▪ sasɦa ▪

- Emlékszem... régebben volt egy cégem, egy cég ami egykor a legmagasabbak között volt, de egy balul elsült üzleti model miatt befuccsolt és az az összes alkalmazott pedig felmondott. Nem tudtam ezután fizetni a lakbért, és az utcára kerültem. Az emberek nehezen szerzett pénzét lejmoltam és ahelyett, hogy kajára költöttem volna én drogra költöttem azt. A testemet árultam, pénzért. Embertelennek éreztem magam, és míg nem rég megakartam tudni, hogy ki vagyok, most már kevésbé. Okkal felejtettem el, hogy ki vagyok. Egy áldást kaptam, de én nem éltem vele.

- Én nem mondanám ezt. – Finneas egy pislákoló villanykörte alatt talált rá a könnyekkel teli Sashára. Habár tíz perc sem telt el, de a lábszára tepett olajos volt, ahogyan a blúza is.

- Már nem kell a segítsége Dr., végeztem. 

- Ez csak az első részlete annak, hogy ki vagy. Törött csontokkal feküdtél a Brooke Avenuenál és ez az ember ha rossz dolgokat is tett veled akkor-

- De nem tett rossz dolgokat! Én könyörögtem, hogy tegye meg. Én nem védeni akarom, mert a kés az tényleg egy horribilis dolog és borsodzik a hátam amint belegondolok abba, hogy ez a pasas valaha megérintett engem, de én emlékszek rá Finneas. Igaza van. Amikor a drogokat említette, beugrott... én nem tudom... hogy mit kezdjek az életemmel ezután. Számít-e hogy tudom ki törte el a bordámat, vagy, hogy miért nem emlékeztem ezekre? Nem. Lehet egy vandalizmus közepette rám dobtak egy téglát, vagy elgázoltak amitől bevertem a fejem úgy, hogy nem emlékszek arra se, hogy egy járvány közepén vagyok. 

- Csak, hogy te nem egy vandalizmus áldozata vagy, a tetoválás miatt.

- Ez vagyok akkor? Egy kulcs? Egy nyom? Egy lélektelen valaki aki arra kell, hogy elkapjatok egy őrültet? Segítséget akartam, megkaptam, amit habár már nem gondolok így, de köszönök. Ennyi.

- Ez az őrült megfog ölni. – Finneas szemében látszott, hogy aggódik, és Sasha ezt észrevette.

- Finneas, megtudtam, hogy ki vagyok, ki tudja, ha többet tudok meg, lehet, hogy fordul a kocka, és élvezni fogok élni. Ha így ölnek meg rosszabb, mintsem úgy, hogy tudom hogy egy haszontalan lélek vagyok. Bámulom ezt a nyamvadt olaj pocsolyát és egy kudarcot látok benne.

Finneas ekkor belegondolt. Gyakorlatilag ha nem lenne ez a járványhelyzet, illetve az R incidens akkor az élete ugyanott lenne ahol Sasháé. Az hogy életeket menthet, az, hogy segíthet másokon vissza adta az életkedvét az elmúlt három év során.

- Nem tudod ki vagy.

- Dehogyis nem.

- Csak azt tudod, aki voltál. – Finneas gyengéden megragadta Sasha kezét, aki sírni kezdett, a könnyek elfojtották a hangjait, így nem lehetett érthető szavakat kivenni a szájából. Finneas saját magát látta benne, látta azt amit ő is érzett egykor, úgy érzi nincs kiút, úgy érzi ő a hibás, úgy érzi, hogy nincs célja az életben. - Azt látom, hogy már félsz attól a személytől, és mindent megtennél, hogy elkerüld azt aki voltál. Mindenkinek van egy múltja amire nem szívesen emlékszik vissza az ember.

- Neked? Neked van olyan múltad?

Bár eddig sosem beszélt a családjáról senkinek, úgy érezte Sashánál kivételt kell tennie. A rémálmaiban sem idézi már fel a lánya és a felesége halálát, és az a nap minden tekintetben szörnyűséges volt, így felszínre hozni olyan, mintha sót morzsolna bele abba a sebeibe amit ő maga varrt össze és most egy szikével a lehető legfájdalmasabb módon fel kell nyitnia azt, hogy elvesszen kicsurranó vérének végtelenségig kevert bordó árnyalatában.

- Igen... igen volt. – Finneas mély levegőt vett, mert tudta, hogy a történet előtt lesz utoljára képes természetes tempóban lélegezni, hisz utána feltehetően az emlékekből csurdogáló sötét adrenalin volt ezt nem fogja lehetővé tenni. - Nem egész négy éve, egy szerdai napon... elvesztettem a lányomat és a feleségemet, egy autóbalesetben. A feleségem Laura és a lányom az Emily névre hallgatott. Emily egy tünemény volt, már attól köszönetet mondtam az életnek, hogy a szemébe pillanthattam minden reggel amikor reggelit csináltam neki. Őt is érdekelte az orvostudomány egy kicsit, hisz a plüss sárkányát Sárki-t nap, mint nap megvizsgálta a sztetoszkóppal és azt kérdezte tőlem, hogy "Apu mi a baja Sárkinak? Nem érzi jól magát!" én pedig megvizsgáltam, olyanokat mondtam, hogy "Túl sok fagyit evett, biztos kialudt a tűz a pocakjában" meg stb kis játékos dolgokat amikre ő elmosolyodott. Sárki egy védelmező volt a szemében, minden gyereknek van egy ilyen kis képzeletbeli mucusa amit kedvére szokott ölelni, de Emilynek ez másmilyen volt, mivel azt mondtam, hogyha közel öleli magához akkor én mindig tudni fogom, hogy szüksége lesz rám és jönni fogok én és kimentem őket a bajból...

Finneas sebei ekkor felszakadtak a szívében amikor az akkor szemébe égett utolsó jelentkép Emilyről előkerült a szürkememóriájából. Nem tudta egyben kimondani a szavakat, így dadogott és közben könnyek folytak le szinkronban Sasháéval a földre.

- Emily... a halála... n-napján... magához. – Vett egy szakadozottabb levegőt. - ölelte. Biztosan... félt. Biztosan, fájt neki... biztosan... én... nem tudom. Csak azt tudom, hogy magához ölelte... és míg én nem tudtam, hogy ő haldoklik, ő azt várta, hogy Apu majd jön, és kimenekíti őt és Sárkit, és nem kell tovább fájdalmat éreznie. Meg volt szentül győződve róla, hogy én ott leszek... hogy majd minden rendben lesz... a holtestét látni rosszabb volt, mint bármi amivel valaha dolgom volt. Emily jobb szemét egy szilánk szúrta keresztül, ami a szélvédőből törhetett le. Az egyik bokájából kikandikált a csont és... a legrosszabb az egészben az, hogyha ott lettem volna akkor se tudtam volna megmenteni őt. Kritikus volt az állapota mivel, a gyomrából egy a szeméhez hasonló szilánk állt ki, ami elszakította az aortának egy főbb részét.

- A feleséged is aznap halt meg? – Sasha Finneasre nézett aki ezután az emlékkép után csak bólintott.

- Vele egy időben. A nagymamáékhoz tartottak... Laura talán a legfontosabb személy volt az életemben. Nem csak azért mert neki köszönhettem Emilyt hanem mert mindig ott volt velem, mindenben támogatott, egyszer sem veszekedett velem, és mindig csodálta a munkámat. Gyönyörű volt, tehetségesen festett, és isteni lekvárokat főzött, amit az anyukája tanított gyerekkorában. A megismerkedésünk is ehhez köthető amikor egy boltnál ingyen kóstolókat osztogatott ő és az anyukája egy mandarin-chia lekvárból. Én pedig megvettem a teljes rekeszt. – Nevetett fel a könnyekből. - Talán én vagyok az egyetlen aki egy lekvárral szedett fel valakit, de megtörtént, és ha csak egy kis időre is én mindenért hálás vagyok amit tőle kaptam. Épp ezért egyszerre elveszíteni azokat a személyeket akiket mindennél jobban óvtam ahhoz vezetett engem, hogy magamat okoljam mindenért, a munkába temetkezzek és ha nem lett volna elég... azon a napon meg is öltem valakit.

- Mi... Mi történt? – Kérdezte Sasha.

- Egy kislány volt. A halál hír hallatára a földig ittam magamat, engem pedig mint legjobb orvost behívtak a munkahelyre, mondták hogy komoly az ügy. Egy Rodriguez nevű spanyol származású férfi állt előttem amikor ajtót nyitottam, és ő elmondta, hogy kontinents szelt át azért, hogy meggyógyítsam a lányát aki egy epilepsziás roham valami újfajta változatát produkálta. Gyakorlatilag a grand mal erősebb változatát. Az epilepsziás rohamok sokszor gyorsan mozgó, felvillanó, vibráló fényekre alakulnak ki, viszont a kislány esetében más volt a helyzet. Ő... ha elment előtte egy autó is rohamot volt képes kapni, mert túl gyorsan mozgott számára. Már akkor is találkoztam egy-két hasonló esettel, de ő ténylegesen durva volt, viszont túlságosan is illuminált állapotban voltam ahhoz, hogy segítsek rajta. Meghalt. Nem emlékeztem, hogy mi történt abban a teremben amíg a főnököm meg nem mutatta nekem a kamera felvételt. Pár másodpercig kutakodok a hozzám közelebbi éjjeliszekrényben amikor kihúzok egy üveg Jack Danielst és elkezdem vedelni magam. Az alkohol amikor beüt akkor a felvételen csak annyi látszik, hogy a kislány rohamot kap a hordágyban én pedig az italtól... kinevetem őt. Én... ekkor undorodni kezdtem magamtól... depresszióba estem. Egy ember aki azért utazott idáig, hogy megöljem a lányát az első nap amint behozza... ami ezután pedig még jobban megtört az-az, hogy szembesítenem kellett vele. Remegett a hangom, amikor kimondtam életem legnagyobb és legundorítóbb hazugságát. "Minden tőlünk telhetőt megtettem, de nem tudtam megmenteni a lányát." A kamera felvételeket pedig a kórház törölte, és végleg elfeledteték az ott dolgozókkal.

- Hogy fogadta a fickó?

- Bár megtört, de hálás volt, mert úgy gondolta, hogy ha a legjobb orvos akit a világ minden tájáról elismernek sem tudta megmenteni akkor biztos hogy én mindent megtettem... még egy altatódalt is felidézett aznap, amit minden este elszavalt a kislányának lefekvés előtt és én csak mihamarabb leakartam vezényelni az egészet, mert nem tudtam a szemébe nézni... képtelen voltam rá. – Finneas izzadni kezdett. - Jézusom... Sasha... Ha tudta volna, én... 

-  Finneas, nem te vagy a hibás. – Fordult a kocka, kissé deja vuként érződött amint meghallotta Sasha szájából ezt a mondatot. - Behívtak amikor meghalt az egész családod, bármi gond van csak veled akarják megoldani, a többi orvos meg csak eszköz adagolóként van a kórházban szinte. A legjobb orvosnak neveznek, azt hiszik valami szuperhős vagy, pedig csak annyit csináltál, hogy bemagoltál minden orvostudományi cikket az egyetemen feltehetőleg.

- Ezért halt meg Laura és Emily is... mert én valójában ilyen tettekre vagyok képes... ezután tudod mit csináltam? Nem tudtam kifeküdni, elfogadni, hogy én ezt tettem, nem tudtam elfogadni, hogy miattam halt meg a feleségem és a lányom és egyenest fegyvert fogtam és elmentem ahhoz az emberhez aki az autóbalesetet okozta... csak még szörnyűbb emberré tett Sasha... láttam azt, hogy ez a férfi egy szerető családban él, hívő volt, és pénzt ajánlott, mondván hogy őszintén sajnálja és, hogy imádkozik Istenhez, hogy ők a mennyországba kerüljenek és nem hiszek ezekben Sasha, mármint Istenben, meg az ilyen jelenségekben, de akkor én azt éreztem, hogy valaki figyel engem... valaki nem akarja, hogy én bántsak egy ártatlan embert, mert nem szándékosan ment nekik egy teherautóval...  és láttam ahogy ő pontosan olyan családban él mint én éltem, és én lennék az aki ennek az ellentétjét okoznám. Megölném az apát és a feleség meg a gyerek maradna életben helyette. Eldobtam a fegyvert, és a fickó magához ölelt. Néma csendben ott álltam teljesen védtelenül sírva egy idős férfi vállán, ezért beletemettem magam a munkába. Életeket akartam menteni. Méginkább mint az elmúlt 16 évben. Az adott nekem mentsvárat. Az adott nekem kiutat a depresszióból, az adta nekem vissza az egyetlen célt amíg a CPECD fel nem idéztette velem, milyen érzés embert ölni, de ekkor már a saját kezem által kellett megtennem.

Sasha sokban volt, Finneasből egy lelketlen burok lett, pontosan az lett amivé vált csak ezt eddig rajta kívűl Sasha tudta. Egy felnyitott seb volt valójában ez az orvos, aki mindenkin segített ahol tudott, több traumán ment keresztül mint a legtöbb ember és Sasha az elitélés helyett becsülte ezt az embert. Habár megtörte ez az egész észrevette azt, hogy milyen ember volt korábban ő. Amikor beszélt Emilyről, Lauráról úgy mosolygott mintha a lelke 360°-os fordulatot vett volna. Visszahozta az eredeti énjét pár másodpercre és az összes rossz ellenére ezen kattogott az agya leginkább a lánynak. Magán nem tudott segíteni, ezért másokon segített, de Sasha képtelen volt így látni őt. A felszínre akarta hozni azt a Finneast akit a saját múltja felemésztett legbelül. Senkinek sem beszélt erről a múltról eddig, és csak azért, hogy egy vadidegen amnéziás lányt kiragadjon a depresszióból feltálalta a teljes múltját neki, csak azért, hogy segítsen egy emberen és ne érezze magát egyedül. Finneast számára nem a tettei, hanem az tette a legjobb orvossá a szemében, hogy ő imádott életeket menteni. Két megtört, céltalan lélek ekkor egymásra talált és ahogy a könnyeik forrásai, úgy az ajkaik is keresztezték egymás útját. Ez a csók egyikük számára sem érződött szerelmi csóknak, de egy valamit biztosan jelentett, mentsvárat énjük legrosszabb oldalától.