Na, akkor jöjjön a neheze.

Ezt a fejezetet igazi kihívás volt megírni. Nagyon kellett figyelnem, hogy minden szépen összejöjjön, de már nagyon vártam, hogy eljussak idáig. Ez a történet egyik sorsfordító fejezete, de nem lövök le semmit, olvassátok csak szépen sorjában.

Attila00, remélem, mostmár tudod, mire gondoltam...

Köszönet illeti Dotyka2002t a bioszos javításokért^^

Marinette tágra nyílt szemekkel meredt az osztálytársára. Sabrina, akár egy megtestesült rémálom, rádőlt a korlátra és még volt mersze kacsintani rájuk.

- Látnotok kéne az arcotokat! Hihetetlen – kuncogott fensőbbségesen.

Adrien erősebben szorította Marinette kezét. Ez túl sok volt neki. Félix balesete, a bogara hűsége, ahogy követte őt a központba, és most az egyik osztálytársa fordul ellenük...

A racionálisabb énje kérdéseket kezdett el üvölteni, amik úgy pattogtak a fejében, mint a gumilabdák. Miért? Hogyan? Mikor? Pár pillanat múlva bevillant neki egy fontos tény: Sabrina nem lehet az áruló, hiszen nem is...

- Nem is vagy a csapat tagja! Hogy a fenébe lennél te az áruló! – üvöltötte, miközben lassan hátrált Marinette-el. Még a lány is az események hatása alatt volt, és alig bírt megmoccanni a félelemtől.

- Azt te csak hiszed, nagyfiú – vigyorgott Sabrina és átmászott a korláton. – Hadd kérdezzek én valamit: mit gondoltok, hány százaléka fertőzött a párizsi gyerekeknek? – kíváncsiskodott, ahogy kívülről felült a korlátra. Adriennek azonnal beugrott a válasz: kilencvennyolc százalék, de inkább a menekülési lehetőségeket latolgatta, mintsem a lánnyal csevegjen.

Úgy tűnt, ez Sabrinának is feltűnt, mivel magának válaszolt. – Mindenki. Egy kivételével az összes gyerek beteg. Fertőzött.

Adrien olyan szorosan kulcsolta össze a magáéval Marinette kezét, hogy a lány félve rápillantott. Érezte, hogy a fiú pulzusa egyre csak gyorsul. A feje végre kitisztult, akármi is volt abban az infúzióban, kezdte elveszíteni a hatását. Már tudott rendesen gondolkodni, habár az elkapott szavak még nem álltak össze neki. Sabrina az előbb tényleg azt mondta, hogy...?

- Lehetetlen. Minden egyes fertőzöttről tudunk – úgy tűnt, ezeket az információkat Adriennek is nehezére esik feldolgozni.

- Téves. Az a két százalék, aki nem szerepelt a nyilvántartásotokban, nekünk dolgozik – nézegette a körmeit Sabrina. Adrien már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de a lány csak legyintett. – Felesleges ellentmondanod. Tudom, hogy így van. Egyetlenegy fiatal van ebben az egész nagy városban, akit nem ért el a vírus. Az a valaki pedig Nathaniël.

Adrien megborzongott. Marinette érezte a hirtelen hangulatváltozást és közelebbhúzódott hozzá. Amíg Sabrina és Gabriel nem tudja, hogy visszanyerte az öntudatát, lépéselőnyük van, és ezt ki kell használniuk.

Ezért hagyta, hogy Sabrina tovább beszéljen. – Bizony. Jónéhányan, köztük én is, felajánlottuk a NEPSA-nak a segítséget a vírus megfékezésében. Rajtunk tesztelték az ellenanyagot, amíg ti bújócskát játszottatok! – fakadt ki, majd gonoszul elvigyorodott. – Emlékszem arra, amikor Nathaniël megtalálta a központunk hátsó bejáratát. Télen volt: úgy támolygott be ide, mint egy félholt. A doktor beadott neki valami újfaja szert, amitől képtelen lesz valaha is átváltozni. Ellenanyagot, ha úgy tetszik. Sajnos a doktort azonban elérte a fertőzés, és teljesen megőrült. Azóta csak az akumákat dolgozgatta ki.

- Az akumák... - suttogta rémülten Adrien. Szóval... az apja együtt dolgozott a doktorral!

- Rengeteg idő telt el, és mi még mindig nem találtuk meg a teljes ellenszert. Már közel vagyunk, de nem eléggé. És erre jöttök ti... és megpróbáltok megállítani, minket?! Egy világméretű szervezkedést egy vírus megállítására? – Sabrina megvetően horkantott. - Nekünk csak az ellenanyag kell! És hogy visszakapjuk a gyerekeket... Ennek a harcnak pedig véget kell vetni! Így is túl sokan haltak bele. Mert, amíg ti azért adtatok kitüntetéseket, hogy a barátaitok minél több kommandóst nyírjanak ki, addig mi elkaptuk a veszélyeztetett fertőzötteket és megpróbáltuk meggyógyítani őket! Hálából, ti fel akarjátok robbantani az épületet! Nézzetek magatokra! Szörnyek vagytok! – teljesen belelovalta magát a szerepébe, az arca kivörösödött, a szeme csillogott. - Eljött az igazság pillanata! Ebben a történetben, ti vagytok a rosszak.

Marinette kétszer megszorította Adrien kezét, hogy tudassa vele, hogy visszanyerte az öntudatát. A fiú pókerarccal hallgatta Sabrinát, de megismételte a jelzést.

- Ti ketten viszont mások vagytok... az átváltozásaitok után az intelligenciátok hátborzongatóan megnő... - folytatta Sabrina elgondolkodva. - A doktor ezt is akarta tanulmányozni. Különleges képességnek is nevezhetjük az anyagot, ami folyik a vénáitokban. Nekünk pedig arra szükségünk lehet, hogy kidolgozzuk az ellenszert és megállítsuk a vírust. Segíthettek nekünk... - ajánlotta fel nagylelkűen, és a szívére tette a kezét. - Ígérem, biztonságban lesztek. Megkaptok mindent, ruhákat, felszerelést, lakást, fizetést... csak néhány papírt kell aláírni. Ezzel a rejtett DNS-el, kódolt formulával, vagy nevezzétek, ahogy akarjátok, számtalan betegséget meg lehet majd gyógyítani, és emberek százezreinek az életét menthetjük meg! Nem is beszélve a családokról, akik visszakapják majd az elveszettnek hitt szeretteiket!

- Kösz, inkább kihagynánk – nyerte vissza a Macskás flegmaságát Adrien, és vidáman vigyorgott az ellensége szemébe. Közben figyelmeztetőleg megszorította Marinette karját, hogy a lány tudja, itt az idő. – Valahogy nem találom a sztoridat eléggé... hitelesnek.

Sabrina mosolya grimasszá torzult. – Akkor... - mormolta dühösen, és a szemei feketévé váltak. – Kénytelen leszek más meggyőzési módokhoz folyamodni – a hangja teljesen megváltozott, amíg ezt mondta, reszelősebb, már-már gépszerűbb lett.

Marinette felsikoltott, ahogy az osztálytársa kezdett átvedleni egy undorító, kitines bogárrá...

- Ez egy csótány! Fúj, fúj, fúj, egy csótány! – sikongatott. Adrien képes lett volna nevetni rajta, ha nem ugrott volna feléjük egy óriási csótány káromkodásokat köpve.

Nagyon nagy bajban voltak.

*******

Nathaniël – habár kifejezetten mókásnak találta Alix elszánt tekintetét – szívesen eltűnt volna már a lány fegyverének hatóköréből. Kényelmetlenül érezte magát így, hogy egy puskacső nyomódott neki a homlokának.

- Ki az áruló? – sziszegte Alix sokadszorra. Nathaniël tudta, hogy nem fogja lelőni, de azért mégis komfortosabban érezte volna magát, ha nem egy lőfegyverhez kéne beszélnie. – Ki az áruló?! - üvöltötte a lány, aki teljesen elvesztette a türelmét. Megszüntette a távolságot Nath homloka és a fegyver között, és úgy odanyomta, hogy biztos ottmarad majd a helye.

- Jól van! Jól van! Nem kell kiabálni! – rémült meg teljesen a fiú, és megadóan lehajtotta a fejét. – Sabrina és Chloé volt az.

Alix teljesen meghökkent, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy a lábai felmondják a szolgálatot. – M-Mi...?

- Így van. Sabrina kikérdezte Chloét a dolgokról, ő meg bőven beszélt neki, hogy mennyire király, hogy Adrien és ő a főnökök, meg hogy hogyan épül fel az egész... hiszen tudod, imád magáról beszélni! Észre sem vette, hogy a legjobb barátnője tőrbe csalta – vonta meg a vállát. – Sabrina pedig mindent szóról szóra megírt a jelentéseiben.

Alix leengedte a fegyverét. Chloé az áruló? Vagyis... valójában Sabrina az, de a csapat titkait Chloé kottyantotta el...?

A lány érezte, ahogy a fejében összeállnak a dolgok. – Chloé elment, de az áruló, vagyis Sabrina mégis tudott mindenről, ami a csapatban történik. Hogy magyarázod ezt? – kérdezte, az állát előreszegezve.

Nathaniël megadóan sóhajtott. - Lehallgató a nappaliban. Amikor pedig az átváltozott csapatot kellett követnie, a nem apparent-esek közé vegyült... ugyanis ő is fertőzött – tette hozzá gyorsan.

Alix összeszorította a száját. Minden, amit Nathaniël elmondott, olyan logikus és kézenfekvő volt, mégis, valami nem hagyta nyugodni. Sabrina... fertőzött...

*******

Marinette rohant ki elsőként a folyosóra, Adrien szorosan a nyomában. Mintha csak megbeszélték volna, ugyanarra kezdtek futni.

- Be kell indítanunk a bombát! De nem hagyhatjuk, hogy erre rájöjjön – bökött a háta mögé Adrien, a dühöngő óriáscsótányra utalva.

- Nem mondod! És mégis hogyan tervezed lehagyni a kis bogarunkat?! – kiáltott a lány, miközben egy újabb kanyart vettek be.

Adrien vidáman kacsintott, de a lány nem látta, annyira az útra koncentrált. – Bevetünk egy csalit. Még jó, hogy ketten vagyunk!

Marinette rémülten fordult felé, és látta, ahogy a fiú áttér az útról a gépházhoz vezetőre. Sabrina pedig utána.

- Ne! – kiáltotta a lány, és ijedtében felkapta az első tárgyat, ami a kezébe került. Mivel pont annál a teremnél futottak el, ahol a kisebb gyerekek szokták várni a családjukat, sikerült egy játékosdobozba nyúlnia. - Egy jojó?! Tényleg?! – fenyegette meg az eget fölfelé nézve, majd idegesen meglendítette és a csótány után hajította a játékszert.

Meglepő módon a vékony drótzsinór megfogta a szörnyet (habár a NEPSA készítette, tehát nem lehetett ócska), és Marinette-nek már csak ellent kellett volna tartania. Volna.

Ugyanis a csótány egyet rántott, és továbbvonszolta Marinette-t a jojónál fogva a folyosón. Habár a pluszsúly jelentősen visszafogta, hiszen mégiscsak egy vele egyforma súlyú lányt kellett maga után cipelnie, de még így is túl gyorsan haladt, hogy Adrien észrevétlenül be tudjon surranni a gépházba.

Ezért Marinette beleakasztotta a lábát az egyik, folyosót lezáró panelbe, és szorosan a karjára tekerte a drótot.

Sabrina teljes erőből visszarándult, és a hátára esett. A jojó teljesen összekötözte, hiába próbált felgördülni a lábaira, a kitines páncél nem engedte.

- Ahjj! Ezt még nagyon megbánjátok! – hörögte dühösen. Marinette eloldalazott mellette, és kiöltötte rá a nyelvét.

- Undok disznó! – morogta, és továbbfutott a gépház felé.

*******

Alya úgy érezte, körbe-körbe járnak. Amióta hallotta Marinette sikolyát, nem tudott megnyugodni, és úgy tűnt, ezzel Nino is így van. A fiú megpróbálta megállapítani a helyes irányt, de egyre inkább eltévedtek. És minél inkább eltévedtek, annál konokabb lett Nino az irányt illetően, de a riadt tekintete elárulta.

Amikor egy újabb elágazáshoz értek, a fiú felemelt kézzel jelezte, hogy épp a helyes irány megállapításán dolgozik.

- Azt hiszem, talán arra... - mutatott előre Nino tétován, ekkor azonban egy hatalmas puffanást hallottak jobbról – vagyis arra! – korrigálta a fiú a döntését és fordult rögtön a hang irányába.

Alya a szemeit forgatta. - Igenis, Sherlock – azzal a megadott irányba indult. Nem jutottak azonban messzire, mert a következő folyosót egy hatalmas, sötét, fekvő alak torlaszolta el. A mozgásérzékelő lámpák azonban felkapcsolódtak, megvilágítva egy... - ez egy csótány? Egy tócsában? – húzta össze a szemöldökét Alya.

A csótányféleség ekkor feltekintett, így a feje fordítva látszott, mivel a hátán feküdt. És az arca olyan ismerős volt... a lassan türkizzé fakuló szemek, a megjelenő vörös tincsek...

- Sabrina! – sikoltott fel a lány, és megragadta Nino kezét. Mindketten tágra nyílt szemekkel figyelték az osztálytársuk vergődését.

Sabrina felüvöltött, ahogy a bogárteste elolvadt körülötte, és rángatózni kezdett. Így láthatóvá vált a folyosó végén rémülten álldogáló Alix és Nathaniël.

- Segíteni kell neki! – üvöltött fel Nino. Ő már átlátta a helyzetet, és világossá vált számára, hogy Sabrina életveszélyben van.

Ugyanis, miután Marinette magára hagyta, Sabrina megpróbált felgördülni a lábaira, ez viszont nem sikerült neki, sőt csak rontott a helyzeten: nekiesett a falnak, ahol a savval teli vödröket tartották. Ez kifejezetten az egyik kommandósosztag kérésére volt ott, hogy a kísérletekből esetlegesen elszabadult fertőzötteket könnyebben meg tudják állítani.

Most viszont egy egész polcnyi dőlt Sabrinára, ami lassan visszaváltoztatta, majd, amint elkezdte felvenni az emberi testét, belemart a bőrére...

A lány egy hátborzongatót sikoltott.

- Nem mehetünk a közelébe! – kiáltott fel Alya, és elkezdte maga mögött tolni Nino-t. A félelme nem volt alaptalan: ahogy a savas anyag a padlóra csöpögött, elkezdte felmarni azt, teljesen eltűntetve a lábuk alól a talajt. Félő volt, hogy hamarosan Sabrina alatt is beszakad. - Futás! Futás, futás... - azzal már át is fordultak a sarkon, és elrohantak arra, amerről jöttek.

Alix és Nathaniël is megfigyelhették, ahogy az anyag reakcióba lép a padlóval, és a lány készen is volt a menekülésre, de a fiú megragadta a könyökét.

- Nem hagyhatjuk itt... - suttogta remegő hanggal. Alix rápillantott; előzőleg megkérte a fiút, hogy bizonyítsa be neki Sabrina árulását, és most a saját szemével láthatta, ahogyan a lány lassan visszaváltozik a csótányból emberré. Meggyőződhetett az árulásról, ezért nem értette, miért ingatja meg a fiú megint a bizalmát.

- Miért érdekli annyira, hogy mi lesz egy gonosz kis besúgóval...? – tűnődött magában.

Nathaniël tudta, hogy Alix nem fog az ő oldalára állni, ezért úgy döntött, kockáztat. Kicsavarta a lány kezéből a pisztolyt, majd hármat a plafon felé lőtt. A csőrendszer meghibásodott, és a még mindig sikoltozó Sabrinára sugárban folyt a víz, elmosva a savas anyagot, ami eddig a bőrébe mart.

Ezután Nathaniël megragadta a dühösen tátogó Alix karját, és futni kezdtek, miközben a padló szépen lassan alóluk is eltűnt.

*******

Marinette figyelte, ahogyan Adrien lábujjhegyre emelkedve kihúzza a kék kis műanyag biztosítót, majd megnyomja a start gombot.

29:59, 29:58 ...

Miután a bomba elindult, megkönnyebbülést érzett. Hamarosan vége. A fiú kecsesen lemászott a hűtőgépről, majd a lány előtt landolt.

- Siker – vigyorgott elégedetten és nyomott az orrára egy puszit.

- És most tűnjünk el innen – egészítette ki a mondatot feszülten Marinette. Addig nem tud még nyugodtan nevetni a történteken, amíg mindenki épségben ki nem jut az épületből.

- Várj – Adrien gyengéden megragadta a csuklóját és magához húzta. – Én... én még nem megyek – vallotta be szégyenlősen. Marinette kérdőn fölvonta a szemöldökét, mire a fiú méginkább elbizonytalanodott. – Apa miatt. Apa... biztos, hogy nem őrült meg, csak a fejébe szállt a dicsőség. Valójában, jobb ember ennél... és lehet, hogy nem kedvelem annyira, de mégiscsak az én apám!

Marinette, ha ez lehetséges, még magasabbra húzta fel a szemöldökét. – Azt akarod mondani, hogy amíg én kitalálok innen, addig te visszamész Gabrielhez és meggyőzöd, hogy valójában nem vagy egy beteg állat? – kérdezte lassan, mintha egy óvodáshoz beszélne.

- Igen – jelentette ki Adrien, a tarkóját dörzsölve. Marinette egy nagyot sóhajtott és a két kezébe fogta a fiú arcát.

- Adrien, ugye tudod, hogy az anyád halála nem a te hibád volt...? – kérdezte óvatosan. Adrien egy pillanatra behunyta a szemeit, majd a lány kezeiért nyúlt és eltolta őket magától.

- Ennyivel tartozom Félixnek is. Ő sem akarná, hogy apa meghaljon – tért ki a válaszadás alól.

Marinette egy nagyot sóhajtott. A fiúban buzog a tettvágy, képtelen lesz visszatartani. – Najó – kezdte -, de ha tíz percen belül nem vagy kint, Agreste...

- Húsz – alkudott Adrien, bevetve a vigyorát.

- Tizenöt és egy perccel sem több! Különben kénytelen leszek szólni a teljes bandának, hogy vissza Adrienért! – fonta össze a karjait Marinette vidáman, de a hangjában valódi félelem bujkált.

Adrien bemutatta a jellegzetes szalutálását. - Kintleszek! Macskabecsszó!

És a főhőspáros két különböző irányba indult el.

*******

Alya bepillantott a rakodóba, ahová a találkozót beszélték meg, amennyiben valaki nem jutna ki a csapattal. Persze a világért sem akart ott leülni, és várni, hogy az épület a feje fölül elröpüljön, de lehet, hogy vannak ott valakik, akik még a jelre várnak, hogy indulhatnak. És őket sürgősen figyelmeztetni kell, hogy pucoljanak, mert egy savba áztatott Sabrina-csótány futkározik a folyosókon!

A teremben azonban már csak két sötét alak volt. Az egyikük, a kisebbik, a nagyobbik előtt térdelt, és megnyugtató dolgokat suttogott neki. Mindketten olyan ismerősek voltak...

- Myléne?! – kiáltott fel Alya meglepetten, amint felismerte a kisebbik alakot.

- És Ivan? – kukkantott be a barátnője mellett Nino is.

Myléne abbahagyta a mormogást és felpattant. – A többiek már mind kimentek – hadarta. - Nem tudtuk, hogy már mennünk kéne-e...

- Indulás kifelé! – tett egy körző mozdulatot Nino a kezével. – A bomba bármikor robbanhat és én személy szerint nem akarom a hátralévő életemet krokettként tölteni!

*******

Gabriel vigyorogva számolta a másodperceket. Eddig is minden a terve szerint halad, az idő pedig lassan lejár... ennyi idő alatt senki nem fog tudni keresztbe tenni neki, és már előre a tenyerét dörzsölte. Most, hogy mindenki azt hiszi, ők vesztettek, lesz igazán élvezetes a fordulat. Amikor a gyerekek azt hiszik, hogy nyertek... látni, ahogy a vigyor lassan eltűnik az arcukról, amikor rájönnek.

Tökéletes időzítés. Már csak erre van szüksége.

Féloldalasan a holoképernyőre pillantott. A titkos kamera, amit tegnap este a gépházban helyeztek el, rálátást biztosított a bombára. Legalább végig pontosan fogja tudni, hogy még mennyi ideje van hátra.

A férfi arcán szélesedett az ördögi vigyor.

- Készen állsz? – kérdezte, hiszen meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, hogy az illető a teremben van. Ő volt Gabriel személyes Jolly Jokere.

- Igen, uram- felelte a homályba vesző alak.

Minden készen állt.

*******

Marinette botladozva rohant ki az épületből és lassan az autó felé bukdácsolt. Félixék beálltak az udvarba, hogy minél előbb elhúzhassanak a terepről. Habár az idősebbik Agreste a bombát „halálbiztosnak" titulálta, azért úgy döntöttek, hogy minél előbb ők is fedezékbe vonulnak, csakúgy, mint a csapat többi tagja.

A lány megkönnyebbülten támaszkodott neki a járműnek, és a kezét az őrülten dobogó szívére szorította. Túlságosan sok volt neki ez az egész; a futás, Sabrina árulása, Gabriel őrült ámokfutása.

Visszanézett a NEPSA-ra. Mindjárt vége. Már csak pár perc, és az egész undorító épület a levegőbe röpül. A lány nem tudta megállni, elmosolyodott. Ha arra gondolt, hogy mostantól minden más lesz, nem kell többé bujkálniuk, vagy rettegni, ha kilépnek a házból.

Majdnem vége van... már csak Adrien hiányzik.

Hirtelen rossz érzés lett úrrá Marinette-n. Adrien még mindig az épületben van, pedig már csak percei vannak hátra. Miért nem jön? Ennyire csak nem lehet fontos Gabriel?

Marinette tétován tett egy lépést a központ felé. Tudta, hogy nem lenne jó ötlet Adrien után menni, hiszen előzőleg is szépen szem elől tévesztették egymást. Azonban nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben.

- Hol van Adrien? – érkezett Félix félig futva. Marinette megrázta a fejét.

- Bentmaradt. Rá akarja venni Gabrielt, hogy álljon át a ti oldalatokra. Hogy hagyjon fel a kísérletekkel – suttogta, és közben a bejáratot szuggerálta. Gyerünk már...

- De hiszen a bomba mindjárt... - sziszegte Félix, de a lány egy kézmozdulattal elhallgattatta. Egy fekete alak rohant ki a központ ajtaján, ismerős szőke tincsekkel és macskafülekkel.

- Adrien – Marinette láthatóan megkönnyebbült. Végre kint van; most aztán mindenki be az autóba, és tűnés innen!

Macska azonban megállt és visszanézett. Mintha látott volna valakit, vagy egyszerűen csak vetni akart egy utolsó pillantást arra az épületre, amit pillanatokon belül a földbe döngölnek. Mindössze pár másodperc volt, de elég arra, hogy Félix valami „mit csinál még ott"-ot dünnyögjön.

Minden olyan lassan történt. Macska visszafordult, és elindult volna, de az épület egy hatalmas robajjal a lángok martaléka lett. És a fiú is eltűnt köztük.

Marinette fel akart sikoltani, de egy forró lökéshullám őt is hátra taszította. A bomba berobbant, és elemésztette az épületet. A lány mindössze pár másodpercig feküdt a földön; ennyi idő kellett neki, amíg feldolgozta, mi történt. Akadozva feltápászkodott, és a térdén nyugtatva a kezét a központ felé nézett, de csak törmeléket látott, ami néhol még mindig égett.

Se Adrien, se Macska nem látszott.

- Adrien! – sikoltotta a lány és rohanni kezdett. Botladozva tört utat a félig megégett gerendák és a rengeteg por között. Talán még van remény... talán a fiú talált valamiféle rejtekhelyet az utolsó pillanatban.

Ahogyan azonban egyre közelebb ért az égő darabokhoz, a remény is halványulni kezdett. Már képes lett volna feladni és összerogyni, de ekkor meglátott egy sötét testet az egyik parázsló fémdarabon.

Marinette zokogva esett össze Macska mellett és a karjaiba vette a fiút. Igazából nem is látszott, hogy a hol kezdődik a fekete macskaszőre, hiszen mindene összeégett. Még a szőke haja is ronda sötétbarnává fakult.

- Nem! – üvöltött fel Marinette. Azt kívánta, bárcsak valaki meglőtte volna Adrient. Vagy megfulladt volna. Akkor még hihetne abban, hogy a kórházban meg tudják menteni.

- De mit csinál a kórház egy teljesen összeégett fiúval? – Marinette érezte, hogy a könnyek túlságosan gyorsan lepik el az arcát, és már minden összefolyik a szeme előtt. Újra felzokogott és a fiú mellkasába temette az arcát.

Minden olyan tompán jutott el hozzá. Tudta, hogy Félix és Bridgette is megérkeztek, és hogy valamelyikük lehuppant mellé. Valahonnan a távolból mintha egy sziréna szólt volna... de nem számított. Semmi nem számított, csak az, hogy Adrien itt fekszik alatta, de nem hallja a szívverését, vagy ahogy lélegezik...

Marinette újra felüvöltött. Még mindig nem fogta fel teljesen, hogy elveszítette a fiút.

Félix hangja szűrődött át hozzá, mintha valami sűrű függöny mögül beszélne. Egy másik ember is ott volt, Marinette akaratlanul felfigyelt erre.

El akarják vinni Adrient. A lány erősebben markolta a fiú szenes karjait. Ő nem adja oda senkinek, ő szereti Adrient...

Hirtelen még több könny gyűlt a szemébe. Nem mondta meg neki, nem tudta megmondani neki, hogy szereti! Most meg már vége, Adrien elment...

Valaki óvatosan megpróbálta lefejteni az ujjait a fiúról, de ő csak erősebben kapaszkodott belé. Talán, ha nem engedi el, akkor itt hagyják vele. Akkor még együtt maradhatnak.

Félix lépett oda, és erővel felemelte a lányt. Marinette visítva kapott Adrien után, de nem érte el, Félix teljesen hátrahúzta a karjait. Néhány fehér ruhás ember odagyűlt a fiú köré, hamarosan teljesen eltakarták Adrient.

Marinette üvöltve, kapálódzva követelte, hogy engedjék el, de Félix nem ismert kegyelmet. Mikor a lány látta, hogy egyre távolodnak Adrientől, abbahagyta az üvöltözést és csak sírt. Még akkor is, amikor Félix bebugyolálta valami takaróba és a kocsi hátuljába fektette.

Egy pillanatra kitisztult az elméje és biztosan hallotta, ahogy Félix azt mondja, „sokkot kapott" aztán újra elsötétült minden és a lány tovább zokoghatott.

*******

Miután Bridgette megmutatta a Dupain-Chengéknek, hogy hol aludhatnak, és biztosította őket arról, hogy hamarosan láthatják a lányukat, visszament a konyhába. Félix egy nagy bögre rumos teázott, amiben több volt a rum, mint a tea.

Bridgette szótlanul lépett oda a mosogatóhoz és törölte meg a kezét. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna.

- Muszáj lesz bemennünk a halottszemlére. Valakinek azonosítania kell a holttestet – mormolta Félix a bögréjének. Bridgette rápillantott. A fiúja még mindig a konyhapultnak támaszkodva meredt a semmibe, úgy nézett ki, mint egy rakás szerencsétlenség.

Visszafordult a kézmosáshoz és elzárta a csapot. – Természetesen én leszek az – folytatta Félix. – Nem akarom még ezzel is terhelni Marinette—t.

Bridgette bólintott, ő is nagyon aggódott a lányért. Mire hazaértek, elaludt a kocsiban, úgyhogy Félix felvitte Adrien szobájába és lerakta az ágyba. Őszintén szólva Bridgette kicsit örült neki, hogy az unokatestvére öntudatlan állapotba került, mivel kezdett aggódni érte. Képtelenség, hogy egy emberi szervezet ilyen rövid idő alatt ennyi könnyet termeljen! Utána Félix bekapcsolta a tv-t és elkezdték nézni a híreket. A déli híradóban már benne volt a támadás, és az, hogy a NEPSA teljes párizsi szervere összeomlott. Legalább egy jó hírt is kaptak.

Ezután érkezett meg a Dupain-Cheng házaspár, akiket a vidám Alya szállított. Ő még nem tudott Adrien haláláról, sem Marinette sokkjáról, ezért inkább nem is engedték be a házba. Tomot és Sabine-t viszont sürgősen el kellett valahol szállásolni, úgyhogy Félix úgy döntött, beköltözhetnek ők a vendégszobába, Bridgette meg ő pedig majd alszik Adrienében. Valakinek úgy is szemmel kell tartania Marinette-t.

Most viszont úgy tűnt, valakinek a fiút is szemmel kéne tartania. Bridgette nem volt biztos benne, hogy Félix nem tör ki könnyekben az elkövetkezendő percekben.

Viszont ha belegondolt, mi lett volna, ha esetleg Félix hal meg... Bridgette érezte, hogy elnehezülnek a végtagjai.

- Úgyis ki fog derülni, hogy Adrien meghalt – dünnyögte a fiú. – Nem lehet egy örökkévalóságig eltitkolni. Lefogadom, hogy azok a kórházi ápolók többet pletykálnak, mint a falusi vénasszonyok! – csapott rá dühösen a konyhabútorra.

Bridgette megremegett. Ő nem annyira a „pletykás" kórházi ápolóktól félt, sokkal inkább Marinette-től. Neki is fel kell majd ébrednie egyszer, és ki tudja, mit csinál majd, ha felfogja, hogy Adrien nincs többé!

A lány a barátjára nézett. Figyelmeztetnie kell valahogy, és mint mindig, most is az egyenes utat választotta. – Lefeküdtek – jelentette ki, és figyelte a fiú reakcióját. – Marinette és Adrien, túl voltak rajta.

Félix aprót bólintott. – Igen, sejtettem. Az öcsém soha nem tudta jól titkolni az érzéseit – azzal újra a bögréjét kezdte el bámulni. Bridgette azt hitte, nem fog újra megszólalni, ezért úgy döntött, utána néz Marinette-nek.

- Nem volt valami szerencsés... pont a támadás előtt egy nappal. Bele sem gondoltak, hogy bármelyiküknek baja eshet – magyarázta csendesen. Bridgette megállt és lassan megfordult.

- Szerintem pont a feszültség hozta őket össze. Adrien és Marinette az a fajta párocska volt, akik maguktól sosem jöttek volna össze, hiába teremtette őket egymásnak az ég. Kellett egy lökés – intett egyet a karjával, mintegy szimulálva a mozdulatot -, ami összehozza őket. Különben örökre barátok maradtak volna.

Félixnek sokáig tartott feldolgozni ezt az információt, így, mire már felnézett, Bridgette nem volt ott. Elment, hogy megnézze, Marinette felébredt-e már.

A fiú elmélyülten tette le a bögrét. Képtelen volt felfogni, hogy a kisöccse nincs többé.

Egyszerűen képtelen volt.

A következő rész tartalmából: Az ünneplő tömeget figyelte. Hogy lehetnek ilyen érzéketlenek? Hiszen Adrien meghalt! Hogyan képesek csoportokba verődni, beszélgetni, táncolni... A lány agyába jeges borzongásként kúszott a gondolat. Ők még nem tudják... nem tudják, hogy a csapat főnökét elveszítették... - Félix nem mondta el a rendőröknek, hogy Adrien meghalt – fogalmazódott meg benne a rettenetes gondolat.