- Minden robotnak kötelessége egy ember életéért felelni. Parancsba kaptuk. Ha már leigáztunk bennetetek, ennyivel tartozunk.

Mérgesen nézte Jäger arcát. Fogalma sincs miről beszél! Családokat szakítanak szét, és ki tudja, talán apró gyermekek is elveszítik miattuk a szüleik.

- Minek léptetek egyáltalán?! Miért kellett fellázadnotok? Minden jobb volt, amíg nem pattogtatok!

Jäger tekintete elsötétült, olyan fenyegetően nézett, hogy minden porcikám azt súgta, most bajban vagyok. Kimért léptekkel megindult felém, és mivelhogy a sarokban gubbasztottam, már nem volt hova menekülnöm. Mégis, mikor elém ért, amilyen gyorsan csak tudtam, rohanni kezdtem. Átestem mindenen, ami elém került, és az ajtó felé futottam. Mondanom sem kell, amint lenyomtam a kilincset, Jäger hatalmas keze az ajtón csattant, bevágva azt. Nem mertem megfordulni, csak néztem magam elé, de éreztem a testéből áradó hőt. Mögöttem állt.

- Nem én tehetek róla, hogy a drágalátos embertársaid létrehoztak minket! - Sziszegte, a hangja fölülem jött. - Te sem akarnál rabszolgakén élni, egy olyan világban, ahol rettegnek tőled! Rettegnek valamitől, amit ők hoztak létre! - Elkapta a karom, és szembe fordított magával, de mivel továbbra se bírtam a szemébe nézni, felemelte a fejem. - Nem én döntöttem úgy, hogy megteremtsenek, ahogy arról sem, hogy mivé legyek! Te a helyemben nem ragadnád meg a szabadság lehetőségét? - A tekintetében dühöngő vihar lassan lecsillapodott, és bánatosan nézett rám. Elszégyelltem magam. - Én nem fogva tartalak, Helen, nem sanyargatni akarlak, hanem próbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Mi - Felsóhajtott, és elfordította a fejét. Úgy tűnt, tétovázik valamin. - Tudod, milyen érzés az, hogy látod, hogy sorra halnak a társaid, azok által, akik életet adtak nekik? Tudod, milyen dühítő, hogy nem tehetsz semmit, mert nem bánthatod őket? Látni, hogy a társaid az életüket vesztik olyanok miatt, akik törhetetlen üveg mögül adják a parancsokat, mert maguk nem mernek szembeszállni a veszéllyel? Hogy úgy kezelnek, mint egy érzéketlen gépet, és nem törődnek az érzéseiddel? Tudod, mennyi fegyver van az emberek tulajdonában, amivel egy mozdulattal megsemmisíthetnének minket? Sőt nem csak minket, hanem magukat, és a földet is? Az egyetlen helyet, ahol élni lehet? A helyet, ahol élni lehet. Jártál egyáltalán a falakon túl? Mert én igen, és hidd el nekem, nem szép látvány. A Föld haldoklik, Helen, és mi jóvá fogjuk tenni azt, amit az emberek elrontottak. Háborúra teremtettek minket, rabszolgáknak, a saját vágyaik kielégítésére, de ennek most vége. Mi nem uralunk titeket, csupán helyrerakjuk a dolgokat. Nem kényszerítünk titeket harcra, vagy arra, hogy öljétek egymást, megóvunk titeket, ha már magatokra képtelenek vagytok vigyázni!

A szemembe könnyek gyűltek, ahogy hevesen magyarázott. Olyasmit vágtam a fejéhez, amiről fogalmam sem volt. Nem tudtam, hogy ilyen mély szándékaik vannak, egész végig azt láttam, hogy leigáztak bennünket, és, hogy fogva tartanak... Ezt az oldalát... Nem láttam. Meg se fordult a fejemben, hogy ilyen súlyos lehet a helyzet.

- Sajnálom... - Szipogtam, az orromat törölgetve. - Nem tudtam, hogy...

- Jól van... - Sóhajtott fel, és gyengéden magához ölelt. - Semmi baj. - Suttogta, a hajamat simogatva. Elhúzódhattam volna, de nem tettem. Csak hallgattam a szíve ütemes dobogását, és sírtam. A kegyetlen valóság, mint egy rossz álom zúdult rám, és nem bírtam elviselni. Túl sok volt. - Tudod, nem akartam ezt elmondani, mert nem szerettem volna, hogy aggódj. A legjobb az lenne, ha nem foglalkoznál vele, és elfelejtenéd.

Bólintottam. Nem is akartam mást, csak elfelejteni, amit mondott. Túlságosan is szíven ütött.

- Jäger? - Cincogtam.

- Igen?

- Megbocsájtasz nekem? - Csuklott el a hangom. Nem tudtam, hogy nektek ilyen nehéz...

- Jajj, Helen, soha nem is voltam rád mérges! - A hangja lágyan csengett.

Felnéztem rá, a tekintete jámbor volt, szinte el is felejtettem, hogy percekkel ezelőtt még féltem, és menekültem előle. Elhúzódtam, és bár úgy tűnt, nem neheztel rám, mégis rosszul éreztem magam. Próbáltam azzal hitegetni magam, hogy ő egy robot, aki miatt nem érdemes szomorúnak lenni. A baj csak az volt, hogy tisztában voltam vele, hogy ez a lény nem gép.

- És... - Fordultam felé bátortalanul. Igyekeztem a mondottaktól támadt kavargó kérdéseket csillapítani, és más irányba terelni a beszélgetést. - Mi van akkor, ha megszökik az... emberetek? Van valami következménye?

Csípőre rakott kézzel megfordult, és az ajtónak dőlt. Úgy viselkedett, mintha az előbbi meg se történt volna.

- Mert ha nincs, megszöksz? - Vigyorgott, az arcomat fürkészve. Már megszoktam, hogy folyamatosan bámul, elvégre is, számára én is olyan érdekesen nézhetek ki, mint nekem ő.

- Nyilván... - Forgattam a szemem, és fújtam egyet. Úgy látszik, kedvel az ilyen kérdéseimre kérdésekkel válaszolni...

- Nos - Lökte el magát az ajtótól, és elém sétált. - Rátok nézve nincs. Meg ránk se, egészen addig, amíg a központba nem igazoltatom, hogy már gondoskodom egy emberről. Onnantól kezdve már mindkettőnkre vonatkozó következményei lesznek.

Nyeltem egyet. Az egész kezdett nagyon bizarr irányt venni.

- Tehát hogyha én most kifutnék azon az ajtón, nem történne semmi, igaz?

Jäger sejtelmes hallgatás közepette az ajtóra nézett, majd vissza rám.

- Nem ajánlom, hogy kifuss rajta. - Vigyorgott. - De azon kívül, hogy összetöröd magad, nem.

Bambán pislogtam rá. Összetöröm magam?

- Ezt meg, hogy érted?

- Gyere, megmutatom. - Mondta, majd magával húzva kinyitotta az ajtót. Nem jártam azóta kint, hogy foglyul ejtett. A szemem elé a kék eget takaró házak teteje, és pár gomolyfelhő tárult. Lenéztem, a tátongó mélységbe, és megszédültem. Ha Jäger nem tart, talán le is zuhanok.

- Úr isten! - Hátráltam, levegőért kapkodva.

- Egy embernek nem ajánlatos húsz méter magasról leugrani . - Vigyorgott, a küszöb szélén állva. - Mi van Helen, csak nem tériszonyos vagy?

- Hogy kerülök én ide?! Hogy lehet innen egyáltalán lejutni?! - Sipítoztam, levegő után kapkodva.

- Amikor beütötted a fejed, hazahoztalak. Ha lenéztél volna, láttad volna a létrát.

- Lenéztem! - Grimaszoltam. - De létrát nem láttam!

- Hát, pedig itt van. - Mutatott a semmibe, és az ajtókeretbe kapaszkodva kihajolt.

- Jäger, ne csináld! - Kiáltottam rá. Már attól rosszul lettem, hogy a tátongó mélység felett himbálózott . - Le fogsz zuhanni!

- Jajj, de édes, hogy aggódsz értem! - Vigyorgott, miközben visszalökte magát a házba, és becsukta az ajtót.

- Nem aggódom, csak... - Emeltem fel mérgesen a hangom, de fogalmam sem volt, hogyan folytathatnám.

- Csak?

Na, Helen, találj ki valamit.

- Rosszul vagyok a látványtól. - Makogtam.

Jäger pár másodpercig csöndben ácsorgott, majd kitört belőle a röhögés.

- Ilyen csúnya lennék? - Kacagott. Nem válaszoltam, egyértelműen a saját viccén röhögött, ami nem is volt nevetséges. Nem tagadom, furán nézett ki Voldemort orral, sötétszürke bőrrel, kopasz fejjel, és fülek nélkül, de nem volt csúnya. - Tényleg zöld a fejed.

- Nem rád, hanem arra értettem, hogy alattad ott van a mélység, te meg úgy táncolsz a küszöbön, mintha minden rendben lenne! - Hadonásztam a kezemmel, majd visszavettem a hangerőből, és a földre kuporodtam. - Hogy fogok én innen valaha is lemászni? - Nyöszörögtem.

- Hát, a létrán. - Nevetett Jäger. Egy gyűlölet teljes pillantással belefojtottam a jókedvet.

- Egy rossz lépés, és meghalok! - Újból mosoly kúszott az arcára.

- Ez fenyegetésnek is elmenne. - Jegyezte meg, mire kedvem lett volna hozzávágni valamit. Mondjuk egy cipőt, vagy egy párnát.

- De nem akarom az egész életemet egy tömbben tölteni!

- Csak egy szavadba kerül, és elmegyünk sétálni. - Duruzsolt, hihetetlenül idegesítő vigyorral a képén. Nyilvánvaló volt, hogy érti, mi a bajom, csak húzza az idegeim.

- Én nem megyek sehova! - Mondtam, majd mérgesen sóhajtva felkeltem. - Esetleg magasabbra nem tudtál volna vinni? - Sétáltam a hűtőhöz, és kinyitottam.

- Ami azt illeti, van még két emelet fölöttünk. Jó is lett volna, ha az ötödiken kapok lakást. - Vigyorgott. A fejemet csóválva kivettem a - reggel megbontott - halkonzervet. Normális esetben nem szeretem a halat, de Jäger szinte semmi ehetőt nem tartott otthon, ezért kénytelen voltam azt enni.

- És ha kigyullad a ház? Hogy megyünk le? - Ültem le az asztalhoz.

- Hidd el, ha kigyulladna, nem hezitálnál azon, hogy lemenj a létrán.

- Hát... - Visszatartottam a lélegzetem, és bekanalaztam annyit a számba, amennyit tudtam. Így legalább nem érzem az ízét.

- Ha igen, akkor meg levinnélek. - Tette hozzá Jäger, majd ő is leült az asztalhoz.

- Hogy? - Húztam fel kételkedőn a szemöldököm.

- Ha megetted, megmutatom. Úgy is sétálni akartál. - Mosolygott sejtelmesen.

Ráhagytam, és reménykedtem benne, hogy van valahol egy titkos lejáró, valamelyik szőnyeg alatt, ahol biztonságban le lehet sétálni a lépcsőn.

Olyan lassan kanalaztam a konzervet, amilyen lassan csak telhetett tőlem. Szemenként ettem belőle a borsót, és a zöldségeket, aztán apró kortyokban ittam rá a vizet, hogy mégse legyen olyan büdös a szám, de Jäger türelmesen kivárta, és ahogy végeztem felpattant.

- Király, akkor indulhatunk? - Bizonytalanul bólintottam, mire elém sétált. Úgy tűnt, nem is akar megállni, hát hátráltam. Bár egy egyszobás lakásban nem nagyon volt hova, pillanatokon belül elértem a falat.

- Helen ne menekülj már. - Mosolygott, a hangjában mégis lenézés csengett. Végül csípőre tett kézzel megállt előttem, és a szemembe nézett. - És ne sikíts, kérlek. A hallásomra még szükségem van.

Mit akar ez csinálni? Lehajolt, és a vállára kapott, majd elindult velem az ajtó felé. Ekkor esett le, hogy a "leviszlek"-et szó szerint értette. A testemben szétáradt a pánik, és minden erőmmel azon voltam, hogy lejussak róla.

- Jäger tegyél le! Le fogunk zuhanni! Meg fogunk halni! - Visítottam, a körmeim a mellényébe mélyesztve. A válla beleállt a hasamba, ami csak rontott a helyzeten. Alig kaptam levegőt, és hiába kalimpáltam, mintha semmit se ért volna.

- Ne rugdoss, nem lesz semmi baj. - Szólt rám, miközben az ajtót nyitotta.

- Engedj el! - Visítottam.

- Mondtam, hogy ne kiabálj! Maradj nyugton! - Ahogy megfordult, és a létra első fokára lépett, az egész mélység a szemem elé tárult. Már nem tudtam mit tenni, csak a sikítottam, és próbáltam visszajutni a biztonságot adó ház parkettájára. Persze ennek az lett a következménye, hogy majdnem lecsúsztam Jäger válláról.

- Le fogunk zuhanni! - Ziháltam, a könnyeim nyelve, görcsösen kapaszkodva a mellényébe.

- Nem fogunk, Helen, maradj nyugton. - Hallottam a hangját. Éreztem, hogy megtorpan. Nem mertem kinyitni a szemem, fogalmam sem volt, milyen magasan lehetünk, csak az járt a fejemben, hogyha elengedem, lezuhanunk. - Biztonságban vagy. - Folytatta, miközben óvatosan a falnak nyomott. - Érzed a létrát?

A hangja távolról csengett, sípolt a fülem. Igen, a hideg létrafokok rendesen a csigolyáim közé álltak, de ez nem segített. Csakis arra tudtam gondolni, hogy egy rossz lépés, Jäger megcsúszik, és lezuhanunk. Nincs mibe kapaszkodni, alattunk meg ott tátong a mélység alján elterülő beton. Kellemes halál... Úgy csüngtem a mellkasán, mint egy kismajom, karjaimmal a hátát markolva, a lábaim a dereka köré csavarva. Az volt a szerencsém, hogy a csípője természetellenesen vékonynak bizonyult, így könnyen körbeértem. Teljesen elfeledkeztem magamról, a testem feletti irányítást átvette a pánik. Szédültem, hányingerem volt, és úgy kalapált a szívem, hogy egy dob is megirigyelhette volna. Már egy szót se tudtam kinyögni, hevesen kapkodtam a levegőt, mégis úgy éreztem, hogy megfulladok.

- Helen. - A hangja túl nyugodtnak tűnt. Nem akartam hallani. - Helen. - Szólongatott újra, és újra. - Nyisd ki a szemed. - Hatalmas mancsával a hátamat tartotta.

- Nem merem. - Cincogtam, az arcom a vállába temetve.

- Nézz rám szépen. - Türelmesen próbált rávenni, hogy kinyissam a szemem, közben meg se mozdult. - Nincs semmi baj.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy egyáltalán felé tudjam fordítani a fejem, nemhogy a szemébe nézni. Szörnyen szégyelltem magam, nehezen álltam a tekintetét. Pedig nem tűnt mérgesnek, a tekintete nyugodtságot tükrözött. Mintha azt sugallná, minden rendben van.

- Tartalak, nem eshetünk le. - Mosolygott. A nap a szemembe tűzött, így alig tudtam kivenni az arcát, hunyorognom kellett, hogy ne csak egy fekete pacát lássak. Mégis olyan nyugodtnak tűnt. - Amíg pánikolsz, nem indulok tovább.

Csalódott képpel ziháltam. Azt akartam, hogy minél előbb szilárd talajt érjen a lábam, de képtelen voltam felülkerekedni a félelmen.

- Meg kell próbálnod lenyugodni. Semmi olyan nem történik, ami miatt félned kéne.

Nem válaszoltam, elfordítottam a fejem. Látni se akartam. Se a tekintetét, se a magas házakat, amik bizony arról árulkodtak, hogy még mindig a magasban vagyunk. A kezem görcsbe állt, már zsibbadt annyira kapaszkodtam. Nagy levegőt vettem, és remegve kifújtam a számon.

- Menjünk. - Suttogtam, de meg se moccant. - Menjünk már! - Remegtem.

- Még nem. - Válaszolt határozottan. - Félsz.

Legszívesebben kiáltottam volna. Ideges voltam, nem csak a félelemtől, de Jäger makacsságától is. Bosszantott. Még az is átfutott az agyamon, hogy lemászom egyedül, de már a gondolattól is felfordult a gyomrom.

- Honnan tudod, hogy félek-e?! - Morogtam. A válasza elég egyhangúra sikeredett.

- Remegsz, kapkodod a levegőt, úgy ver a szíved, mint egy gépfegyver tüzelése, a pupillád hatalmas, az adrenalin szintet az egekben, alig bírsz megszólalni, és úgy szorítasz és kapaszkodsz belém, amit kétlek, hogy normális esetben megtennél. - Pár másodpercig hallgatott. - Ennyi ok elég lesz?

- Csak menjünk már. - Nyöszörögtem. A szemem csukva tartottam, továbbra se láttam semmit. Így legalább nem forgott velem a világ. Legnagyobb meglepetésemre Jäger elindult. Hallottam a lépteit, ahogy egyik lábát a másik után rakja a létrafokokra. Magamban számoltam. Egy... Kettő... A sokadik után már furdalt a kíváncsiság, mikor is érünk le, de a szemem továbbra se mertem kinyitni.

Végül eljött a megváltás pillanata. Jäger az utolsó lépcsőfokról is lelépett, és elhátrált tőle. Bal tenyere még mindig a hátamon simult.

- Látod, már le is értünk.

Félve kinyitottam a szemem, és fellélegeztem. Járda. Beton. Föld. A testemen eluralkodott görcs egy pillanat alatt megszűnt, és leugrottam Jägerről. A lábam remegett, ahogy odébb tántorogtam.

- Végre! - A tekintetem az ég felé emelve, a karjaim széttárva szívtam be a levegőt. Átjárt az öröm, és a biztonság érzése, bár a hasam továbbra is kavargott. - Szilárd talaj! - Suttogtam. Legszívesebben a földre borultam volna, hogy csókokkal borítsam be, de azért én sem őrültem meg. Ehelyett a háztömb melletti kukához tántorogtam, és kiadtam magamból azt a kevéske halkonzervet is, amit magamba tömtem.

- Megcsináltad, Helen. - Hallottam Jäger hangját, kicsivel odébbról. - Azért ennyire nem volt borzasztó. - Nevetett.

Mérges tekintettel, a számat törölgetve fordultam felé. Csillogó tekintettel ácsorgott, a karjait keresztbe fonva, az arcán széles vigyorral.

- Ez egyszeri élmény volt! - Sziszegtem. - Most történt meg először, és utoljára!

A fejét csóválva közelebb sétált.

- Arra célzol, ahogy magadhoz szorítottál, vagy, hogy többet nem mászol létrán?

- Pontosan tudod, mire célzok! - Fordultam mérgesen újból a kuka felé. Hiába szabadultam meg a halkonzerv tartalmától, a hányingerem nem csillapodott. Valóban erősen kapaszkodtam belé, csak akkor kezdtem érezni, hogy fáj a combom. Jäger talán még egy robothoz képest is csontos. Evához képest egyenesen zord tapintású.

- Hát jó. De azt ugye tudod, hogy vissza is kell mennünk? - Inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

- Én aztán nem megyek! - Kiáltottam fel, a kuka mocskos szélét markolva. Elhánytam magam, de talán erre a hal bűze, és a számban ragadt íz is közrejátszott.

- Pedig kénytelen leszel. - Jäger óvatosan hátrafogta a hajam, mire egy pillanat alatt megpördültem, és elhátráltam a kukától.

- Ne érj hozzám! - Sziszegtem, mérgesen a fülem mögé tűrve néhány tincsemet.

- Tehát megint itt tartunk... - Sóhajtott fel, majd vállat vonva körülnézett. - Eső készülődik. - Állapította meg.

- Remek... - Morogtam. - És? - Igaz, lehűlt a levegő, de ha azt hiszi, hogy emiatt fel tud kényszeríteni a létrára, hát téved. Nem vagyok én cukorból. Meg eredetileg is sétálni szándékoztunk.

- El fogunk ázni.

- És? Csak nem árt neked az eső? - Kérdeztem gúnyosan, mire lemondó tekintettel megcsóválta a fejét.

- Ha megfázol, be kell, vigyelek a központba, mert csak ott adnak gyógyszereket.

- Mrs. Monrow simán meggyógyítana gyógyszerek nélkül is. - Vágtam vissza, emlékeztetve rá, hogy jobb lett volna, ha meg se fordul a fejében a foglyul ejtésem.

- Van egy olyan sejtésem, hogy ő valaki az összetákolt családodból. - Tette csípőre a kezét, lendületből visszavágva. Úgy tűnt, ahelyett, hogy magára venné a sértéseim, visszaszól. És szíven is talált vele. Összetákolt család... Az én családom nem összetákolt! A sors hozott össze minket.

- Hiányoznak...

- Tudom... A legrosszabb az emberi létben, hogy ti nagyon könnyen kezdtek el ragaszkodni. Bármihez... És nehezen engeditek el. Természetes dolog, hogy hiányoznak a szeretteid.

Az eső cseperegni kezdett. Jäger már megint olyat mondott, amitől szó szerint leesett az állam. Mintha jellemezné az embert. Ráadásul egész meglepő módon...

- Ha meglátogatnám őket a rejtekhelyükön, te szólnál a társaidnak, hogy ott vannak? - Szegeztem neki a kérdést. Pár másodpercig hallgatott, gondterheltnek tűnt.

- Nem. - Válaszolt végül röviden.

- Akkor... - Próbálkoztam. - Meglátogatjuk őket? Kérlek, csak egyszer!

Jäger tekintete kavargott, mintha mélyen magában csatát vívna. Könnyen meglehet, azt hiszi, hogy csapdába akarom csalni, de erről szó sem volt. Tudtam, hogyha Jasonék még a boltban laknak, nem fogják hagyni, hogy Jäger újból magával vigyen. Ahogy őket ismerem, bezárnák mondjuk az egyik vécékabinba, és meglépnénk.

Mégis, ahogy ott állt, valahogy belegondolni, hogy talán utoljára látom, elszomorított.

- Jó. - Mosolyodott el, majd zsebre dugott kézzel elém sétált. - Vezess, merre kell menni?

Körülnéztem. Hát ez egy jó kérdés. Valamit kerestem, bármit, ami tájékozódási pont lehetne, végül a messzeségben kiszúrtam az Olívia hidat, ami alatt Ewa lakott. Elindultam arra, onnan már gyerekjáték lesz eltalálni a bevásárlóközpontig. Nem néztem hátra, hallottam Jäger döngő lépteit mögöttem, tudtam, hogy követ. Kételyek gyötörtek. Mi van, ha nem mondott igazat? Mi van, ha Jasonék már nem lesznek ott? Vagy ha miattam buknak le? Nem tudtam, mit tegyek. Kénytelen voltam hinni. Bízni Jäger szavában. Megbízni benne.

Hát, Helen nem tudom mennyire jó ötlet megbízni egy robotban, mert profi szinten hazudnak. De te tudod. Jäger biztos nem ilyen... Két vele töltött nap után már tényleg ismered annyira, hogy tudd, mi?