Elviszlek a központba. Rémülten néztem rá.

- Mi?! - Az első gondolat, ami bevillant, hogy nem. Nem kerülhetek be oda! Csak viccel! Kérlek, add, hogy vicceljen! Éreztem, ahogy végigfut rajtam a hideg. A hasam görcsbe rándult, és szédülni kezdtem. Hátráltam egy lépést, mire a vállamba vájta az ujjait.

- Ne, Helen, most ne fuss el! Az életeddel játszol, nem érted? - A hangja aggodalmasan csengett, mégse tudtam rá hallgatni.

- Én... Én nem megyek oda! - Jelentettem ki, elcsukló hangon. Elég rémtörténetet hallottam már arról a helyről, és a legkevésbé se kívánkoztam odamenni.

- Helen, nyugodj meg! - Lépett közelebb, de elütöttem a kezét.

- Nem nyugszom! Hazudtál nekem! Azt mondtad, hogy meglátogatjuk Jasonékat, erre becsaptál! Ne érj hozzám! - Kiabáltam, a szelet is túlüvöltve.

- Helen, halkabban, meghallanak! Kérlek, hallgass meg, nem hazudtam neked! Elmegyünk a központba, utána már biztonságban leszel, és oda mész, ahova szeretnél!

- Ohh, igen?! - Mérgesen ökölbe szorítottam a kezem. - Most miért ne mehetnék? Jah, bocs, elfelejtettem, hogy csak egy fogoly vagyok! Hogy az én szavamnak nincs értéke!

- Helen, miket beszélsz? Induljunk már! - Megragadta a karom, és elindult, de a szabad kezemmel egy stoptáblába markoltam.

- Nem! Nem megyek sehova! - Kiabáltam. Az arcomról lecsordult az első könnycsepp.

Jäger elengedte a karom, és maszkkal takart arccal felém fordult. Kihúzta magát, és elém sétált. Mérgesnek tűnt, és mit ne mondjak, elég ijesztő látványt nyújtott. Mégse figyeltem rá, csak dühös tekintettel és patakzó könnyekkel öleltem a stoptábla rúdját.

- Nem vihetsz el! - A hangom elhalkult. Úgy állt előttem, akár egy szobor, az arcáról meg semmit se tudtam leolvasni. Nagyon is zavart, hogy nem látok belőle semmit. Végül jobbra kapta a fejét, ahonnan emberek kiabálása harsant fel.

- Ebből elég! - Fordult vissza hozzám, és villámsebesen megragadott. Durván elrántott a rúdtól, és a vállára dobott.

- Ne! - Visítottam, és teljes erőmből ütni kezdtem a hátát. Még karmoltam is, de a bőre sokkal keményebbnek bizonyult, mint máskor. Csak magamnak okoztam vele fájdalmat. - Segítség! - Kiáltottam, közben rúgkapálva. A vihar beálltával letelepedett ködben ekkor pár ember körvonala jelent meg. Emberek voltak, nem robotok, és nem is szörnyeteget, akiktől tartani kellett volna. - Segítség! - Kiáltottam újra, mire az alakok felénk fordultak.

- Ott vannak!

- Kapjátok el őket! - Kiabálták.

Jäger rohanni kezdett, még gyorsabban, mint az előtt.

- Vörös kód! - Hangzott el mögöttünk, majd az egyik kis utcából újabb emberek bukkantak fel. Jäger a szó hallatán egy pillanatra megtorpant. Azt hiszem, akkor értette meg, mit is kiáltottam pár napja, mikor is foglyul ejtett. Kicsit elszorult a szívem. Mégis mit érezhet most? Végtelenül csalódott lehet, hogy megpróbáltam embereket uszítani rá. Pedig nem akart ő rosszat.

Idegesen körülnézett, kiutat keresett, de nagyon is úgy tűnt, körbevettek minket. Hallottam a zaklatott szuszogását, és ahogy magában beszél.

- Gottverdammt Helen! Wir werden sterben! Was ist zu tun? - Egy helyben toporgott,közben a kiabáló embertömeg egyre közeledett. - Das ist nicht gut! Es ist sehr schlecht, sehr sehr schlecht! - Kiszúrt egy szűk utcácskát, és arra vette az irányt.

- Megszöknek!

- Nyomás utánuk!

- Állítsátok meg a robotot!

Kiabáltak utánunk, majd mögöttünk egy lövés dördült. Közel hozzánk, a betonba csapódott a golyó. Ijedtemben felsikítottam, Jägerre pedig mintha pánikroham tört volna.

- Nein, nein, nein! - Üvöltött a szélbe, villámgyorsan a szűk utcácska felé rohanva. A maszk mögül kihallatszott, mennyire zihál. Úgy hangzott, mint egy kétségbeesett asztmás Darth Vader, aki idegesen hajtogatja a nein szót. Éreztem, hogy a szorítása erősödik a csípőmön, szó szerint belém vájta az ujjait. Döngő léptekkel futott, és így utazni a vállán nem volt valami kellemes, kiszorult belőlem a levegő. Már segítségért kiáltani se tudtam.

Puskagolyók repültek el mellettünk, egy pedig combon találta Jägert. Akkor felkiáltott, olyan fájdalmasan, hogy görcs szorult a hasamba. Féltem, nem csak attól, hogy esetleg engem is eltalálnak, hanem csak akkor gondoltam bele, hogy mit is tennének Jägerrel, ha elkapnák.

Amikor a golyó eltalálta, a lába megcsuklott, és megtorpant egy pillanatra. Nem mertem lenézni, féltem még abba is belegondolni, hogy esetleg vérzik. Aztán újból futni kezdett, bicegett ugyan, de ennél több jelet nem mutatott arról, hogy meglőtték.

A csapat a nyomunkban lihegett.

- Vigyázzatok! Ne találjátok el a lányt! - Vezényelt az egyik nő.

Jäger elérte az utca szélét. Az egyik létrába kapaszkodott, hogy felmásszon. Csak ezt ne, csak ne menjünk magasra! Lassan az ájulás kerülgetett, még soha életemben nem lőttek felém, borzasztó érzés volt.

Aztán hirtelen zuhanni kezdünk. Hányingerem volt, és csillagokat láttam. Minden homályosnak tűnt körülöttem, csak a szél zúgását, és Jäger szívének hangos zakatolását hallottam. Valami hálóba kerültünk, Jäger meg, miközben maga alá gyömöszölt, azzal volt elfoglalva, hogy szétszakítsa. Már nem lógtam a vállán, de mindenem fájt. Mikor Jäger megcsúszott, és rám esett, a kezem beszorult a háta alá. Miután felkelt láttam csak, hogy felhorzsolta a beton. De nem csak megzúzódott. Feküdtem ott a koszos földön, és nem bírtam megmozdulni. Mélyeket szippantottam a levegőből, a karomon pedig fájdalom futott végig, ahogy Jäger a lábamnál fogva maga alá húzott. Azt hiszem, életemben nem éreztem még akkora kínt. Hiába próbálkoztam, a karom nem mozdult.

Jägert figyeltem, ahogy kétségbeesetten próbál szabadulni. Hatalmas mancsait a hálónak feszítette, az ujjai végén pedig újból megjelentek a pengék. Azzal próbálta elvágni a hálót. Mivel a lábai teljesen belegabalyodtak, nem tudott felkelni. Térdelt.

- Elkaptuk!

- Siessetek! - Vezényeltek az emberek. Minden fegyvercsövet Jäger felé tartva lassan körbevettek minket.

Jäger kiszakította a hálót, és kidugta rajta mindkét kezét, majd egy pillanat alatt mellkasig kibújt belőle. Lövések dördültek fel, a golyók pedig eltalálták. Egy mint a petárda, felrobbant a vállán. A mellényébe tömött pelyhek, akár a hópihék röpültek ezerfelé. A karjaira támaszkodva előre esett.

- Ne! - Sikítottam. - Ne bántsátok! - Nem hallottam mást, csak a szíve zakatolását.

- Kezeket fel, robot! - Lépett előre egy nő. Vörös, rasztás haját egy zöld, indiánmintás kendővel kötötte föl, a fülében pedig hatalmas aranykarika lógott. Láttam már. - Engedelmeskedj, vagy itt, és most végzünk veled!

Jäger lehajtotta a fejét. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy a szemembe nézett.

- Jäger, mit csinálsz? - Cincogtam. Nem mozdult, csak nézett. Mellettem a betonba vájta a karmait, és zihált. Az eső zuhogott, aminek most az egyszer örültem. Így úgy tűnt, nem a könnyek áztatják az arcom.

- Add át a lányt, és szabadon távozhatsz. - Folytatta a nő. Jäger továbbra se szólalt meg. Meredten bámult előre, majd óvatosan fölém kuporodott. Úgy éreztem, mintha burokba kerültem volna. Sötét volt, azt a kis fényt is, ami beszűrődött Jäger sisakja alatt halványan fénylő szemei adták.

- Nem hallod, robot? - Jäger pajzsként borult rám. Engem védett. - Felszólítalak, hogy add át a lányt, és nem esik bántódásod.

- Jäger. - Suttogtam. Már tudtam mit kell tennem. Én akartam, hogy kiszabadítsanak, én okoztam ezt az egészet. Miattam kerültünk ebbe a helyzetbe, nekem is kell megoldanom! A torkom a sírás szorongatta, de folytattam. - Ha nem engedsz el, bántani fognak.

Hallgatott, és akár csak egy szobor, mozdulatlan maradt.

- Az óra ketyeg, a türelmünk meg fogy. Hidd el, öltünk már katonai robotokat, tudjuk, hol vannak a sebezhető pontjaid! - Egy fegyver kattant.

- Jäger kérlek! El kell engedned! Elmegyek velük, aztán visszaszökök hozzád, csak kérlek, engedj el! Nem akarom, hogy bántsanak! - Suttogtam a könnyeim nyelve. - Bíznod kell bennem.

- Öt! Négy! - A nőnek igaza volt. Ketyeg az óra.

- Jäger, kérlek! - A kezem a mellkasára tettem. Éreztem mennyire zakatol a szíve, az érintésre pedig összerezzent. - El kell engedned. Visszajövök. - Kis tétovázás után hozzátettem - Ígérem.

- Három! Kettő! - A nő hangja elhalt, szünetet tartva, mielőtt kimondaná az egyet. Jäger végre megszólalt.

- Ígéred? - Kérdezte.

Hezitáltam. Újra szabad akartam lenni, élni a saját életem, a nyomomban lihegő robotok nélkül, de azt sem akartam, hogy bántsák Jägert. Igaz, alig pár napot töltöttem vele, de olyan oldalát ismertem meg a robotoknak, amit eddig nem láttam. Megkedveltem, és nem lettem volna képes azzal a tudattal élni, hogy miattam bántották. Igaz, előttem állt a szabadság esélye, de nem akartam Jäger kárán megszerezni. Ha elenged, elválnak az útjaink, és remélem, hogy soha többet nem találkozunk. Csak az a lényeg, hogy higgyen nekem, és épségben kijusson.

- Ígérem. - Suttogtam végül. Még sose esett ilyen rosszul kimondani hazug szót, de nem volt más választásom. Jäger pedig, mintha csak erre várt volna, felegyenesedett. A kezét a tarkójára helyezte, és lehajtotta a fejét. Nem nézett rám, nem nézett semerre.

- Tudtam, hogy megértjük egymást. - Mosolyodott el a nő, miközben két embere felsegített. A bal karomon szinte azonnal végigfutott a fájdalom. Olyan hirtelen, hogy felkiáltottam. Fájt, és ahogy lenéztem rá, láttam csak meg, milyen görbe. Eltört!

Szinte az összes vér kifutott az arcomból, remegni kezdtem. Még sose tört el semmim, és, mit ne mondjak, nem a legkellemesebb érzés. Az eső zuhogott, de már nem tudtam esőcseppeknek beadni a könnyeim. Rám tört a pánik, és zihálva szorítottam a karom, miközben a mellettem álló két férfi megpróbált lenyugtatni.

Jäger felém fordította a fejét, és mintha megremegett volna. A nő közelebb sétált hozzá, a kezében egy hosszú, fekete bottal. Néhányan követték, és körbeállták Jägert, miközben ő előregörnyedve térdelt a sárban. Még így is a csapat tagjainak válláig ért.

- Nem engedhetünk el. Félő, hogy követnél minket. - Emelte a magasba a fekete botot a nő.

- Várj! Mit akartok csinálni vele?! - Kiáltottam fel. - Ne bántsátok! Nem fog követni! 

Jäger újból a föld felé fordította a fejét, és bár próbálta leplezni, hevesen kapkodta a levegőt. A nő keze megállt a levegőben, és hideg, villámló, méregzöld tekintetét egyenesen belém fúrta. Úgy nézett rám, mint egy árulóra. Azt hittem, minimum parancsot ad valami borzasztóra, de nem így tett. Helyette hamiskásan elmosolyodott.

- Azt mondod? - A tekintete újból Jägerre siklott, aki neki háttal, remegve térdelt a betonon. - És, miért vagy ebben olyan biztos?

- Hát... - Mégis mit válaszolhatnék? - Nem tudom... - Motyogtam.

- Sejtettem. - Jegyezte meg a nő, majd megnyomott egy gombot a rúdon, aminek a végére apró tüskéket szereltek. Mielőtt bármit is tehettem volna, Jäger hátába vágta, majd a körülötte ácsorgók is ugyanúgy cselekedtek. Jäger felüvöltött, de a hangja teljesen berezonált. A testén apró, kék szikrák jelentek meg.

- Ne! - Visítottam, és megpróbáltam előre törni, de a törött karom, és a belém csimpaszkodó két gorilla megakadályozott. - Ne bántsátok! - Zokogtam.

A nő végül visszarántotta a botot, Jäger pedig a földre esett. Remegve, köhögve próbált feltápászkodni, de újból, és újból a sárban kötött ki.

- Ugyan kislány, nem bántjuk mi. - A nő újból beledöfte a botot, amitől Jäger egész teste görcsbe rándult. - Egy kis áramütés nem árt neki.

- Hagyd már abba! - Üvöltöttem a könnyeim nyelve. Én nem ezt akartam.

Jäger nem mozdult többet, mire a nő intett a társainak. Azok leszedték róla a hálót, majd bilincset húztak elő, és hátracsavarták a kezeit. A nő közben elém sétált. A karomban szétáradó fájdalomtól, és a bennem kavargó érzésektől zokogva néztem rá. Azt akartam, hogy elengedjenek. Oda akartam futni Jägerhez, és átölelni. Bocsánatot kérni.

- Még sose láttam embert így ragaszkodni egy robothoz. - Szólalt meg, közben az övébe tűzve a botot. - Nem tudom, mit tett veled, de ez mindenesetre érdekes. - Egy pillanatra hátranézett a társaira, akik éppen Jäger elernyedt testét emelték. - Ne aggódj, nem öltük meg. A páncélja golyóálló, de az áramütést ők sem bírják. Elájult, magunkkal visszük a táborba. - Egy pillanatra elhallgatott, majd kezet nyújtott nekem. - Agate Lennart vagyok.

- Helen Harper... - Dadogtam. Az ájulás kerülgetett, nehezen beszéltem.

- Mondd csak, jártál már a központban? - Mosolyodott el.

Válaszul csak ráztam a fejem.

A tekintete szelídnek tűnt. Már nem volt benne az a fenyegető csillogás, amit azelőtt láttam. Velem kedvesen viselkedett, de amit Jägerrel tett... 

- Akkor jó. - Elfordult tőlem, és elüvöltötte magát. - Indulhatunk emberek!

Hiába, a hasamban növekvő gombóc nem oldódott. Az volt a célom, hogy Jäger épségben megússza, és csúnyán kudarcba fulladtam vele.

A lábam minden egyes lépésre megcsuklott, ahogy a kezemben kavargó fájdalom se múlt. Kevesen múlott, hogy el ne ájuljak, két ember segített talpon maradni. Ők támogattak előre, és egy vastag kabátot is rám borítottak, hogy ne fázzak annyira. A nő sétált elöl, mögötte Jägert cipelték. Rossz volt nézni, úgyhogy inkább a földre szegeztem a tekintetem. Nem tudtam, hova viszik, vagy, hogy mit fognak vele csinálni, és ez aggasztott. Megpróbáltam elnyomni az egyre feltörekvő bűntudatot, de egyre inkább úgy tűnt, hogy ez nem fog menni. Csendben sírdogálva sétáltam előre. Ez az egész miattam van!  Már csak abban reménykedhetek, hogy ennél nem jöhet rosszabb. 

Huhh, hát hosszú idő után újabb fejezetet hoztam. Tudom, sokat késtem vele, de nem volt se ihletem, se kedvem írni. Ilyenkor meg inkább hagyom az egészet, mintsem felrakjak egy ramatyra sikerült fejezetet. Viszont beköszöntött a nyári szünet, végre van időm írni! A fejezetek továbbra is hetente jönnek, de most remélhetőleg nem lesz annyi kihagyás közöttük. :D