- Most már elmondjátok végre? - ültem be Seth pickupjának hátsóülésére síkidegen. Éreztem, hogy mostanra már tényleg semmi sincsen rendben.

- Mielőtt akármit is szólnánk - sóhajtott Molly felém fordulva -, tudd, hogy a barátaid vagyunk, és nem fogunk elpártolni tőled emiatt. És, hogy nincs semmi félnivalód.

- Na, mi az?

- Tudod, a térkép hátulján a régi és pár jövőbeli áldozatok nevei voltak. És az egyikük... Az...

- Az épp te lennél - jelentette ki Seth remegő hangon, némi hidegséggel.

Egy egész világ tört össze bennem. A szívem mintha ki akart volna szakadni a helyéről, úgy dobogott, majd kivert a víz, és sírni kezdtem.

Egész életemben nem ijedtem meg annyira, mint akkor. Azelőtt nem féltem szembeszállni a Névtelennel, de akkorra megtörtem. Kész, ennyi. Annyira megfélemlített a saját sorsom, hogy már abban a percben túl paranoiás lettem, még jobban, mint előtte.

Mi van, ha a Névtelen megtalál? Vagy már megtalált? És, ha nem élem túl? Mi lesz másokkal, a szüleimmel és a barátaimmal? A nyomozás ugyanúgy menni fog? Clary és Everleigh előkerülnek majd?

És mi lesz velem?

- Molly, ki a többi... A többi jövőbeli áldozat?

- Connor. És Yolanda Akutagawa. Miért?

- Meg kell védenünk őket a Névtelen elől, különben újabb kettős gyilkosság lesz. Mint Kendrick és Jessica. - Próbáltam erősnek látszani. Még jobban, mint előtte. Rájöttem, hogy a saját életem annyira nem számított, ha végre sikerül a Névtelennel leszámolnunk. Hiszen már bőven ideje volt.

- De...

- Nincs de! Ez most nem rólam szól - keményítettem be. - A C-Projekt előrébb van. És tudtommal annak az az egyik lényege, hogy megvédjük másokat és megtaláljuk a Névtelent. Meg Claryéket.

- Igaz. Ha ezt szeretnéd, nagyon vigyáznod kell magadra. És nekünk is rád.

- Felőlem úgy lesz - vontam vállat.

- Felőlünk is.

Yolanda Akutagawa, a régi társaságom egyik tagja és Connor Mayer, aki a baráti köröm közé tartozott, együtt jártak nagyon régóta. Mindkettejükkel egy évfolyamba jártunk, mégis valamivel eltávolodtunk ketten, Yolandával Rievesék balesete óta. Landa és Connor között egy év korkülönbség van, ez pedig a páros együttléte óta nagy port kavart a gimiben.

Megbeszéltük a többiekkel, hogy másnap suli után meglátogatom őt, és beavatom mindenbe. Nem mellesleg az aznap délutánt Molly és Seth együtt töltötte, szóval dupla dologért reménykedtem.

Utána való nap az öltöző padlóján ülve fejeztem be a legutóbbi gondolatom, a direkt ezeknek a soroknak és minden gondolatomnak, rajzomnak, aggodalmamnak tartogatott, barna, műbőr kötésű könyvben, amelynek elején kisebb, arannyal rajzolt virágok alkottak egy kis gyűrűt.

- Darcia, nem jössz? - hajolt be az ajtón a csapattársam, Holly, szokásos, vidám hangján szólva hozzám. Ahogy megláttam őt, azonnal a táskám mélyére csaptam a könyvem, és a karomon lévő, röplabdát ábrázoló rajzot kezdtem el satírozni a kezemben lévő tollal.

Senki nem tudhat ennek a könyvnek a létezéséről. Még a végén az egész iskolában a közröhely tárgya leszek, és elvesztek minden olyat, amit eddig felépítettem.

- Á, dehogynem! - raktam bele szintén a hátizsákomba az íróeszközt. Felálltam, és eligazítottam a fekete térdvédőim. A tükörben még végignéztem magamon. Újrafogtam a melírozott hajam. Lesimítottam a bordó mezfelsőm ujját, majd elindultam a terembe.

Mindig is imádtam röplabdázni. Ez az egyetlen olyan dolog az életemben, amiben igazán levezethetem az összes bennem felgyülemlett energiámat, dühömet, és miegymást. 

Mielőtt Tyler meghalt, ő képletesen megfogadtatta velem, hogy legyek erős, és váltsam valóra az álmaim - mindezt nélküle. Az egyik kiskori vágyam márpedig az volt, hogy profi röplabdajátékos váljék belőlem, mint ahogy azt akkor, nyolcéves fejjel eldöntöttem magamban az első edzésemen. Ezt az álmomat valamennyire feladtam, de igyekeztem kihozni belőle a legtöbbet. Majd amikor gimibe kerültem, beválogattak az iskola csapatába, és majdnem mindenemet beletettem abba, hogy olyan játékos lehessek, mint most. Habár még mindig van hová fejlődnöm. Én lettem a csapat egyik kettes ütője, és mindennél jobban imádom ezt a posztot. 

Mégis mindig lesz okom, hogy jobb legyek...

Miután vége lett az edzésnek, gyorsan igyekeztem elhagyni az iskolát. Megígértem a srácoknak, hogy beszélek Kiyokóékkal, éppen ezért az ő utcájukba vettem az irányt. Ahogy a házuk a látóterembe került, előtörtek belőlem az emlékek azelőttről.

A baleset előtti nyár egyik napja volt. Az égen felhők nem lebegtek, csak a Nap sütött, olyan melegen, hogy mindenki háromszor meggondolta, hogy egy lépést is tesz kifelé. Mégis mi a tikkasztó hőségben ültünk, úgy, mint akiket nem érdekel semmi. 

Négy bicikli dőlt rá az öreg, Akutagawa család feliratú postaládára. Épp arra vártunk, hogy Yolanda kilépjen a garázsból, a saját biciklije és hatalmas csomagja társaságában. Mindig ő volt az a barát az ötünk közül, aki mindent is elhozott magával túlélőcsomag gyanánt, a legegyszerűbbtől a legabszurdabb dolgokig. A közeli erdőbe indultunk, egy ötödik taggal, Luciannal, Rievesék bátyjával, aki szintén a baleset áldozata lett. Imádtam ezeket a napokat, mint ez: amikor a mi kis baráti társaságunk eldöntötte, hogy valahova elmegyünk közösen, legyen az egy nagyobb kirándulás, vagy egy egyszerű összejövetel. Ahogy ott ültem Jennyvel szemben és Tyler mellett, minden olyan tökéletesnek tűnt. Épp felelsz vagy merszet játszottunk. Lucian jött, Tylert kérdezte. Mert. Már előre tudtuk, hogy a bátyjuk valami eszement ötlettel fog előállni, hisz mindennél jobban imádta az ő egyetlen kisöccsét cukkolni.

- Öcskös, hang vagy szerelmet vallani a melletted ülő lánynak! - Tyler beharapta ajkát és rám nézett. Arcán különböző érzelmek vegyültek.

Hiszen mindenki tudta, hogy valójában Tyler többnek számított nekem, mint egy szimpla barát. Ő volt az első kiszemeltem, és a gimi végéig az utolsó is. És Jennifer szerint a fiú is így érzett irántam...

Az évek alatt mit sem változott tornácon állva olyan érzésem támadt, mintha egy időgépnek hála újra a múltba csöppentem volna. Arra vártam, hogy a a régi társaságom egyike ajtót nyisson. Eljátszottam a gondolattal, hogy minden rendben van, szinte láttam Jenny, Lucian és Timothy alakját az ablaknál, de ehelyett csak a függöny ráncai táncoltak ott.

Nem hittem, hogy Akutagawáék annyi minden után szívesen láttak. Főleg Yolanda, amiért a baleset után teljesen megváltoztam, és eltávolodtunk egymástól.

Végül hevesen megnyomtam a csengőt, miközben a szívem már-már a torkomban dobogott. Másodpercek múlva egy ismerős állt velem szemben. A japán lány fekete keretes szemüveget viselt, ami illett hasonló színű hajkoronájához. Sötét melegítőnadrágot és pepita rövidujjast viselt.

- Darcia Violet Stanley? - nézett végig rajtam csodálkozó tekintettel. - Te... Te vagy az? - Bólogattam, mire ő hirtelen elmosolyodott, és futólag megölelt.

- Nagyon sajnálom, hogy ennyire...

- Ne! A baleset után mindannyiunknak kellett valamennyi idő, hogy feldolgozzuk ezt a tragédiát. Amúgy is, én se jelentkeztem. Azt hittem, ennyi idő után már elfelejtettél mindent. Meg engem is.

- Nem, Landa, képtelenség elfelejteni, ami történt - csuklott el a hangom. Igyekeztem visszatartani a torkomat szorító sírást.

- Annyira igazad van! Mindenki azt mondja, jobb, ha túllépünk rajtuk, mert ők csak egy szakasza voltak az életünknek...

- De nem lehet, mert ők ennél többek voltak.

- A szívemből szóltál - sóhajtott, miközben levette szemüvegét, és megtörölte a szemeit. - De inkább gyere be! - invitált a nappaliba, ami szintén alig változott valamit. Leültünk a régi bőrkanapéra. - Jobb, ha valami másról beszélünk. Tudom, sablonos kérdés, de... De hogyan megy a suli? Láttam, lettek új barátaid azó... A fenébe! Megint felhoztam.

- Semmi baj.

- Oké, összeszedem magam. Szóval?

- Igen, lettek. És valamilyen szinten pont ezért is vagyok itt. Te is hallottál a Névtelenről és a Young-tesók eltűnéséről, ugye? - A lány hevesen bólogatott. - Tudod, ő a társaságomba tartozott, Molly Raegennel és Seth Pruittal együtt.

- Igen, igen, ismerem őket. Valamilyen szinten jóban is vagyunk egymással, azt hiszem. És nagyon sajnálom Claryt is...

- Tényleg? Akkor ez megkönnyíti a dolgom. Röviden, amióta Clary eltűnt, nyomozni kezdtünk utána, és minden a Névtelenhez vezetett. Ez arra sarkallt minket, hogy a halálesetek után is kutassunk, persze teljes titokban. Hármunkon kívül senki nem tud a C-Projektről. És ne kérdezd, mi ez a név! Seth adta neki, mert szerinte ez az ügy olyan, mint egy bonyolult projekt, és a mi dolgunk az, hogy összerakjuk a képet. Na, mindegy - legyintettem, visszatérve a téma fontos részéhez. - Ha minden igaz, Jay Powells haláláról is hallhattál. Tegnap voltunk a tetthelyen, mi, hárman, és megtaláltuk ezt - mutattam a térképet a telefonomon -, a nevekkel, amik az áldozatokat jelképezik. Az egyikük pedig...

- Te vagy.

- Tudom. És nem, ez most nem fontos. Ti is azok vagytok. Te, és a barátod, Connor - a lány arca érdeklődőről ijedtre váltott. - De nincs mitől félnetek! Azért jöttem, hogy bevonjunk titeket a C-Projektbe, és meg tudjunk titeket védeni. El kell mondanunk Connornak is, mielőtt cselekszünk.

- Rendben - válaszolt meggondolás nélkül, miközben arcához dörzsölte két tenyerét -, benne vagyok.

Már esteledett, amikor elköszöntem Yolandától. Ahogy az utcán lépkedtem, beléptem a hármunk Messenger-csoportjába, és hívást indítottam.

Nem kellett sok, hogy Seth csatlakozzon. A plázából jelentkezett, Mollyval az oldalán.

- Sziasztok! - köszöntem. - Bocs a zavarásért így az egész közepén, de Molly, Seth, volna egy nagyobb megbeszélnivalónk.

- Na, mi az?

- Voltam Akutagawáéknál és konkrétan...

- Csak a lényeget, Stanley! Csak a lényeget.

- Rendben - sóhajtottam. - Yolanda otthon volt. Beavattam mindenbe, de...

- És? Benne lesz?

- Persze. Ha nem bánjátok, hogy csatlakozik a nyomozáshoz.

- Jobb, ha most rád hallhatunk, Darcia. Mi nem ismerjük annyira Yolandát, de te velünk ellentétben eléggé régóta ahhoz, hogy megbízz benne, és tudd, hogy nemcsak titokban tartja a terveinket, hanem szerves része is lesz annak. Szóval, ha Seth is rábólint, felőlem minden okés.

- Csodálatos! - kiáltott fel Seth szarkasztikusan. - Csak és kizárólag olyan lányokkal leszek körülvéve, akik állandóan a saját fejük után mennek. De legyen! Ha ez a Akutagawa, vagy milyen csaj annyira létfontosságú, akkor jöhet.

- Oksi, srácok, köszi! Csak ennyit akartam, nem zavarlak titeket tovább.

Megszakítottam a hívást, és zsebembe raktam a telefonom. A nyugodt, csendes warttoni kisutcákon lépkedve olyan érzésem támadt, mintha csak én lennék a Földön. Vagy ha nem is pontosan ez, akkor olyasmi, mintha én lennék az egyedüli lakos itt, abban a városban, ahol minden szürreális: lehet, hogy itt minden olyan idillikus, de semmi sem az, mint amilyennek látszik...