Üdv mindenkinek!

El sem tudom mondani, milyen szórakoztató volt megírni ezt a részt - habár ez gondolom nem látszik a sok izgalom, meg depizés miatt... a függővég pedig nem lényeg, már megszokhattátok tőlem, hogy soha nem az egyszerűbb utat választom;)

És közben nálam is pörögnek az események: például holnap fogom megmondani a srácnak, akit bírok, hogy bírom (omg oké, ezt még meg kell majd fogalmazni :D), szóval ja. Szétizgulom a fejem.

Most pedig hagylak titeket olvasni, és megyek megfogalmazni a mondókámat, vagy mi a szöszt;)

Adrien az ágyán feküdt és némán a plafont bámulta. Legszívesebben egy jó nagyot aludt volna, hiszen már régen nem volt kiváltsága egy hosszú, pihentető éjszaka, de most képtelen volt lehunyni a szemét.

Nem úgy, hogy Marinette eltűnt.

A fiú visszaidézte magában az utolsó alkalmat, amikor még élve látta a lányt; épp a szektoraikat beszélték meg. Marinette rémültnek és elesettnek tűnt, ezért a Adrien akkor arra gondolt, jobb lenne, ha megölelné, és súgna neki pár bíztató szót. Mostmár persze bánta, hogy csak néhány sablonos kifejezést mormogott oda a lánynak.

Ráadásul amikor Marinette elindult, olyan elveszettnek tűnt, mint a mamáját kereső kiskacsa. A fiút halványan emlékeztette arra, amikor egy hasonlóan félős lány engedte el a kezét, és indult el nélküle...

- És akkor majd mindenki boldogan él, míg meg nem hal! – csapta össze a pirinyó tenyereit a szőke kisgyerek. Láthatóan nagyon örült valaminek.

- Nem is tudom, Chloé... és ha nem jó? – a kis Adrient nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni.

- Dehogynem jó! – nyafogott a lány, és a lábával toppantott. – Apukám azt mondta, hogy csak akkor engedik majd meg, hogy kipróbálják, ha már biztos jó lesz – izgatottan hadarni kezdett – és azt tudtad, hogy én lehetek az elsők között, akik kipróbálják?

- Az elsők között? – tátotta Adrien a száját. – Ezt hogy érted?

Chloé közelebb hajolt és összeesküvően suttogni kezdett. – Az elsők között a kísérletben.

Az egész annyira tudományosan hangzott! És aztán, mégis mennyi minden ment félre...

- Miss Bourgeois, kérem! Már mindenki bent van! – a férfi próbált megértőnek mutatkozni, de látszott, hogy fogytán a türelme. Chloét ez persze nem érdekelte, visszarohant Adrienhez és megölelte.

- Annyira félek... - suttogta. Adrien csak magához szorította a lányt és bátorítóan megveregette a hátát.

- Nem lesz semmi baj. Emlékszel mit mondtál, amikor kicsik voltunk? Hogy az apád csak akkor engedi teszteltetni, ha már biztosan működik... - eltolta magától a lányt és kierőltetett magából egy mosolyt.

- Mert akkor még rendületlenül hittem az apám hatalmában – habár jópár év eltelt, Chloé nyafogós hangja mit sem változott. – De mostmár...

Adrien megérintette a lány arcát, mire Chloé elhallgatott.

- Minden rendben lesz.

Így utólag Adrien legszívesebben felpofozta volna magát ezért az álszent mondatáért. Ő már akkor is pontosan tudta, mik voltak Félix aggályai a kísérlettel kapcsolatban. És mégis képes volt a legjobb barátja szemébe hazudni, hogy minden rendben lesz...

Természetesen nem így lett. Adrien emlékezett, hogy a fiatal Nathalie kitessékeli a teremből, és átviszi a tiszti várakozóhelyiségbe, hogy aztán egy negyed óra, húsz perc után kapjon egy hívást Gabrieltől, hogy azonnal jöjjön vissza, és hozza a többi egységet is... ő pedig egyedül marad, majd a kíváncsiságtól hajtva elindul a folyosókon, vissza a terembe.

Emlékszik arra az őskáoszra hasonlító jelenetre; a kísérleti alanyokra az asztalokon, a megrémült tudósokra, akik jobb megoldást nem látván menekültek... Valaki megpróbálta lekapcsolni a gépeket üzemeltető generátort, de megrázta az áram, és az egész terem szikraesőben fürdött. Akiknek a rokonaik részt vettek a kísérletben, odarohantak hozzájuk, és megpróbálták kihúzni a kábeleket.

Adrien pedig az egésznek a közepén állt, és fogalma sem volt, hogy mi történik körülötte.

*******

Mit csinál az ember lánya, ha nincs hova bújnia, és valaki le akarja lőni? Nos, Marinette sokmindent megadott volna a válaszért.

Bármennyire próbálta lefogni Alixot, a lány annál inkább ficánkolt. Marinette nem tudta pontosan, hogy ezt az állatösztönök vagy a lány öngyilkos hajlama idézi elő, de nem is számított.

Már észrevették őket.

- Mmmm! – nyafogott Alix, mivel megint befogták a száját.

- Csendben! – sziszegte Marinette, amilyen halkan csak tudta, és ha ez lehetséges, méginkább a falnak préselődött. A lépések már a közvetlen közelükből hallatszottak, de Marinette még nem volt felkészülve arra, hogy...

- Alix? – kérdezte egy ismerős hang. – És Marinette?

A rózsaszín hajú lány látta át előbb a helyzetet. – Nino?

- Ó te jó ég. Fú – a fiú nekidőlt a falnak. – Most nagyon megkönnyebbültem – túrt bele a hajába.

- Hát még mi! – a szervállány dühösen fújtatva előrelépett. – Megijesztettél! – csapott rá a fiú kezére.

- Hú – Marinette a szívére tette a kezét; a stressz miatt meggyengült lábai felmondták a szolgálatot és a lány a földön kötött ki.

- Azt hittem itt halok meg... - morogta Nino. – Akárki lehetett volna egy sikátorban... szinte hallom Al hangját, hogy figyeljek jobban magamra – azzal letette a zseblámpát, amit előzőleg felkapcsolt (a biztonság kedvéért), remegő kézzel letette a hátizsákját, kicipzározta és kotorni kezdett benne.

- Marinette, szétkarmoltad a karom! – nyafogott Alix, és meglóbálta a mancsát, amin a sok barackrózsaszín szőrtől semmi sem látszott.

Nino két pulcsit dobott a földre, és felállt. Rábökött a ruhadarabokra. – Vegyétek fel ezeket! – adta ki a parancsot, majd szégyenlősen megfordult.

Marinette és Alix egy ideje nem voltak egy hullámhosszon, de most ugyanazzal a szkeptikus tekintettel néztek össze. Az egy dolog, hogy a csapat összefogott, hogy megtalálják őket, de úgy tűnik, a felkészültségük még nem volt az igazi.

- Azt hiszem, egy aprócska problémáról megfeledkeztél – Marinette látványosan Alix-ra mutatott, aki még mindig szerválként álldogált.

- Ó – bökte ki Nino, ahogy visszafordult. – Nos, ez esetben...

*******

- Nem ezért az ötletedért fogsz előléptetést kapni, remélem azért ezt vágod – morogta Marinette, és megpróbálta mégjobban a szemére húzni a csuklyát. Ha így felismerik őket, nekik végük.

Nino „zseniális" ötlete abból állt, hogy – mivel úgyis olyan hosszúak a pulcsik – Marinette vegye le a nadrágját, adja át Alix-nak, hogy ne látszódjon a lány nem emberi lába, majd húzzák a fejükre a csuklyáikat és úgy induljanak el a fiú biztonságot nyújtó otthona felé.

- Mari, ne nyafogj annyit! Még két sarok, és ott vagyunk – úgy tűnt, a fiú szorult helyzetük ellenére jól szórakozik. – És különben is, egyáltalán nem olyan feltűnő. Majdnem a térdedet is takarja!

- Igaza van – a Alixbólalig látszott ki valami, de a vigyorát Marinette egyértelműen ki tudta venni.

- Borzasztóak vagytok – nyafogta a lány, pedig épp elérték a biztonságot nyújtó házat. Pillanatokon belül már a lépcsőkön voltak, majd Nino betessékelte mindkettejüket a szobájába, hiszen „Bármikor megérkezhetnek a szüleim".

- Pillanat – szólt be, majd becsukta az ajtót és egyedül hagyta a lányokat.

Alix kibújt a kölcsönruhákból majd belesüppedt az egyetlen babzsákba, mintha csak otthon lenne. Úgy tűnt, kiválóan ismeri a helyet, ezért Marinette nem tudta türtőztetni magát, megkérdezte: - Te már voltál Ninoéknál?

- Aha – a lány még hátrébb dőlt a babzsákban, és lehunyta a szemeit. – Elég gyakran mászkáltunk át egymáshoz a korai időszakban, amikor még nem volt a Kaptár.

Marinette összeszorította a száját. Mindig elfelejti, hogy csak ő az, akinek ez még nagyon új, a többieknek már rég az életük részévé vált.

- De persze azóta jópár dolog megváltozott. Például – Alix kinyitotta a szemeit és a szoba másik sarkában található HiFi-toronyra bökött – az még akkor nem volt itt.

- Itt is vagyok! – a fiú egy hatalmas tál minikolbászkával lépett be. Alix kinyújtotta a kezeit, és éhesen kapkodott utána, de a zsákból nem állt fel, mire Nino a kezébe nyomta a tálat, majd lehuppant az ágyára. 

Marinette melléült, és félénken Alix-ra bökött, aki úgy nézett ki, mintha az éhhalál veszélye fenyegette volna.

- Miért nyersen eszi? – kérdezte rémülten.

- Mert ez az étele ebben a formájában – dünnyögte Nino. Mivel újabb értetlen pillantást kapott a lánytól, folytatta. – Tudod, mindannyiunk mindössze egyféle ételt ehet, amíg ebben az alakjában van. Automatikusan érezzük, hogy mi az a valami, és ha mást eszünk, rosszul leszünk, vagy akár rosszabb – elgondolkodva tette hozzá -, én személy szerint nem értem, miért. De biztos ennek is van valami oka. Alix például a minikolbászkákat eszik, Adrien camembertet, habár a valóságban utálja... - a fiú megvonta a vállát. – Ez az elsők között volt, amikre rájöttünk.

- Tényleg... milyen volt? Az első átváltozás, meg ilyenek... - Marinette hátradőlt a párnáknak. Még soha senki nem mondta el neki, számukra hogyan is kezdődött ez az egész.

- Az átváltozás? Hát, tudod... épp Alya-éknál voltam. A lány pontosan tudta, hogy mi történik, és beadott egy injekciót. Azt hittem, meg akar ölni – a fiú felnevetett. – Rohadtul fájt, az injekció ellenére is. Nagyon sokáig csak a segítségükkel változtam át, meg vissza... de tegnap este – lehajtotta a fejét. – Tegnap este változtam át életemben először teljesen spontán – komoran a lány szemébe nézett. – Szar volt.

Marinette maga elé meredt. Az ő kitinszárnyai is őrjítő fájdalommal jelentek meg minden alkalommal. El sem tudta képzelni, milyen lehet, ha valakinek a hátából egy páncél fejlődik. Viszont nagyra értékelte Nino segítőkészségét, és elérkezettnek látta az időt arra, hogy feltegye azt a kérdést, ami már olyan régóta foglalkoztatta.

- Pontosan hogyan is terjedt el a fertőzés? Úgy értem, a média folyamatosan azt állítja, hogy egy félresikerült biológiai kísérlet, amibe az elkészítői is belehaltak. Ez így mennyire fedi a valóságot? – kérdezte, mivel sejtette, hogy mint minden másban, a NEPSA ebben is hazudik nekik.

- Kivételesen elég jól – rukkolt elő a meglepő válasszal Nino. – New York, Párizs meg valami kiejthetetlen nevű kínai városka indított egy programot. Állítólag valamelyik betegségnek az ellenszerét keresték, de valami egészen mást találtak. Rájöttek, hogyha bizonyos idegen DNS-el töltik ki az emberi DNS-t, akkor a faj sokkal ellenállóbb lesz, vagy valami ilyesmi – magyarázta. – Például tudtad, hogy a cápák szervezete mesterségesen képes előállítani a C-vitamint? Vagy hogy a pókok ösztönösen megérzik előre a veszélyt? Gondolj csak bele, mennyire megváltozna a világ, ha mi is rendelkeznénk ezekkel a tulajdonságokkal!

- A gyógyszeripar tuti becsődölne. És... sokkal nehezebb lenne megölni valakit? – találgatott a lány.

- A kísérletre rengeteg jelentkező volt. Ezért persze csak azok jutottak be, akik valamilyen protekcióval rendelkeztek – a fiú malmozni kezdett az ujjaival. – Például Chloé.

- Chloé?! – kapta fel a fejét Marinette. Chloé, a lány, aki annyira el van telve magától kísérleti alanynak ajánlotta fel magát? Na persze.

- Igen, de nem csak ő volt. Más nevek is ismerősek lehetnek, például Adrien anyja is... - Nino-nak elkerekedett a szeme. – A fenébe! – pattant fel.

- Mi a baj? – Marinette is feltápászkodott.

- A rohadt... jaj Mari, annyira sajnálom – a fiú a lány kezébe nyomta a telefonját. – Hívd fel a szüleidet! – kérte.

- De hát miért? – a lány már tárcsázta is a számot.

- Délelőtt kiütötted egy kommandós osztag parancsnokát. Kerestek téged, és mi annyira arra koncentráltunk, hogy előbb találjunk meg, hogy el is feledkeztünk a...

- Bánthatták a szüleimet? – kérdezte a lány rémülten. Még soha nem volt ilyen baljós a telefon búgása.

- Ha felveszik a telefont, valószínűleg még otthon vannak – a fiú megragadta Marinette vállait. - Sürgősen el kell onnan tűnniük, mond meg nekik, hogy menjenek a...

- A hívott szám átmenetileg nem kapcsolható.

A következő rész tartalmából: Úgy tűnt, Alix megérti. Megölelte meg ilyenek –elgondolkodva hozzátette: - lehet, hogy szadista, és most örül, hogy Marinette-t is veszteség érte.