„Nem tudod! Ezt fogja kérdezni a dogában! Egyes lesz, mert egy mukkot sem fogsz érteni!" - ilyen és ehez hasonló gondolatok keringtek a fejedben egész éjszaka. Nem nagy dunszt kitalálni, hogy ezek után miért voltál már fent hajnali fél ötkor. Kikászálódtál az ágyból, belebújtál a kicsit elnyűtt sportcipődbe, a nyakad köré csavartad a sálat, amit az osztálytermetekben találtál és azóta szépen ki is mostad, majd magadhoz vetted a törijegyzeteket a Nemzetállamok koráról és Lizi felébresztése néklül megpróbáltál kiosonni a szobátokból. Ez addig egészen sikeres is volt, amég a kilincset le nem nyomtad. Ugyanis tudni illik, hogy ajtótokon a zár, öhm... enyhén szólva nyikorog. A hajnali csendben borzasztóan hatott az éles, fémes reccsenés. Eliza egy vékony nyüszitést engedett el, te pedig ezzel egyidőben váltál sóbálvánnyá, egyik kezedben a teleírt A/4-es lapokkal, míg a másikkal az egész szituációt okozó kilincset markoltad. Ajkaid beszívva vártad, hogy most mi fog következni. Barátnőd végül a fal felé fordulva visszaaludt, te pedig végre kifújtad az addig beszívva tartott levegőt és gyorsan kislisszoltál a helyiségből.

Kiértél a suliudvarra, majd a terület bal szélén lévő tölgyhöz mentél, hogy áttanulmányozd a Német Császárság létrejöttéről kiírt adatokat. Beleültél a sárga levelekből álló avarba. A pizsigatyád pedig rögtön magába szívta a kora reggeli harmatot. Oda se neki! Hátad a törzsnek döntötted, majd belemerültél Bismarck munkásságába.

- 1867... königrätzi csata... - motyogtad magadnak becsukott szemekkel, majd kételkedve kinyitottad azokat, és mérgesen a homlokodra csaptál. - Hülye! 1866! Jegyezd már meg!

- 18 évesen hivatalosan is nagykorú leszel. A 66. szülinapodon pedig még tutira elfújod a gyettyákat a tortán - szólalt meg valaki a törzs másik oldaláról.

Érdeklődve kerülted meg a fát, majd mosolyogva huppantál le a kicsit még kómás tekintetű Feri mellé.

- Ezek meg honnan jöttek? - kérdezted miközben azt figyelted, ahogy a neki átadott papírokat tanulmányozza.

- 1866. 18 és 66. Így talán könyebben megjegyzed - válaszolt fel sem nézve a lapokból.

- És tényleg. Hogy nekem ez eddig miért nem jutott eszembe? - gondolkodtál hangosan az évszámok felbontásáról.

A fiú csak mosolyogva rád nézett majd visszaadta a jegyzeteidet, arcát pedig a még ágakon lévő leveleken keresztül átszűrődő napsugarak felé fordította. Az egyik vöröses-barnás fotoszintetizáló szerv leszakadt a gallyról, majd elkezdett aláereszkedni. Csendben figyelted a lassú táncot, amit a lomhán feltámadó szellő vezényelt. A levél végül egy régi, vörös bőrkötéses könyvön találta meg a tökéletes pihenési pozíciót.

- Mit olvasol? - néztél a fiú másik oldalára, ahol a kötet feküdt.

Feri még mindig csukott szemmel nyúlt a kíváncsiságodat kiváltó tárgyért, majd feléd nyújtotta.

- Candide vagy az optimizmus - olvastad fel a címet. - Ez a tananyag része volt még 9.-ben, nem? - érdeklődtél tovább.

- De, az volt - válaszolta, majd végre rád nézett.

- Miért olvasod? - kérdezted értetlenül. Személy szerint nem igazán szeretted a kötelezőket, bár mindig elolvastad nagy nehezen őket, viszont ami nem volt az, abba bele se kezdtél. Nem szeretted, ha megszabják, hogy mit olvass el, ráadásul ezek ki se elégítették a te szórakozásod.

- Úgy érzem, eléggé tudok azonosulni a főszereplővel - válaszolt néhány perc halgatás után. - Candide is keresi a boldogságot az életében. És talán ez nekem is tudna egy kicsit segíteni, hogy megtaláljam a sajátom - magyarázta miközben a lapokat pörgette. - Talán, ha megértem, hogy hogyan találjam meg az örömöt a mindennapi dolgokban, akkor könnyebben rájövök, hogy hogyan legyek jobb ember.

- Hogy érted, hogy hogyan legyél jobb ember? - kérdezted értetlenül és egyidejűleg döbbenten.

- Nem egyértelmű? - kontrázott egy lemondó mosollyal.

- Nem - figyelted az arcát, miközben a fejedben negjelent egy hatalmas kérdőjel. És, nem, ez nem arra vonatkozott, hogy, hogy fogod megjegyezni az évszámokat.

- Ami Ernővel történt... - kezdte, te pedig együttérzően megszorítottad az avarban melletted pihenő kezét, h tudasd vele, figyelsz rá. - Az én hibám. Nem kellett volna ezt az egész elfoglalósdit játszanunk. Igazi katonáknak éreztük magunkat, akik azt hitték, hogy a gyarmatosítás olyan egyszerű. Pedig igazából csak néhány elkényeztetett kis tizenéves suhanc voltunk, akik elvették azt, amit akartak, ha nem kapták meg szép szóra - folytatta fejét lehajtva, miközben halántékát maszírozta a szabad kezével. - Nem kellett volna belemennem ebbe a játékba. Ha sikerült volna rávennem a fiúkat, arra, hogy maradjunk a segünkön a szigeten... Akkor... Még teljes létszámmal meglennénk. Haragudnánk egymásra... de mindannyian élnénk - az utolsó mondatokat, már olyan halkan és szaggatottan suttogta, hogy egészen közel kellett hozzá hajolnod, hogy, megérts valamit.

- Feri, figyelj... - kezdted némi töprengés után. - Nem mondom, hogy nem lehetett volna másként. De, egy: ez nem a te hibád egyedül. Nem csak te, hanem a régi bandád is akarta azt a területet a focizáshoz. Kettő: hibáztál. Mert emberből vagy. Az emberek hibáznak, ez tesz minket ezekké a lényekké. De az, hogy rájöttél, hogy elrontottad, hogy megbántad, és, hogy igyekszel jóvá tenni, azt bizonyítja, hogy változol, és ez a lehető legjobb értelemben történik. Szerinted egy rossz ember, megtenné azokat, belátná azokat, amiket az előbb elmondtam? Mert szerintem nem - fejezted be a monológod és az állánál fogva magad fele fordítottad az eddig néma csendben maga elé meredő fiút. Ekkor láttad meg szeme sarkában a könnyeket.

- Hiszel nekem? - néztél rá egy bátorító mosoly kíséretében.

A fiú hosszú ideig meg se szólalt. Te pedig csak ültél, és bal kezét a sajátjaid közé véve próbáltad felmelegíteni jéghideg testrészt a saját hőd melegével. És egyúttal szeretetet sugározni a melletted lévő alak felé, aki egy korábbi hibája miatt teljesen megtagadta azt magától. Így ültetek kb. 10 percig az avarban, a tölgy alatt és figyeltétek a felkelő napot.

- Azt hiszem... Azt hiszem igen - szólalt meg a hosszas halgatás után, majd egy kicsit rászorított a jobb kézfejedre.

Te pedig egy halvány mosoly kíséretében fejed Áts vállára hajtottad, és újra az egyetemes töri évszámain kezdtél filozofálni.