Hú, de régen volt már ilyen hosszú fejezet!

Tényleg, fogadjátok amolyan bocsánatkérés-szerűségnek, amiért az előző olyan gyalázatosan rövid lett. A végére pedig egy jó kis akciójelenetet is beletettem, úgyhogy igazán nincs okotok a panaszra;)

- Tehát, hadd foglaljam össze: a NEPSA szerint mi betegek vagyunk, és már nincs sok hátra az életünkből. Ezért kifejlesztettek egy gépet, hogy segítsenek életben maradni, és ehhez a géphez az útmutató, vagy segítség, egy-egy kwami – foglalta össze Adrien Plagg mondandóját, de a végére sikerült kérdésként felvinnie a hangsúlyt.

- Pontosan – bólintott nagyot Plagg.

- Hát ez hülyeség! – Adrien járkálni kezdett fel-alá. – Ha a NEPSA szerint betegek vagyunk, miért nem próbálnak meggyógyítani? Miért vadásznak ránk? Miért kísérleteznek az elfogottakon? És miért... - felkapta a füzetet és lecsapta Plagg elé - ...mégis miért próbálják meg ellopni az összes tervünket, hogy aztán rám fogják?!

- El kell ismerned Adrien, van abban valami, amit Plagg mond – vette fel a táskáját Marinette. Lassan indulnia kellett, az utolsó órai csengő már rég jelzett.

- Én csak azt tudom mondani, amit belém programoztak – vonta meg a vállát a kwami. – Nem hazudok nektek, legalábbis önszántamból nem. Csak akkor hazudok nektek, ha már alapvetően hamis információkat dekódoltak a kártyámon – magyarázta a mancsaival játszva.

- De... de... - úgy tűnt, Adrient ez korántsem nyugtatta meg. Marinette az egyik sarokba húzta a fiút és megigazította magán a kabátot.

- Akárhogy is van, Plagg fontos. Vigyázz rá! – a lány megérintette az arcát. – Azért gondold át, amit mondott, van benne valami...

- Itt hagyod? – látszott, hogy ez újdonság volt Adriennek.

- A tiéd. És talán... szükséged is lehet rá – vonta meg a vállát, de nem nézett a fiú szemébe. Adrien megemelte a lány állát.

- Te tényleg azt hiszed, hogy van valami ebben a butaságban? Figyelj, Mari, ha tényleg betegek lennénk, akkor... akkor... Félix tudott volna róla... - magyarázkodott.

- Hát persze. Én hiszek neked – magyarázta a lány. – De jobb, ha nálad marad. Csak a biztonság kedvéért – tette hozzá.

Adrien bólintott, és megölelte a lányt. – Köszönöm, Mari! Tényleg – azzal nyomott egy puszit a szájára.

- Vigyázz magadra! Holnap találkozunk – intett egyet a lány, és elindult a folyosón. Adrien hosszan bámult utána.

- Szóval... mit csináljon, két facér férfi, a világ legromantikusabb városában...? – kezdett bele Plagg a háttérben.

*******

Amint Marinette hazaért, elment aludni. Habár még csak késő délután volt, a lányt nagyon kifárasztották az utóbbi napok, és még a szülei is dolgoztak, így nem is volt kérdés, hogy mi lesz a lány programja.

Rögtön ledőlt az ágyára, és perceken belül elaludt. Még a telefonja pittyegésére sem ébredt fel, ami pedig jelezte neki, hogy le fog merülni. Az egyik pittyenés azonban más volt a többitől.

- Szia Mari, itt Alya – szólt a hangosüzenet – figyu, holnap lesz a NEPSA ellenőrzése, meg ilyenek, előbb elengednek minket a suliból... nem akarsz utána átjönni hozzánk? Régen nem tartottunk ilyen traccspartit, anyum hoz haza kaját is... - még egy kis szünet, majd a hangrögzítő lekapcsolt.

Még egy utolsó pittyenés, és a telefon is megadta magát.

Marinette pedig békésen aludt, nem is gondolva, hogy mi vár rá másnap.

*******

- Régen nem tartottunk ilyen traccspartit, anyum hoz haza kaját is... - Alya tanácstalanul a barátjára nézett. Nino csak megvonta a vállát, mire a lány kinyomta a telefont.

- Ennyiből rá kell jönnie, hogy baj van. Ha más nem, legalább az iskolai ellenőrzés felhívja rá a figyelmét – a lány az asztalára helyezte a készüléket és a kezébe temette az arcát.

- Okosak. Hidd el, Al... - Nino közelebb húzódott a hozzá és átölelte. – És mi is azok vagyunk. Túl fogunk járni a NEPSA eszén...

- Hogyan?! – Alya kétségbe volt esve. – Az utolsó injekcióinkat használjuk fel? Nincs több, Nino! És nemcsak nekünk nincs, hanem senkinek...! – a lány a sírás határán állt. – Nincs több búvóhely, nincs több küzdelem, a játéknak ezennel vége! – az arcán már végigfolytak a könnyek, de nem figyelt rájuk. Teljesen lekötötte, hogy kívülről erősnek próbáljon látszani, és Nino tudta ezt.

Ezért szorosan magához ölelte, és gyenge hazugságokat mormolt neki. – Minden rendben lesz, Al... hidd el, minden rendben lesz...

- Azon gondolkodom, hogy... talán a Tisztító... - a lány a könnyein keresztül próbálta a barátja tekintetét keresni. – Ha feladjuk magunkat, csak karanténba raknak, nem kísérleteznek rajtunk...

Nino érezte, hogy valami nincs rendben. A fejét mintha megpróbálta valami összenyomni, és még az orrnyergének a tudatos masszírozása sem tudta megállítani a fájdalmat. A tekintete is elhomályosult, habár az az utóbbi időben már nem volt a régi. A fiú sejtette, hogy megsérülhetett a Kaptár ostromakor, de most ez sem nyugtatta meg. Hiszen a tünetek mind azt mutatták, hogy mindjárt...

- Nem történthet meg! – mondogatta magának Nino. – Most nem, mikor Alya kis híján szétesik... - de az élet nem úgy megy, hogy teljesíti minden kívánságunkat. Habár Nino fejfájása eltűnt, a fiú a lelke mélyén tudta, hogy még nincs vége.

A fájdalom mintha hasba rúgta volna, Nino a földön landolt. Az ujjai összerándultak, és nagyon vissza kellett magát fognia, hogy fel ne üvöltsön. Távolról hallotta, hogy Alya a nevét sikítja, de hogy utána mit mondott, már nem tudta.

Csak az járt a fejében, hogy még soha nem változott át injekciók nélkül, mégis hogyan fogja csendben kibírni, amíg a páncélja...?

Ez durva menet lesz.

*******

- Még mindig nem éred el?

- Plagg, te jó ég, bújj el! – rántotta össze a kabátját Adrien, de még így is átütött rajta a kwami fénye. – Nem hiszem el, hogy nem értetted meg, hogy ne mutogasd magad!

- De elérted? – izgágáskodott tovább Plagg.

- Ki van kapcsolva – sóhajtott Adrien, és eltette a telefonját.

- Azért majd szólj, hogy jól van, ha már eléred – adta ki az utasítást a macska és lekapcsolta magát. Adrien csak morgott egyet és meggyorsította a lépteit.

Az iskola előtt már Alya és Nino várakozott, és ugyanúgy bújták a telefonjaikat, mint Adrien. Amint meglátták a fiút, elrakták a készülékeket és felé siettek.

- Sikerült... - kezdte Nino, de Adrien egy intéssel leállította.

- Nem értem el – a hangja lemondó volt. Alya idegesen húzta összébb a kabátját; nagyon hideg szél volt.

- Kezdek ideges lenni - pillantott Marinette-ék háza felé. – Tegnap nem értem el, ma pedig késik...

- Ez csak a szokásos – ölelte át félig Nino a lányt. Adriennek feltűnt, mennyire személyes lett már a kapcsolatuk. Valószínűleg az, hogy egyszerre lettek kiütve, és egyszerre lábadoztak, csak még közelebb hozta őket egymáshoz.

- Igaza van. Marinette-nél az lenne fura, ha időben érkezne – dugta Adrien zsebre a kezeit.

- Ott jön – sziszegte Alya, és megragadta Nino karját, és ráncigálni kezdte Marinette felé. Adrien megelőzte mindkettőjüket és elsőnek üdvözölte a lányt.

- Mari! – a lány épp valamit keresett a zsebében, de az ismerős hangra vidáman felpillantott.

- Adrien! Micsoda meglepetés, csak nem gyalog...? – mielőtt befejezhette volna, a fiú átölelte, hogy alibit biztosítson a suttogásra.

- Ma van az iskolai ellenőrzés – mormolta. Marinette azonnal megdermedt a karjaiban, és egy kicsit elhúzódott, hogy a fiú szemébe nézhessen.

- Mi...? És van... van nálunk... - dadogott össze-vissza. Adrien visszavonta az ölelésébe, nehogy az iskolaajtóban állomásozó kommandósok felfigyeljenek rájuk.

- Tegnap egy videókonferencián pár csapattaggal megbeszéltük, hogy, mivel nincs nálunk elrejtőanyag, teletömjük a vénáinkat a visszaváltoztató anyaggal. Mindenki másnak is tudtunk szólni, de téged nem tudtunk elérni – a fiú szorosabbra fonta körülötte a karjait. – Ugye mindig magadnál hordod? – Marinette bólogatni kezdett, ami nagyon mókás volt a kabátjaik és az ölelés miatt. – Jól van. Szépen beadagoljuk neked is. Jó lesz ez így?

Újabb bólintás.

- Mari, hoztál magadnak...? - Alyáék odaértek hozzájuk, így Adrien kénytelen volt elengedni a lányt. Marinette rendezte sorait; megigazította magán a kabátot és a táskájára tette a kezét, hogy kitapintsa az injekciós zacskót. Még tisztán emlékezett arra a napra, mikor Macska elmagyarázta neki a tűk működését, és adott neki három át- és visszaváltoztatót is. A visszaváltoztatókból még egyet sem használt fel, így szép kis gyűjtemény gyűlt fel belőlük, amit mindig magánál hordott, természetesen a fiú tanácsát követve. És micsoda szerencse, hogy most is nála van!

- Macs...Adrien azt mondta, amikor megkaptam, hogy mindig legyen nálam – magyarázkodott, még véletlenül sem nézve Adrienre.

- Nagyon helyes. Alya eggyel kevesebbet kapott a közös elosztásnál – pislogott Nino az iskolaajtó felé. A barátnője rögtön fejbeverte.

- Egy injekció ide vagy oda nem számít! – sipákolta.

- Halkabban! – Adrien is a kommandósok felé pillantott, de azok éppen el voltak foglalva a befelé induló diákok ellenőrzésével.

- Szívesen adok – biztosította a barátnőjét Marinette. – Most, vagy majd bent?

Alya és Nino is rögtön Adrienre néztek. A fiú megdörzsölte a tarkóját; furcsa volt újra a vezető szerepében lenni.

- Nos, szerintem inkább kint. Odabent már így is elég nagy a tömeg – mutatott oldalra.

Így esett, hogy a négyes fogat a suli lépcsői mellett, a bokrok között egymásba döfködött néhány tűt, miközben hangosan olyasmiket mondogattak, hogy „Ne aggódj, Marinette, megtaláljuk a kontaktlencsédet" vagy „Nem gurulhatott olyan messze, hogy a rohadt életbe is!".

A kommandósok először figyelték őket, de aztán egymásra néztek és vállat vontak. Volt elég dolguk így is, máris jött a következő diákcsapat, akiket meg kellett vizsgálni beengedés előtt.

*******

- Diákigazolványokat – tette ki a kezét a kommandós, Marinette pedig kelletlenül belenyomta a kis kártyát. Nem tetszett neki, hogy az ellenőrzés idejére az iskolát egy erőddé alakítják, de ez elvileg csak a „biztonságuk" érdekében történt, ezért a lány összeszorította a fogát és úgy tett, mintha örülne neki.

- Bemehet. B2-es szektor – jelentette ki egyhangúan a kommandós. Marinette-nek először fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, de ahogy beljebb lépett, rögtön leesett neki.

Az udvar különféle színű ponyvákkal volt leterítve, ezeken álldogáltak a diákok. Mindegyik ponyvához tartozott egy orvosi sátor, ahonnan néha kijött egy asszisztensnő, és behívott valakit. Aki egyszer bejutott a sátorba, már nem mehetett vissza a ponyvákhoz, hanem az udvar szélén vagy az osztálytermekben foglalt helyet.

- Hol vagy? – lépett Marinette mellé Alya, akit szintén előre engedtek a fiúk, puszta előzékenységből.

- B2 – a lány már észre is vette a helyét; a ponyva zöld volt, és a jobb oldali középső sátorhoz tartozott.

- C3. Fenébe – a lányok sátra között egy teljes folyosónyi diák volt, Alya ugyanis bal oldalra kapott helyet.

- Titeket is szétválasztottak? – lépett hozzájuk letörten Nino, aki már egyeztette Adriennel az ő adataikat.

- Szerintem mindenkit – mormolta Alya, ahogy a ponyvákra nézett. Mindenhol volt mindenféle korosztály, a NEPSA nagyon ügyelt arra, hogy még véletlenül se kerüljenek osztálytársak egymás mellé.

- Nem lesz baj – lépett Marinette mellé Adrien és megszorította a kezét. – Egy fél óra múlva már a termünkben röhögünk a markunkba.

- Aha – a lányt egyáltalán nem győzte meg. Azonban, mivel mögöttük már indult be a következő vidám csapat, elindultak a helyükre. Marinette óvatosan átbaktatott az első zónán, a sajátjában leült egy nem túlságosan zsúfolt helyre, és figyelte ahogy a barátai eltűnnek a tömegben.

A várakozás őrjítő volt. Az asszisztensük többször kijött, behívott valakit, az illető remegő lábakkal felállt és betámolygott a sátorba, majd egy tíz perc, negyedóra után az egész megismétlődött. Azt, hogy a sátorban mi történt, senki sem tudta.

Az idő azonban pergett, és Marinette már úgy érezte, szívesebben bemenne a sátorba, minthogy itt kint üldögél, ahol szinte tapintani lehetett a feszültséget.

- Marinette Dupain-Cheng! – ismertette a következő nevet az asszisztensnő. Marinette remegve felállt, elbotladozott a sátorig és belépett.

Odabent igazából semmiféle furcsaság nem volt, akárha egy iskolai orvosi rendelő lett volna, csak persze falak helyett ponyva zárta ki a külvilágot. A doktornő bőszen írogatott valamit a számítógépébe, ezért Marinette jobbnak látta leülni a kezelőasztala.

- Pillanat... - a doktor leütötte az utolsó billentyűt is, majd vidáman a lányhoz fordult. – Jól van, Kagami, akkor nézzük meg először a pulzusod... - azzal felkapta a mérőműszert.

- Öhm... asszonyom, én Marinette vagyok – jelentette ki megzavarodva a lány.

- Nem jót hívott be? – fordult érdeklődve az asszisztenshez a doktor, mire az közelebb jött és magyarázkodva megmutatta neki a papírt.

- Most Marinette Dupain-Cheng jön – bökött rá a hosszú műkörmével a lány nevére. – Kagami csak utána következik.

- De a gépen Kagami következik! – a doktor újra a géphez lépett, és legörgetett a nevekig. Az asszisztensnő rámutatott valamire a képernyőn, mire mindketten Marinette-re néztek, és susmogni kezdtek maguk között.

Marinette-nek fogalma sem volt, de rossz volt az előérzete. Ha a névsorban szerepelt, az adatbázisban viszont nem, az nem jelenthetett jót...

- Elnézést. Azt hiszem, tévedtünk – mormolta az a doktornő, ahogy lesegítette a lányt a kezelőasztalról. – Fáradjon fel az igazgatói irodába. Valaki szeretne beszélni magával.

*******

Marinette-ben egymást kergették a gondolatok. Még tisztán emlékezett rá, hogy mi történt, amikor utoljára az igazgatói irodában volt; az asztal alá rejtőzve hallgatta ki annak az iskolai ellenőrzésnek a terveit, amitől most elküldték, ugyanabba az irodába, mint valami ördögi kör befejezéséül.

A lánynak fogalma sem volt, hogy mit lát majd odabent. Felmerült benne, hogy talán szólnia kéne Alya-nak vagy Adriennek, hogy itt van, de a galérián sétálva csak a tömeget tudta kivenni, közvetlenül a személyeket nem.

Sajnos túl gyorsan ért oda, két kommandós pedig már várta. Kinyitották neki az ajtót, és a lány belépett.

Csak egy alak volt odabent. Épp az ablakon keresztül nézte az utcán sétáló embereket.

- Uram... itt a kisasszony, akit kért... - jelentette ki az egyik férfi.

- Köszönöm. Kérem, menjenek ki – utasította őket az ismeretlen, nem szakadva el az ablaktól. Marinette kissé kelletlenül figyelte, ahogy a két kommandós távozik, nem tetszett neki, hogy egyedül kell maradnia egy vadidegennel.

Amint az ajtó becsukódott, a férfi megfordult és a zsebébe süllyesztette a telefonját.

- Marinette Dupain-Cheng – mormolta és közelebb sietett. – El sem tudod hinni, milyen régóta várok erre a pillanatra.

A férfi nem volt valami öreg, de azért jópár ével idősebb volt Marinette-nél. Markáns álla volt, és számító, hideg kékesszürke szeme, ráadásul az arca egy részét takarta a jellegzetes félmaszk.

Amíg Marinette a férfit tanulmányozta, ő is megfigyelte magának a lányt, mintha megpróbálná megjegyezni minden arcvonását.

- Miért nem a többiekkel ellenőriznek? – kérdezte Marinette, csak hogy megtörje a baljós csendet.

- Te már egyértelmű vagy – vonta meg a vállát a férfi és nekidőlt az igazgató asztalának. – Egyértelmű, hogy fertőzött – tette hozzá.

Marinette érezte, hogy összeszorul a torka. Ne, ne, ne...

- Mielőtt kijelentenéd, hogy ez egy hazugság és mindenféle kitalált indokot hoznál fel a személyazonosságod eltitkolására – a férfi átnyúlt az asztalon és elfordította a számítógépet, hogy mindketten láthassák – hadd mutassak valamit!

A képernyőn elindult egy üzlet biztonsági kamerájának fekete-fehér felvételei, amin jól látszott, ahogy Marinette keresztül vág a kamera látókörén.

- Ezt a Kaptár melletti DM rögzítette – azzal a férfi egy újabb gombot nyomott meg, mire egy elmosódott kép vált láthatóvá. Marinette nyelt egyet; ez az a pillanat volt, amikor az Álkatica felemelte őt a Kaptárban, hogy végezzen vele. Honnan van ez a kép?

- Ismerős valahonnan? – a férfi vigyorogva Marinette-hez fordult, aki úgy bámulta a képernyőt, mint egér a kígyót. – Figyelj, Marinette, én nem vagyok rossz ember. Velem lehet üzletelni.

- Mit akar?! – kérdezte a lány ellenségesen. Egyáltalán nem tetszett neki, ahova a beszélgetés haladt.

Az persze nyilvánvalóvá vált, hogy a férfit el kell hallgattatnia. Marinette sejtette, hogy az ilyen mértékű agressziónak köze lehet az állati ösztöneihez, de egyszerűen úgy érezte, legszívesebben eltörné a nyakát.

Ha veszélyezteti a családját emiatt a szánalmas rohadék miatt...

- Hogy mit akarok? Szerintem tudod te azt jól – dőlt neki a győztesek nyugalmával a széknek a férfi.

Marinette agyában száguldoztak a gondolatok. Talán jól fejbe kéne vágnia valamivel a zsarolóját... de vajon mivel? Ez egy igazgatói iroda, ráadásul nem a legfelszereltebb, így aligha talál valami nehéz tárgyat, mint a Kaptárban. Ahogy a lány az asztali lámpát elnézte, valószínűleg még az is előbb törne ketté, minthogy kiütné a még mindig vigyorgó szemétládát.

Ó bár lenne nála valami fegyver! Miért is nem hallgatott az apukájára, aki még régebben javasolta, hogy hordjon magánál zsebkést!

Álljunk csak meg egy pillanatra...! A lány a végighúzta a kezét a táskáján. A visszaváltoztató injekcióból már mindet felhasználták, de kettő átváltoztató még lapult a táskájában.

Nem sok kellett hozzá, hogy Marinette elvigyorodjon, de végül türtőztetni tudta magát.

- Fogalmam sincs, miről beszél... - kezdett bele a lány, de rögtön a szavába vágtak.

- Tudod te nagyon jól! Információkat akarok! – a férfi annyira belelendült, hogy pár pillanatig megfeledkezett arról, hogy a lány is a szobában van.

Marinette-nek több se kellett: előrántotta az egyik átváltoztató injekciót és támadott.

Így visszagondolva a lánynak puszta szerencséje volt; a férfi nem számított a támadásra, meg tudta lepni. Pillanatokon belül nekinyomta az asztalnak, a tűt pedig a két kemény, puffos kézvédő találkozásánál, a hálós anyagba döfte és telenyomta a fiú vénáit az anyaggal.

- Ááá! – úgy tűnt, a zsaroló nem volt felkészülve a támadásra. Megpróbálta leszorítani Marinette-t, de a lány kifordult és eltáncolt előle. A férfi megrándult és egy igen fájdalmas esés után a szőnyegre érkezett. Újabb rángások következtek, amitől megpróbált felordítani, de valamilyen furcsa görcs miatt nem tudott. Sőt, úgy tűnt, fuldoklik. Marinette azonban nem figyelt rá; az utolsó injekciót nézegette. Felhasználja, vagy rakja el ínségesebb időkre...?

- Hé, Főnök, minden rendben? – kérdezték az ajtó túloldaláról a kommandósok.

Marinette úgy döntött, sürgősen el kell hallgattatnia a zsarolóját, mielőtt azok ketten rájuk törnek. Fogta az injekciót, és a másik karba döfte. A férfi megvonaglott, de a tekintete találkozott Marinette-ével. Olyan volt, mintha akarna neki valamit mondani, de a nyelőcsövét összeszorító görcs miatt nem tudott megszólalni.

A rángások miatt azonban a mellényzsebében tárolt telefon lecsúszott a vállán, át a számjelzésén, ami valamiért nagyon ismerős volt Marinette-nek...

M3 – 671068

A lány gyorsan elhessegette a furcsa érzést és a telefon után kapott, ami épp hangos koppanással landolt a padlón. Marinette felkapta és a számítógéphez sietett.

- Fenébe! – amíg ő a kommandós elhallgattatásával foglalatoskodott, a gép zárolta magát, és most kérte a kódot a belépéshez. A lánynak pedig fogalma sem volt az igazgató születési dátumáról vagy valami hasonló kódgyanús számsorról. Habár elsősorban a felvételeket akarta törölni, úgy döntött, hanyagolja a számítógépet és inkább a telefonra összpontosított. Sajnos ennek a feloldásához is kellett volna kód, de a képernyőn egy új üzenet villogott; körülbelül akkor jöhetett, amikor Marinette az irodába érkezett.

[Azért vigyázz vele. Szeretlek.]

Marinette nyelt egyet. Semmi kedve nem volt úgy gondolni az áldozatára, mint egy hús-vér emberre, de ettől az üzenettől felfordult a gyomra. Lassan a szőnyegen fekvő alakra sandított, hogy ellenőrizze, rángatózik még, de teljesen mozdulatlan volt.

- Főnök! Lépjen hátrébb, betörjük az ajtót! – a kommandósok felkészültek a behatolásra, ezért Marinette-nek nem maradt más választása, találomra zsebrevágta a telefont, majd kinyitotta az ablakot és kimászott rajta.

A következő rész tartalmából: - Nathaniël... a NEPSA kínozza Ivant és Max-et... - a lány nem tudta magában tartani, kitört belőle a zokogás. Marinette nyugtatgatta volna, de a járőrök épp előttük mentek el, és nem kockáztathatta meg a lebukást.