Figyelmeztetés: öngyilkosság

Veled éreztem először, hogy igazán boldog vagyok. Neked köszönhettem, hogy élek és lélegzem. Sosem hittem volna, hogy elfogadsz engem, mert senki sem tudott igazán szeretni.

*

Chuuya múló kávéillatot érzett, ami összekeveredett az alkohol szagával. Az ébredés hosszú volt, az álom még vissza-visszahúzta a zavaros emlékképek közé. Az előző este maradványai rendezetlen sorban váltották egymást. Itt egy ital, ott egy félig szívott cigaretta, és a jelenetek között felbukkant Dazai sötét haja, karamellszín szeme. Kötések kibogozhatatlan hálója, elfojtott nyögések, csillagok, érthetetlen félmondatok.

Chuuya felült, és megdörzsölte az arcát.

Abszurd és hihetetlen volt az egész, de megtörtént. Arra is emlékezett, hogy az egészet ő generálta - Dazai csak betoppant az este végén, a jó ég tudja, minek. Chuuya hibáztathatta volna, de nem tette.

Ő feküdt rá, ő vetkőztette le. Hogy Dazai ellenkezett-e, az nem rémlett.

A foszlányokon kívül szinte alig igazolta valami az események valódiságát. Meztelenül ébredt a vastag takaró alatt, de ez már korábban is előfordult vele. A levetett ruháira a szennyeskosárban akadt rá. A tükörből rosszallóan nézett rá a végtelenül másnapos arca. Chuuya első dolga az volt, hogy beállt a zuhany alá, és lemosott magáról mindent, mintha ettől új emberré válna. Legalább a fejfájásán segített, és kicsit kevésbé érezte magát leharcoltnak.

Pár órája lefőtt kávé várta a konyhában, még langyos volt, amikor töltött magának. Mellette az asztalon egy tepsit talált, mindenféle üzenet nélkül. Az asztal közepén váza állt, benne vérvörös rózsák bontottak szirmot.

Chuuya kinyitotta az ablakot, felült a konyhapultra, és rágyújtott egy cigarettára.

Képtelen volt levenni a szemét a virágokról. Fáradtsága miatt, ha sokáig bámulta őket, összemosódtak egy nagy, piros festékpacává. Kényszerítette magát, hogy tovább nézze, mert azt remélte, az ajándék hoz némi megnyugvást. Lehet, hogy részeg volt, és lefeküdt Dazaijal, de a gazember legalább hozott neki valamit. Így már érthető, nem?

Nem, válaszolta meg a kérdését.

Undort kellett volna éreznie, hiszen Dazairól volt szó. Az árulóról, aki cserbenhagyta, hazudott neki, és az érzéseivel játszott. De Chuuya nem szeretett hazudni, rég elfogadta azt a vonzalmat, amit érzett iránta. Talán a kinézete, az arca, a kiállása tette, vagy az, hogy a közelsége megszokott és ismerős volt. Biztonságos.

Még úgy is, hogy ellenkező oldalon álltak, Chuuya mindig biztonságban volt mellette.

Ahelyett, hogy szégyennel gondolt volna vissza rá, izgatottság töltötte el. Bánta, hogy részeg volt, mert az alkohol félbeszakadt képekké változtatta az emlékeit. Csak Dazai kipirult arcát, csodálkozó szemét tudta felidézni, és kedve támadt újból kicsalni belőle ezt a meglepettséget.

Nem vagyok normális, gondolta.

Magához vette a telefonját, amire a kabátzsebében akadt rá. Szerencsére senki sem kereste a maffiából, a tegnapi sikeres küldetés után hagyták, hogy békében töltse a szabadnapját. Csak Dazai üzeneteit jelezte a képernyő, és Chuuya nem tudta, mire számítson.

Az első egy fotó volt. Még nem járt a Fegyveres Nyomozóirodában, de Dazainak hála már jól ismerte a berendezést. A kötszerpazarló ott feküdt a kanapén, a kezében egy hatalmas haboskávéval, és a szelfizés nagymestereként bemutatta a rajta lévő pulóvert teljes egészében. Ezúttal a sötétkéket nyúlta le, amit Chuuya két napja mosott ki és tett el gondosan a szekrényébe.

[Makréla]: hazudtam, Chuuya (◔‿◔)

[Makréla]: a másikat visszavittem neked... vehetnél több ilyet

Chuuya megrázta a fejét. Felpillantott a virágokra, és azon tűnődött, mi a fészkes fene ütött Dazaiba, ami miatt hirtelen így viselkedik. Igaz, hogy az iroda és a maffia még csak nemrég kezdett együttműködni, de a volt végrehajtó korábban is megtalálhatta volna a módját, hogy kapcsolatban maradjon Chuuyával, ha akar.

Amikor meghallotta, hogy Dazai végig Yokohamában rejtőzködött, dühében kiütött egy falat a maffia pincéjében. Még most is, ha visszagondolt, érezte a csalódottság maradékát. Dazai felkereshette volna, hogy megmagyarázza neki, miért tette, amit tett. Az árulás attól még árulás maradt, de Chuuya nem akarta megölni. Hiába volt töretlen a maffiához fűződő hűsége, ismerte Dazait. Az, hogy felszívódott, felért egy öngyilkossági kísérlettel, és Chuuya nem büntette azért, mert eldobta magától azt az életet.

Sosem békélt meg a ténnyel, hogy a partnere felszívódott, de hogy milyen engesztelésre vágyott, azt nem tudta. Az, hogy Dazai az elmúlt két hétben közeledni kezdett hozzá, teljesen összekuszálta az érzelmeit. Erre nem számított: a vacsora, a pulóver, a rózsacsokor egyáltalán nem szerepelt az elképzeléseiben. Chuuya tisztában volt vele, hogy ezek nem csupán egyszerű békülési kísérletek, hanem valami másra utalnak, és a Bárány-korszakában végignézett tinifilmekre emlékeztették.

Mintha Dazai udvarolt volna neki.

Bevett egy fájdalomcsillapítót, és nekiállt a mosásnak. Tényleg ott volt a szennyesei közt az a felső, amit visszakapott, és látszott rajta, hogy Dazai sokszor viselte.

Miért hordaná a két számmal kisebb ruháit pusztán azért, hogy bosszantsa?

"Hiányoztál."

Chuuya megállt a fürdőszoba közepén, kezében a mosószerrel, és visszajátszotta magában Dazai szavait. Az őszinteség szokatlan volt tőle, olyannyira, hogy Chuuya általában egyből felismerte. Valóban hiányzott neki. A naiv része azt válaszolta volna, hogy "te is".

Vajon látszódtak a nyomok Dazai nyakán?

Bizonyára még nem volt teljesen józan, mert gondolkodás nélkül nyitotta meg az üzeneteket, és bepötyögte a parancsot.

[Chuuya]: mutasd a nyakadat is

Visszafojtotta a lélegzetét. Ez már felért egy szeduktív üzenettel, és ha az esti akció miatt nem átkozta magát eléggé, most már kedve lett volna pofont adni a saját arcára. Mégis mit művel?

A telefon pittyegett.

[Makréla]: most nem lehet, Chuuya :(

[Makréla]: Yosano-sensei épp elrángat valahova

[Makréla]: ha akarod, gyere át ma este, és nézd meg (*˘︶˘*).｡*♡

Chuuya felmordult.

A saját csapdájába esett, legalábbis azt hitte.

*

Dazai nem hazudott neki. Yosano vizsgálóasztalán ült, és próbált rájönni, hogy miért került oda. Túlságosan lefoglalta a telefonja. Annyi rémlett, hogy Atsushi felé hajolt, amíg a kanapén feküdt, és kétségbeesetten motyogott valamit. Aztán a szeme sarkából látta, hogy odamegy Kunikidához, a partnere pedig azzal az örökké szigorú, fürkésző tekintetével vizslatja, és megindul felé.

- Gyere már, Dazai! - rántotta fel, könyörtelenül markolva a kék pulóver csücskét. Dazai fáradt lemondással baktatott a nyomában, és képtelen volt felfogni a körülötte zajló beszélgetést.

Csak Yosano hideg keze térítette magához. Az orvosi szobában mindig a kórházakra jellemző szag terjengett, és ez elég volt, hogy kizökkentse a mámorból. Lassan pislogva igyekezett visszaemlékezni az elmúlt órák eseményeire, de csak képek voltak, hangok és szavak nem.

Dazai megijedt.

- Kedvesem, tudod, ki vagyok én, ugye? - Yosano gyengéd hangja nem sok jót sugallt. Ugyanazzal a nyugodt szakértelemmel szólt hozzá, amivel a sokkos páciensekkel szokott beszélni. A szemében határozott kíváncsiság, és némi aggodalom tükröződött. Dazai bólintott, és megköszörülte a torkát.

- Mi történt? - kérdezte. Akkor döbbent rá, hogy nem ez volt az első ilyen alkalom, amikor kilépett a valóságból. Az utóbbi időben számtalanszor történt meg, de valahogy... nem érdekelte. Mert mindig újból eltűnt a gondolatai közt.

Mert szerelmes volt.

- Dazai, vér folyt a szádból. Vedd le ezt a felsőt, kérlek - Yosano nem várta meg a reakcióját, egy zsebkendővel törölgetni kezdte az ajkát. - Tudod, hogy nem kertelek, és elvárom, hogy te se tedd. Mi van veled mostanában?

Dazai nagyot nyelt, fémes íz tapadt a nyelvére. Hogy nem vette észre hamarabb? A rosszullét erőt vett rajta, és jó ideig nem válaszolt, várta, hogy a hányinger elmúljon. Megvált Chuuya pulóverétől, és próbált hozzászokni a hirtelen támadt hűvösséghez.

- Mikor ettél utoljára? - kérdezte Yosano, és leült a székre vele szemben. Dazai visszagondolt az elmúlt napjára.

- Tegnap délben.

- Mennyit aludtál?

Eszébe jutott a Chuuyánál töltött éjszaka, de ezúttal a rózsaszín köd nem ejtette rabul, és nem kebelezte be. Halványan érezte, hogy elpirul, és ez a doktornőnek is feltűnt, mert felvonta a szemöldökét.

- Négy órát - válaszolta.

Yosano felsóhajtott, és elfordult tőle. A fiókjában kutakodott, és közben tovább kérdezgette.

- Milyen gyógyszereket szedtél mostanság?

Dazai elgondolkodott. Chuuya altatóinak nagy része még érintetlen volt, azokat a rémálmoktól terhes hajnalokra tartogatta.

- Egy altatót, pár napja.

- Máskor is szoktál, igaz? - Yosano tűt és egy üvegcsét vett elő, a hangja végtelenül nyugodt maradt. Dazai pulzusa azonban felgyorsult a látottak miatt.

- Igen, alkalmanként.

- Alkohol?

- Nem iszom többet, mint te, Sensei.

Yosano összeszűkült szemmel nézett rá, és fejcsóválva mosolygott.

- Örülök, hogy mégsem veszítettünk el teljesen. Most veszek tőled egy kis vért, addig kérlek, beszélj nekem.

Dazai lehunyta a szemét, és a légzésére koncentrált. Yosano finoman fogta meg a csuklóját, és fordította meg a kezét, hogy hozzáférjen a vénához.

- Azt mondtad, szerelmes vagy. Én hiszek neked. Mesélj róla.

Yosano volt az egyetlen orvos, akit kedvelt, akiben egy kicsit is megbízott. A nő fél szemmel mindig figyelte, és Dazai biztos volt benne, hogy közbenjárt az érdekében Kunikidánál is. Sosem faggatta, holott tisztában volt a maffiás múltjával. Yosano valószínűleg tudta, hogy bármi nyomja a lelkét, az nem olyan egyszerű, hogy egy terápiás beszélgetés megoldja.

- Az vagyok - mondta ki.

- Mikor szerettél bele? - kérdezte Yosano. Dazai megérezte a tűszúrást, és összepréselte az ajkát.

- Már... magam sem tudom. Mindig szerettem őt, csak nem így, mint most.

- És ő is szeret téged?

Dazai a fájdalom ellenére elmosolyodott. Melegség robbant a mellkasában, ahogy eszébe jutott az este. A törékeny remény alig hagyta, hogy kimondja a szavakat.

- Bízom benne, hogy szeretni fog.

- Megvagyunk - paskolta meg a vállát Yosano. - Kérlek, vedd le az inged.

Dazai engedelmeskedett, csak a kötések maradtak a felsőtestén. Yosano megmérte a vérnyomását, meghallgatta a mellkasát, és finoman az álla alá nyúlt, hogy elfordítsa a fejét.

- Ó! - kiáltott fel, és el is engedte. - Dazai, miért is aludtál ilyen keveset?

Hát persze. A piros folt ott maradt a nyakán, a doktornő biztos észrevette. Dazai kezdett komolyan zavarba jönni, egyrészt a kiszolgáltatottság miatt, másrészt, mert minden szokatlan volt és új, és fülig szerelmes volt Chuuyába.

- Nem kínozlak - rázta a fejét Yosano. - De valamit még meg kell kérdeznem. Hogy hívják őt, Dazai?

- Chuuya - vágta rá azonnal, gondolkodás nélkül. Yosano szemében először döbbenet, majd gyanakvás tűnt fel, de aztán rendezte a vonásait, és intett neki, hogy most már felöltözhet.

- És jól bánik veled?

- Igen - vont vállat. - Aggódsz miatta? Chuuya nem akar megölni.

Yosano sóhajtott, és lesajnálóan mosolygott rá.

- Ha te mondod...

*

[Makréla]: fényképet küldött.

[Makréla]: hazaküldtek a munkából, mert meglátták, hogy megharaptál

[Makréla]: lehet, hogy ezzel vége a fegyverszünetnek

[Chuuya]: barom

[Chuuya]: inkább azért küldtek el, mert haszontalan vagy, nem?

[Makréla]: Chuuuuuya (个_个)

[Makréla]: magányos vagyok és még bántasz is

[Makréla]: küldj egy képet

[Chuuya]: nem

[Chuuya]: amíg el nem mondod, mi ez az egész

[Makréla]: felhívlak

Chuuya sokáig nézte a képernyőt, mire felvillant a hívókép. Időközben rendbe szedte a lakását, és olvasni kezdett, de nem igazán kötötte le a könyv. A másnapossága már felszívódott, de a feje továbbra is tele volt azokkal az átkozott gondolatokkal. Dazai hosszú ideig nem írt neki, aztán elküldte az ígért képet a nyakáról. Chuuyát forróság öntötte el, nemcsak a harapásnyom miatt. Dazai bőre fehér volt, a kulcscsontja kilátszott a fásliréteg alól. Nem kellett volna, hogy vonzónak találja, de a nyavalyás igazán jól nézett ki a képeken.

- Hogyhogy hazaküldtek? - tette fel a kérdést köszönés nélkül. Dazai mögött a vonalban csend honolt, a hangja fáradt volt.

- Chuuya - sóhajtott. - Úgy tűnik, beteg vagyok.

- Nem is te lennél. Most mit kaptál el?

- Nem tudom. Yosano-sensei vért vett tőlem. Fájt, Chuuya.

Amellett, hogy a nyavalygás bosszantotta, elfogta a kíváncsiság. Dazai, amíg együtt dolgoztak, minden egyes évben elkapta az influenzát, volt mandulagyulladása, és számtalanszor rontotta el a gyomrát is. A vérvétel azonban valami másra utalt.

- Rosszul vagy?

- Nem! - csiripelte a kötszeres, de aztán elhallgatott. - Tényleg hiányzol, Chuuya.

- Tudom - mondta ki, és mintha ettől százszor könnyebb lett volna a mellkasa.

- Hiszel nekem?

- Hiszek.

Dazai kuncogott, és Chuuya sajnálta, hogy nem látja az arcát, mert kíváncsi volt, mi okozza a hirtelen támadt örömét.

- Hogy tetszik a tepsi?

- Elbűvölő. - Chuuya azon kapta magát, hogy mosolyog. - De kérlek, legközelebb maradj távol a konyhámtól.

Úgy érezte, egyre csak kerülgetik a témát, de nem volt biztos abban, hogyan hozakodjon elő vele. Dazai nagydumás volt, órákon keresztül tudott csevegni a semmiről, de Chuuyában egyre növekvő feszültség tombolt, és nem akart játszadozni.

- Osamu - szólította meg. Próbálta kisöpörni magából az előző este emlékeit. Azt a halk, döbbent lélegzetvételt, amit Dazai hallatott, miután a keresztnevén szólította.

- Miért csinálod ezt?

Dazai ekkora már nem kérdezett vissza, nem értetlenkedett. Tagadás nélkül csendben maradt, Chuuya torka pedig összeszorult.

- Mert szeretlek. Chuuya, én... - Elcsuklott a hangja, ismét nevetett, aztán folytatta. - Nem értem magam. Nem olyan nagy dolog szeretni valakit. Hacsak nem Dazainak hívnak, vagy démonnak. Hacsak nem úgy élted az életed, hogy a halálvágy minden más érzelmet kiszorított belőle.

Chuuya remélte, hogy beszél még, mert annyira megdöbbent, hogy képtelen volt akár egy szót is kinyögni. Kiült az ablakba, rágyújtott a második cigarettájára aznap, és lenézett a széltépte, őszi fákra.

- Hetek óta hiányzol, és azt akarom, hogy visszatérj hozzám. Veled akarok lenni, Chuuya.

Valami nem stimmelt. Chuuya a szemöldökét ráncolta, és azon volt, hogy minél több mögöttes érzést találjon abban, amit Dazai rázúdított. Ezek a szavak idegenek voltak a szájából, de ezt ő is tudta. Mintha valami vagy valaki ezt mondatta volna vele. Ennek ellenére őszintének tűnt, csak nem illett Dazaihoz az, hogy ennyire kitárulkozik előtte. Régen sok kódot használtak, amikor az ellenség előtt kellett beszélniük. Ez viszont nem egy előre kitalált, vészhelyzetben használatos jelzés, hanem... egy szerelmi vallomás volt.

- Mit akarsz, mit tegyek? - kérdezte Chuuya.

- Engedj vissza - kérte Dazai. - Nélküled én...

- Ne! Ne folytasd. Dazai... Időre van szükségem.

Komolyan gondolta, mert annyira felkavarodott, hogy lehullott róla minden büszkesége, és csupasznak, sebezhetőnek érezte magát. A szíve védekezni kezdett, falakat húzott maga köré, és Chuuya hagyta, mert nem akart megsérülni. Főleg, ha Dazairól volt szó.

- Rendben, Chuu - suttogta a másik.

A vonal megszakadt, Chuuya az ágyra dobta a telefonját, de az hirtelen újra megcsörrent. Mérgesen huppant le a párkányról, és nézte meg, ki keresi ismét. Egy rejtett számról jött a hívás.

Chuuya felvette.

- Ki az?

- Nakahara Chuuya - üdvözölte a hívó, és Chuuya egy pillanatra megfeledkezett Dazairól, és a drámáról. Tudta, hogy hallotta már valahol ezt a nőt, de nem olyan gyakran, hogy csupán a hangjáról felismerje.

- Yosano vagyok - segítette ki, és hadart, amiből Chuuya arra következtetett, hogy bármi is az, sürgős. - Beszélnem kell veled, mint ismerős az ismerőssel.

- Üdv, Sensei - sóhajtott Chuuya. Szinte biztosra vette, hogy Dazai keze van a dologban. Ha valami veszélyezteti az irodát és a maffiát Yokohamában, nem hozzá, hanem Morihoz fordulnak. A doktornő szándékosan végzett kutatómunkát és szerezte meg a privát telefonszámát, hogy vele lépjen kapcsolatba. Rossz érzés fogta el.

- Személyesen akarok veled találkozni - folytatta a nő. Kissé parancsoló hangnemet ütött meg, ami Kouyou-ra emlékeztette Chuuyát. - Ha nem jössz el, úgy veszem, hogy a feltételezéseim helyesek, és ártani akarsz az egyik munkatársamnak. Ezzel tehát megtöröd az iroda és a maffia közt fennálló fegyverszünetet.

Chuuya hallgatott, és feltette magában a kérdést: Mégis mi a franc történik?

- Hol és mikor?

- Bármi megteszi, ahol a leghamarabb megejthetjük ezt a találkozót. - Yosano nem volt kifejezetten ellenséges, Chuuyának mégis felállt a szőr a karján. - Egyedül gyere. Nem akarok ártani neked.

Chuuya nem félt. Ahogy az iroda tagjainak, neki sem kellett attól tartani, hogy könnyedén az életére törnek. Mondott egy címet, ami semleges területen helyezkedett el, a doktornő pedig beleegyezett.

A kávézó, amit Chuuya kiválasztott, az egyik kedvenc helye volt. A szabadnapjain járt oda, és élvezte, hogy elvegyülhet a tömegben, a laptopokon pötyögő fáradt egyetemisták közt. Mire odaért, Yosano már az egyik asztalnál várta. Chuuya körülnézett a térben, de nem látott semmi gyanúsat. Egyébként sem számított merényletre: a nő teljesen egyedül ment oda, és tisztában volt azzal, hogy Chuuya olyan színteret választ, aminek a környékét is jól ismeri.

- Sensei - hajolt meg, és kihúzott egy széket Yosanoval szemben. Dupla presszót rendelt, a kabátját levette, de nem akasztotta fel a fogasra. Yosano szeme úgy követte a mozdulatait, mintha arra várna, hogy pisztolyt ránt.

- Köszönöm, hogy eljöttél - mosolygott végül. - Dazairól lenne szó.

Chuuya a szemét forgatta.

- Ki másról? Mit mondott? Mi van vele?

Yosano nem felelt, cserébe az arcát tanulmányozta. Chuuya nem szerette az orvosokat, sem a vizsgáló tekintetüket. Hamar felhergelte magát, és ezt szóvá is tette.

- Sensei, kérlek, térj a lényegre.

- Attól tartok, Dazai egy képesség hatása alatt van. Ez nem publikus, úgyhogy maradjon köztünk.

Chuuya feszülten figyelte, és megkönnyebbült, amikor Yosano végre a kávéját nézegette az arca helyett.

- Már hogy lenne? - kérdezte Chuuya, de a kételkedése egyre ingatagabb lábakon állt. Lefuttatta magában az elmúlt időszak eseményeit, és arra jutott, hogy van értelme meghallgatni a nő mondandóját.

- Bizonyos képességek nem érintés útján működnek - sóhajtott Yosano. – Ritka, de előfordul, hogy még a Többé nem ember ellenére is hatásosak. De akkor hadd kérdezzelek meg: tapasztaltál mostanában bármi különöset vele kapcsolatban?

Chuuya elfordította a fejét. A hideg végigfutott a hátán, és úgy döntött, inkább csendben marad, és kivár.

- Mondott neked bármi... furcsaságot?

- Dazairól beszélünk - vágta rá Chuuya, és kezdte bánni, hogy a kávé helyett nem egy pohár bort rendelt. - Ami kijön a száján, annak a nyolcvan százaléka furcsaság.

Yosano felnevetett.

- Nézd, Nakahara... Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. Szerintem mindketten tudjuk, mi az, amit nem mondunk ki.

Chuuya összes vére az arcába szökött. A következő gondolata az volt, hogy virágcsokor ide vagy oda, megöli a kötszerest.

- Ne érts félre, nem zavar semmi, ami köztetek történik - legyintett a nő rezzenéstelen arccal. - Ha nem épp egy ilyen ügyön dolgoznánk, fel se tűnne.

- Milyen ügy?

Chuuya eltűnődött. Dazai nem beszélt a munkájáról, pedig máskor szerette megosztani vele a rejtvényeket és a furcsaságokat. Yosano közelebb könyökölt az asztalon, jelezve, hogy halkabbra fogja.

- Már három férfi lett öngyilkos - suttogta. - Mindhárman hirtelen estek szerelembe, olyannyira, hogy senki sem sejtette. Házasok voltak, de teljesen váratlanul egy régi ismerőst vagy barátot kezdtek ostromolni, és amikor az nem szerette őket viszont, bánatukban végeztek magukkal.

Chuuya visszafojtotta a lélegzetét. A tekintete összekapcsolódott Yosano sokat sejtő, sötét pillantásával.

- Mondd, Nakahara, te szereted Dazait? Mert ha nem, meg kell tennünk a szükséges...

Chuuya felállt, kilökte maga alól a széket, és magához vette a kabátját. Yosano nem riadt meg, a keze még mindig a csészén pihent. Határozott tekintettel nézett fel Chuuyára.

- Nem kell tennetek semmit - mondta a férfi. - Csak találjátok meg az áldottat.

Azzal ott hagyta a doktornőt, és visszaült a fekete autóba, ami az utcán várta. Tudta, hol van az iroda szállása, ha a házszámot nem is. A maffia taxisai kívülről ismerték a várost, és Chuuya biztos volt benne, hogy a sofőr a legrövidebb úton fogja vinni, de még így is csak remélte, hogy időben érkezik. A doktornő szavai csengtek a fülében, fokozva az aggodalmát.

"...és amikor az nem szerette őket viszont, bánatukban végeztek magukkal."

Rég csinálta már ezt. Akkor egy másik helyre sietett, egy másik ajtót tépett fel... számtalanszor megtörtént, és minden alkalommal harcot vívott az idővel. Most egy keskeny, lepukkant folyosón rohant végig, elhaladva az egyforma ajtók sora mellett. Dazai egyszer küldött egy képet, onnan ismerte fel, melyik lakás az övé. Nem törődött a zárral, berúgta az ajtót, ami engedelmesen tört meg a talpa és a képessége alatt.

Sötétség honolt odabent, de a hely szűke miatt hamar megtalálta, akit keresett. Mint mindig, most is félelem lett úrrá rajta. Vajon mit talál? Gyógyszert vagy pengét választott? Kötelet is szerzett, vagy csak a nadrágszíját?

Ez a terror nem hiányzott az életéből.

Dazai mozdulatlanul feküdt a futonon. Néhány könyv hevert a földön, egy rég felborult whiskys üveg árválkodott a fal mellett. Chuuya letérdelt mellé, és elkapta a karját.

- Dazai!

A fásliréteg száraz volt, Chuuya kitapogatta a kék pulóvere alatt. Ahogy megfordította, nyilvánvalóvá vált, hogy Dazai ezúttal nem a vért választotta. Ott volt alatta a gyógyszeres levél, amiben pár órája még altatók volta. Chuuya káromkodott.

- Hallasz? Dazai!

Megfogta az arcát, és a félhomályban próbálta magához téríteni. Résnyire nyitotta a szemét, de bármit is készült mondani, csak vér buggyant ki az ajkai közül.

- A kurva életbe!

Chuuya oldalra döntötte, és hagyta, hogy kiköpje, ami összegyűlt a szájában. Nem ismerte Dazai lakását, nem tudta, hol vannak az eszközei, az elsősegély doboza...

De a fürdőszobát megtalálta.

Elvonszolta a partnerét a vécéig, leültette a földre, és a kagyló felé irányította a fejét. Vett egy nagy levegőt, mielőtt lenyomta az ujjait Dazai torkán.

Sokkal tartozott neki ezért.

- Bolond - szidta. Soha ekkora megkönnyebbülést nem érzett még attól, hogy valaki lehányta a kezét... Az élet Dazaijal mindig tartogatott meglepő felismeréseket.

Mori egyszer elmagyarázta neki, hogy az altatók túladagolása ilyen kis dózisban még nem okoz halált. Ezért adott Dazainak mindig csak pár szemet, de a vér megijesztette. Megvolt az esélye annak, hogy Dazai bevett valami mást is.

Chuuya ott hagyta a vécé szélén, amíg vizet hozott neki, majd kegyetlenül belediktált fél flakonnyit. Dazai izzadt homlokkal, réveteg tekintettel ivott, és zsákként dülöngélve tűrte, hogy Chuuya megtörölje a száját, és megmossa az arcát.

Kezdett úgy kinézni, mint aki él.

- Fel tudsz állni? - kérdezte a vörös, de a választ nem várta meg. Felhúzta Dazait, és átkarolta a derekát, ernyedt karját pedig átvetette a vállán, hogy támaszt nyújtson neki. Nyugtalanította, hogy továbbra sem szólt egy szót sem, és minél hamarabb ki akart jutni az ócska kis apartmanból, aminek - hála neki - már rendes ajtaja sem volt.

- Chu...y - Dazai próbálkozott. Chuuya megállt, és lesegítette egy székre. A cipőjét kereste.

- Le ne ess nekem, mert rohadt nehéz ám felszedni!

Ennyit arról, hogy lesz ideje átgondolni a történteket.

Mire Chuuya ráadta a cipőt és a kabátot, majd felnyalábolta, Dazainak sikerült kimondani a nevét.

- Chuuya...

- Igen, én vagyok az. És most hazaviszlek magamhoz.

Alighogy beültek az autóba, Dazai az ölébe bukott, és lehunyta a szemét. Chuuya felfelé fordította az arcát, és a tekintetét kereste. Megpaskolta az arcát, mert nem akarta, hogy elaludjon. Leginkább attól tartott, hogy nem ébred fel többé.

- Mit vettél be? - kérdezte halkan. A korábbi harag eltűnt a hangjából.

- Altatót - válaszolt Dazai rekedten.

- Semmi mást?

Fejrázás volt a válasz.

- Maradj itt, jó? - kérte Chuuya. Aztán nyelt egyet, és nehezen, de feltette a következő kérdést.

- Miért csináltad?

- Szeretlek, Chuuya - suttogta Dazai vontatottan.

***

Elnézést a késedelemért! Egy hét múlva várható a következő rész. Az írással kicsit lemaradtam, de szerintem fogom tudni pótolni. Köszönöm a listázást és a csillagozást mindenkinek ♥