▪ sasɦa ▪
17 óʀáʋaʟ ҡօʀáɮɮaռ

Az aszfalton tért magához egy barnáshajú gesztenyebarna szemű lány és egy hatalmas sóhajtás hagyta el a mellkasát. Homályként látta az utcát, és egy jó darabig élesedni sem kezdett el a kép. Ki volt száradva, és ha valaha úgy érezné bárki is, hogy az oxigénnek, ami a szervezetébe jut nincs semmi pozitív hatása a tüdejére, az ő volt. Emlékezni elsőnek nem próbált meg, sőt mi több jelenleg olyan mintha hiába nyitotta volna fel a szemét ő aludt volna. Nem ismerte fel ezt az utcát, azt se hogy melyik város ez egyáltalán. Valami rémlett neki, de úgy összességében az egyedüli dolog amihez kötődött az a karján szereplő R17-es tetoválás. Ez a jelzés sem volt ismerős neki, még is tudta a tetoválás szó jelentését, és a szavak jelentését is. Ha magára tetováltatta fontosnak kellett lennie. Talán a 17 azt jelentette hány éves, az R meg talán a neve kezdőbetűje. Nem. Emlékezett a nevére. Sasha. Nincs vezetéknév, és az sem rémlett neki, hogy kapott-e valaha valakitől valamilyen becenevet, különben is ki tetováltatná saját magára a nevét? Az R17 mást jelentett, de a nyelve hegyére se kalandozott el a válasz, hogy mit. Fel akart tápázkodni, de vissza zuhant a hideg betonra, egy deréktáji fájdalommal. Valaki leszúrhatta, vagy bele rúghatott az oldalába, eltörhetett pár bordája is, ergo képtelen volt mozogni. Egy fekete autó haladt el mellette. Kiabálnom kell...
Gondolta Sasha, de ez az ötlet a megvalósítástól elég távol állt, mivel a gondolatait se tudta érthetően a fejében elszavalni azonnal belebotlott egy-egy szótagba. Integetni próbált, de az utca már üres volt, úgy nézett ki hogy a fekete autó volt az egyetlen ami erre jött, és ez az egyetlen lehetősége is már valószínűleg két kanyarral odébb van, így ha képes lenne kiabálni se hallanák meg. Muszáj volt mozognia, találni egy kórházat vagy egy rendőrőrsöt, hogy segítséget vagy útbaigazítást kérjen. El kellett döntenie, hogy melyik a fontosabb. Napokig nem ehetett vagy ihatott, gondolkodni sem tudott így a kórház volt volna a célszerűbb, de a rendőrség hívhat hozzá egy mentőt bármelyik pillanatban így kettő legyet csaphat egy csapásra. Lelkileg meg volt viselve, képtelen lenne kábítószerek ellenére is egy hordágyon feküdni annyival a fejében, hogy a neve Sasha és nem tudja vannak-e gyerekei, mit dolgozik, hova valósi, mikor van a születésnapja, vagy hogy bármelyik hozzá tartozozójának van-e neve. A zsebei üresek voltak, így telefont se tudott használni. Látszólag huszonöt méterre volt tőle egy telefonbódé, ha addig elvánszorog akkor felhívhatja a rendőrséget. A lába mintha eltört volna, jajgatni sem bírt, de nyöszörgések kijutottak a torkán, vér fojt az orrából és szédelgett is. Elvesztette az egyensúlyát, de a lézengésnek számára nem volt helye így kúszott inkább, mivel tudta hogyha a sétálást még egyszer megpróbálja akkor betörik a koponyája mert olyan szinten csapódik a betonnak mintha leugrott volna egy felhőkarcolóról. Körmeivel húzta magát az aszfalton azt pedig fel festette az alvadt vérével ami a lábából csöpögött.
Fáj. Fáj. Kibaszottul fáj.
Elérte a bódét, de egy bő tíz percig csak szuszogott mielőtt leütötte a kagylót az ezüst foganytúkról és tárcsázta a rendőrség számát.

- Igen, tessék? Rendőrség! - Egy rekedtes hangú öreg nő szólt bele a vonalba.

- A nevem Sasha. Megsebesültem...

- Megtámadták?

- Nem tudom. Vérzik a lábam, az orrom, a nyakam és szerintem eltört a lábfejem valamint a mellkasomban talán az egyik bordám is.

- Hölgyem, küldhetek egy mentőt önért, de ez a rendőrség száma. Miért ezt hívta?

- Úgy érzem nem vagyok biztonságban, bedrogozhattak vagy valami, mert a nevemen kívűl nem emlékszek semmire sem. A földön hevertem, nem rég tértem magamhoz és fáj mindenem, éhes vagyok, és kibaszottul szomjas... – Sasha mentálisan leépült, miközben az öreg hölggyel beszélt. Próbált gondolkozni, hogy mi mást mondhatna még a vonalba, de semmi sem jutott az eszébe.

A telefon másik felén papírzörejeket hallott, meg egérkattingatásokat. Valószínűleg nem akarták tőle megkérdezni, hogy helyileg hol van mert tudták, hogy nem tudna rá válaszolni. Bemérték a hívást és a nő egy határozott hangszinttel jelezte, hogy a mentők úton vannak felé, kérte hogy várjon ugyanott. Sasha a sírás közepette könyörgött, hogy ne tegyék le a kagylót, de sajnos képtelenek voltak ellenkezőleg tenni.

•••

Infúziók, EKG gépek furakodtak a mellkasára, és a bőre alá. Rá látott a kulcscsontjára és apróbb vágásokat pillantott meg. Az orvosok megpillantották a tetoválását is. Jól tudták, hogy ez mit jelent. A lányra szegezték a tekintetüket úgy minthogyha elakarták volna rabolni őt ahelyett hogy megmentsék.

- Honnan van az? - Kérdezte az egyik orvos, a névjegykártyáján a "Dr. Frederic" volt leolvasható és valami szlovák eredetű családnév amit ki nem tudott volna ejteni, legalábbis nem ezzel az elmével ami túl kába volt bármilyen megerőltetéshez is.

- Nem tudom.

- Nézze ha azt akarja hogy megmentsük az életét akkor tudnom kell, hogy honnan van a tetoválás.

- Nem tudom.

- Ne hazudj te ribanc! – Dr. Frederic majdhogynem egy szikét rántott elő és szorított a torkához. Sasha nem tudta, hogy most sírjon, az életéért könyörögjön, vagy szimplán csak feladja úgy, hogy sosem tudja meg a halála okát.

Dr. Fredericet kettő másik orvos vonszolta el a mentő autó maradék három méterébe, hogy beszéljenek vele. Sasha csak a kulcsszavakat tudta kiemelni a beszélgetésből. R. Gyilkos. Olyan, mint ő. Meghalunk. Féreg. Vér.
Meg akart szólalni, de tudta, hogy rossz ötlet. Az orvos újra bekattan és emiatt az életébe kerülhet az ha most csevegni akarna valamelyikükkel.

- Én nem vagyok gyilkos. Ha az lennék én nem törtem volna el a lábamat, a bordámat, vagy vagdostam volna szanaszéjjel a testemet. Nem tudom mi köze van a tetováláshoz annak akiről beszélnek, de ezzel ébredtem. Nem emlékszem hogy került rám, ha egy gyilkos tetoválta rám akkor amint eszembe jut bármi is róla elmondom, becsszó. – Mosolygott Sasha az ecetszagú szájlehelletével, de Dr. Frederic továbbra sem. - Ha akarja rám tehetnek a műtét után egy hazugságvizsgálót is leszarom, én nem emlékszek semmire. – Egy hosszas szemkontaktus után elkezdték az operációt, és elaltatták. Álmodni kezdett.

Látott valami vandalizmust, megdobálják őt kővel, betörnek az előtte lévő üzletekbe, minden lángol, mindenki lángol, de egyetlen egy tűzoltó nincs a helyszínen. Valaki megerőszakolja őt. Nem érez fájdalmat, de jajgat. Sír, és üvölt, hogy eresszék el. Mosolyognak rá, minthogyha a lottóötöst nyerték volna meg. Az álom nem utalt rá, hogy szűz lett volna vagy sem, de a sírásból ítélve ő utálta, hogy pár idegen az aki megfosztja őt ettől. Miért? Mit tettem? Hol vagyok? Ezen gondolkodott. Kívűlről látta ahogy az ártatlan szemérem részét bemocskolták, nem tisztelték a testét, egy kicsit sem. Kurvának, meg satöbbi becenévnek használt szitokszóval illették őt. Az álom pedig azzal ért véget, hogy egyszerűen ott hagyják. Ott hagytak egy lányt aki a saját vizeletében, vérében fetrengett idegenek által megerőszakolva. A fájdalomtól ekkor már azt sem érezte, hogy egy pengével a kulcscsontjába vésnek valami üzenetet. Egy üzenet lenne amit vágásoknak vélt az előbb? Meglehet. Nem tudott semmit sem kiolvasni.

- Ne mozogj már annyit, te rohadt kis pöcs! – Megütötték és lekötözték a lábát, az előbbi rémálom pedig folytatódott egy véget nem érő hullámvasút képében.

Felriadt. Levegőért kapkodott, és egy öreg nő ébreszgette, feltehetően ugyanaz akivel a telefonon beszélt pár órája. A vállára hajtotta a fejét és sírt. Bömbölt, és elvesztette a lelki világát. Eddig élni akart, most már meg akart halni. Undorodott az élettől, és hogy egy oxigént szívott azokkal akik ezt tették vele.

- A nevem Hailey. – Mosolygott, de Sasha nem viszonozta.

- Sasha.

- Tudsz valamit a neveden kívűl azóta? – A nő folytatta a mosolygást.

- Nem. – Hazudott, ekkor bánta meg hogy felvetette a hazugságvizsgáló ötletét, mert lehet, hogy Hailey rá fogja aggatni. - Sajnálom, de most nem tudok beszélni... egyszerűen nem megy... – A nő egy takaróval takarta be és egy újabb mosollyal ölelte meg. Sasha szomorúnak érezte magát, olyan mintha hirtelen az anyjának az ölelését érezte volna. - Mi van a tetoválással? Azt mondták gyilkos vagyok, de én nem... én nem emlékszek semmire, de biztos vagyok benne, hogy senkit sem öltem meg, senkinek se ártottam, nem tudok semmit erről a kurva tetoválásról...

- Sasha nyugodj meg. Hagyd a kérdéseket, rendben?

- Nem tudok megnyugodni... nem tudom ki vagyok, most már abban sem vagyok biztos, hogy mi vagyok... miért emlékszem a nevemre és semmi másra? Ennek nincs semmi értelme... nem jut eszembe semmi sem még a nevemmel kapcsolatban sem, csak annyi, hogy Sasha.

- A neved jelentése azt hiszem, hogy... védelmező. Ez segít? – Hailey kedvesen próbált segíteni, ápolónőnek tűnt a segítsége, de valójában egy rendőrasszisztensként dolgozott.

- Talán... – Sasha is intett egy félmosollyal.

- Felfogok hívni valakit és ő talán minden kérdésedre válaszolhat. – Hailey ekkor a telefont Sasha füléhez emelte. - Beszélhetsz!

ʄɨռռɛas

A tolóajtót a könyökével belökve pillantotta meg egy acél lábú széken Sasha-t, egyből tudta, hogy ő az, mert az a megszeppent hang amit az imént hallott a telefonban egy a külsejére illő leírás lett. Fél szemmel rá nézett, de a tekintetét azon nyomban a földre szegezte vissza. Szomorú látvány volt valakit ilyen állapotban látni, Finneas meg volt győződve arról, hogy egy ilyen megtört lánnyal nem lesz képes szemkontaktust folytatni, mert azok a szemek fájdalmat árasztottak magukból. Végül Hailey egy széket húzott elő a sarokból és Finneas leült Sasha elé. Nem tudta, hogy mosolyogjon-e vagy sem, mert szerinte a lánynak a beszélgetéshez sem volt valami túl sok kedve, csak azért teszi mert talán esélyt kaphat emlékezni.

- Izé... Dr. Frederic szeretné ha úgy beszélgetnénk egymással, hogy hazugságvizsgáló alá vetünk téged. Benne vagy?

- Sajnálom, de nem... tudom mit mondtam, de jelenleg azt sem tudom, hogy amit igaznak gondolok az tényleg az igazság-e, ha hazugság akkor meg tényleg az-e és nem akarom, hogy egy hazugságvizsgáló megkérdőjelezzen ebben. – felelte Sasha, úgy mint aki nem biztos abban, hogy egyáltalán nemet mondhat erre.

- Rendben, egyenlőre annyit ígérhetek, hogy megnézzük hazugságvizsgáló nélkül, aztán meg látjuk mi lesz, oké? – Mosolygott rá, de Sasha nem illetett viszonozni azt, csak lassan bólintott és az a bólintás is olyan volt, mintha csak egy centire hajtotta volna le a fejét. - Kezdjük egy egyszerű kérdéssel Sasha, hol ébredtél fel?

- Egy... utcán. Nem tudom mi volt az utca neve, de elvileg be mérték a telefonomat.

- Brooke Avenue. – Felelte Hailey. - Belső vérzései voltak, és szerencsére a bordája csak megzúzódott így sokkal könnyebb dolgunk volt. A lába az ami garantáltan eltört, ezért sínbe kellett tennünk.

- Rendben – Kezdte folytatni Finneas - Mi az első emléked? Legrégebbi ami eszedbe jut.

- Egy utcán vagyok és... – Csönd, és a hangja készült beleremegni a csend apró zörejeibe, Finneas egy pár percig megadta neki a csendel járó teret, de úgy érezte Sasha is, hogyha nem szólal meg valaki akkor a gondolatai fognak, viszont akkor már könnyek formájában.

- Szóval a Brooke Avenue-n kívűl nincs más emléked?

- Én nem arról beszélek... volt egy utca ahol... valaki megerőszakolt. Nem tudom ki az, de az álmomban előjött egy kép... és olyan valóságosnak tűnt, hogy emléknek tűnt.

- Láttál valamit az álmodban? Cégnév, vagy valami ami segíthetne, hogy tudjuk ez a hely a valóságban hol is létezik?

- Egy aluljáró volt talán... láttam valami vandalizmust akik betörtek valami üzletbe. Az üzlet valami Rose... Rosey valami volt.

- Nem rémlik. Esetleg a fickót körül tudod írni, hogy hogyan nézett ki?

- Nem rémlik semmi csak az, hogy a szemöldökén volt két piercing. Körülbelül 1.70 magas lehetett, jó testsúlyban lévő férfi. Ennyi van meg...

- Biztos tudod, hogy ez kevés információ. – Felelte Finneas akinek bármilyen gyorsan is forogtak a fogaskerekei az agyában semmire se tudott még tippelni se. - A tetoválás, honnan van?

- Annyit tudok, hogy valami gyilkosnak tekint tőle Dr. Frederic. Igaza van?

- Inkább azt mondanám, hogy magának meg kellett volna halnia hogyha ilyen jelzés van a karján. Ez amit viselsz egy gyilkossági sorozatnak a tagja. Mindenki aki meghal egy ilyen jelzés hagyja el a karját, értelemszerűen a szám más, de R16 nincs. R15 sincs, és ez egészen 12-ig folytatódik, hiszen az utolsó amit megtaláltunk az-az R12. – Finneas le rakott elé pár aktát, ezek gyakorlatilag az összes halálesetet leírták részletezve, tünetekkel együtt. Ezek bár bizalmas információk egy civil számára, de aligha biztosak voltak benne, hogy Sasha sokáig nem marad az élők sorában az R17-es tetoválás miatt. Figyelte, ahogy a lány követi a szemével a sorokat és tüzetesen megnézi a képek minden szegletét és a pupillája egyre inkább össze szűkült, de nem azért mert eszébe jutott valami, hanem mert egyre inkább nem értett semmit. Össze zavarta, félt, és tragédiaként érintették ezek az akták, szerencsére a szék helybe tartotta a pozícióját így nem ájult el, vagy valami hasonló.

- Jézusom... én nem tudom... nézze komolyan mondom, hogy nem emlékszek semmire vagy senkire akik itt vannak felsorolva. Hallani sem hallottam az esetről.

- Semmi baj. Manapság az emberek nem néznek TV-t amúgy sem.

- Én a járványról sem tudok, azt sem tudom mi az, hogy CPECD, hogy őszinte legyek. Mióta tart ez?

- Lassan... két éve. – Lepődött meg Finneas. Ez volt az első alkalom, hogy valaki olyannal beszélt aki ne hallotta volna azt, hogy létezik ez a járvány, naponta tízezren halnak meg benne szerte a világon, így ez még ahhoz is eljutott aki eddig egy kő alatt élte az életét, de ezek szerint még sem, vagy pedig annyira kiesett valahogyan Sasha emlékezete, hogy azt se tudja milyen évet írunk. - Komolyan nem hallottál semmiről? – Hagyta el a magázódást - A járvány, a krízishelyzet? Semmi sem rémlik? Mi az utolsó emléked a történelmünkről?

- Hát sosem voltam az a történelem zseni, de tudom, hogy 2040-ben bevezették az egyetemeken a katonai kíséreteket. Ez botrányt váltott ki az emberekben így a diáktársaságból sokan voltak akik megtámadták a katonaságot emiatt, így az egyikük elsütötte a fegyverét. Vak töltények voltak a fegyverekben, így túlélte, de azok akik jónak találták az ötletet is tüntetni kezdtek, hogy vaktöltényekkel hogyan lehetne bárkit is megmenteni? Így ezt egy évvel később elvetették, és az egyetemeken a diákoknak le kellett adni a cuccukat minden nap és azt egy fémdetektor átvizsgálta majd csak utána vehették el.

- 2041-ben kezdődött el ez a járvány. – Mondta Finneas. - Nem rémlik?

- Nem. – Felelte Sasha, majd hozzátette: - Egy kicsit sem.

- Világháborúk?

- Ugye, nem volt harmadik? – Sasha a zsebében lassan összekulcsolta a mutató és középső ujját, reménykedve, hogy nem maradt ki egy ilyen kulcsfontosságú esemény az életéből.

- Nem volt harmadik. Volt egy terrortámadás, de újabb világháború, ha lesz még nem történt meg.

- Azt hiszem az is meg van, Sydney igaz? – Finneas bólintására várt amit nem sokkal később meg is kapott. A történelemmel láthatólag tisztában volt, még se emlékszik a világjárványra, sem a gyilkosságokra, egy mukkot sem hallott és talán ez jobban aggasztotta, mint az hogy tudja, hogy ő kicsoda valójában. - Lehetséges, hogy ezek a férgek... amnéziát okozzanak?

Finneas egy jegyzettömböt húzott elő és kattintott egyet a tollával, lejegyzett valamit és a köpenyén lévő kis zsebbe helyezte át. A jegyzettömb lehetséges CPECD tüneteket tartalmazott és az agy ami ergo, egy tudattára volt minden létező embernek most már a férgeknek is a tudattára volt. Információt tudnak gyűjteni az emberekről és bármit felhasználhatnak és tünetekké alakíthatják át, így a nulla százalék esély minden lehetséges tünetet legalább egyre fel emelt, de sajnos ugyanannyi volt az esély a száz százalékos eshetőségre is. Finneas ezúttal nem bólintott olyan határozottan mint Sasha háborús kérdésénél. Nem akarta átvizsgálni Sasha agyát, nem akart kárt okozni egy élő emberben, de lehetséges az, hogy teljesen ép elméjűként gondolkodik több ezer féreggel a koponyáján belül. Ezt persze, hogy a lányt ne félemlítse meg, mint információt nem említette meg.

- Ahol magadhoz tértél utca, ismerős volt?

- Talán? Ez a legtöbb információ amit adhatok. Sajnos nem hiszem, hogy voltam ott korábban, de amikor a kezembe vettem a telefonkagylót a bódéban akkor valami mintha deja vuként de bennem motoszkált volna.

- Korábban... már hívtál rajta valakit?

- Talán. – Ugyanaz a válasz, méginkább ugyanazzal a hangnemmel hangzott el. Sasha láthatólag egyre frusztráltabbá vált a kérdésektől, de örült, hogy Finneas ezt látta és nem kérdezősködött többet. Elrakta a jegyzettömbét, és felállt Sasha székétől. - Várjon! Ne hagyjon itt... kérem... maga az egyetlen aki információkkal tudott szolgálni eddig, és ha ezek visszataszító információk is, de többet tudok, mint korábban... meg fogok halni? Mikor? Hogyan? Miért? Ismeri aki ezt rám varratta? Miért varratta ezt rám?

- Nézd, annyit tudok amennyit te Sasha.

- Hazugság, itt vannak az akták! Láttam, most adta ide nekem!

- Az minden. Nem tudjuk ki ez az R, vagy, hogy mit akar. Láttuk már, de minden alkalommal vagy egy maszkot viselt, vagy pedig ahogy az aktában is olvashatta az agyát manipulálta egy civilnek, hogy kiadja magát R-nek. A halál minden embernél más volt, mármint időpontokban eltérőek voltak, de nem tudjuk mitől függ valakinek a halála. Minden áldozat máshogy halt meg. A miértjére tudnánk a választ, de a te esetedben Sasha nem áll össze a kép. Nagy segítség lenne, ha többet tudnál a múltadról, de láthatólag nem a hülyét tetteted, és tényleg semmire sem emlékszel. Ez eleve fura, és ilyen információkkal nehéz bármit kezdeni. Jelenleg azon leszünk, hogy rá keressünk erre a Rosey nevű cégre ami nem hiszem, hogy nehéz lesz, tekintve, hogy csak Washingtonban kell mozognunk, ami bár nagy hely, de lehetne rosszabb, mondjuk egész Amerika.

- Reménykedek benne, hogy az álom amit láttam nem Ausztráliában játszódott. – Mosolygott szarkasztikusan.

- Hát, még mi. – Viszonozta a szarkasztikus hozzáállást Finneas és azzal az őrs közepén lévő tárgyaló teremben elhelyezett számítógéphez vette az irányt.

•••

sasɦa

Sasha a hevesen kattogó mechanikus billentyűzetet volt képes kivenni egyedül, még úgyis, hogy a tárgyaló terem olyan négy méterre volt tőle. Talán a fél fülére is kezdte elveszíteni a hallását, amit a válasznélküli tudata hagyott hátra büntetésképp. Az előtte lévő falat, faliórát, illetve festményeket bámulta reménykedve abban, hogy majd beugrik valami. Netán, hogy régebben az őrsön feljelentést tett, vagy még azon is képes volt elmerengeni, hogy ő korábban rendőrasszisztensként dolgozott itt, de a legapróbb deja vu sem akarta kapargatni éles körmével a tudatalattiját, így csak annyit tudott tenni, hogy a kényelmetlen bőrkanapén várt és doboló mozdulatokat hangoztatott a cipőjével. Próbálta előhívni az álmaiból a helyet azzal, hogy lehunyja a szemét és erősen gondol rá, de az álom se nem elevenedett fel benne, se nem folytatódott, ez pedig egyre inkább frusztráltá tette. Ki az a Sasha, ki vagyok én? Gondolta. Olyan volt mint egy üreges lelketlen test. Abban a pillanatban, amikor elveszíted az emlékeidet aggódsz azon, hogy nem akarod visszakapni azt. Lehet tragikus, lehet okkal felejtetted el, és attól a ponttól bármerre elmehet a képzeleted. Sasha arra gondolt, hogy az előző életében boldog volt, és egy szeretett család gondozta őt gyerekkorától, ez a számára kialakított tévhit még ha nem is volt igaz, nyugtatta elméjét.

A tárgyalóterem kilincse ahogy lenyomódott egyből oda kapta a fejét. A fáradt, száraz hangját nem mutatta meg, a szemével egyértelműen feltette a kérdéseket.

- Sajnálom, de úgy tűnik nincs semmiféle Rosey cég Washingtonban.

- Baromság. – Állt fel a kanapéról Sasha, és egy másodpercre majdnem elveszítette az egyensúlyát is. - Emlékszem rá. Ez az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok!

- Hát akkor rosszul emlékszel, végtére is ez egy álom. Talán más volt a cégneve, talán a cégér egy rózsa volt, de nem Rosey vagy Rosey's volt a neve, így sajnálom, de nem tehetek többet érted. – Felelte Finneas.

- Ott kell lennie! Én tudom. Ez a neve.

- Oké, akkor mit akarsz Sasha mit tegyek? Amerika egész cégét kutassam fel? Én elhiszem, hogy mennyire nehéz neked ez, bele sem merek gondolni, hogy mennyire, de talán valami más emléken kellene, hogy elindulj ami lehet, hogy most még nincs meg bennem.

- Brooke Avenue. Nincs... Nincs valami cég körülötte? Akármi...

- Azt is megnéztük, de nincs semmi nagyon hoteleken kívűl.

- Ujjlenyomatok? Rajtam? Valaki másé?

- Az volt az első amit a műtét kezdete előtt megnéztek. Az altatásod után, semmi.

Sasha a földre rogyott. Sírt, nem is érdekelte már, hogy megtörtnek látszik vagy sem, hisz tudta mindenki eleve annak látja, még saját magát is megtörtnek tartotta. Nem emlékezett semmire, ráadásul még a dátumot sem kaphatta meg amelyik nap esetleg az életét vesztené el. Lehet, hogy a létezésének az oka már nem volt több, pusztán szenvedésnél.

- Ki mehetek a mosdóba? – Sasha nem várta meg a választ, a kérdést is hülyeségnek gondolta feltenni, azonnal benyitott a női WCbe és magára zárta az ajtót.

A tükörbe nézett. Most először látta az arcát, a szeme színét, a haját és a vágásokat a nyakán. "R.W". Nem jutott eszébe semmi róla, de az a rohadék karcolta belé ezt a monogrammnak tűnő, számára valószínűleg Mona Lisa másolatként megnyílvánuló két betűt. Megérintette. Legalább több hetes lehet a seb, de még mindig szúró fájdalom járta át ha tapogatta a var környékét. Mérges lett. Bele akart volna ütni a tükörbe, vagy kitépni szálastúl a haját. Megszabadulni a testétől, amit elkívánt felejteni a világ amióta kinyitotta a szemét. A Rosey cég nevén gondolkodott, annak variációin, de semmi amíg eszébe nem jutott az aluljáró. Ez az első élénk emlékfoszlány amit megtudott ragadni az elmúlt 20 órából. Az aluljáró neve. Hoffman St. Kivágta az ajtót és egyből közölte az úticélját Finneassel, ám hiába az információ morzsa nem tűnt boldognak, mert tudta, hogy a szemébe kell néznie annak a fickónak aki horribilis dolgokat művelt vele. Talán ő lesz R, talán Sasha lesz az aki megoldja ezt az ügyet egyszer és mindenkorra, talán válaszokat kaphat és minél tovább gondolkodott annál inkább eltűntek a kétségei a csalódásról.

A kocsiban is csak a másodperceket számolta, sosem tűnt el fél óra ilyen gyorsan a szeme előtt, de meglehet, hogy azért mert egyáltalán nem emlékezett arra, hogy mikor ült végig fél órát egy autóban, még a mentő sem ugrott az eszébe hirtelen.

- Ez lesz az? – Kérdezte Finneas.

Sasha végigmérte a Rosey feliratokra hasonlító cégéreket, de semmi sem volt ami a közelébe ért volna. Egy lepukkant sikátor volt, mintsem egy aluljáró, mindent szét dobáltak kővel, Finneas mögötte a Hudsonnal látott vandalizmusról fantáziált, úgy vélte hogy ez a sikátor ugyanannak a vandalizmusnak az eredménye. Sasha megállt, ugyanúgy Finneas is és jobbra megpillantottak egy "Roses" nevű Motelt. Ez lesz az. Sasha mély levegőt vett és kopogott. Pár másodpercre azon gondolkodott, hogy a körmét rágja, de mire elkezdhette volna az ajtó egy tompa nyikorgással kitárult előtte. Olyan rég hallott már ilyen éles hangot, hogy a feje is megfájdult tőle.

- Jónapot, Dr. Finneas Hazben vagyok, és szeretnék feltenni magának egy-két kérdést.

- Kérdést? Már meg ne haragudjon doktor úr, de maga mögött ott ég egy kibebaszott villanyoszlop és maga kérdéseket akar feltenni egy vad idegennek? – A férfi egy izmos, jó testalkatú borostás személy volt akinek az arcáról tökéletesen le lehetett olvasni azt, hogy korábban háborúban szolgált, ezt egy beforrasztott heg erősítette meg ami cégérként világott az ajkai és az orra között.

- Nekem meg lehet, hogy vadidegen, de van itt egy lány aki elvileg ismeri önt, és ha ez kölcsönös akkor sokat segíthet egy nyomozásban.

- Nyomozás? Eléggé kétoldalú ez az orvos szakma, nem de? – Ekkor a férfi egy másfél másodperces pillantást vetett Sashára, akinek a szeme kissé kikerekedett. - Igen... igen, ismerem. Miért? Mi ez az egész?

- Esetleg bemehetnénk? - Finneas a férfi válaszára várt, de az csak még jobban kitárta az ajtót és intett a jobb kezével, majd leült egy kopott sötét zöld kanapéra. - Nézze, nem azért vagyunk itt, hogy letartóztassuk, pusztán információra van szükségünk.

- Rendben, ő csupán egy kurva volt.

- Hogy merészelsz sértegetni te faszkalap? – Sasha a férfi nyakához kapott volna, de Finneas érte nyúlt aki vissza ültette őt a székre. Kérte, hogy hallgassa meg a férfi mondandóját.

- Bocsánat, prostituált. Felbéreltem úgy két hónapja és ki is fizettem ahogy azt tenni kell ilyenkor, nem használtam ki vagy ilyenek, vagy erőszakoltam meg. Aznap elhagyott a feleségem, elvitte a gyerekemet is és én részegre ittam magam ez a lány pedig könyörgött, hogy adjak neki pénzt, cserébe pedig a testét árulta. A pénzt tablettákra költötte, vagy LSD-re, vagy valami erős hallucinogén drogra ami kiszabadítja arról a helyről egy időre. Egyesek azt mondták hajléktalan volt, mások pedig, hogy egy szimpla utcai prosti.

- Mi van a vágással a kulcsontjánál?

- Vágás? Arról el is feledkeztem. Gondolom mivel szeretem a dominanciát ezért részegen beleéltem magam a szerepbe. – A férfi szünetet tartott és Sashára nézett. - Ez elegendő neked?

- Maga aljas rohadék! – Sasha elsírta magát, de nem ütötte meg.

- Rohadék? Én? Figyelj kis csaj, ez nem egy olyan világ már amibe bárkit lerohadékozhatsz többé és ajánlom, hogy mihamarabb kotródj a házamból. Megkaptad a választ, élj vele. – Ezután közelebb hajolt kicsit. - Ha azt akarod tudni, hogy ki voltál, akkor elmondom még egyszer. Egy prostituált voltál aki könyörgött, hogy adjak neki pénzt, kajára, de ahelyett, hogy ő kajára költött volna, drogra költött. A technológia változik, de az ilyen emberek mint te sosem fognak. Most pedig ha nem zavar én bezárnám az ajtót.

Sasha kiszaladt a házból és a közeli aluljáró felé vette az irányt, a könnyei szinte végig vezették az áramot a földön heverő kábelekben, és Finneas csak azután indult el utána, miután hallotta a mögötte kattanó zár rozdsás hangját.