- Nem hiszem el, hogy majd én is elmennék a bálra - jelentettem ki ebédszünet közben a C-Projektes társaságunknak, a nem túl étvágygerjesztő, valami főzelékszerű, mégis lehetetlen állagot felvett, zöldséges cuccot kanalazgatva a tányéromban. - Felesleges ott rontanom a levegőt, tök egyedül.

- Ezt nem teheted! - próbált meggyőzni Molly már majdnem hisztizve. - Dary, végzős bál csak egyszer lesz az életedben. És az most van. Ne szalaszd el! Te vagy az egyik legszebb lány a suliban, és...

- Ez nem igaz! Ott vagy te, Landa, meg Holly és Suze a röpicsapatból...

- Meg te. Szerintem sok srác sorba állna csak és kizárólag azért, hogy elvigyenek téged.

- Igaz! - csettintett Seth. - Beszervezhetnénk egy haveromat. Mondjuk Jamie-t. Ő oké, nem?

- De látjátok, még egy se hívott el. Különben is, nem érdekelnek ezek a nagy részben tajparasztok, már bocs. A többi közül meg amúgy sincs olyasvalaki, aki... Na, értitek. Mert ti - mutattam Mollyra és Seth-re -, mármint nektek szerintem eléggé nyilvánvaló, hogy egymással mentek, ahogy nektek is, Landa.

- Darcia Violet Stanley, muszáj volt lelőni a poént? - zsörtölődött Seth. - Hát, Mol, neméppen pont így akartalak elhívni - állt fel -, de eljönnél velem a bálba? - Az egész ebédlőben csend lett, és mindenki, még a tanárok és a konyhásnénik is a Setly párost néztek.

- Igen! Igen, igen, igen! - A lány azonnal megölelte egyetlen kiszemeltjét, mire mindenki tapsolni kezdett. 

- Olyan cukik vagytok, hogy mindjárt elolvadunk - figurázta ki őket Yolanda. - De komolyan. Összejöttök, aztán utána már nem túl lassan egy gimis tömegszenzáció lesztek, az évkönyvben meg megszavaznak titeket az év párjának.

Mind jól tudtuk, hogy Mol és Seth nagyon durván összeillettek. És a mi alatt az egész iskolát értem. Én pedig azzal voltam a legjobban tisztában, hogy Mollynak ez számított a legeslegnagyobb, de tényleg, mindenek feletti kívánságának, sőt, szinte folyton erről áradozott, amikor Seth nem legyeskedett annyit körülöttünk.

- Hé, azért nem lánykérés történt emberek, nyugalom! - nevetett Seth.

- Várjatok, hol van Connor? - kérdeztem, körbenézve az egész helyiségben.

- Azt mondta, kimegy egy kicsit levegőzni.

- Hova?

- A nagyparkba - válaszolt, mire nekem bevillant valami.

Ha a parkba ment, követhette a Névtelen is. Ha a Névtelen ott van, akkor biztosan kap az alkalmon, és lecsap Connorra.

- Hogy mi? Azonnal meg kell találnunk!

- Miért?

- Csak gyertek már! Útközben elmondom.

- Arra gondolsz, hogy a Névtelen... - kezdte Yolanda.

- Igen.

Minden cuccunkat, még az ebédünket is otthagyva az asztalon futottunk ki az épületből, egyenesen a suli hátsó bejáratához, ami a nagyparkba vezetett.

- Váljunk szét! Seth, Mol, ti menjetek balra, mi Yolandával megyünk jobbra!

- Remélem, nem esett semmi baja - futott mellettem a lány idegesen.

- Ha időben megtaláljuk, nem fog.

- Darcia, nézd! - Egy fekete alak suhant el a szökőkút mögötti ösvényen. Nem láttunk belőle különösebben semmit, csak annyit, hogy egy hosszú kabátot viselt. Mire a kúthoz értünk, eltűnt. - A Névtelen - suttogta. - Ott van Connor! - mutatott a földön fekvő, ájult barátjára. - Úristen.

- Srácok, gyertek ide! - kiabáltam Mollyéknak, akik azonnal ott termettek.

- Várj, hívok... Nincs itt a telefonom!

- Nekünk se.

- Az ebédlőben maradt.

- Mindjárt jövök. - Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve futni kezdtem a rendőrség irányába.

- Hova mész? - kiáltott utánam Molly.

- Hozok segítséget.

Ahogyan a rendőrségre értem, majdnem kiköptem a tüdőmet a futástól. Berontottam a kék ajtón, és azonnal Nancyvel találtam magam szemben.

- Nancy... A Névtelen... Lecsapott... A nagyparkban, a szökőkút mellett. Egy fiút megszúrt, aki... Eszméletlen.

Végül Connort elvitte a mentő. Sok vért vesztett, de kisvártatva magához tért, és az orvosok szerint szerencsére fel fog épülni, hamarabb, mint gondolnánk. Yolanda közölte, hogy akármi történik, ő bent éjszakázik a barátjával a kórteremben, de előtte egy kihallgatáson kellett részt vennie, velünk együtt.

Az egész iskolát kiürítették a rendőrök, a parkot pedig helyszínelők, riporterek és tévések, kamerákkal meg mindennel lepték el.

- Darcia - lépett oda mellém anyukám -, be kell jönnöd velünk. Stewart ki kell, hogy hallgasson téged is.

Végül egy kihallgatószobában kötöttem ki, apám évszázados legjobb haverjával és egy jókora papírköteggel szemben. Síkideg voltam, habár a C-Projektes körünk megbeszélt egy túlzottan tökéletes okot, amit mind beadtunk Stewartnak, és aminek hála még véletlenül sem derült ki a nyomozásunk a Névtelen és Claryék után.

- Hol voltál dél és negyed egy között? - kérdezte, kissé groteszken álló olvasószemüvegét piszkálva.

- Ebédeltem az iskolában.

- A barátaiddal együtt?

- Igen. Seth, Molly, Yolanda és én.

- Hol volt akkor Connor Mayer?

- Még a szünet elején kiment levegőzni. Aztán úgy döntöttünk, utána megyünk, mert túl sokáig kimaradt, és Yolandának rossz előérzete volt. Tudod, ő Connor barátnője, így ő ismeri a legjobban.

- Ha jól tudom, te és Miss Akuga... Akutagawa láttátok a Névtelent.

- Igen.

- Hogy nézett ki?

- Túl sok mindent nem vettünk ki belőle. Valahogy nagyon távol volt ahhoz, hogy lássunk belőle valamit. Először Yolanda vette észre. A Névtelen az egyik ösvényen futott, a kúton túl.

- Mit viselt?

- Egy hatalmas, sötét kabátot és fekete nadrágot.

- Mást nem láttátok belőle? A haját, a termetét...

- Nem, szinte semmit. Annyi, hogy egész magas volt. Kapucni volt a fején, egyszerűen lehetetlennek számított kivenni őt.

- Majd ezután megtaláltátok Mr. Mayert a földön.

- Pontosan.

- Köszönöm, Darcia, hazamehetsz.

Ahogy kiléptem az épületből, újra megláttam azt a fekete alakot, vagyis a Névtelent. Háttal állt nekem. Megint ugyanazt viselte. Hosszú, sötét kabát, kapucni...

Tobiah.

Mire újra visszanéztem volna rá, eltűnt.