Boka

A sulihoz közeli könyvtár ajtaja kinyílt, majd egy idősebb férfi és két fiatal lépett ki rajta.

- Biztosan nem lesz semmi bajotok? - kérdezte a kissé túlsúlyos férfi, miközben melegség járta át bensőjét, ahogy az egymás kezeit szorongató boldog fiatalokra nézett. Arcára önkéntelenül kúszott fel a mosoly, visszaemlékezve legelső találkozásukra, ami egy ehhez hasonló napon történt. Az előtte álló lány és fiú, akkor még maguk előtt is tagadták érzéseiket, bár a körülöttük élők alig tudták felfogni, hogy nem tűnhet fel nekik az egyértelmű tény, miszerint jobban összetartoznak, mint a pedál és a lánc egy biciklin.

- Ne tessék aggódni, nem lesz bajunk? - nyugtadta meg a mosolygó barátjukat Boka.

- Rendben - nézett el a férfi az autók sokaságától hemzsegő útra. - Akkor... - tévedt vissza tekintete a fiatalokra. - ... a mihamarabbi viszont látásra. - nyújtotta kezét Jánosnak, aki elfogadva azt, megszorította, majd az úr a lányhoz fordul. Fáradt, kissé reszkető kezét gyengéden, nagyapai kedvességgel húzta végig a leányzó arcélén. Egy utolsó mosolyt küldött feléjük, majd az épület beállója alól kilépve felhúzta ernyőjét és bajsza alatt dudorászva megindult.

A gyerekek egy ideig csak néztek az idős ember után, aki hirtelen megállt két általános iskolás korú mellett, és pár szót váltva velük a távolba mutatott, majd a két gyerekfejet szelíden megsimogatva továbbállt.

- Mennyi van még a kimenőnkből? - kérdezte az esőmorajlástól és a fel-felbúgó kocsik motorjától zajos térben Boka a másiktól.

- Kb. még hat perc - válaszoltál, miután elhúztad bal csuklódról a pulcsi ujját, így rálátásod nyílt karórád számlapjára.

- Így elrepült az idő? - döbbent meg a fiú, majd saját időmérőjére pillantott. A jelenetet csak egy elnéző mosllyal nyugtáztad. Kapcsolatotok óta Boka akárhányszor kérdezte meg tőled az időt, válaszod után mindig ellenőrizte a saját óráját is. Biztos voltál benne, hogy fogalma sincs, hogy már kifigyelted ezt a kis szokását, és őszintén nem is akartad bevallani neki. Megtartottad a saját kis titkodnak.

- Jó társaságban szinte rohannak a percek - válaszoltad mosolyogva és megvontad egy kicsit vállaidat.

Boka egy féloldalas somolygás kíséretében, összekulcsolt kezeteitek segítségével közelebb rátott magához és megpuszilta homlokod, mire te egy halk kuncogással fejezted ki tetszésed.

- És most? - kérdezte miután eltávolodtál egy kicsit tőle. Mindketten a beálló alól néztétek az utcát és újra konstantáltátok a már könyvtárban megállapított tényt, miszerint az eső úgy szakad, mintha dézsából öntenék.

- El fogunk ázni - válaszoltad kinézve a viszonylag fedett rész alól. Orrod hegyére egy nagyobb csepp érkezett, melyre csak lehunytad szemeidet és elmosolyodtál. Egy másodpercig hagytad, hogy tested lélekben felkészüljön a nedves és mindenbizonnyal hideg érzésre. Megszorítottad a fél lépéssel mögötted álló fiú kezét, majd szempilláid felpattantak és se szó, se beszéd kiszaladtál a járdára, összekulcsolt ujjaitok miatt magad után vonva Bokát is.

Három lépés és a ruháitokon megjelentek a vízcseppek. Hét lépés és a kis foltok már egyre nagyobb mindenféle, kivehetetlen mintájú alakzatokban rajzolódtak ki. Tizenegy lépés és fejed felső része már teljesen átázott. Tizenöt lépés és egy kikerületlen tócsa után pedig hajaddal már vizes csomókban, cipőddel pedig átázva szaladtál. A kocsik dudáltak, egymást sürgették a kialakult dugóban, persze teljesen eredménytelenül. A város lassan jelképeivé váló galambok a szürke égbolton körözve kerestek tekintetükkel menedék után, ahol meghúzhatják magukat az itéletidő elálltáig. A legtöbb ember morcosan róta az aszfaltot. Az arcok egyáltalán nem rejtették el, hogy többségük hova is kívánja a kialakult időjárást. Te pedig csak futottál és egy veletek egykorú lány dühös ábrázatát meglátva hiretelen önkéntelenül is elkezdtél nevetni. Csak sajnálatot tudtál érezni irántuk. Minden olyan ember iránt, akit ennyire fel tudott paprikázni egy kis zápor. Óvodás korod óta nem múlt el, a legtöbb emberben már rég kihúnyt imádatod az eső iránt. Megmagarázhatatlan érzés fog el ilyenkor mindig. 

Hirtelen fordultál be az iskola utcájába és mögéd néztél, hogy, hogy bírja Boka az általad diktált tempót. A fiú rád emelte meleg barna szemeit és kacagó alakodat nézve ő is elvigyorodott. A kapu előtt megállva kicsit kifújtátok magatokat, majd az ég felé emelted karjaidat, hogy tenyeredben összegyűljenek a földre hulló cseppek.

- Miért kezdtél el nevetni? - lépett melléd a fiú.

- „Az élet nem arról szól, hogy várd, hogy vége legyen a viharnak. Arról szól, hogy megtanulj táncolni az esőben” - motyogtad becsukott szemekkel majd, az összegyűjtött vizet hirtelen a fiú arcába locsoltad.

Boka az akciód után csak nevetve újra magához húzott és először homlokaitokat összeérintve vizezte be az adott részét arcodnak, majd szenvedélyesen párnáidra tapadt.

- Ez volt az egyik dolog amit meg akartam tenni, miután megláttalak - válaszolta, miután elváltatok egymástól.

- Bevizezni a homlokom? - kérdezted, miközben letörölted a vizet arcod felső részéről.

- Megcsókolni az esőben - válaszolta Boka.

Csónakos

- Ezek sem normálisak - szólt Szebenics visszanézve az egy emberként az udvarra vezető ajtón befele tolakodó tömegből.

- Mint zsák a foltját - értett egyet Dáviddal a mellette szorongó Márk. - Tudod kit lökdöss, te hígagyú! Fogdd már fel, hogy nem tudok mozdulni! - kiáltott rá a mögötte őt toló iskolatársatokra.

Mindeközben a cukorból készült fiatalokat teljesen figyelmen kívül hagyva , te és Csónakos röhögve ugráltatok az udvar aszfaltján keletkező kissebb-nagyobb tócsákba.

- Idióták, gyertek már be! - kiáltotta ki hirtelen a harmadik emelet egyik ablakából Áts.

- Ferinek igaza van - hallottad meg Lizit is. - Meg fogtok fázni!

- Egy kis nyári záportól?! Menj már! - ordított vissza Csónakos felemelve fejét az aggódó barátnőd felé.

- Csónakos és V-T/N! azonnal gyertek be! Torokgyulladást akartok kapni?! - üvöltötte ki ekkor az előbbi heringparty hült helyén kivágódó nyitott ajtóból Rácz tanár úr.

- Én is ezt mondtam nekik! - kiáltotta ekkor Lizi és bőszen integetni kezdett a tanárnak az ablakból. De olyannyira, hogy majdnem leszédült a harmadikról.

- Nagy, menjen már be az ablakból az Istenért! - rivalt rá Elizára Rácz. - Maguk pedig a fénysebességnél is gyorsabban húzzanak fel az osztálytermükbe - tette hozzá, majd megvárva, hogy tényleg belépjetek az épületbe becsapta utánatok az ajtót, és egy „Ezek még egyszer a sírba visznek!” kijelentéssel elindult a terem felé, ahol a következő órája lesz.

- Szerinted nagyon kiborítottuk? - nézte a távolodó, fejét ingató ofőtök alakját Andris.

- Csak szeret minket - kuncogtad el magad, és te is abba az irányba néztél.

- Ja, ezzel a szeretetünkkel tesszük majd egyszer a koporsóba - utalt Rácz előző motyogására Csónakos.

Elnevetted magad, majd lábaitokat kapkodva felsétáltatok a termetekbe. A sportcipőitek minden egyes lépésnél hangos cuppanós hangokat adtak ki és vizes lábnyomaitok alapján nem kellett egy Sherlock Holmesnak lenni, hogy kitalálják merre is haladtatok.

- Elnézést a késésért - nyitottál be termetekbe, azonban Flestics tanárnő már megszokott „Gyorsan, üljetek a helyetekre!” mondata helyet, egy „Ti beleestetek egy medencébe, hogy így néztek ki?” kérdéssel találtátok szembe magatokat.

- Én inkább azt tudom elképzelni, hogy együtt zuhanyoztak - szólt közbe Weisz egy pimasz vigyorral a képén.

- Ruhástul? - kérdezte röhögve Kolnay az egyre jobban pirosodó képű alakodon szórakozva.

- Még csak eddig jutottak, mielőtt rájuk tört Rácz- adta meg a (szerinte) logikus magyarázatot Máté.

- Fiúk az Istenénrt! Befognátok? - némította el az előbbi társalgáson röhögő osztályotokat Flestics. - Kettőtök közül - mutatott ekkor a táblafilccel rád és Andrisra. - Valamelyikőtöktől magyarázatot szeretnék hallani!

- „Mikor visszatekintünk a múltba, rájövünk, hogy az élet apróságai számítanak a legjobban, mint a Nap és az eső, a nevetés és a szeretet” - válaszolt Csónakos készséggel.

Áts

- Barabás, Pásztor! - rohant a két előresprintelt osztálytársatok után Rácz. - Mindenre ami szent, tünés vissza a sorba! - szólt rá a két fiatalra és, hogy hangsúlyozza mondanivalóját a fogorvosi rendelő ajtaján kilépő osztályotok felé mutatott.

A két majdnem elütött fiú visszatartott röhögéssel sietett vissza az esernyőiket nyitogató többiekhez az úttest patkájától.

- Feri, én nem tehetem meg, a nevemben csapd már fejbe ezt a két jómadarat! - kérte kilépő barátodtól az ofő, aki az előbbi dolgokról mit sem sejtve a két említett személyhez lépett és lekevert nekik egy-egy nyakleveset.

- Áucs, miért kellett ilyen erősen ezt? - maszírozta a nyakát Zsombika.

- Hogy megtanuld, hogy legközelebb még ennél is nagyobbat kapsz, ha így viselkedsz - adta meg a választ Boka.

Feri csak helyeslően biccentett a fiúnak, majd kezedet megfogva beállt veled a sor végére, és pár perc után, sereghajtóként elindultatok az értetek kivezényelt buszhoz.

Pár perc sétára voltatok csupán, de ezalatt az idő alatt az égből érkező cseppek úgy gondolták, hogy megmutatva mit is tudnak, már nem csak egy kis enyhe nyári zivatart szimbolizáltak, hanem átváltottak egy viharos felhőszakadásba.

Esernyő és a legkisebb aggodalom hiányában nyugodtan sétáltatok kézenfogva, nem törődve azzal, hogy bőrig áztok, Feri ehy vicces gyerekkori történetet mesélt neked az első találkozásáról a tengerrel, te pedig alig bírtad abbahagyni a nevetést. Mire kis csoportotok a buszhoz ért már teljesen egyetértettél magaddal, hogy tökmindegy volt, hogy reggel mennyit készülődtél, pont annyira áztál el fehérneműig, mintha a tíz perces reggeli rutinod helyett fél óráig tötyörésztél volna.

- Hát, titeket mi lelt? - kérdezte szemöldökét felhúzva a sofőr mikor magad után Átsot is meglátta az átázott ruháiban felszállni a jármű elején.

- „Néhány ember érzi az esőt... A többiek csak vizesek lesznek” - adta meg a logikus választ a fiú, majd megelőzve téged egy puszit nyomot a homlokodra, és egy sofőrnek intézett biccentés után maga után húzott az utastérben, mígnem találtatok két szabad egymás melletti ülést.