- Pontosan egy éve szedi áldozatait a helyiek között csak Névtelenként emlegetett sorozatgyilkos, akinek nevéhez már nyolc haláleset, és valószínűleg a helyi végzős középiskolás lány, Clara Young és húga, Everleigh Young eltűnése is köthető. A napokban pedig újabb holttestet találtak Wartton régi bútorgyárában. Az áldozat ezúttal David Morgan, aki a telephely biztonsági őreként dolgozott. A Névtelen a férfi teste mellett újra egy levelet hagyott, melyben...

Mindenki hallott már a Névtelenről. Az ő története az Államokban teljesen elterjedt, ha nem az egész világon. A hozzá kapcsolódó halálesetek nem holmi kis rémtörténetek, amikkel a gyerekeket ijesztgetik, annak reményében, hogy megjavulnak. 

Nem. A Névtelen nagyon is valós. Nem tudtuk, ki ő, de a leghátborzongaróbb tény, hogy évekig járkált közöttünk, élte az ő maga életét és még csak észre sem vettük, hogy valami nem stimmelt vele. Bárki az áldozata lehetett, bármikor, még a legvétlenebb pillanatban is.

2021. április huszadikán jelentették be az első Névtelen-gyilkosságot. Halottan találták a Wartton High egyik álompárját, Kendrick Forbest és Jessica Dee Markey-t a lány házában, csak egy hónappal az érettségi előtt. Közvetlenül ismertem őket. Nemcsak én, mindenki, de nekem már-már a barátaim voltak. Mindenesetre egy klikkbe tartoztunk, a népszerű diákok közé. Egyszerűen megrázó érzés volt. Főleg, hogy a gyilkos mindkettejük holttestjén egy egymondatos levelet hagyott, névtelenül - innen ered az illető ragadványneve is. 

Már ekkor kételyben voltak a helyi rendőrök. Én már csak tudom, hiszen a helyszínelő szüleimnek majdnem az összes beszélgetésük erről a bizonyos Névtelenről szólt.

Az ügy lecsengőbe tartott, mire újabb embert találtak holtan. Majd még egyet. És még egyet. Az összes többi gyilkosság mindig akkor történt, amikor senki sem számított rá, fél év múlva pedig egyre gyakoribbak lettek. Az egész város rettegésben élt: tudtuk, hogy a Névtelen bárkit elkaphat és akárkivel végezhet, legyen a ma született kisbabától kezdve a város legidősebb lakosáig.

Én és a barátaim először csak ódzkodtunk az ügytől. Szerettük volna elkerülni az egészet, visszakapni a régi és biztonságos életünket a Névtelen nélkül, mégis szinte tehetetlenek voltunk. Ez egészen addig működött, amíg nem találtuk magunkat a Névtelen-gyilkosságok közepén, megfogyatkozva. Amióta fél éve Clarity, a társaságom negyedik tagja eltűnt, Molly, Seth és én vakon nyomozni kezdtünk a Névtelen után, sutba dobva minden mást. Habár egyre több nyom vezetett az idegen ki-és hollétére, ő mindig előttünk járt, mintha tudott volna arról, hogy mennyire beleástuk magunkat az ügyébe, és nyomtalanul eltűnt. 

Egyszerűen annyira szerettem ezt a társaságomat, hogy szó szerint tiltakoztam, és minden erőmet bevetve tettem az ellen, hogy ez a kör is tragikusan végződjön. A mi nyomozásunk lett a C-Projekt. A feladatunk volt, hogy ennek a jelképes kirakósjátéknak minden egyes darabkáját a helyére rakjunk.

Tiszta, őszi késő este volt, amikor határozottan beszálltam a kocsiba, elhajtottam a ház elől és eldöntöttem, hogy amíg a Warttoni-tónál vagyok, nem gondolok a C-Projektre. A nap már rég lement, helyette a Hold és a csillagok maradtak. Ahogy a tó partján leállítottam a kocsit, és a víz felé sétáltam, a közeledő felszínen tükröződött az éjszaka, az erdő, a csillagok, a kocsim teteje. Mindennél jobban imádtam ezt a helyet. Az elhagyatottságát, és hogy csakcsak és kizárólag én lehetek itt, magamban. Mindig ide jártam, ha gondolkodnom kellett, ha csak egy kicsit el akartam tűnni a világ elől, vagy ha el szerettem volna fordulni egy röpke órára a problémáimtól. Pontosan úgy, mint ekkor.

Leültem a stégre, és próbáltam kiüríteni a fejem. Felhúztam a pulcsim kapucniját. Nem érdekelt, hogy a Névtelen bármikor elkaphat, és nekem vége. Nem. Soha többé nem akartam vele és az esetekkel törődni. Vissza akartam kapni a normális életem, ahol minden a legnagyobb rendben volt, a régi barátaimmal, Tylerrel és Jennyvel együtt. Olyan életet akartam, ahol Clary és Evi nem tűntek el, Rievesék még mindig élnének, és mindannyian barátok lennénk. Egy nagy baráti társaság. De bármennyire is ezt szerettem volna, nem tudtam visszarángatni őket közénk.

Itt mindig olyan más és nyugodt érzés lenni. Mintha egy teljesen más világban lennék. Minden bizonnyal nem a Földön. A tó környékén minden azt sugallta, hogy maradjak nyugodt. A szellő, ahogy átment a fák között. A fölöttem elhúzódó Tejút. A telihold. A csend és a sötétség makulátlan leple, ami alatt minden pár órára elvész.

Hát én is így tettem: megfeledkeztem mindenről körülöttem - egy pillanatra, amíg furcsa hangok nem hallatszódtak az erdőből. Mintha valaki maga után húzott volna valamit. Vagy valakit. Nagy levegőt vettem. A szívem ki akart ugrani a helyéről ijedtemben.

Csak beképzelem. Nincs itt semmiféle Névtelen. Hiszen mi oka lenne rá erre lennie?

A zajok mintha egyre közelebb és közelebb hallatszottak volna. Felálltam a stégről, és körülnéztem.

- Nincs itt senki. Nem, nincs itt - suttogtam magam elé.

A lábaim már-már maguktól vittek a terepjáróm felé. Beszálltam, és várás nélkül elindítottam a motort. A hátsó kerék elkapart, mikor nagy gázt adva ráfordultam a földesútra Wartton felé.

Úgy fogsz járni, mint az a nyolc ember, ha nem tűnsz el innen! Mint ők...

Hirtelen valami kiugrott elém. A fékbe tapostam, de mit sem ért. Az állat túl közel volt. Farkasszemet nézett az autóm reflektorával, majd megállt előttem. Egy óriási durranás, és végre lefékeztem.

Leállítottam az autót, amiből heves levegővétellel szálltam ki. Egy bokornak ütköztem. Éreztem, hogy az egyik ága megkarcokta a kezem. Fájt, de nem érdekelt. Elővettem a telefonom, és bekapcsoltam a zseblámpát. Egy kisebb, barna állat feküdt az autó előtt. Ahogy megláttam a vörös foltokat a motorháztetőn, megfagyott bennem a vér. A szívem az eddiginél is egyre hevesebben vert.

Nem. Ez nem lehet igaz.

Heves léptek sorozata közeledett. Valaki megfogta a vállam. Szinte biztos voltam benne, hogy a Névtelen az. Hirtelen mindent jóval hűvösebbnek éreztem. Fáztam. Alig mertem hátra nézni. Kiabálni akartam. Üvölteni. Sírni. Segítséget kérni. Valameddig egy hang nem jött ki a torkomon, majd éles sikoly hagyta el a számat.

A mögöttem lévő egyén csitítani próbált, de az mit sem ért. El akartam futni előle. Rohanni, addig, amíg bírok. Eltűnni onnan. Mégis mindkét lábam szinte a földbe gyökerezett. Soha életemben nem ijedtem meg ennyire.

Könnyes szemekkel néztem az illetőre. Csak annyit tudtam kivenni belőle, hogy egy sötétbarna, hatalmas dzsekit viselt, és ugyanúgy felhúzta a ruhadarab kapucniját, mint én a pulcsimét.

Egyre gyorsabban vettem levegőt. Tekintetem hol az állat testére, hol a barna dzsekisre helyeztem. A látásomban fekete foltok jelentek meg, hol erősen, hol gyengén.

Ahogy ő ott állt mögöttem, valakire nagyon emlékeztetett. A világosbarna szemei, amik a reflektornak hála csillogtak, a gesztenyeszínű haja, ahogy a majdnem ugyanolyan színű kapucnija alól kilógott. Ahogyan összefonta maga előtt a két karját, miközben engem nézett. A fiú furcsa mosolyra húzta száját.

- Lélektaposó bakancs, szakadt farmer és két mérettel nagyobb pulcsi - mért végig, majd valamit suttogott. - Jellemző.

- Te... Tessék? - A fekete foltok előttem gyarapodni kezdtek.

Már csak sötétség volt előttem. Éreztem, ahogy elvesztettem az egyensúlyom, mintha a talaj kicsúszott volna a lábam alól. Elestem. A zajok egyre tompábban hatottak, majd teljes csend...

Egy szürke kisruhát viselve álltam az egész alakos tükröm előtt. Megigazítottam a szoknyám ráncait, majd próbáltam befonni a hajam, de akárhogy próbálkoztam, nem sikerült. Minden alkalommal így jártam. Szitkozódások közepette dobtam rá az asztalomra a sötétszürke hajgumit, mikor egyszer csak kacaj hallatszott az ajtóm irányából.

- Mi olyan vicces? - fordultam meg a bejáratban álló fiú felé. Egy fekete nadrágot viselt, fehér inggel és kék nyakkendővel.

- Ez nagyon nem a te világod, Violet. - nevetett. Ő volt egy azok közül, akik még Violetnek, azaz a középső nevemen hívtak. Rajta és az akkori barátainkon kívül pedig nem is tűrtem el mástól.

- Mégis miért? - léptem közelebb egy lépést.

- Mert.

- Választ várok, nyakkendős.

- Elfogyott.

- Persze-persze.

- Esetleg magassarkút nem húzol?

- Megfogadtam: soha, de soha életemben nem fogok újra olyan lábbelit húzni, aminek van egy minimális sarka is. Éppen ezért - felemeltem egy pár fekete szandált - ezt húzom.

- Az előbb csak blöfföltem.

- Hogyan?

- Ja, csak szívattalak - nevetett. - Egyszerűen ragyogó vagy így, fényesebb, mint a nap - figurázott ki. - Gyakrabban járhatnál ilyen ruhákban. Sőt, nincs kedved kölcsön adni az egyiket?

- Dehogy! - nevettem el magam. - Egy kép?

- Benne vagyok. - A fiú elővette telefonját. Az egyik fotón mindketten vidáman mosolyogva néztünk bele a kamerába. A második képen már mindketten furcsa arcot vágtunk. A harmadikon szamárfület mutattunk egymásnak.

- Gyerekek! - szólt fel az ő anyukája, miközben az én szüleimmel beszélgetett. - Most már gyertek, különben lekéssük a húgom esküvőjét!

- Indulás? - csaptam fel a táskám a vállamra.

- Aha, induljunk!

A fiú átkarolt, úgy mentünk le a lépcsőn. A lépcsőfok kicsúszott alólam, majd...

A szemeim nyitogattam. Ahogy kitisztult a látásom, rájöttem, hogy épp a kocsimban vagyok. Pár percet szemeztem az autó tetejével.

- Csakhogy felébredtél - szólt a vezetőülésről a kapucnis.

- Miért vagy még itt?

- Hát csak nem hagyok itt, a semmi közepén egy sokkos, ájult lányt egy elütött állattal. Gondolom, nem akartad, hogy a semmi közepére mentőt hívjak, és eltűnjek. Vagy úgy kellett volna?

- Jó, igazad van. - Felültem. Egy kicsit megszédültem. Megdörzsoltem a szemeim.

- Tessék, ezt idd meg! - nyújtott felém egy üveg vizet, amibe habozás nélkül belekortyoltam. Valóban, nagyon szomjas voltam.

- Ezt... Ezt honnan...?

 - A táskámból - mutatott az ülés mögé, ahol egy sötétkék hátizsák pihent. - Egyébként mi járatban erre?

- Csak nézelődtem erre-arra. - Egy értelmes okot próbáltam keresni, hisz az igazságot nem mondhattam el neki. Ki tudja? Lehet ő a Névtelen is. - Tudod, hogy megy ez...

- Igen. Mindenkinek kell egy kis énidő, amikor egyedül lehet, az összes eddigi gondolata nélkül.

- A szívemből szóltál.

- Habár, te nem úgy nézel ki, mint egy német turista, aki nyaralni jött... Szóval, kérdezem újra: miért voltál itt?

- Mindig ide járok gondolkodni. És imádom ennek a helynek az atmoszféráját. Azt hiszem, én ide illő vagyok.

- Miért, nem Warttonban élsz?

- Dehogynem. Csak régóta nem érzem magam úgy, mintha ez az egész város annyira az otthonom lenne. - A srác csak bólogatott. Épp engem nézett a visszapillantó tükörből. Mikor észrevette, hogy látom őt, perceken át egymást mustráltuk. Majd ő gondolt egyet, kiszállt a kocsiból, és az elütött állat teste felé sétált. 

Én is kinyitottam az ajtót és kiugrottam az autóból. Kellett egy kis idő, hogy újra megtaláljam az egyensúlyom, majd fokozatosan, szorosan a kocsi mellett lépkedtem. Már stabilan jártam, mire az állat hűlt helye fogadott. Inkább nem mondtam és nem is kérdeztem semmit róla.

Az ismeretlen a város felé sétált, hátranézett, majd felém fordult. Ránéztem a karórámra: tíz óra. Ideje lenne mennem.

- Ő... Azt hiszem, én... Nekem el kéne indulnom.

- Biztos vagy benne? - kérdezte, némi aggodalmat hordozó tekintetét rám vezetve. - Jól vagy most már? Tudod, szívesen elvinnélek, csak...

- Persze, minden rendben. Különben nem állnék itt.

A vezetőülés felőli ajtóhoz mentem. Mielőtt kinyitottam volna azt, belenéztem a mondhatni megmentőm szemeibe.

- Köszönöm! Mindent.

- Ugyan! - legyintett. - Vigyázz az úton! És mondd, hogy épségben hazaérsz! - mondta közvetlenül, miközben közelebb lépett.

- Úgy lesz. - Beültem. - Jó éjt!

Beindítottam a motort, és egyesbe tettem a Hyundait. Gázt adtam. Egy röpke pillanatra belenéztem a tükörbe, és láttam, ahogy ő integet nekem, mintha évek óta ismertük volna egymást. Majd a fiú eltűnt a kanyar után.