Csak nézte őt, és a könnyei folytak az arcán. A mindig vidám arcán, ami most sehogy sem tűnt vidámnak. Inkább szomorúnak. De nagyon. A szíve, ami mindig repkedett az örömtől mikor csak meglátta őt, most a fájdalomtól sajgott. De nagyon is. A kezeit a másikéra helyezte, de az már nem volt képes a sajátját megmozdítani. Már beszélni sem nagyon tudott, nem hogy a kezét megmozdítania. Végül nagy nehézkesen suttogott még pár szót szerelmének:                         
- Csele – itt egy kicsit megállt, nagy levegőt vett majd nehézkesen folytatta.- Ha-ha én a a a másik világba kerülök – ajkai mosolyra húzódtak – ne gyászoljatok engem. Légy szíves – az utolsó mondatot már nagyon nehezen mondta ki. Ekkor az előbb említett fiú ajkai is mosolyra húzódtak. Visszagondolt a sok jó emlékre, amit közösen éltek át. Rögtön az eszébe jutott amikor szerelmes lett belé. Szép nyári nap volt, a grundon még csak ketten voltak. A lágy szellő belekapott mindkettejük hajába. Sosem szerette, ha valami elrontja az ő tökéletesen beállított haját. Ujjait a hajába vezette, hogy rendbe szedje. A másik fiú, aki vele szemben ült a farakás tetején, erre a mozdulatsorra a szája sarkában egy félmosoly jelent meg. Talán ebbe a szép és huncut mosolyba szeretett bele, még anno’ 14 évesen. A másik fiúból kibuggyant a gyöngyöző nevetés. Közben csak annyit ejtett ki azon a formás száján, hogy : lám, lám. Az úrfi fiúcska nem szereti, ha a haja nem rendezetten áll. Persze erre ő nem tudott mit visszavágni, csak egy kis halovány pír jelent meg az arcán. Persze közben megjöttek a többiek is, így lemásztak a farakásról, ahol ültek, és a többiek elé siettek. – É-én ezt ne-em teljesen ígérhetem meg – hebegte. Csak ennyit tudott mondani.
- Megígérjük! – szólt közbe az egykori elnök. – Számunkra parancs, amit az előbb mondtál. Régen ez fordítva volt – az ő ajkai is mosolyra húzódtak. Szemében könnyek gyűltek össze, mikor belegondolt, hogy mi történt régen a Grundon. Hányszor kurjantotta el azt az egy szót: papuskám! az akkor egészséges fiú, aki most már egy érett(nek nem teljesen mondható) férfivá cseperedett és betegen fekszik a kórházi ágyon. A jellegzetes fütty, ami a levegőbe hasított, minnyájan tudták, hogy ki az. Csónakos az. De mióta erre a szar helyre (ő hívta így) bekerült, a kedve fokozatosan romlott le. Étvágya is alig volt már, szinte csak csontból és bőrből állt már.
- De az lehetetlen! – szólalt meg bátortalanul a kis szőke, kit a volt elnök, Boka szorosan az ölelésébe húzta, és egy apró csókot lehelet a szőke fürtök közé, így belé fojtva a szót. – Csssh, ilyet nem mondunk. Jó? – súgta a fiú fülébe. – Jó – válaszolt amaz. Majd a másik ölelésébe simult, majd egy csókért nyújtózkodott, amit persze meg is kapott.
- Fúj – röhögte el magát csónakos. – Na, ezt ne itt csináljátok, nem adom át az ágyat nektek, túl kényelmes, hogy felálljak ebből. – A kis szőke Nemecsek fülig pirult. Majd helyette Boka szólalt meg: - Akkor mi most szépen el is megyünk, a látogatási idő is mindjárt lejár. Csele te maradsz? – erre a kérdésre tudta a választ: igen. Rákulcsolta ujjait a kis szöszkéire, majd egy elköszönés után távoztak volna is kéz a kézben, ha Csónakos mondata félbe nem szakítja őket. – Azért védekezzetek, nehogy véletlen terhes legyen valamelyikőtök, bár ez kizárt dolog – még mindig vihogott. Nem nagyon volt ilyen vicces kedvében, mióta ide bekerült. Csak két meglepődött szempár nézett vissza az ajtóból, majd intettek, és el is hagyták a kórház épületét. Csele csak megforgatta szemeit szerelme beszólásán, de a mosoly még mindig ott bújkált a szája sarkában.                                          Nem beszéltek sokat, csak élvezték egymás társaságát, tudták nem sokára vége az egyik személy életének ebben a szobában. De nem tudták, hogy mikor. Csak annyit sejtettek, hogy nemsokára. Pár csók is elcsattant köztük, közben hallgatták kintről bejövő madárcsicsergést. Tavasz van, kellemes tavasz van. Gondolták mind a ketten. A távolból egy zongoraverkli hangja szűrődött be, a dallam nagyon is ismerős volt nekik. Csele halkan énekelni kezdte a szöveget a dallam ritmusára. Csónakos ámulattal hallgatta őt, de a párját mindig csak ámulattal hallgatta, mikor énekelt. A szemük is bekönnyesedett, nagyon sokat jelent ez a kis egyszerű dal nekik. Már a Pál utcába andalgó szerelmes pár szeme is könnyes, hiszen a Grund még mindig a szívükben él. „A Grund mi vagyunk.” Ezután más dallamok jöttek ki a verkliből. Egy kis szellő felborzolta a kórházi szobában ülő Csele haját, aki már nem igazgatta meg. Csónakos mellett megtanulta elengedni magát. „Nem kell, hogy minden tökéletesen álljon, te!” Ilyenkor mindig ez a mondat visszhangzott a fejében. Még egy csókra odahajolt a szerelméhez, egy kis lágy csókért, ami nem teljesen lett az. A halálos ágyán fekvő fiú érezte, ez az utolsó alkalom. Nem akart ezt a lehetőséget elszalasztani. A csók után megszorította párja ujjait amennyire csak tudta, majd csak egy szót suttogott még e világra.                                       
- Szeretlek.
- Én is. Nagyon – válaszolja neki Csele, majd megérzi, hogy Csónakos szorítása egyre gyengül, majd a takaróra csúszik a keze. Ijedten kap szerelme keze után, de az már nem mozdul meg. Soha. „Mért félnénk, mért élnénk, ha nem egy álomért.” 

Sziasztok! Ez az első ilyenem, remélem h tetszik nektek.❤