lenyomódott, és egy fiatal lány dugta be a fejét. Hosszú, barna haja az arcába lógott, és csak az egyik szemét hagyta szabadon. Mégis mintha már láttam volna valahol...

- Viki? - Agate hangja mintha ellágyult volna. - Mit szeretnél?

- Szia anya. - A lány belépett, hatalmas barna szemét pedig egyenesen rám szegezte. Meg se próbálta leplezni, hogy végigmér. Nem mosolygott, az arcáról semmi kedves gesztust nem lehetett leolvasni, csak szomorú tekintettel nézett. - Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy - végre Agate felé fordult - láttunk két katonai robotot a roncstelep közelében. Úgy tűnt, nem erre tartanak, de azért gondoltam, szólok.

Agate hümmögve bólintott.

- Nem voltak többen? - Kérdezte.

- Nem. - Csóválta a fejét a lány. - Csak ketten. Mindig kettesével járnak.

- Kettesével... Csak tudnám, hogy miért... - Dünnyögte Agate, csak úgy magának, mintha nem ő dolgozott volna a katonaságnál.

A tekintetem ide oda cikázott Agate, és a lánya közt. Kettesével? És Jäger? Ő akkor miért van egyedül? Visszagondoltam a lakására, és tényleg. Kétszemélyes ágy, egy asztal két székkel... Akkor fel se tűnt. Azt hittem, hogy egyedül él ott.

- Hát, mindenesetre jobb, mintha csapatban portyáznának, nemigaz? - A lány arcára halvány mosoly kúszott, és keresztbe font kézzel az ajtónak dőlt. Hiába próbáltam, nem tudtam megfejteni, hány éves lehet. Kerek, kortalan arca, hatalmas szemei, és a bő ruhák teljesen elfedték a korát. Valahol tizenhárom és húsz között lehetett. Mindenesetre örültem, hogy félbeszakította a beszélgetésünk, hisz így, bármi okból kifolyólag is nyitott be, amíg nem velem vannak elfoglalva, agyalhatok a tervem részletein.

- De... - Bólintott Agate. - Kettővel még elbírunk valahogy, de egy egész csapattal nehéz lenne... Túl sokan sérültek meg a legutóbbi támadásnál is.

- De senki se halt meg. Vagyis egy ember sem.

- Igen, ezt vehetjük sikernek... - Dünnyögött Agate.

Nem néztem rájuk, próbáltam csöndben a semmibe olvadni. Még véletlenül sem akartam megzavarni a beszélgetésüket. Ha valami titkos információra esne a szó, úgy is kiküldenének.

- Hogy van a kezed? - Felkaptam a fejem, és a szemem sarkából a lányra sandítottam. Akkor vettem csak észre, hogy mindkét kezét, és az ujjait is fehér kötés borítja. Unottan végigmérte keresztbe font karjait, és megvonta a vállát.

- Semmi baja, már majdnem begyógyult... Használhatnánk a kötést azokra, akiknek igazán szüksége van rá.

- Tudod, hogy erről mi a véleményem! - Agate felemelte a hangját. Nem kellett ránéznem, hogy kitaláljam, hogy erről nem akar beszélni. - Legközelebb ne verd véresre a kezed, mert nem éri meg. Fölösleges kárt okoznod magadban, tudhattad volna, hogy ott vagyunk a kocsi mögött.

Agate kijelentésére akkorát dobbant a szívem, hogy talán, még ők is meghallották. Nem tudtam, hogy elvörösödtem, vagy elsápadtam, de abban a pillanatban görcsbe rándult a hasam. Újból lepergett előttem egy régi emlék, amiből, csak a vöröskód maradt meg. Egy pillanatra újból Vikire néztem. Ő volt az. A lány, akit akkor este a két katonai robot közre fogott. Kirázott a hideg. Lassan minden összeállt a fejemben. Aznap este két szörnyet láttam, és egy elveszett kislányt. Egy tömeget, akik az életüket kockáztatva rohantak, hogy megmentsék. Pedig az egész nem volt más, csak egy színjáték. Tőrbe csaltak két robotot, hogy végezzenek velük. Megszédültem. Az emlékkép új értelmet kapott... Akkor este nem a robotok voltak a rosszfiúk. Csak egy parancsot teljesítettek. Szerezniük kellett egy embert.

- Tudtam... De ezt már vagy ezerszer megbeszéltük! - Viki is felemelte a hangját. - Hatásos akartam lenni. Te is tudod, hogy átlátnak a trükkökön!

Agate bólintott, majd a lányára emelte a tekintetét.

- Van még valami mondanivalód? - Viki mérgesen összepréselte az ajkait, és megrázta a fejét. - Akkor kérlek hagyj magunkra, éppen egy fontos beszélgetés közepén tartok.

Viki rögtön felém fordult, és újból végigmért.

- Vele? - Kérdezte. Már éppen nyitottam volna a szám, hogy bemutatkozzak, de Agate megelőzött.

- Új menekült, nemrég hoztuk be.

- Szia, Helen vagyok. - Motyogtam, és magamra erőltettem egy mosolyt. A lány természetesen nem viszonozta.

- Viki. - Vakkantott.

- Örülök, hogy megismerhetlek! - Folytattam. Próbáltam a lehető legkedvesebben viselkedni, hogy jó benyomást keltsek, elvégre, mégiscsak Agate lányával beszéltem. Viszont úgy tűnt, őt cseppet sem hatotta meg az alakoskodásom. Egy bólintással jelezte, hogy hallotta amit mondtam, majd ellökte magát a faltól.

- Na, én mentem. - Sóhajtott, és kilépett az ajtón. - Sziasztok.

Ahogy becsukta maga után, rögtön Agate-re kaptam a tekintetem. Felém fordult, és újból az ujjaira támasztotta az állát.

- Elnézést az előbbiért... Hol is tartottunk?

Nagy levegőt vettem, de még csak egy hangot se tudtam kipréselni, amikor újra kinyílt az ajtó, és Viki dugta be rajta a fejét.

- Elvittem a raktár kulcsát. - Szólt, majd benyúlt az ajtón, és leakasztotta a mellette lógó kulcscsomók egyikét. A következő pillanatban meg már sehol se volt. Agate már csak a falnak kiáltott, hogy hozza vissza.

- Nem hiszem el ezt a lányt! - Morogta a fejét csóválva, majd felpattant az asztaltól. Olyan hirtelen, és nagy lendülettel, hogy összerezzentem, a gurulós széke pedig a falnak csapódott. - Viki! - Kiáltotta, majd szélesre tárta az ajtót. - Viki azonnal hozd vissza!

A folyosó visszhangzott a hangjától. Egyedül maradtam az irodában, Viki pedig a válasz alapján már messze járt.

- Most jelentettem neked, úgy gondolom, ezért jár egy kis jutalom! - Alig értettem amit mondott, de az egyre halkuló hangjából, és a szapora léptekből arra következtettem, hogy meg sem állt, válaszolás közben. - Különben is éhes vagyok, és már vagy egy hete nem ittam kávét!

Agate hallgatott egy darabig, majd újból elkiáltotta magát.

- Na jó, legyen! - Dühösnek tűnt. - De csak most az egyszer, és ne szólj erről senkinek! - Az ő hangja is elhalkult. - Már csak egy felkelés hiányzik a fejemre...

Egészen addig vigyázzban ültem, amíg vissza nem tért. Még akkor sem szólaltam meg, amikor belépett az ajtón. Csak figyeltem, ahogy beletúr a hajába, a plafon felé emeli az arcát, és mély levegőt vett, hogy lecsillapodjon. Utána rám nézett, és mintha semmi se történt volna, újra magára öltött egy mosolyt, és visszaült az íróasztal mögé. Elrendezett pár fürtöt, és rám nézett.

- Ha lehet, ne szólj senkinek erről a kis incidensről.

Csak pislogtam, először nem is tudtam, miről beszél. Nincs olyan család, ahol ne veszekedtek volna akár csak egyszer is a tagok.

- Rendben. - Bólogattam.

- Nem szívesen kivételezek, még Vikivel sem, de mégiscsak a lányom... De az az igazság, hogy fogytán a tartalékaink, és ilyenkor a legnehezebb igazságosnak lenni.

Ekkor esett le, hogy a raktár valószínűleg az a hely, ahol az ételt tárolják, Agate pedig arra értette, hogy hallgassak.

- Ez igaz. - Helyeseltem, közben azon morfondírozva, vajon mennyi hasznom lehetne abból, ha felkelést szítanék. Lehet, akkor olyan szinten eluralkodna a káosz, hogy észrevétlenül kijuttathatnám Jägert. De egyenlőre ezt a gondolatom félretettem, mint B terv, ha nagyon elrontanám a dolgokat.

- Örülök, hogy ilyen megértő vagy. - Mosolygott Agate, mire én is magamra erőltettem egyet.

- Ez csak természetes... - Válaszoltam, aztán gyorsan a lényegre tértem. - Nade, ami azt illeti, visszatérhetnénk Jägerre.

Bólintott.

- Nos, arra gondoltam, hogy eljátszhatnám, hogy meg akarom szöktetni. Ez leginkább akkor lenne alkalmas, amikor legtöbb ember alszik, hogy ne keltsen pánikot. És, hogy ne fogjon gyanút, előtte pár alkalommal meglátogatnám, hogy kieszeljünk egy szökési tervet, amiről persze részletesen beszámolnék.

- És miből gondolod, hogy együtt fog működni veled? - Agate tekintete megkeményedett. Nyeltem egyet.

- Ismerem. - Mondtam határozottan. - És bármit megtenne, hogy kijusson innen.

Nagy levegőt vettem, láttam Agate-n, hogy nem igen tetszik neki amit hall, ezért ki kellett találnom valamit. A hasam görcsbe rándult, ahogy szóra nyitottam a szám.

- Én meg persze nem akarom, hogy szenvedés nélkül megússza. Láttam, milyen hatással van rá az áram, és amíg bent vagyok nála, kipróbálnám. Azt mondanám, hogy azért teszem, hogy ne fogjanak gyanút, amíg vele beszélek. - Igyekeztem ügyelni rá, hogy ne remegjen a hangom. Már belegondolni is borzasztó volt, hogy én bántsam Jägert, de nem hagyhattam, hogy Agate átlásson a tervemen. Az elégedettségtől, ami az arcára kúszott, legszívesebben hánytam volna.

- Nem értek hozzájuk, de szerintem ha legyengül és kifárad, könnyebb lesz rávennem, hogy tüntesse el a páncélját. Aztán lelövöm a roncstelepen.

Agate hallgatott. Idegőrlően sokáig. Az állát továbbra is az ujjain pihentette és maga elé bámulva gondolkodott. Felszülten vártam, még levegőt is lefelejtettem venni.

- Részletes terv... - Szólalt meg végül, miközben egyenesen rám nézett. - Mikor agyaltad ezt ki?

- Hát... - A kérdés olyan váratlanul ért, hogy hirtelen nem is tudtam rá mit felelni. - Már azóta gondolkozom valami hasonlón, mióta foglyul ejtett... És át akartam verni, hogy még jobban fájjon neki a felismerés, hogy végig hazudtam, amikor végzek vele. Átdolgozni a tervet meg nem volt olyan nehéz, csak megijedtem, hogy helyettem ölik majd meg.

Agate már nem mosolygott. A vonásai megkeményedtek, és a hümmögő helyeslésen kívül nem nagyon láttam jelét annak, hogy meggyőztem volna.

- Tudod. - Lassan megszólalt. - Nagyon sok információ ez így egyszerre... És ilyen nagy felhajtás egy robot miatt, amikor a cellában is könnyűszerrel végezhetnénk vele, túl nagy kockázattal jár, ellenben néhány információt megtudakolhatnál tőle. És túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy az embereim biztonságát veszélyeztessem. Egy bosszú nem ér meg ekkora felhajtást.

- De - A szívem hevesen dobogott. - Ha azt hiszi, hogy megszöktetem, nem bántana senkit!

- Gondolod? - Keményen a szemembe nézett.

- Tudom.

Agate hátradőlt a székén, és összekulcsolt ujjakkal a hasára tette a kezét.

- Adj egy kis időt, hogy végiggondoljam. - Mondta végül halkan.

- Jó. - Bólintottam kis idő után, majd motyogva hozzátettem. - Addig meglátogathatom Jägert? Ha nem is hajthatom végre a tervem, lenne egy kis elszámolni valóm vele. - Igyekeztem csalódottnak hangzani, de mi tagadás, az is voltam, sőt! Féltem, hogy mindent elrontottam. Minél előbb találkoznom kellett Jägerrel, hogy elmondjam neki a dolgokat és, hogy bocsánatot kérjek mindenért.

- Rendben. - Válaszolt Agate, mire hatalmasat dobbant a szívem. - De tudnod kell, hogy már nincs egészen egyben. 

Éééééés visszatértem, azt hiszem. Így karácsony alkalmából azt terveztem, hogy két fejezetet is felrakok, de a következővel még nem végeztem, úgyhogy az csak holnap jön. 

Olyan régóta voltam távol, hogy rendesen lefagyott a laptopom a sok értesítéstől, amit az elmúlt hónapokban kaptam. Nem válaszoltam személyesen egyikre se, ezért most szeretném megköszönni a kedves hozzászólásaitokat, és azt a rengeteg támogatást, amit tőletek kaptam. 

Azt hiszem, most hivatalosan is kijelenthetem, hogy visszatértem, bár még nem kiabálnék el semmit. Mindenesetre remélem, hogy mostantól újra menni fog az írás :D