:( ne aggódjatok, vannak dolgok, amik nem azok, aminek látszanak.

Ettől függetlenül: a történet a végéhez közeledik. Még pár rész, és ezt a könyvet is lezárom, de ne aggódjatok; habár nem úgy tűnik, de a finálé még hátravan;)

És kíváncsian várom a tippeket, hogy mi lesz az... azt hiszem, ez után a fejezet után már összerakható;)

Marinette semmire sem vágyott jobban, csak hogy visszaaludhasson. Pár perce felébredt, és az emlékek úgy kúsztak vissza az agyába, mintha soha többé nem akarnának nyugodt éjszakákat neki.

Macska, ahogy kirohan... Macska, ahogy visszafordul... és aztán a robbanás, ami elvette tőle a fiú életét...

A lány a szemei elé kapta a kezét, de a képzelete folytatta a látomást. Adrien utolsó kiáltása, ahogy a lángok elérik, vagy ahogy próbál előremászni...

Nem! Nem, nem, nem... nem gondolhat erre! Nem őrülhet bele!

Marinette olyan kicsire kuporodott össze, amilyenre csak tudott. Úgy érezte, megfullad...

*******

- Én mondom neked, nincs jól! – csapott az egyik párnára Sabine, hogy erőszakkal érvényesítse az akaratát. Tom felnézett az újságból, de nem szólt egy szót sem. – Ha nem engednek be Marinette-hez, akkor valami nincs rendben vele! – kötötte az ebet a karóhoz a nő.

- Sabine. Az a fiú, Félix, szólt, hogy ki fognak minket juttatni. Meg is tartotta az ígéretét – Tom tüntetőleg újra az újságba temetkezett. – Ha azt mondja, Marinette elfáradt, és elkapta teszemazt a náthát, akkor feltehetőleg így is van.

A nő grimaszolt. – Soha nem tudtad megállapítani, ki hazudik és ki nem, Tom – mormolta.

Ő nem értette, hogy a férje hogyan tudta ilyen könnyen elfogadni, hogy még nem láthatják Marinette-t, és miért érdeklik ennyire a hírek. Tény, hogy a börtönbe nem jártak a kedvenc lapjai, de azért a lányuk élete fontosabb ennél!

Amíg ezen gondolkodott, felpattant és kisietett a szobából.

*******

Marinette engedte, hogy rázza a zokogás. Már nem is harcolt az agya ellen, ami újra és újra visszahozta neki a képeket.

- Most már biztos, hogy mazoista vagyok – ötlött fel benne a gondolat.

Egy apró nyikordulás jelezte, hogy valaki állt az ajtónál. Marinette tágra nyílt szemekkel bámult a sötétségbe, és meg sem mert moccanni. Nem számított ilyen hamar látogatókra. Azt hitte, hogy Félix és Bridgette ad neki egy kis időt, hogy feldolgozza a történteket.

- Marinette? – ezt a hangot ezer közül is felismerte volna. Az anyukája, Sabine! A lány érezte, hogy az ereiben megfagy a vér: az anyja biztos hallotta, ahogy az előbb sírt. - Itt vagy? – suttogta a nő, és félénken megállt az ajtóban.

Sabine a csend miatt elbizonytalanodott. Az is lehet, hogy ez valami tiltott terem és a lánya valahol egészen másutt van, de megesküdött volna rá, hogy a sírdogálás ebből a szobából szűrődött ki. És ha itt is lenne; Félix nem említette, hogy a lány betegsége (már ha tényleg beteg) fertőző-e. Ígyhát a küszöbön toporogva mérlegelte a lehetőségeit, amikor lépéseket hallott.

Hátrapillantva a másik Cheng-lányt vette észre a folyosó végén. Ő is nagyon határozatlannak tűnt, és az egyik lábáról a másikra állt.

- Menjen csak – suttogta és biccentett, mielőtt visszaindult volna. Sabine félénken elmosolyodott és beljebb lökte az ajtót.

A folyosón lévő fényáradathoz képest kriptasötétség fogadta. A függönyök teljesen be voltak húzva, ezért alig látott valamit. Annyit azonban még ő is meg tudott állapítani, hogy egy fiúszobába lépett.

- Talán Félixé – tippelt magában a nő. Az enteriőr is rá vallott: egy csocsógép, egy hatalmas tévé, íróasztal, kanapék... a szobának valószínűleg nagyon gazdag tulajdonosa van.

A nő körbefordult, és balra találta meg, amit keresett. Az ágyon egy nagy gombóc feküdt, ami pontosan olyan alakot formázott, mint Marinette szokott a kanapén, ha beteg.

Sabine csendben odalopakodott és lábujjhegyre állva vetett egy pillantást a gombóchalomra. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ez Marinette, a jellegzetes sötétkék tincsei még a félhomályban is elárulták.

Óvatosan leereszkedett a matracra, és csendesen tűrte, hogy megnyikordult. Megérintette a lánya haját és simogatni kezdte, hátha felébred tőle.

- Marinette... kicsim – suttogta, ahogyan kisöpörte az arcába hulló hajszálakat. A lány azonban nem mozdult, úgy tűnt, mintha nem is hallaná, amit mond. – Alszol? – kérdezte Sabine tétován.

Marinette valójában ébren volt. Összeszorított szemekkel könyörgött az égieknek, hogy az anyja menjen el. Legszívesebben a karjaiba vetette volna magát, és elsírta volna minden fájdalmát, de akkor az anyja kérdezgetni kezdené. Ő pedig nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy most Adrienről beszéljen. Vagy hogy egyáltalán megszólaljon.

Sabine, úgy tűnt, megérezte ezt, és úgy döntött, visszamegy a férjéhez. Nyomott egy puszit a lánya arcára, majd úgy, ahogy jött, csendesen elhagyta a szobát.

*******

Mire Bridgette visszaért a konyhába, Félix már a nappaliban volt. A lány készített magának szíverősítőt, majd követte a barátját egy kis néma hírnézésre.

Nem sokáig tartott a kellemes csönd, hamarosan olyan képkockák érkeztek, amiket Félix nem tudott szó nélkül hagyni.

- Brutális támadás érte a NEPSA beteggondozó központját. Egy óriási csapat fertőzött a levegőbe röpítette a tavaly felújított épületet. Az önkéntes rendőrök nagy csoportja szállt bele a túlélők kutatásába, ami még most is folyik... - rezegtette együttérzően a szempilláját Nadja Chamack, de még ez sem gátolta meg a fiút abban, hogy kifakadjon.

- Méghogy beteggondozó központ, az... - és megindult a káromkodásáradat. Bridgette tétován átölelte a fiút.

- Hé. Tudod, milyen a média – nyugtatgatta. Úgy tűnt, ez már sok volt Félixnek; leeresztett, mint egy lufi, és Bridgette-nek dőlt.

- Nem fogom bírni – suttogta félszegen és összefonta az ujjaikat. Bridgette a fején nyugtatta az állát és megölelte. – Miért kellett visszamennie? Miért nem hagyhatta csak úgy ott? – fakadt ki a fiú, és közel állt ahhoz, hogy zokogásban törjön ki.

- Félix! Te is tudod... - a lány a szájába harapott. Hogyan emlékeztesse a fiút tapintatosan? – Így is, úgy is meghalnak... - mormolta. Bárki más félreérthette volna a szavait, de Félix tudta, miről beszél.

- A japánok már közel vannak az ellenszerhez, Brie. És különben is, egyikük sem tudja. Nem mondtam el, senkinek... még az öcsémnek sem – suttogta. Vajon máshogy történnek a dolgok, ha ezt elmondja Adriennek? Félix szerint nem, de soha nem tudhatta. És pont ezért érezte magát olyan nyomorultul. Bridgette vállába fúrta az arcát, és hagyta, hogy kijöjjenek belőle a könnyek. Bridgette szorosan magához szorította, és megpróbálta megnyugtatni.

- Nem tudják, hát persze, hogy nem. Nem tudják, hogy mindannyian halálos betegek... Nem a te hibád, Félix.

*******

- Te. Jó. Ég – Alya teljesen le volt döbbenve. Azért ment oda az ablakhoz, hogy letörölje a csokiszószt, ami a húgai (Ella és Etta) kajacsatája alatt került oda.

A fiú, kikerülve egy hatalmas placsni szétkenődött muffint odalépett hozzá, és ugyanúgy ledöbbent, mint ő.

- Micsoda partyarcok! – rikkantotta, és Alya tiltakozása közepette kinyitotta az ablakot, és hagyta, hogy a zene beszűrődjön. – Le kell mennünk, Al! Ez eszméletlen!

- Anyu és apu rámbízták az ikreket – dünnyögte tanácstalanul a lány, és a kislányokra sandított. Amióta Nadja Chamack bemondta a NEPSA-t ért támadást, a lányok azzal foglalkoztak, hogy megpróbálták rekonstruálni a harcokat. Ennek pedig Alya csokis muffinjai bánták a kárát, pedig ma igazán ehetőek lettek.

- Gyerünk már, Al! Nem azért gürcöltünk eddig, hogy aztán a buliból meg kimaradjunk! – a fiú látványosan az utcára mutatott. – Azok az emberek ott lent a NEPSA terrorjának a végét ünneplik! Hogy visszakapták a gyerekeiket! Hogy nem kell félniük a körzetellenőrzésektől, a karanténtól, a Tisztítótól! Nehogymár pont mi, akik eltűntették ezeket, maradjunk idefent bébiszitterkedni!

- Nem is tudom, Nino... - Alya tétován a tesóira nézett. Egyvalamit megtanult a folyamatos bujkálásban, azt, hogy a szeretteink élete a legfontosabb. Nem akart kockáztatni.

Nino azonban megragadta a kezét és húzni kezdte. – Na, gyere csak! Ők is jöhetnek velünk – vigyorgott az ikrekre kajánul.

- Igen! – kiáltott fel Ella vagy Erna.

Így a sokszoros túlerő legyőzte Alya-t, úgyhogy lementek a rögtönzött fesztiválra, „csak egy fél órára, és mindenki mellettem marad, igen, te is Nino".

*******

Marinette tudta, hogy sírnia kéne. Adrient kéne gyászolnia minden idegszálával, de egyszerűen úgy érezte, képtelen akár egy perccel is többet tölteni az ágyban.

Úgyhogy először felült, aztán a lábát lógázta a szőnyeg fölött, majd végül nagynehezen felállt és elindult. Látni akart valamit, bármit, ami nem készteti sírásra, ahogy Adrient juttattja eszébe.

A lány az ablakhoz lépett, hogy elhúzza a függönyöket. Kezdte zavarni ez a félhomály, ami a szobába uralkodott. Odakint azonban olyan sok rikító fény táncolt az utcán, hogy a szemei elé kellett kapnia a kezét.

Miután hozzászokott a ragyogáshoz, összeszűkült szemekkel fürkészni kezdte az alatta hömpölygő tömeget. Mindenki strasszos ruhácskában, csillámporral és egyéb fényvisszaverő, ragyogó ruhákban beszélgetett, evett, ivott, sőt, voltak akik táncoltak is.

Ünnepeltek – fogalmazódott meg a lányban a gondolat. Az emberek odalent a bátor fertőzött csapatot éltették, és az ő tiszteletükre mindenki elengedte magát, hogy egy jót bulizzanak az új korszak beköszöntére. Az ünneplő tömeget figyelte. Hogy lehetnek ilyen érzéketlenek? Hiszen Adrien meghalt! Hogyan képesek csoportokba verődni, beszélgetni, táncolni...

A lány agyába jeges borzongásként kúszott a gondolat. Ők még nem tudják... nem tudják, hogy a csapat főnökét elveszítették...

- Félix nem mondta el a rendőröknek, hogy Adrien meghalt – fogalmazódott meg benne a rettenetes gondolat.

*******

Félix kis híján elaludt Bridgette karjaiban. A szendergésből a telefonja ébresztette fel, ami idegesítő csöngéssel jelezte, hogy valakinek sürgősen beszélnie kell a fiúval.

Ismeretlen szám.

A fiú elhúzta a száját. Túl sok probléma volt már ezekkel az ismeretlen számokkal.

- Nem veszed fel? – kérdezte Bridgette, aki eddig Félixnek dőlve aludt. Feltehetőleg őt is a telefon csörgése ébresztette fel.

Félix megnyomta a fogadást és a füléhez emelte a készüléket. – Halló?

*******

Marinette levette a szakadt ruháit, és kotorászni kezdett Adrien szekrényében. Habár a ruhák, amiket Alya hozott neki, még mindig arra vártak, hogy felvegye őket, a lány biztos volt benne, hogy Adrien cuccait akarja hordani. Azokon még érezheti a fiú illatát, és ha elveszi, az olyan, mintha megölelné.

A zsebébe süllyesztette a telefonját és felhúzta a kapucnit.

Most pedig lemegy az ünneplő tömeghez.

A következő rész tartalmából: Bridgette izgatottan figyelte Félix reakcióját. Próbálta kitalálni, mire gondol a fiú, és remélte, hogy nem akar semmi butaságot csinálni.