- Jösz te is T/N? - kérdezte legjobb barátnőd rád pillantva, miután besétáltál a házad klubhelyiségébe.

- Hova mentek? - néztél egyessével az arcokra, megállva baráti társaságotok előtt, bár úgyis tudtad, hogy bármi is legyen az uticél csatlakozol hozzájuk. Vagyis, akkor még ebben a hitben éltél.

- A tóhoz, a fiúk meg akarnak mutatni valamit a közelben - válaszolt egy másik lány, majd tarkón vágta az egyik haverotokat, aki a lány egyik hosszú göndör hajtincsét az orra alá vette és bajuszt imitálva mulatatta a népet.

- Persze, máris, csak hozom a... - indultál volna a szobátok felé, ám ekkor hirtelen kivágódott a helyiség ajtaja és a házad prefektusa sétált be közétek, nem mással a nyomában, mint magával Dumbledore professzorral.

Diák létetekre a felnőtt hirtelen beállításával, abba maradt mindenféle hülyéskedés, szivatás, ordítozás, egyszóval próbáltátok hirtelen moderálni magatokat. Az igazgató szemét ez persze nem kerülte el, és pár másodperc erejéig egy elnéző mosolyszerűség is megjelent az arcán, de a kezében tartott levélre pillantva újra felvette a megjelenésekor arcára öltött komoly ábrázatát.

- Ha nem jelentene túl nagy kérést, legyetek szívesek elhagyni a helyiséget egy kis idő erejéig - törte meg végül a csendet a nagy varázsló - T/N! - kiáltotta a neved, ennek következményeként pedig az ütő is megállt benned. - Kérlek, te maradj! - szólt szelídebben, mikor kiváltál a kifelé tolongó gyerekseregből.

Barátnőd csak értetlenül nézett rád, te pedig szád szélét beharapva kezdtél el töprengeni, hogy mi miatt kell az öreggel beszélned. Az utóbbi időben a sok tanulás miatt esélyed sem volt semmilyen nemű tréfát űzni senkivel, a jegyeid is elfogadhatóak, az órákon is igyekszel aktívan részt venni. Az elmúlt hét eseményeit idézted vissza magadban, de nem jutottál semmire.

Ezalatt az igazgató kényelembe helyezte magát az egyik karosszékben, és a lobogó tűz melletti másik fotelra mutatott. Gyorsan, bár nem túl elegánsan lehuppantál az ülőalkalmatosságra, és kicsit feszengve, ugyanakkor kíváncsian néztél a felnőttre.

- Ez a levél az édesanyádtól érkezett ma reggel, egy másikkal együtt, ami nekem lett címezve. Azt elolvastam, és megtudtam belőle az ezzel kapcsolatos információkat is, melynek leglényegesebbje, hogy anyukád arra kért saját kezűleg adjam át neked a borítékot - nyújtotta feléd a levelet.

Remegő kézzel vetted át, és törted fel a pecsétet, majd kivetted az összehajtogatott papírlapot, és olvasni kezdted édeanyád kanyargós betűit. Ahogy szemeid a sorokon futottak arra eszméltél rá, hogy az egyre inkább remegő kezedtől és a könnyek miatt ellepett szemedtől nehezebben látod az írásjeleket. Az aláírás után lesokkolva néztél fel a téged szánakozva bámuló tanárra.

- Nem... Ez nem lehet... - motyogtad, és újra olvasni kezdted a levelet, hogy megtaláld azt a mondatot, ami az előbbi cselekvésnél biztos kimaradt. De hiába kerested a „na, most jól behúztunk a csőbe!" esetleg a „kislányom, ez volt az év legnagyobb átverése!" kezdetű részt, sehol nem találtad. A harmadik átolvasás után a levelet begyűrted a zsebedbe, és magasról téve arra, hogy mit gondolhat rólad az igazgató, vagy az ajtóban tolongó társaid, kitörtél a helyiségből, és szaladni kezdtél... Őszintén magad sem tudva, hogy merre. Csak futottál szemeidet jobb kezeddel takarva, nem figyelve senkire, így jó pár diáktársadnak nekimentél, és semmire, melynek következtében néha majdnem orra buktál a folyosón. De, igazándiból ez sem érdekelt.

Egészen addig hajszoltad magad, míg a tüdőd már sípolni kezdett a fáradtságtól és a hirtelen túlhajszolástól. Ekkor eszméltél fel, hogy egészen a negyedik emeletig loholtál. A falnak dőltél volna, hogy kifújd magad, csakhogy nem néztél a hátad mögé, ahol is a trükös lépcsőt eltakaró falikárpit lógott. Így azzal a lendülettel, ahogy a lábadról a testsúlyod a falnak támasztottad volna, annak hiányában egy szép ívben hátraestél. Karjaidat ösztönösen kitártad, hogy beletudj kapaszkodni valamibe, de szerencsétlenségedre, ugyanakkor szerencsédre erre nem volt szükséged. Ugyanis egy kar a derekadra fonódott, egy másik pedig a szádat tapasztotta be előrelátóan, hogy ne hallatszódjon, ahogy döbbenetedben felkiáltasz.

Pislogva meredtél a „megmentődre", majd mielőtt bármelyikőtök szólhatott volna bármit, megpillantottad az esés kövezkeztében földre hulló leveled. És miután újra tudatosult benned, hogy mi is áll azon a papírdarabon, nem létezett a világon az a mohazölden csillogó szempár, ami elfeledtette volna veled az itt léted okát. Szemeid újra megteltek könnyekkel, és két tenyeredbe temetett arcal újra zokogni kezdtél.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem amiatt sírsz, mert nem estél el? - fordított magával szemben a merészséggel átitatott zöld szemű fiú, mire méginkább sírni kezdtél. - Hé, hé, hé! Nyugalom! - lépett hozzád közelebb és egy szoros ölelésbe vont. - Shhh, nem lesz semmi baj! Rendben? Hagyd abba a sírást! Naa, kérlek! A kedvemért! - próbált jobb belátásra bírni, miközben hátadat simogatta.

Pár percig álltatok így, mígnem vállad rázkódása fokozatosan lassulni kezdett, és a bőgésed is hangtalan pityergéssé váltott át.

- Elmondod nekem, hogy miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte miután már szemedből kiapadtak a könnyek, de arcod még mindig a vállába fúrva egy hangot sem adtál ki magadból. - Azt hiszem, ennek lesz köze hozzá - hajolt le a borzalmas hírhozóért és egy pillanatra lefagyva nézett le bal keze között még mindig mozdulatlanul álló alakodra. - Szabad? - emelte fel egy picit az összegyűrődött papírdababot. A válaszod megint csak a mély hallgatás volt. - Ezt akkor egy igennek veszem - mosolyodott el egy kicsit, mely olvasás közben egyre inkább lehervadt az arcáról.

- A fenébe is! - eresztette le a kezét és az addigra már a padlón némán kuporgó alakod elé gugolt. - Ne haragudj, én... Én tapló voltam, bocsáss meg! Részvétem! - simított a bal válladra, te pedig újra a fiú karjai közé vetetted magad, és azon a napon sokadjára kezdtek el a könnyek lefolyni az arcodon.

Az ismeretlen fiú pedig csak hagyta, hogy fekete tallárján kisírd magad.

- Hát, itt vannak! - húzta el kis idő múlva a kárpitot Dumbledore professzor, mire mindketten az öregre néztetek. - Úgy látszik kár volt az aggodalmam, jó kezekben volt, a kézbesítés óta - utalt arra az igazgató, hogy még mindig a földön ültök ölelkezve. - T/N, látom megismerte iskolánk újabb cserediákját.

Igazán csak ekkor tudatosult benned, hogy a fiú egész végig magyarul beszélt hozzád, amihez foghatót két éve nem tapasztaltál az iskola falai között. Végigmérted az újdonsült iskolatársadat, és az első dolog, ami tudatosult benned, hogy azonos a nyakkendőtök színe.

- Had mutassam be önnek Csónakos Andrást! - veregette meg a fiú vállát, miután felálltatok, aki erre egy kicsit pimasz mosollyal sandított rád, te pedig fülig elvörösödtél.