Na, ki készült egy leleplezéssel nektek?;)

Azt persze nem fogom elárulni, hogy melyik oldalról, mert az úgy nem lenne fair. A következő részben egyébként megmagyarázok még ezt-azt, úgyhogy élvezzétek ki az akciójeleneteket, amíg lehet;)

Amúgy kíváncsi vagyok, nektek is ilyen rohanós-e ez az őszi szünet előtti pár nap - nálunk hegyekben állnak a dolgozatok -_- Ennek ellenére azért nézem a Miraculous új részeit (a mait végigsikoltoztam, te jó ég... szegény Macsesz!), úgyhogy egész nap vagy fangörcsölök vagy tanulok ,:D 

Marinette szemei előtt csillagok kezdtek el táncolni. Ha Macska nem hagyja abba gyorsan a fojtogatását, akkor meg fog halni!

Megpróbált kipréselni magából valamilyen tiltakozó hangot, de csak krákogni tudott. Csak az ujjakat érezte, mert szinte satuba szorították a torkát, és...

Lövés dördült. A Macska mögötti folyosó végéről lépések zaja hallatszott.

A fiú láthatóan dilemmázott, hogy elengedje-e a lányt, vagy együtt halljanak-e meg, de végül az előbbi mellett döntött. Az ujjak eltűntek Marinette garatjáról, és a lány oldalra gördülve egy hatalmasat lélegzett.

Micsoda ajándék is a levegő!

A lépések hangosan csattogtak, így Marinette megpróbált remegve felállni, és afelé a folyosó felé vette az irányt, ahonnan jött. A folyton villódzó vörös fényben nehezen találta az irányt, viszont a támolygása miatt nekiment az egyik lengőajtónak és be is esett rajta.

Valamiféle szertárba jutott; plasztiklapocskáktól elkezdve felmosóig minden volt benne. Valami fekete anyagból készült különféle tároló téglatestek voltak egymásra halmozva mellmagasságig, és szép, kettes sorban voltak elrendezve.

Mielőtt a lány a fal melletti polcokra is vethetett volna egy pillantást, valaki más is betámolygott mögötte, csendesen, mint egy...

- Franc, franc, franc... - morogta Macska. Marinette kis híján felsikoltott, annyira megijedt, hogy itt látja. Csak nem akarja a fiú megint meg...?

- Te... te meg mit keresel itt? – Adrien maga sem tudta, miért lepődött meg ennyire ezen. A bogárkája mindig is lázadó volt, de ki hitte volna, hogy kiképzés nélkül betör velük a NEPSA raktárába?

Egy árnyék vetült a falra – valaki volt mögöttük. Adrien az utolsó pillanatban ugrott be az egyik fekete tömb mögé, magával húzva a kissé rémült Katicát.

A férfi, aki belépett, a szokásos kommandós-öltözékben volt, és a fegyverét a fejével együtt forgatva pásztázta a termet.

- Pedig meg mertem volna esküdni, hogy... - a lépések elindultak a tömbök közti folyosón, és Adrien kihasználta az alkalmat, hogy elkússzon a fedezékük másik oldalára, majd átmásszon a következő tömb mögé.

A lépések abbamaradtak. A férfi megfordult.

Adrien visszanézett a válla fölött; sajnos Katica még mindig annyira rémülten bámulta, hogy meg sem bírt moccanni. Csak a tágra nyílt szemei csillogtak a kinti villódzó vörös fényben. A fiú mutatta, hogy induljanak el a fal mellett hátra, mire nagy nehezen megmozdult, és elkezdett visszafele mászni.

Adrien a másik oldalon követte a példáját, és nagyon reménykedett benne, hogy a szertárnak van hátsó ajtaja. Ahogy az egyik tömb mögül átmásztak a másikba, a tekintete végig a lányra tapadt, csak, hogy megbizonyosodjon, hogy nem állt meg. De úgy tűnt, Katica a rémültsége ellenére egész jó tempót diktált.

Egészen a nyolcadik tömbig. Ott egy hatalmas robaj hallatszott, és valami nagy csattanással felborult. Adrient nem érdekelte, hogy pontosan mi az, de Katicának sürgősen el kell tűnnie onnan.

- Hé, gyere már!

- Mi az?

- Szerintem itt vannak... nem hinném, hogy mind kijutott – most már egy másik kommandós is csatlakozott hozzájuk, a hangokból ítélve.

Mire Adrien úgy döntött, hogy elindul a másik sorba, Katica megjelent a két tömb között. Valami azonban nagyon furcsa volt benne...

A szárnyai eltűntek. És mintha a bőre is kezdett volna halványulni.

- Visszaváltozik! – rémült meg Adrien.

- És mégis miből gondolod, hogy itt vannak? – kérdezte az újabb hang, és mindketten elindultak befelé.

Katica átkúszott a szűk helyen, Adrien pedig berántotta a saját búvóhelyére.

- Sírba viszel... - nyöszörögte, és kicsit sem segített neki, hogy a lány megpróbálta az arcát a mellkasába fúrni. Biztos nagyon félt.

Adrien végigsimított az övén. Ha jól emlékszik, akkor felcsatolt rá egy átváltoztató injekciót, a biztonság kedvéért. Amint megtalálta, gondolkodás nélkül kihúzta és a lány combjába nyomta.

- Aú! – nyüszített fel Katica, de szerencsére az egyik kommandós is pont akkor kezdett el beszélni.

- Szerintem nincsenek itt.

- Biztos vagyok benne, hogy láttam az egyiket bejönni!

Adrien magában könyörgött, hogy az átváltoztató injekció minél gyorsabban hasson. Hiába próbálta szorosan ölelni, a lány annyira remegett, hogy bármelyik pillanatban felkiálthatott. A fiú érezte, hogy a csápok zsugorodnak, mivel végigsimították az arcát...

Az injekció lórúgásként hatott. A kitin újult erővel futott végig a lány bőrén, és a remegés is enyhült. Katica megpróbálta eltolni magát a társától, de Adrien erővel ott tartotta. Ő ugyanis látta, amit a lány nem, hogy a szárnyak még nem voltak kinn. Magához húzta Katicát, és a biztonság kedvéért befogta a lány száját.

A szárnyak szétpattantak, Katica pedig egy némát sikított. Adrien érezte, hogy az izmai elernyednek; ha nem tartotta volna olyan erősen a lányt, a szárnyak valószínűleg levertek volna valamit.

- Gyere már, mondom hogy nincsenek itt! – halkan morgolódás. – Ne aggódj, lezárjuk a termet. Ha benn is voltak, nem jutnak ki – egy pittyenés hallatszott, majd az ajtók sziszegve lezárultak. – Szerintem következőre nézzük meg a...

Adrien úgy döntött, hogy most jár nekik egy rövid szünet. Valószínűleg Katica is ezen a véleményen volt, mivel egy szó nélkül zuhant vissza a fiú mellkasára.

*******

Miután Alix elsorolta az utolsó nevet is, ráment az összesítés gombra.

- Jól van, tehát csak Macska tűnt el. Bizonyára kihozza Max-ot – nyugodott meg a lány. Maga sem tudta, mit csinált volna, ha valakiért vissza kellett volna menni a NEPSA raktárába.

- És mi? Mit csináljunk addig? – kérdezte félénken Rose, ahogy az utolsó megcsodált injekciót is visszatették a ládájába.

Alix felnézett az épület tetejére. Max hamarosan kint lesz velük. Nem kell semmi miatt sem aggódniuk.

- Szerintem menjünk haza – Kim lazán nekidőlt a betonfalnak. Alix legszívesebben a szemét forgatta volna. Ez a srác képtelen komoly lenni.

- Igaza van – jelentette ki Mireille. A többiek felváltva néztek egymásra és rájuk. Így, hogy Macska nem volt itt, senki sem tudta, hogy kire hallgassanak.

Alix megköszörülte a torkát. Jobb ötlet, mint itt kint maradni, ahol bármikor levadászhatják őket. – Menjetek haza. Én benézek a Kaptárba.

Páran jelentkeztek, hogy vele mennek, hiszen akkor még fogalmuk sem volt, mit fognak találni ott.

*******

- Rohadt életbe! – Macskáék már negyed órája próbálkoztak a kijutással. Egészen pontosan, miután feltápászkodtak, Macska leszerelte a számlap tetejét, és a puszta kezével próbálta a vezetékeket összeilleszteni. Az ujjai már véresek voltak az apró kisülésektől, de folyamatosan próbálkozott, ha máshogy nem, hát a fogával. Sejtette ugyanis, hogy hamarosan ő is visszaváltozik, és azzal lennének csak pácban!

- Hagyd csak! Inkább várjuk meg a többieket – vacogta mögötte Katica, aki már a látványtól is rosszul volt. Hogy képes Macska ennyire a célra koncentrálni, a fájdalmat fel se fogva...?

- A többiek... nem jönnek vissza értünk – morogta a fiú, mélyebbre nyúlva a drótok között. Kell itt lennie egy halványzöldnek is!

- Hogy érted ezt? – a lány hangja egy oktávval feljebb csúszott.

- Úgy tudják, hogy felmentem az irányítóterembe, kihozni onnan az egyikünket – dörmögte, ahogy megpróbálta kihalászni a beragadt zöld vezetéket.

- Mivan? – sikkantott fel Marinette, de ekkor egy hatalmas szikraeső közepette kinyílt az ajtó.

- Ó, igen – Macska hátratántorodott, csípőre tette a kezét és elégedetten figyelte a művét. – Remélem, hogy az illető egyedül is kitalált.

- És reméljük, hogy mi is kitalálunk – tette hozzá a lány kételkedve.

- Nem lehet olyan nehéz – vigyorgott rá Macska.

*******

Rose soha nem gondolta volna, hogy eljön majd az utolsó estéjük a Kaptárban. Habár az épület nem lett totálkáros, és egy kis helyrepofozással újra teljes pompájában állhatott volna, mindannyian tudták, hogy már soha nem lesz biztonságos.

Még utoljára körbenézett a közösségi helyiségben, ahol annyiszor ugratták egymást...

- Hé. Minden rendben lesz – érintette meg a vállára Juleka. Több mint két szót mondott, tehát tényleg így érzett.

Rose csak szomorúan bólintott. Már mindannyian visszaváltoztak, és nem akarta, hogy a sírás miatt az emberi formájában is kivörösödjön a szeme, mint nyusziként.

- Srácok... ezt láttátok már? – a kezelőpultot Alix vállalta, de most már nem tűnt olyan magabiztosnak, mint amikor elkezdte letölteni a fájlokat.

- Mi az? – kelt fel az egyik babzsákból Kim, és a lány mellé lépett.

- Én nem... nem is tudom, hogy ez mi... - Alix kétségbeesetten húzogatta kurzort a felvétel elejéhez.

- Mit nézünk? – hajolt át Juleka válla fölött Myléne.

- A Kaptár kamerafelvételei. Ezt itt kicsivel azután vette fel, hogy el kellett hagynunk a NEPSA raktárát – sóhajtotta a rózsaszín hajú lány, és elindította a videó elejét.

A felvételen egy ismerős fekete alakot láttak, amint bemászik az egyik ablakon, majd lassan a számítógéphez sétál...

- Mit csinál Macska? – kérdezte remegő hangon Rose.

A fiú leült a gép elé, bedugott az oldalára egy iMedia-t. Azt, hogy a gépen mi történik, nem láthatták, de mindannyian el tudták képzelni.

- Eltűnt a teljes adatbázisunk. Minden név, az összes apparent-es és nem apparent-es tagunk adatlapjai... a felfedezéseink, a térképek, minden... - nyöszörögte Alix.

- Macska azt mondta, elmegy Max-ért – suttogta Myléne. Felpillantottak az órára.

- Már itt kéne lenniük... - mormolta Kim.

Alix összeszorította a száját. Ez nem lehet igaz.

Megragadta az első kezébe kerülő tárgyat, egy poharat, és a falhoz vágta.

*******

Ha valaki azt mondja Marinette-nek, hogy neki kell végigrángatnia Macskát a fél városon, a képébe röhög.

- Siess, mindjárt a Saint Jacques-nél vagyunk – szegény fiú, már alig tartotta magát. – Repítselek? – próbált egy kis életet verni bele a lány egy vigyorral.

Macska azonban nem bírta tovább, és összeesett. Marinette odaugrott, hogy segítsen neki, de nem tudta, meddig maradhat. Még mindig nem apparent-es, és a fiú már az átváltozás utolsó fázisában járt.

- Semmi gond – mormolta Macska, ahogy kipillantott a tetőről. – Már a házunk tetején vagyunk.

A házuk tetején...?

- De szerintem a szobámba beröpíthetsz – fordult vissza egy vigyorral, és Marinette tudta, hogy tátva maradt a szája.

Már nem Macska térdelt vele szemben, hanem Adrien.

A következő rész tartalmából:  Szia Adrien! Képzeld, Al és Nino meggyógyultak, hát nem csodálatos? – megragadta a fiú kabátját és húzni kezdte, be a biztonságos osztálytermükbe. – Így már nemcsak a fél osztály lesz bent órán, és végre elbújhatok a padban rajzolni... - és csak csacsogott tovább. Adriennek volt annyi esze, hogy ne kérdezzen vissza,csak bólogasson és néha aházzon megy ténylegezzen.