Csak meg akartam köszönni, mert te vagy az egyetlen, aki képes volt erre: köszönöm, hogy megpróbáltál szeretni.

*

Hajnali négy volt, a legalkalmasabb időpont a rajtaütésre. Az utcát hangtalanná varázsolta a hajnal, füstös felhők úsztak a sötét égbolton. A lépcsőházba érve Chuuya arca kipirosodott.

Nozaki a kórház környékén lakott, olyan helyen, ahol egymást követték a szürke, égbe nyúló panelházak. Még a korai időpont ellenére is hallatszottak zajok a vékony lakásajtók mögül. Kunikida megkereste az egyik áramkört, és lekapcsolta a mozgásérzékelő lámpákat. Nem akartak szemtanúkat.

Chuuya megerősítésre várva pillantott a nyomozóra, aki bólintott, majd elindult felfelé a lépcsőn, maga előtt tartva különös pisztolyát.

Chuuya feszülten haladt mögötte, és néha hátrapillantott. Dazai komoly arccal követte, látszólag teljesen éber és józan állapotban. Arra a végrehajtóra emlékeztette Chuuyát, akitől annyira rettegtek a maffiában, és ezt jó jelnek vette. Remélte, hogy Dazai nem okoz fennforgást, és tudja, mit keresnek a nőnél.

Nozaki lakása a harmadik emeleten volt. Sikerült anélkül feljutniuk odáig, hogy bárki is felfedezze őket. Az ajtó előtt összenéztek. Chuuya legszívesebben berúgta volna, de ezt nem tehették meg - túl sok lett volna a szemtanú, és a papírmunka. A Fegyveres Nyomozóiroda nem bűnszervezet volt, aki csak úgy rárúgja az ajtót másokra.

Megkönnyebbülés söpört végig rajta, amikor Dazai előrelépett, hogy megpiszkálja a zárat. Rezzenéstelen arccal törte fel, ahogy mindig, és Chuuya tudta, hogy ennél több idejük nincs. Ha a nő felébredt a neszezésre, minél hamarabb be kellett jutniuk. Eddig minden simán ment, és attól félt, túl egyszerű. Tényleg annyira magabiztos volt ez a nő, hogy nem számított látogatókra?

Kunikida felemelte a fegyverét, Chuuya pedig lenyomta a kilincset. Volt egy retesz belül, érezte, hogy a lánc megfeszül az ajtó súlya miatt. Frusztráltan nyúlt be a résen, majd letépte az akadályt, és kitárta az ajtót.

Az első, amit hallott, egy vékonyka, nyöszörgő hang volt. A második két kattanás: Kunikida becsukta mögöttük az ajtót, és elfordította a zárat is.

Nozaki apartmanja szűk volt és szegényes. Az előszobából egy tolóajtós háló nyílott, kétoldalt piciny helyiségekbe vezetettek az ajtók. Ahogy ott álltak, tisztán látták a futont, azon a nőt, ahogy az utcalámpák beszűrődő fényében felül, és egy gyereket szorít magához.

Hiába használtak fel minden forrást, az, hogy Nozakinak gyermeke van, nem volt a pakliban. Chuuya anélkül is érezte Kunikida megrökönyödését és zaklatottságát, hogy ránézett volna, és rájött, hogy sarokba szorították magukat. Ha nem sikerül megegyezni a nővel, nem kínozhatják meg, nem tehetik el láb alól a gyerek szeme láttára.

A nő tudta ezt, Chuuya biztos volt benne. Máskülönben talán sikított volna, vagy menekül. De csak ült a takarók közt, ringatta a kisfiút az ölében, és egyenesen, kihívóan nézte a vendégeit.

Számított erre a pillanatra, de ismerte a Nyomozóirodát, és bebiztosította magát.

- Maga Nozaki Aimi. - Kunikida inkább kijelentette, mint kérdezte. Átlépte a küszöböt, de nem ment túl közel. A kisgyermek sírós hangon motyogott, és félősen fordította el a fejét. Nozaki csitítgatta, de tekintete a férfit követte.

- Én vagyok - mondta halkan.

- Tudja, kik vagyunk, és miért jöttünk - mondta Chuuya, mire a nő bólintott.

- Elbuktam a küldetést - hajtotta le a fejét. Olyan embernek tűnt, aki belül retteg, de ezt nem mutatja. Chuuya a kézfejét nézte, a csuklóján kidagadó ereket, a sápadt ujjait.

Kunikida sokáig nem szólalt meg, és Chuuya érezte, hogy a gyerek miatt tanácstalanná vált. Talán egy gyenge pontját érte, talán csak becsületes ember volt, de ez neki nem számított. Maffiózó volt, és sejtette, hogy Kunikidának nem tetszik majd a döntés, amit meghozott. De nem ért rá örökké, egyre türelmetlenebbé vált. Csak abban bízhatott, hogy az aktuális partnere valamelyest kiismerte, és ráhagyja a következő lépést.

Chuuya éles érzékekkel bírt, amik ez alkalommal sem hagyták cserben. Hallotta a halk, alig észrevehető mocorgást a szoba sarkában, az apró, nyugodt lélegzetvételeket. Elég volt egy pillantás, és az, hogy a holdfényben elkapta Dazai tekintetét, ami úgy fénylett akkor, mint a véres égbolt.

- Kincsesláda - mosolygott rá.

- Add nekem az aranyat - válaszolta Chuuya.

Fél perc telt el, és a másik gyermek már a karjában volt. Alig lehetett egyéves, kis testével Chuuya mellkasához simult. Ahogy a nő végignézett rajta, megremegett az ajka, és tűz villant a szemében.

Kunikida felszisszent. Chuuya azt gondolta, hogy kívülről kegyetlennek tűnik, mint akinek semmi se szent, de valójában kellemetlenül érezte magát. Ha tartott is valaha a kezében csecsemőt, az emléke már rég feledésbe merült. A keze közt, amihez annyi vér tapadt, egy ártatlan, fiatal élet szendergett békésen.

Mi van, ha leejti?

Megköszörülte a torkát.

- Vegye le az átkot Dazairól.

- Menjenek ki a szobából - suttogta a nő.

Chuuya összehúzta a szemét, majd lenézett az alvó gyermekre.

- Visszük őt is.

Kunikida ismét felszisszent, de Chuuya hálás volt, hogy egyáltalán hagyta, hogy helyette intézkedjen. Semmiképp sem bántotta volna a gyereket, de a nő ezt nem tudhatta.

Nozaki sóhajtott, és lefektette a kisfiút a párnák közé. Összehúzta magán a köntöst, majd felállt, és odasétált Kunikidához.

- Maradjanak az ajtón kívül - utasította, de a szeméből már egyértelműen sütött a félelem. Kunikida bólintott, és megérintette Chuuya könyökét. Dazai beljebb lépett, mire a nő behúzta az ajtót az orruk előtt, és kint hagyta őket az előszobában.

- Szerencsénk van ezzel a gyerekkel - mondta Kunikida, megtörve a feszült csendet.

- Csodálatos - szűrte Chuuya a fogai közt. Valóban az volt, a baba továbbra is szuszogott, és a mellényéhez bújt. A maffiózó egyre kevésbé érezte méltónak, hogy hozzáérjen, de nem tehetett mást. Várt, és reménykedett, hogy Dazai és a nő hamar végeznek odabent.

Alig három perc telt el, és kinyílt az ajtó. Először Dazai lépett ki rajta, majd a nő rohant el mellette, és kikapta a csecsemőt Chuuya karjából. A gyerek felnyögött a hirtelen változástól, a nő pedig ringatni kezdte, és szorosan magához ölelte.

- Megkapták, amit akartak, most tűnjenek el! - hadarta. Chuuya Dazaira pillantott, aki hamis mosolyt vetett rá, és egészen másként festett, mint amikor eltűnt az ajtó mögött. A váltás megbabonázta, és hirtelen eszébe jutott minden, ami az elmúlt hetekben történt. Lepergett előtte az a sok különös mozzanat, amiket együtt éltek át, és amit abban a másodpercben veszített el. Kis híján megtántorodott.

Vége van.

- Minden oké? - kérdezte Chuuya halkan. A szája annyira kiszáradt, hogy alig ismert rá a saját hangjára. Dazai csak bólintott, és egy pillantásra sem méltatta Nozakit. Kunikida figyelmesen követte a köztük zajló interakciót, majd intett a fejével.

Már a lépcsőházban különváltak. Kunikida az iroda felé indult, Chuuya és Dazai pedig pár sarokkal arrébb egy fekete taxiba ültek. A nap még mindig nem kelt fel, hosszúra nyúlt az éjszaka, és az elmúlt napok fáradalmai egyesült erővel sújtottak le a végrehajtóra.

Dazaijal osztozott a hátsó ülésen, de a férfi az ablak felé fordult, és tartotta a távolságot. Amikor a lakásához értek, akkor sem mondott semmit, és a csend lassan elviselhetetlenné vált köztük, pedig Chuuya általában nem hiányolta a folyamatos csevejt.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte. Elfelejtette, milyen durván és hetykén szólt a volt partneréhez, mielőtt ez az egész megtörtént, és valami arra késztette, hogy visszatérjen ehhez a stílushoz.

Dazai sóhajtott.

- Minden rendben, apróság - duruzsolta. Chuuya csak akkor vette észre, hogy még nem vált meg a kabátjától, és épp az utazótáskájába pakol.

- Mit csinálsz? - kérdezte.

- Hazamegyek - nézett rá Dazai bambán, mintha nem értené a kérdést. - Csak nem lóghatok a nyakadon örökké. Nem akarom, hogy Mori-san fizesse a rezsimet.

Chuuya mérlegelte a lehetőségeit, és arra jutott, hogy annyiban hagyja. Még ha marad is, valószínűleg kellemetlen lett volna számunkra az együtt alvás azok után, amiket abban az ágyban csináltak. Kialvatlan volt és üres, egy kezdődő fejfájás dobolt a halántékán. Nem akart szenvedni.

- Köszönöm - mondta Dazai, amikor már a bejárati ajtónál állt. Meghajtotta a fejét, ajkán halvány mosoly tűnt fel.

- Mit?

- Hogy életben tartottál. És megpróbáltál szeretni.

Chuuya ellenkezni akart, de visszafogta magát, mert hirtelen nem tudta, mi csúszna ki a száján, ha engedné. Dazai ritkán mondott neki köszönetet, és ha megtette, általában Chuuya is fejet hajtott előtte, és mellőzött mindenféle undok megjegyzést. A kötszerpazarló számtalanszor mentette meg az életét, ezért pontosan tudta, mit ért a köszönet alatt. Most viszont nem hangzott olyan jól, nem tűnt igaznak. Dazai hálája őszinte volt, de rossz ízt hagyott Chuuya szájában.

A gondolatok annyira elragadták, hogy mire feleszmélt, egyedül maradt a lakásban.

*

Dazainak nem volt pénze taxira. Chuuya a maffia territóriumán élt, de biztosra vette, hogy nem lesz társasága az utcákon. Az éjszakai műszak még nem ért véget, a reggeli pedig nem kezdődött el.

Sokáig időzött a folyónál. A táskáját a földre rakta, és leült a híd szélére. A cipője alatt csendesen hullámzott a víz, ha sokáig nézte, beleszédült. Álmos volt és nyúzott, a szemhéja olyan nehéznek tűnt, hogy attól tartott, lassan elalszik. Úgy érezte magát, mint aki kijózanodott egy hosszú ivászat közepén, amikor még mindenki más részeg, és ő az egyetlen éber ember az egész világon.

Amikor Kunikida és Chuuya egyedül hagyták őt a nővel, valami megváltozott. A kisfiú csendesen szuszogott a futonon, Nozaki pedig odasétált hozzá, és megérintette a vállán a kabátot. Minden félelem, amit korábban mutatott, lepergett róla. Ugyanaz a szelíd arcú hölgy volt, aki akkor este leült hozzá a kocsmában, a gondterheltség maradandó, apró ráncaival az arcán. Annak ellenére, hogy ismerte a múltból, úgy tűnt, nem gondolja, hogy Dazai ártana neki.

- Nem tudom levenni az átkot, de szerintem ezzel nem mondtam újat. - A kijelentésben nem volt bűnbánat.

Dazai bólintott.

Nem volt a nap minden percében elvarázsolt. Chuuya és a munkatársai mindent elmondtak neki, ő pedig elraktározta az információkat, és egy idő után levonta a következtetéseit. Nozaki képessége, bárhogy is működött, ellenállt az övének. Az egyetlen reménye az ellenméreg volt, vagy a titka annak, hogyan képes átvészelni a folyamatot, ha megállítani nem lehet.

- Azért még kíváncsi vagyok - mondta. - És a barátaim is odakint. Főleg az, akinél a kislánya van.

Nozaki szeme megvillant, de aztán csak vett egy mély levegőt.

- A mérgezésnek két stádiuma van - magyarázta. - Maga épp a határon van, Dazai-san. Az első stádiumban, biztosan tudja már, tele van ötletekkel, hogyan hódítsa meg azt, akit szeret. A szerelem bolonddá teszi.

Nozaki elmosolyodott, de úgy, mintha az ördög szállta volna meg. Még közelebb lépett hozzá, Dazai már érezte az illatát.

- A második stádium a lassú halál. Az elengedés időszaka. Amikor rájön, hogy mindent elrontott. Hogy az, amit a szerelme ellen tett, elfogadhatatlan, és megbocsáthatatlan bűn. - Végigsimított az arcán, a Többé nem ember kioltotta a képességét, de már nem számított. - Maga különleges, én ezt csak később vettem észre.

Hosszúra nyúlt a csend. Dazai szíve a torkában dobogott, és kezdett türelmetlenné válni.

- Miből gondolja?

Nozaki szánakozó pillantást vetett rá.

- Maga eddig is átkozott volt. Ugyanúgy szerette ezt az embert ezelőtt is, és örökké szeretni fogja. Ugyanúgy szenvedett a bűntudattól, és ezután is fog. És az öngyilkosság? Nem ismeretlen az ön számára. Az átkom fogott magán, de nem kizárt, hogy egyébként is eljutott volna erre a pontra, ha egy kicsit elgondolkodik mindazon, amit tett.

Dazai csak hallgatott. Nozaki az első percben megnyerte a csatát, és kár lett volna fenyegetni.

- Hogy élem túl? - kérdezte. - Nem célunk bántani sem magát, sem a gyermekeit... de ha egy hét múlva meghalok, a barátaim már nem lesznek ilyen kedvesek.

- Hát legyen jó ember, és maradjon életben - vonta fel a szemöldökét Nozaki. - A férfiak, akiket megmérgeztem, mind meghaltak, de ők mások voltak. A szerelmük légből kapott, beteg ábránd volt. Maga viszont képes együtt élni vele, és ki tudja, talán még fel is szívódik egy idő után. Azért tért erre az útra, hogy életeket mentsen. Mentse meg a sajátját, és ezáltal a gyerekeimét is. És most kérem, távozzon. Nincs egyéb információ, amivel szolgálhatnék.

Elmondhatta volna a másik kettőnek, ami történt, de mégsem tette. Ha meg is kínozzák Nozakit, nem jutnak vele semmire. Dazai megvetette az értelmetlen bosszút, nem hajtotta a vágy, hogy csak az igazságérzete miatt kárt tegyen valakiben. És ha úgy is dönt, hogy őszinte lesz, mégis hogy tálalja ezt az egészet Chuuyának?

A végrehajtó bizonyára alig várta, hogy lerázza magáról a terhet. Dazai tisztában volt vele, hogy Mori engedélyt adott a közös munkára. Az iroda elnökétől ő csak egy nyugodt, helyeslő pillantásra számíthatott, de nyilvánvaló volt, hogy Chuuya nem ússza meg majd a maffiafőnöknek tett jelentéssel, amikor visszatér.

Így hát megtartotta magának, és sietett, ahogy csak tudott. Már nem érzett mindent elsöprő magabiztosságot. Már nem hitte, hogy virágcsokrokkal és ajándékokkal meglágyíthatja Chuuya szívét. Még ránézni is alig bírt, mert a kék szemében, az öröklángok mélyén sérelmek és szomorúság rejtőzött. Ahogy az elmúlt időkben állandóan, és hiába próbálta jóvátenni, nem volt képes elmosni az árulását.

A nap első sugarai szürke fényt vetettek az ég aljára, de a híd alatt a víz még mindig feketén hullámzott. Azt gondolta, akár véget is vethetne mindennek. Nem sok jót ígért neki Nozaki, és Dazai ismét eljutott az értelmetlenségig. Miért marad életben? Miért csinálja tovább?

De aznap reggel túl fáradt volt, hogy meghaljon, és attól tartott, még csak nem is sikerülne. Sokszor pórul járt már a folyóval a túlélési ösztönei miatt. Felállt a peremről, és hazaindult, az út nagy része nyomot sem hagyott az emlékezetében.

Gyanította, hogy Kunikida nem várja el tőle a munkát. Lefeküdt aludni, és szinte egyből el is nyomta az álom. Sötét, kivehetetlen képek váltották egymást az agyában, de a villanások közt néha megjelent egy kalap, alatta vörös haj, és az az érzés, amit csak a magány ellentéteként volt képes megfogalmazni.

Szeretve érezte magát.

Mélyen és zavartalanul aludt, idejét sem tudta, mikor pihent utoljára rendesen. A valóság hideg volt és kemény, pont, ahogy Nozaki megjósolta. Dazai nem szeretett igazat adni az ellenségeinek, de a nő olyan pontosan írta le az érzéseit, hogy nem talált kifogást, amit felhozhatna ellene. Sosem volt kifejezetten boldog, és csak a kisebb távú céljai tartották életben, amikhez görcsösen ragaszkodott, mert ha szem elől tévesztette őket, nem maradt semmije.

Eltelt két nap, és titokban azt kívánta, bárcsak soha ne találták volna meg Nozakit. Önző vágyakozás volt, de minél több időt töltött az otthonában, a vékony, hideg futonon, annál inkább visszakívánkozott Chuuya otthonos, meleg lakásába. Persze nem a környezet hiányzott neki, képes volt megszokni a szegényes berendezést. Szerette volna még érezni, milyen Chuuya mellett ébredni, és nem úgy, mint amikor egy küldetés után fáradtan kidőltek valamelyikük ágyán, hanem egy párként.

De hiába, kettejük közül bizonyára csak ő gyászolta ezt a rövid időszakot. Miért akarna Chuuya időt tölteni vele? A barátságát is alig sikerült visszaszereznie. Átverte Chuuyát a nő lakásán a színjátékával, olyannyira, hogy azóta nem is kereste. Megbizonyosodott róla, hogy jól van, és írt egy jelentést a jól elvégzett munkáról.

Dazai Osamu ismét önmaga lett.

Hetek teltek el. Sokat aludt, mert az álmai békések voltak, és mert alaktalan volt bennük. Egyik jelenetből a másikba sodródott, nem pörgött az agya, nem engedte be a valóságot. Hogy mikor lesz jobban, vagy jobban lesz-e egyáltalán, azt nem tudta, de nem is reménykedett benne. Bízott abban, hogy mint mindig, most is jön valami fordulat, változás, ami kizökkenti az egyhangúságból.

November vége volt, amikor Chuuya újra írt neki. Már nem is számított rá. A délutánt a takaró alatt töltötte, és csak az értesítés hangja húzta vissza a valóságba. Meglepetten nyitotta meg az alkalmazást, de csak koordináták, és két szó állt az üzenetben:

„Megint Lovecraft"

Felrángatta a cipőjét, magára kapta a kabátját, és futni kezdett, remélve, hogy még nincs túl késő.

***

Tudom, hogy ez egy borzasztó szomorú fejezet, és ráadásul ilyen ostoba vége lett, de bízzatok bennem: innentől már felfelé vezet az út! :D Kárpótollak titeket karakterszámmal is, ugyanis ez és az előző is ilyen nyúlfarknyi lett. Cserébe a következő, ami már készül, hosszabb lesz, és ha nem is teljesen zökkenőmentes, mindenképp reménytelibb. ♥ Közben már szövögetem a szálakat a következő történetemhez, ami kivételesen nem SKK lesz, de hátha valaki szereti Fyodort is...

Hamarosan jövök! :) Köszönöm, hogy olvastok ♥