Egy erős becsapódás. Szilánkok. Sikolyok. Egy üres whiskys üveg és egy asztalra helyezett szike fel elevenítése után Finneas egy hordágyon tért magához. A feje ázott, csapongott a gondolataitól, és a tegnapi naptól. Saját izzadságát volt hajlandó meginnia most a reggeli kávéja helyett. Ez eszébe juttatta, hogy tegnap megölt valakit, még akkor is, ha ezt más úgy mondaná, hogy véget vetett valaki szenvedésének. A pisztoly sziluettje egy orvos kezében úgy festett mintha a műtés előtt úgy gondolkodott volna, hogy "Ez már úgysem éli túl, jobb, ha minél előbb meghal!" ez volt a második páciense, akit megölt, és egyben a második gyermek is. Bár az első öt évvel ezelőtt volt, mikor még a járvány sem tört ki, ő az ártatlan lélek mellett hullarészegen feküdt a nem túl kényelmes széken. Egy szörnyű nap volt az aznapi, ezért elhatározta, hogy halálra issza magát, de a pia előbb kiütötte minthogy a túladagolást folytathatta volna. Emiatt emlékszik miért ivott, de az eseményekből csak öt apró dolog maradt meg benne. Egy erős becsapódás, szilánkok, sikolyok, egy üres whiskys üveg és egy asztalra helyezett szike.

Egy újabb émelyítő fejfájás után Finneas az alvás közben összegyűrődött orvosi köpenyét megigazítva állt fel, és húzta fel a matt fekete cipőit. A folyosóra amint kilépett csomó orvos futott oda hozzá és szegezte rá tekintetét. Az összes tekintet közül a legmorcosabb a főnökéjé volt, és minél többet szemezett a ráncos arcképével annál inkább mérgesebbnek tűnt. A tömegből a bal kezét felemelve intette Finneast egy perc csevelyre.

- Ugye tudod, hogy a tegnapi kis incidensed odáig fajult, hogy a kórház előtt jelenleg tüntetnek? – Finneas kérdően nézett, no nem azért, mert nem tudta miről van szó, hanem hogy miért tüntetnek egy ilyen járvány helyzetben, egyáltalán, hogy van erre idejük? – Beszélned kellene velük! – Finneas dühében azonnal kilökte maga előtt az orvosi tolóajtót és a folyosón, cipőjéből visszhang jött elő, egy pislogás után már a kezében egy mikrofont fogott és csomó táblát lóbáltak a szeme előtt mindenféle gyűlölködő megjegyzéssel tarkítva azokat.

- Nem. – Mutatott az egyik "Az orvosok gyerekeket ölnek" táblára. – Nem. – Mutatott a csomó "Az orvosok engednek minket meghalni" tábláknak egyikére, ezután beleköszörült a mikrofonba. – Megértem, hogy félnek! Mindannyian félünk! Azt se tudjuk, hogy milyen nap van, hányadika, vagy, hogy esetleg hétvége. Azt se tudjuk, hogy mi orvosok vagyunk, vagy, hogy életet mentünk-e, vagy csak jobbá tesszük a fájdalmakat. Olyan döntéseket hoztunk, ami mindenkit az őrületbe kerget. Nem segítünk gyerekeken, idősebbeken mert nem bírnák a műtétet és azt kellene tennünk, amit tegnap is, én. Én kimondom! Megszegtem ezt a szabályt és megpróbáltam menteni egy gyermek életét, és ez lett a vége, és bevallom bár ne tettem volna, ne kellett volna látnom azt a horrort, amit az a fiatal kissrác előttem csinált az arcával. Már akkor halott volt, akkor már nem élt, de valahogy mégis. Életemben előszőr pisztolyt ragadtam. – Pár apróbb könnycsepp fojt ki Finneas szemüvege alól. – Tudják milyen érzés az, hogy az orvosi szakmámhoz hozzá csapódott ez a szar? Egy gyermeket kellett lelőnöm... az anyja szeme láttára. Maguk meg meglepődnek azon hogyha elutasítjuk főleg ezután a gyermekeik CPECD-től való meggyógyítását? Nehezemre esik kimondani, de a statisztikák alapján 1℅-a élte túl a gyerekeknek ezt a járványt tünetmentesen, mindenki más jobb esetben amnéziával, erős diszlexiával vagy pedig súlyos tourette szindrómával élte ezt túl. Ezeknek az aránya 14.5℅ a maradék 84.5℅ pedig... – Finneas nyelt egyet – halott, és ebből a 84.5℅-ból 80℅ olyan halott, aki megpróbálta magát elevenen széttépni. Ha nem akarjuk őket szenvedni látni, akkor csak megfogunk egy pisztolyt a 2043-as szerkesztett orvosieljárás szerint és ennyi volt... – Ezután a következőket szavalta bele a mikrofonba: – Nem vagyunk szuperhősök, nem vagyunk orvosok, és végképp nem emberek. Mi csak megpróbálunk azoknak látszani. Maguk sem páciensek többé, hanem csak tesztalanyok, bármennyire is fáj ezt hallgatni. Akár nehéz elhinniük akár nem, de ha szuperhős lennék nem engednék meghalni egy gyereket, mert az, hogy nézne ki? Ha orvos lennék, nem lenne fegyver a zsebemben, ha ember lennék pedig most nem próbálnám magukat meggyőzni, hogy engedjék le a táblákat, hanem beállnék a sorba magukkal tüntetni, de sajnálatos módon nekem az a dolgom, hogy megpróbáljam magukat megmenteni a lehetetlen sodrásából. - Ekkor Finneas elengedve a mikrofont vissza lépdelt a kórház sikoltozó falai közé. Borús gondolatokkal, egy másodperc fel lélegzéssel állt munkába és tudja, hogy ma is egy kemény nap lesz.
De a munka várhatott, mert Margaret kórtermét, ahol tegnap óta pihen és próbálja feldolgozni a fia halálával járó traumát épp most hagyta el három rendőrtiszt, élükön egy detektívvel. Finneas mielőtt megszólíthatta volna bármelyikjüket, vagy pisloghatott volna, a detektív, a névjegykártyája szerint egy úgy nevezett "Stanley" felszólította a doktort, aki félt, hogy a tegnap esti gyilkosságért vannak itt. Végül is nem helyes, amit tett törvényileg, lehet akármennyire is vírushelyzet, de teljesen mást kapott a fejéhez.

- Dr. Finneas Hazben? - Kérdezett rá az egyértelműre, s a választ sem várta meg miután elolvasta a névcetlit, ami az orvosi köpenyére volt felcsíptetve egy fémcsattal. - Ha jól tudjuk tegnap beszélt Richard Clantonnal tegnap este hat előtt. Igaz ez?

Finneas kérdően nézett rá, nem értette mi folyik itt, s vagy hol marad a letartóztatása, hogy egy gyereket lőtt le.
- Tessék? - vágta rá.
- Beszélt vele nem?
- De. Igen, beszéltem. Miért? - Finneasnek kikerekedett a szeme a válaszon. Meghalt. A legjobb barátja meghalt. – Mit jelentsen ez? CPECD?
- Igen is meg nem is. Öngyilkos lett, CPECD-vel a vérében. Van fogalma miért?

Finneas mindent elmondott a tegnapiról, legalábbis tervezte volna mert Stanley csak annyit vágott rá, hogy "Tudjuk!" majd a kezébe adott egy névjegykártyát. - Ha tud valamit hívjon fel.
- Várjunk már! – Állította meg a detektívet. – Ha öngyilkos lett akkor mit keresnek valójában? CPECD? Kit akarnak letartóztatni, a férget?
- Nem. Csak tudja fura, ha valaki megakarja magát ölni úgy, hogy egy CPECD van az agyában az egyből neki áll széttépni magát, de Richard más. Ő felakasztotta magát és nem tudott meghalni olyan pár óráig biztosan. Margaret talált rá, akit felesleges ilyen állapotban ki kérdezni. – Felelte Stanley, és egy toll kattintás után felírt valamit a cetlire majd a tollat vissza kattintotta a helyére. Egy telefonszám volt az, átadta Finneasnek. – Lehet ez csak egy új ismeretlen diagnózis, de ha más akkor kérem hívjon fel, vagy ha esetleg Margaret beszédképes lesz. További jó munkát!

Ezzel elsétált a főorvos mellett és be ült a rendőrautójába, ami a tömeget eloszlatva az öt másodpercig zenélő szirénájával elhagyta a kórház betonparkolóját.

▪ staռʟɛʏ ▪

Stanley a kórházat elhagyva a Clanton házhoz vette az irányt, hogy átvizsgálja a terepet. A ház elég gazdagnak tűnt, de kerítésein apró szőlőfürtök mentek végig egyesen a kapujáig, amit egy rozsdás rekesszel zártak be az egyik vájatba. Két emeletes jól kidolgozott és olyan művészi világképet lefestő cserepes háznak tűnt, amire az ember ránézve garantáltan elfelejtette azt, hogy a világban oda kinn apokalipszis zajlik. Valahogy áradt belőle a szeretet, és Stanley kétszer is megnézte a házszámot, mert nem akarta elhinni, hogy oda bent egy hulla van, aki egy akasztókötél alatt fekszik élettelenül. Beismerte saját magának, és kollégáinak is azzal, hogy a szemükbe nézett, hogy nincs meg a gyomra ahhoz, hogy kinyissa a nyílászárót és teljesen megváltoztassa a külsőt a belső groteszk szagával. Végül pedig benyitott.

A földszint tiszta volt, és ugyanaz a szép és helyes látvány fogadta a nyomozókat, mint ami az előző egy-két másodpercben is. Elkezdhettek feljebb menni a házban, ahol az egyik ajtót éppen csak egy résnyire tárták ki, azonnal megcsapta őket a szag. Az egész ház a petúnia meg az ezer virág illatából álló parfümöt megsemmisítve változtatta át a helyszínt egy olyanra mintha egy tömeggyilkos laktanyája - nem is – feldolgozó üzeme lenne. Richard testét kihúzták és a halottas kocsiba tették, amit a boncolók vettek át és változtatták át az ő területükké az "asztalt". Stanley nyomok után kutakodott. Látott egy kalapácsot, látott pár százas szöget és egy masszív kötelet, ami csomóban lógott a plafonon.
Stanley meglepődött. Anno, a katonaságnál szolgált, de még ott se látott egy ennyire masszív és profi csomót. Richard meg sosem volt katona, sem hasonló. Egy átlagos biológia tanár volt, semmi több. A legjobb tanár volt az egész városban sok diák szerint és mindenkit szeretett. Tévhitek is voltak róla, hogy egyesek csak miatta mentek egyetemre hiába tervezték azt, hogy ők középiskolában már pedig befejezik a tanulmányaikat. Most meg itt lebeg előtte a kötele, amiben vagy három órán keresztül hintázott a nyaka. Megölte volna magát mert tudta, hogy a fia nem fogja túlélni? Ez állhatott a háttérben.
Nem. Ekkor eszébe jutott, hogy mikor kihúzták a boncolók a testét valami volt a karján. Egy írás, valami, amit senki se írna fel magára. Rövidnek tűnt, nem egy mondatnak, hogy "Sajnálom szívem" vagy hasonló. Felhívta a testet átkutató orvosokat, akik közölték Stanleyvel a holttest bal vállán szerepelő írást, ami a férfi testére kétszeresen volt rá tetováltatva. "R5."
Richard 5? Vagy valami kerület, kódnév, koordináta? Miért pont öt? Ki tetováltatta rá? Volt más is a szobában? Nem. Nem volt eltérő ujjlenyomat. Akkor mégis hogyan?
Ekkor bizonyosodott meg Stanley tudatalattijában, hogy Richard Clanton nem csak szimplán öngyilkos lett. Valaki rávette, hogy ezt tegye, de nem volt magánál. CPECD volt a vérében, hogy is lett volna magánál?

Ebben a percben pedig őt hívták fel. Ugyanazok az orvosok, akik a test boncolásáért felelősek.
- Richardnak a tarkóján nem volt nyoma, ahol a féreg behatolhatott volna, még is a fejében egy egész farmnyi féreg úszkált, mintha az agya valami petefészek lenne. Egy tűszúrás volt található helyette, de ez ugye lehetetlen lett volna, még egy féregnek is, hogy átmenjen rajta. Felettébb érdekes. – Stanley lecsapta a kagylót és nem értette, hogy mi az ördög folyik itt.

▪ ʄɨռռɛas ▪

Margaret ágya mellett ülve gondolkozott, hogy Stanley mit gondol, mi lehet több egy egyszerű öngyilkosságnál? Tény, hogy az akasztókötél egy fura módja annak, hogy egy szenvedő beteg véget vessen az életének, de lehet, hogy az agynak egy ilyen érzelmére hatott a féreg. Összekuszálódtak a gondolatai, szomorúnak érezte magát, ami miatt öngyilkos lett. Richard még is se nem öreg, se nem gyerek egy nagyszerű években járó tanár volt, aki a Hofmann egyetem biológia karán próbált a hallgatóiból biológust faragni. Mindenki szerette őt, és a legkisebb gondolat foszlányaiba sem ragadt volna bele az, hogy ő öngyilkos legyen, különösképpen mert Margaret még ott volt neki, akinek a gyönyörű fiát köszönhette. Ő még nem tudta, hogy meghalt, és amíg ez a gondolat nem jut el hozzá ő a reményre támaszkodik hiába nulla az esély, vagy annál jóval kevesebb Richard sohasem folyamodna ilyenhez. Meglehet, hogy Finneas hónapokig nem beszélt vele főleg most, hogy a munkája egy ezer lakattal bezárt szabadulószobává vált, valamint egy terrorházzá, de még mikor beszélt vele is reményt látott abban, hogy Finneas igent mond. Maximum az öngyilkosságot akkor követte volna el, hogyha Finneas nemet mond és ezért ezt felajánlva közölné a főorvossal, hogy felkiáltsa "Ha kell megölöm magam, csak mentsd meg!" Ha meg is akarta volna ezt tenni akkor fejbe lőtte volna magát, nem pedig egy szenvedéssel járó lassú halált választana. Egyszerűen nem tudott a fejébe vésődni Finneasnek az a teória, hogy vajon miért ölte meg magát az esetek 90℅-ban mosolygó barátja egy akasztókötéllel. Ha Finneas lett volna Stanley helyében talán ő is nyomozásba kezd, de Stanley még csak nem is ismerte a békéstermészetű biológust, ellentétben Finneassel, aki már óvodás korában is majd a sebész egyetemen viszontlátva is vele volt. Egymást segítették, söröspalackokat dobáltak anno, leitták magukat, és még, mint a bolondok volt, hogy Margarettel karöltve párna csatáztak. Bekönnyezett, mert meghaltak ezek az idők, és zokogott mert ez a világ már nem családias többé, sírt mert mindenki, aki közel maradt hozzá Margareten kívül halott és bömbölt mert mindenki halálát végig fogja nézni az elkövetkezendő pár hónapban amíg az alvás végleg alá nem írja a végrendeletét.

Ekkor a mellette lévő takaró megmoccant, és felkelt a könnyekre a már nyugodtnak tűnő Margaret.
- Sírsz? - Kérdezte.
- Sajnálom... én sajnálom, hogy megöltem a fiadat, sajnálom, hogy meghalt Richard, én nem akartam. – A könnyek csak nem álltak el, Finneas magát hibáztatta, borzalmas embernek tartotta magát, és Margaret ölelése sem bírta megnyugtatni. – Én lőttem le, nem nekem kellett volna, nem kellett volna ilyet tennem, nem kellett volna elvállalnom ezt én egy borzalmas ember vagyok!
- Ne mondj ilyet Finneas! Egy csodálatos ember vagy, még mindig a világ legjobb orvosa! Senki se lenne képes megbirkózni ezzel és ha te nem tudsz akkor nehogy azt hidd, hogy te vagy a hibás... - Nyomott egy csókot Richardra emlékezve az utolsó könnycseppjeivel Finneas homlokára.

Finneas megtörölte a szemét és ferde szájjal nézett fel Margaretre.
- Ma itt voltak a rendőrök, és kérdték, hogy mondj el mindent Richard haláláról mert úgy gondolják, hogy nem csak szimpla CPECD volt. – Margaret megtörölve a szemét átváltott a traumás énjébe félhanggal.
- Richard olyan optimista volt, hogy rendelt egy tortát arra az esetre, hogyha megjönne a fiunk épségben vagy sem, de mikor visszajött a cukrászdából máshogy viselkedett. Azt mondta, hogy hagyjam magára egy másodpercet. Kérdezősködtem, de nem mondott semmit, a tortát is letette az asztalra, fel sem vágta majd én olyan 30 perc után a várakozásomat feladva berohantam a szobánkba, ahol ott lógott előttem felakasztva saját magát. Próbáltam leszedni a kötélről, de megkarmolt, habzott a szája, és lógott tovább. Nem tudtam megállítani, ezért nagy nehezen lebilincseltem a kezét egy két napja felszerelésre váró hinta láncával és elvágtam a kötelet. Nagyot zuhant és már akkor nem lélegzett, haldoklott tovább.
- Jézusom... Margaret én sajnálom!
- Ezután... valami tinta került a kezére. Kirajzolódott a vállán egy felirat, aminek semmi értelme, de kivehetően nem csak belső vérzés volt. Túl élethű volt ahhoz.

Finneas megfogta Margaret két vállát, hogy a rohamot előlegesen megakadályozza, majd megszólította egy remegő tekintettel.
- Összevissza beszélsz Margaret!
- R5! Ez volt oda írva! - Finneas nem hitt neki, azt hitte értelmes, hogy magánál van, de ilyen a világon nem létezik, lehetetlen, hogy valaki karján bármiféle szöveg magától kiíródjon. Hogy tudná ezt elhinni?

Finneas telefonja megcsörrent egy ismeretlen számmal kivilágítva kijelzőjét.
- Finneas? - Stanley nyomozó volt. - A barátja nem szimplán öngyilkos volt, Margaret fel ébredt?
- Na ne mondja! Margaret fel ébredt, de nincs olyan állapotban, hogy épeszűen beszéljen. - A vonal túlsó végén statikus csend kerekedett fel, de nem csapták le, sőt Stanley lélegzését morze kód sorozatban lehetett még hallani.
- Mondott valamit? Akármit?
- Csak zagyvaságokat. – Finneas beadta a derekát és beszámolt arról, hogy egy szövegről beszélt, ami a szeme láttára íródott ki a bal vállán, így bármennyire is kellett elmesélnie a lehetetlent csak azt akarta, hogy hagyják békén a nyomozók.
- Esetleg a felirat azt írta, hogy R5?

Finneas ledöbbent. Igaz volt, amit Margaret mondott. Tudta, hogy a lehetetlennel beszél épp a vonalban és vagy egy jellel, amit Richard küld felé.
- Igen. Igen azt. - Majd mindketten szinkronban emelték el a fülüktől a kagylót.