Mondanom sem kell, nem futottam messzire. Alig jutottam pár méterrel odébb, mikor is kicsúszott a lábam alól a talaj. Beütöttem a kezem, kiszakadt a pulóverem, és felhorzsoltam a könyököm. Fejjel lefelé lógtam, mintha kötélcsapdába léptem volna.

- Egy katonai robot elől akarsz elmenekülni? - Kérdezte gúnyosan Jäger, majd elmosolyodott. - Ez édes.

Ekkor esett le, hogy ő gáncsolt el, és a bokámnál fogva, fejjel lefelé tartott, akárcsak a vadászok az elejtett prédát. Lassan kezdtem megérteni, miért is Jäger a neve.

- Miért én? - Nyöszörögtem, a könnyeimmel küszködve.

- Nem tudtam, hogy te vagy az. - Jegyezte meg, továbbra is a levegőbe lógatva. A vér lassan a fejembe szállt, és kezdtem szédülni. És még ő akar gyereket...

- Most már tudod, úgyhogy engedj el! - Kalimpáltam dühösen, a szabad lábammal karon rúgva.

- Dehogy engedlek! - Nézett rám meghökkenve, mintha valami lehetetlent kértem volna tőle. - Hülye leszek az utcán rohangálva embereket hajkurászni, ha már elkaptam egyet! - Meglendített, és a szabad kezével a hátam alá nyúlt, hogy a karjaiba vegyen. - Most már az enyém vagy, fogadd el.

Lehűlt körülöttem a levegő. Csak egy szó zakatolt a fejemben. Nem.

- En-gedj- el! - Kalimpáltam kétségbeesetten, és az állába ütöttem. - Engem nem lehet birtokolni! - Cincogtam. Hallottam, ahogy koccannak a fogai, és tudtam, hogy túlmentem egy határon. Olyan kicsire gömbölyödtem, amennyire csak a karjában tudtam. Legszívesebben szublimáltam volna. Pár másodpercig hallgatott, majd mélyen felsóhajtott.

- Akkor úgy mondom, hogy hozzám tartozol, felelős vagyok érted, gondoskodnom kell rólad, vedd azt magadra amelyiket akarod. - Vonta meg a vállát, majd elindult. Összeszorult a torkom, és éreztem az első, meleg könnycseppet legördülni az arcomon. Feladtam. Kész, már sírhatok, ezt a szörnyeteget úgy se fogja meghatni.

- Ja, és ha még egyszer megütsz, annak következményei lesznek! - Nézett le rám szigorúan, de ahogy meglátta a könnyeim, rögtön ellágyult a tekintete. - Jajj, Helen, ne sírj már! Jól elleszünk. - A hangja meglepően szelídnek hatott. Valami melegség bujkált benne, valami, ami a fejemben harsogó vészkürtök ellenére azt súgta, hogy biztonságban vagyok. A kegyetlen szörnyeteg helyén, aki foglyul ejtett, most egy szelíd lény állt.

- De félek! - Törtem ki, és zokogva a kezeim közé temettem az arcom. - Nem akarok a bázisotokra menni.

- Jó, figyelj! - Sóhajtott fel, és a földre rakott, persze mielőtt menekülőre foghattam volna, két oldalt a falnak szegezte a karjait, elvágva az utam. Bekerített. Kissé lehajolt, hogy egy szinten legyen a fejünk, és mélyen a szemembe nézett. - Én katonai robot vagyok, bennem nincs félelem, de ezek szerint valami borzasztó érzés lehet. Ha megnyugtat, én sem akarok a bázisra menni, eléggé rosszul esett, hogy fel sem tűnt nekik, hogy nem vagyok meg. Valószínűleg azt hiszik, megölt az egyik bujkáló ember csapat -

- Ti tudtok róluk? - Szipogtam meglepetten. Bosszúsan nézett rám. Lehet, hogy nem tetszett neki, hogy a szavába vágtam, de válaszolt.

- Persze... De hadd higgyék, hogy szabadok. Meghagyjuk nekik a reményt, hogy van értelme harcolni. Úgyse fognak győzni. - Húzta el kelletlenül a száját, majd újból a szemembe nézett. - A lényeg az - Kezdte újra egy nagy sóhaj kíséretében- hogy amikor először találkoztunk, már aranyosnak találtalak. Olyan szórakozott vagy, vagy nem is tudom... És nem akarom, hogy bajod essen, ha pedig velem vagy, nem is fog. Én meg tudlak védeni, és nem lesz semmi bajod, ha látják, hogy velem vagy.

- Miért, mi bajom eshetne? - Motyogtam ijedten.

Tétován hallgatott, mielőtt válaszolt volna. - Elég annyit tudnod, hogy sokkal rosszabb kezekbe is kerülhettél volna. Tudod, akár csak az embereknél, ahány robot, annyi személyiség. Persze beosztás szerint mindnyájunkban megvannak a közös vonások, de ahogy köztetek, köztünk sincs két egyforma. És néhányunk elég kegyetlen tud lenni.

Hatalmas szemekkel néztem rá. Az arca olyan közel volt, hogy ha akarom, lefejelem, és elfutok. Mégse tudtam mozdulni. Csak néztem a szürke bőrét, és azt a kéken fénylő idegen szempárt. Ekkor vettem csak észre, hogy az arcán apró, alig látható zöld pöttyök világítanak, mintha szeplős lenne... Érdekes, ez távolról nem látszott.

- Jó... - Dadogtam, majd mint egy kutyának megpaskoltam az arcát, mintha meg akarnék győződni róla, hogy nem harap. - Értem. - Suttogtam, és remegő lábakkal kibújtam a karja alatt. Mindenesetre ő nem akar bántani, és ez megnyugtató. - Oké... - Motyogtam, a hátamat a falnak vetve. Úgy éreztem, mindjárt elájulok. Mintha egy rémálomban ragadtam volna, ahonnan nincs menekvés. Mélyen pedig tudtam, hogy nem is állok messze a valóságtól. Mély levegőt vettem, és Jäger felé fordítottam a fejem. - De nem vagyok a tiéd! - Szögeztem le, mire az arcára ellentmondó kifejezés ült, de nem mondott semmit. Megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.

- Na gyere. - Lépett mellém, és azzal a lendülettel átkarolta a vállam. Megpróbáltam elütni a kezét, persze semmit sem ért. - Elviszlek valahova. - Folytatta az arcán titokzatos mosollyal magával vonszolva.

- Nem megyek? - Emeltem fel a hangom, de a határozottság helyett, amit bele szántam, szánalmasan bizonytalanra sikerült. Hiába torpantam meg, sétált tovább, magával húzva, úgyhogy kénytelen voltam követni, vagy elestem volna.

- Jaj, ne ellenkezz már, felvidítalak! - Vigyorgott, mire újból megkörnyékezett az a hideggel járó rossz érzés. Mit akar ez?

- Ugye nem az jár a fejedben? - Kérdeztem alig hallhatóan, remélve, hogy a válasz nem. Azért a biztonság kedvéért amennyire lehetett, elhúzódtam tőle. Értetlen tekintettel rám nézett, majd miután leesett neki mire céloztam, elnevette magát.

- Nem, dehogy is! Nem úgy értettem, de ha neked az kell, benne vagyok. - Kacsintott, majd látva az ijedt tekintetem, szelíden elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Hogy neked milyen piszkos fantáziás van!

Inkább nem válaszoltam. Már attól is felfordult a gyomrom, hogy belegondoltam, mire lenne képes ez a szörnyeteg. Ekkor eszembe jutott valami.

- Jäger. - Szólaltam meg halkan.

- Hm?

- Ha most rád lőnének, túlélnéd?

Gyanakvó tekintettel vizslatott.
- Ezt most miért kérdezed?

- Csak úgy. - Füllentettem. Ki akartam próbálni, hogy vajon mi történik, ha én is, akár az a lány, vörös kódot kiáltok, de azt sem akartam, hogy Jägernek baja essen. Láttam, mire képes az a feldühödött tömeg, és hiába szerettem volna mindent megtenni a szabadulásom érdekében, ennyire nem lehettem kegyetlen. - Kíváncsi vagyok.

- Mert ha azt mondom nem, előhúznál egy pisztolyt és lelőnél? - Vigyorgott, a szemében pajkos csillogással. Egyértelműen viccnek szánta a megjegyzést, valahogy nekem mégse csalt mosolyt az arcomra.

- Persze, az lenne az első... - Forgattam a szemem, mire magához vont, és közelebb hajolt.

- Most elmondok neked egy titkot. - Suttogott, rejtelmes mosollyal az arcán. Kis hatásszünetet tartott. - Engem nem lehet csak úgy lelőni.

Nem néztem rá, a földet bámultam. Bizonytalan voltam magamban. Most megtegyem, vagy ne?

- Sajnálom... - Suttogtam, majd a tüdőm feszülésig teleszívva a sötétségbe üvöltöttem. - Vörös kód!

- Vörös kód? - Fintorgott Jäger, megtörve a kiáltásomra boruló csöndet. - Mi ez, valami titkos bevetési kód?

- Nem... Nem tudom... - Dadogtam. Nem tudom, hogy csalódnom, vagy örülnöm kellett volna, hogy nem történt semmi. Csak miután kimondtam, jutott eszembe, milyen szörnyűségeket is tettek az emberek a robotokkal.

- Helen, már megint mit csináltál? - Pásztázta, rosszalló tekintettel a kiüresedett utcát.

- Nem tudom. - Motyogtam, a kezemmel babrálva.

- Menjünk. - Tuszkolt előre. Bosszúsnak tűnt, ezért nem kíséreltem meg egy újabb szökést.

Lassan sétáltunk egymás mellett, én folyton hátrapillantottam, hátha felbukkan egy ember, de tekintve hogy egyre több robot tűnt fel az utcán, ennek elég kicsi volt az esélye.

A terep akkor vállt ismerőssé, amikor a távolban megláttam egy világító - leginkább házikóra- hasonlító épületet. A bár volt az.

- Jäger, nem hiszem, hogy a sztriptízelő robotok felvidítanának. - Motyogtam. A hasam már a gondolattól is összerándult. Nem akartam elképzelni.

- Hm? - Pillantott le rám, mintha nem hallotta volna, majd elnevette magát. - Ja, ez nem olyan bár. Azt hittem, az embereken segít az alkohol. - Folytatta.

Ez most le akar itatni? Mi a franc?

- Igaz, de attól még nem leszek szabad. - Néztem a tőlem telhető legbánatosabban a szemébe. Igyekeztem bűntudatot okozni neki, abban reménykedve, hátha meggondolja magát, és elenged. Persze, nem így történt. Elkapta a tekintetét, és dünnyögött valamit.

A többi robot megbámult, mintha nem mindennapi dolgot látnának, mire Jäger közelebb vont magához, jelezve, hogy "foglalt" vagyok. Túlságosan is feszélyezve éreztem magam, így felhúztam a csuklyám, és lehajtottam a fejem. Ha már néznek, legalább én nem látom őket... Sokfajta robot összegyűlt a bárban, olyanok is akadtak, akiket még életemben nem láttam.

Jäger minden ellenkezésem ellenére betuszkolt, a bárpult elé vezetett, majd se szó, se beszéd felrakott az egyik magas bárszékre.

- Jäger! - Szóltam rá, dühtől vöröslő arccal.

- Igen?

- Vegyél le innen! - Parancsoltam rá, kissé erősebben is a szántnál, mert néhány robot felnevetett a jeleneten. Egy pillanatra minden önbizalmam elszállt, hiszen nem ismertem Jägert annyira, hogy tudjam, mit fog reagálni erre.

- Majd. - Válaszolt, és felült a mellettem álló székre. Neki bezzeg tökéletes volt...

- Utállak! - Morogtam, tovább feszítve a húrt. Kíváncsi voltam, meddig tart a türelme.

- Mit motyogsz? - Vigyorgott, mire megráztam a fejem.

- Semmit. - Biztos voltam benne, hogy hallotta.

- Mit hozhatok? - Lépett elénk egy női robot. Egy nagyon is nőnek tervezett pultos robot. Karcsú dereka, de annál hatalmasabb melle egyszerűen kiszúrta a szemem. A robot maga volt a női ideál megtestesítője. Hófehér borítás fedte, és lila dresszt viselt. A szeme, akár egy démonnak, korom fekete volt, nem tudtam eldönteni, mert ijesztőnek, vagy mert aranyosnak tervezték.

- Egy üveg Jägermeistert. - Mosolygott Jäger, miközben tetőtől talpig végigmérte a robotot.

Az ajkamat rágcsáltam, hogy ne mosolyogjak. Humora az van, hétszentség.

A pultos kecses mozdulattal megpördült, levett a mögötte álló polcról egy zöld üveget, majd átnyújtotta Jägernek.

- Danke. - Mosolygott az, majd beleivott. Úgy kortyolta, mintha csak vizet inna. Hatalmas szemekkel bámultam rá. - Mi van?

- Nem használnál esetleg egy poharat? Meg fog ártani, ha megiszol egy egész üveg alkoholt!

- Miért? Kérsz? - Nyújtotta felém az üveget, mire elhúztam a szám, és megráztam a fejem.

- Ebbe már beleittál.

- És? - Nevetett, újra az üvegbe kortyolva. A szememet forgatva felsóhajtottam. Nem hiszem el, hogy el kell magyaráznom...

- Nem fogok abból inni, amibe te már beleittál!

- Rendeljek neked egy másikat? - Nézett rám mosolyogva. Elkaptam a tekintetem, és inkább a pult repedéseit tanulmányoztam.

- Nem kell! - Egy új szökési terv körvonalai rajzolódtak ki előttem. Ha Jäger leissza magát, én meg józan maradok, gyerekjáték lesz meglógni előle.

Az elkövetkezendőkben Jäger nem nagyon szólt hozzám, inkább a pultos robotnővel beszélt, közben úgy nézett rá, mint aki mindjárt felfalja a tekintetével. Inkább elfordultam, és türelmesen vártam.

- Jäger? - Szólalt meg valaki mögülünk. Kába hangja arról árulkodott, hogy részeg. - Te vagy az?

Mindketten megfordultunk. Egy munkásrobot állt a bárpult előtt, felismertem az arcát befutó világosszürke csíkokról, és a zöld szeméről. Egy inget viselt, amit szétszakítottak, egy szalmakalapot, gumicsizmát, és egy fekete nadrágot, aminek az alja sáros volt. Hunyorogva tett még egy dülöngélő lépést. Csuklott egyet, mire a szalmakalap a szemébe csúszott.

- Mike? - Hajolt kissé előre Jäger, majd az arcára boldog mosoly kúszott, és felpattant. - Mike, országos cimborám, tényleg te vagy az?

Szoros ölelésbe vonta a munkás robotot, a hallottak alapját Mike-t. Nem sokkal volt kisebb Jägernél, talán egy fejjel. Az arca valahonnan nagyon ismerősnek tűnt.

- Mi van veled, haver, már vagy ezer éve nem láttalak! - Örvendezett tovább Jäger, miközben kezet fogtak.

- Hát, elvagyok, vagyogatok. - Válaszolt a robot, miközben feltornázta magát Jäger mellé. - Jártál már a központban? Olyan olyan jó macák vannak, ott, hogy - Újból csuklott egyet. Ez a robot holt részeg. Beszélni is alig tud...

- Persze, de most fontosabb dolgaim is vannak. - Kúszott büszke mosoly Jäger képére, miközben az állával felém bökött. A zöld szemű hunyorogva felmért, mintha csak próbálna beazonosítani, majd lepetten felkiáltott.

- Te, ez egy ember! - Mutatott felém, a kezében szorongatott üveggel.

- Kitűnő megfigyelés, drága barátom! - Tapsolt ironikusan Jäger, majd átkarolt, és közelebb húzott magához. Kelletlenül hagytam. Azzal áltattam magam, hogy nemsokára úgy is szabad leszek.

Mike pillanatokig csak pislogott, és értetlenül bámult, majd...

- Te elkaptál egy embert? - Csuklott. Az arcán döbbenet ült ki.

Jäger önelégült vigyor kíséretében bólintott, majd újra belekortyolt a kezében tartott üvegbe. Arra számítottam, hogy hozzáteszi majd, hogy nem volt könnyű, vagy megjegyez valami hasonlót, de úgy tűnt, a dicsőség jobban foglalkoztatja, minthogy kiidegeljen.

- Hogy? Hú, haver most úgy irigyellek! - Húzta el a száját Mike, fancsali képpel bámulva, majd kis hallgatás után szomorkásan hozzátette. - Elfogytak az emberek.

- A központban nyüzsögnek. - Vakkantott flegmán Jäger. Újból meghúzta az üveget, majd a robotra nézett. - Miért nem mész oda?

Mike válaszra se méltatta, szerintem meg se hallotta a kérdést. Engem bámult, hunyorogva, és a szájával csücsörítve.

- Nagyon ismerős vagy nekem... - Dörmögte, ügyet sem vetve Jäger villámló pillantásaira. Csuklott egyet, és közelebb hajolt. Szerintem, ha kicsivel részegebb lett volna, Jäger ölébe esik. - Csak nem tudom honnan.

Látszott rajta, hogy nagyon is erőlködik, hogy eszébe jusson, de esélye se maradt kitalálni, mivel Jäger a pultra könyökölt, egy az egyben kitakarva engem Mike ködös tekintete elől, és egy teljesen más téma felé terelte a szót. Fogalmam sincs miért. Teljesen úgy viselkedett, mintha féltékeny lenne.

Mivel ezek után már szinte nem is figyelt rám, esetleg néha-néha hátranézett a válla felett, hogy megvagyok-e, a fejem a karjaim közé temettem, és megpróbáltam pihenni. Fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő, de abban biztos voltam, hogy Jasonék már keresnek. Az ehhez kapcsolódó gondolatokat pedig, amik gombócként csikarták a hasam, a legjobb volt alvással csillapítani. Ha ideges voltam valami miatt, mindig lefeküdtem aludni. Vagyis csak próbáltam aludni, mivel nagyon is úgy tűnt, Jägernek hatott az alkohol. Igen jó kedve kerekedett, és mit ne mondjak, hangos volt. Mindig akkor röhögött, vagy kiáltott fel, amikor már majdnem sikerült álomba merülnöm.

Soha életemben nem gondoltam volna, hogy a robotok képesek lerészegedni, vagy hogy egyáltalán vannak barátaik... Az elmúlt hetekben rá kellett jönnöm, hogy ezek a lények már nem igazán robotok, de mégis ijesztő volt belegondolni, hogy felismerik egymást, és emlékeznek a másikra. Ki tudja, Jäger mikor futott össze Mike-val, hiszen katonai, és munkás robotok nem gyakran találkoznak, vagy egyáltalán beszélnek egymással, de ki tudja. Lehet, hogy az apokalipszis beállta óta sok minden változott... Visszagondoltam, milyen is volt békében élni anyuékkal, amikor még nyugodtan hajtottam álomra a fejem, mert nem kellett azon aggódnom, hogy ránk törnek a robotok... Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Anyu, apu, hiányoztok... Vajon mi lehet veletek? Eszembe jutott a nap, amikor ránk törtek a robotok. Hogy csak azért nem vittek el, mert nem néztek be a vécébe... Hogy végigsírtam az éjszakát... Aztán hirtelen beugrott egy elfeledett emlékkép. A napról, amikor majdnem lebuktam, és kicsin múlott, hogy el ne kapjanak. Annak a munkás robotnak köszönhetem a szabadságom.

Felkaptam a fejem. A munkás robot! A nyakam nyújtogatva átnéztem Jäger válla fölött, egyenesen a részeg haverjára. Majdnem lefordultam a székről. Ő volt az! A robot, akivel akkor találkoztam. És felismert... Vagyis részben. Mindegy, jobbnak láttam, ha hallgatok az egészről, és úgy csinálok, mint aki nem ismeri. Ki tudja, még átadna neki Jäger, egy ilyen részeges robottal meg főleg nem akarok egy fedél alá kerülni. Hát, mit ne mondja, a nagy gondolkozások közepette csak még szarabb kedvem lett. Végül keserű szájízzel ugyan, de álomba kényszerítettem magam. Ott, a robotok között, a koszos bárpultra borulva, kapucnival a fejemen, egy részeg foglyaként. 

Végre! Már alig vártam, hogy felrakhassam az új fejezetet! (Már akkor megírtam, amikor az előző részt feltöltöttem, csak nem akartam egymás után kettőt is felrakni.) A következő fejezetet is megírtam már, de csak vasárnap jön.