Nem akartalak elijeszteni, kedves, de képtelen voltam parancsolni magamnak. És volt egy időszak, amikor én bolond, azt gondoltam, szeretsz. Hiszen megérintettél, és elvetted tőlem, amit adtam neked.

*

Kunikida megbánta, hogy bevonta Dazait a nyomozásba.

Nem arról volt szó, hogy nem szeretett vele dolgozni. Akármennyi bosszúságot is okozott neki a partnere, rég összecsiszolódtak már, és az ilyen bonyolultabb ügyekben Dazai mindig a legjobb formáját hozta. Kunikida egyenes ember volt, és épp eléggé tapintatos, de ehhez a munkához elengedhetetlen volt Dazai modora.

Az ügyfelük egy gazdag özvegy volt, csak úgy, ahogyan az előző is. Azért fordult az irodához, mert a rendőrség és az egyéb szervek nem foglalkoztak olyan ártatlan tragédiákkal, mint a szerelmi bánat miatt elkövetett öngyilkosság. Az első levélnél Kunikida is szkeptikus volt - semmi jelét nem látta annak, hogy valami gonosz dolog lenne a háttérben. Eltekintve persze attól, hogy az áldozat halálosan beleszeretett a volt titkárnőjébe, aki nem viszonozta az érzelmeit.

A feleség csalódott gyászával Kunikida nem tudott mit kezdeni, és gyanította, hogy a fickó már hosszú ideje epekedett a beosztottja után. Annak ellenére, hogy gusztustalan dolognak tartotta a hűtlenséget, azt gondolta, hogy a nő kétségbeesetten ragaszkodik valami más magyarázathoz. Az, hogy hiába kereste, végül nem találta nyomát idegenkezűségnek, egyszerre volt kellemetlen és szívszorító. De alighogy végzett vele, megérkezett a bejelentés a második ügyről, és már akkor érezte, hogy rángatózik a szemöldöke a stressztől.

Az elnök azért adta neki ezt a megbízást, mert Kunikida tisztességes volt. Ranpo bizonyára rekordgyorsasággal megfejtette volna, de ha közli az ügyféllel, hogy a férje egy hűtlen disznó volt, az nem vet túl jó fényt az irodára.

Mégis, ahogy ott feküdt az asztalán a levél, Kunikida ráébredt, hogy nem akarja még egyszer, egyedül végigcsinálni. Szüksége volt egy kis támogatásra.

A két történet között rengeteg hasonlóságot fedezett fel. Mindkét áldozat középkorú volt és tehetős, az első egy ügyvéd, a második orvos. Átlagos állampolgárokként éltek, és semmilyen mentális betegséggel nem küzdöttek, ezért rázta meg ennyire a rokonaikat, hogy végül saját kezükkel vetettek véget az életüknek.

Kunikida sejtette, hogy ez a hasonlóság nem a véletlen műve. Ezért kellett neki Dazai, főként a személyes elbeszélgetésen. A fáslihuszár az elmúlt napokban különösen boldognak tűnt, ezért remélte, hogy az öngyilkosság témája nem kavarja fel, és nem ad neki új löketet.

A felismerés, hogy talán tévedett, és mégis rossz ötlet volt beavatni, rögtön az első percben beléhasított.

- Mondtam, hogy vedd le azt az izét! - sziszegett rá. Dazai négy napja ugyanazt a szűk pulóvert viselte, és semmi pénzért nem vált meg tőle. Kunikida biztos volt benne, hogy nem mosta ki azóta, és rövid is volt rá. Az ujja alig érte el a csuklóját, és a derekánál is kilógott alóla az ing. - Nem igaz, hogy nem rohad rád!

- Hagyj békén, Kunikida-kun!

A sértődött hitetlenkedés grimaszt festett az arcára. Kunikida csak még idegesebb lett.

- Hány éves vagy? Elittad a fizetésed, hogy nincs pénzed valami normális ruhára?

Dazai csak mosolygott, ahogy lenézett magára, és megsimogatta a hasát, ujjaival végigszántva a puha, kötött anyagot.

- Szeretem ezt a pulcsit.

Kunikida sóhajtott. Valami nem stimmelt Dazaijal, de még nem jött rá, hogy hol lehet a hiba. Már épp felötlött benne, hogy megkéri Yosanót, végezzen rajta egy drogtesztet, amikor Naomi bekísérte az ügyfelet a szobába.

A hölgy, aki Kaneto Hisakónak hívtak, negyvenes volt, alacsony, törékeny testalkatú. A haját szigorú kontyba fogta, a gyász talpig feketébe öltöztette. Tekintetében ott ült az a segélykérés, amit Kunikida számtalan arcon látott már, és egyik sem hagyta hidegen. Azt kívánta, bárcsak szolgálhatna valamivel, ami megnyugtatja és megvigasztalja az elkeseredett szíveket.

- Köszönöm, hogy fogadtak - hajolt meg, miután átestek a bemutatkozáson, és helyet foglalt a kanapén, amikor Kunikida intett neki. Ő leült a nővel szemben, Dazai pedig állva maradt az oldalán, ahogy az lenni szokott. Miközben Kunikida beszélgetett az ügyfelekkel, a másik figyelte a reakciókat, az arc rezdüléseit. Remélte, hogy a bolondsága ellenére ez alkalommal is számíthat a társára.

- Tudom, hogy azt gondolják, amit a rendőrség is - sóhajtott a vendégük, és a magával hozott szégyen miatt lesütötte a szemét. - Hogy képtelen vagyok belenyugodni a férjem halálába.

Dazai szerencsére tudta, mikor kell megszólalnia.

- Nem gondolunk semmit, asszonyom. Kérem, meséljen nekünk.

Kunikida azon tűnődött, vajon valódi-e az együttérzés az arcán, és ha nem, hogy képes ilyen jól megjátszani.

A nő elővett egy papírt a zsebéből. Az a levél volt, aminek a másolata Kunikida fiókjában lapult, de az eredeti példány szürke volt és gyűrött, mintha legalább százszor elolvasták volna.

- Ez a férjem mellett volt. Nem törődött azzal, hogy megtalálom, vagy sem. De bizonyára önök is látták. Ahogy azt is, hogy egy idegen nőnek szól, akibe a férjem végtelenül szerelmes volt.

A hölgy nem tört meg, még csak nem is könnyezett. A fájdalom csak a kezét rengette meg, a papír reszketett az ujjai közt.

- Nem ismerem Irie Shouko-t. Sosem hallottam róla. - Talán öntudatlanul, de a nő végigsimított az írásjeleken, melyek olyan szépen, feketén hirdették a kimondott nevet. - De az elmúlt két hétben azon voltam, hogy kiderítsem, ki ő. Hogy ki ez a nő, akit a férjem annyira szeretett, és aki miatt itt hagyott engem.

Dazai érzékelte a változást a levegőben, és leült Kunikida mellé, kicsit közelebb a nőhöz. A térdére könyökölt, és előrehajolt, mint mindig, ha bizalmas beszélgetéseket folytat az ügyfelekkel.

- Irie-san és a férjem közt semmilyen kapcsolat nem volt. Ezt biztosan tudom, mert felkerestem őt. Aznap volt az esküvője, amikor a férjem meghalt!

Az asszony könnyekben tört ki. Dazai zsebkendőt nyújtott neki, és a vállára tette a kezét. Kunikida felsóhajtott, közben próbálta feldolgozni az elhangzottakat. Idióta pulóver ide vagy oda, hálás volt Dazainak az asszisztálásért.

- Osztálytársak voltak a középiskolában, de azóta nem is találkoztak. Viszont pár hete a férjem beállított hozzá, és szerelmet vallott neki. Irie-san azt hitte, viccel, aztán, hogy megbolondult. - A hangja elcsuklott, és kifújta az orrát. Egy percig hallgatott, az ablakra tapadt esőcseppeket bámulta. Aztán, miután összeszedte magát, visszafordult Kunikidához.

- Nem fogadom el, amit a rendőrség állít. A férjem nem volt beteg! Ha nem szeretett, ha megcsalt, azt elfogadom... de nekem úgy tűnik, valami szörnyűséget műveltek vele!

- Utánajárunk a dolognak, Kaneto-san - bólintott Kunikida, és oldalra pillantott. Dazai épp olyan eltökéltséget mutatott, amilyenre számított. Kár, hogy ez egyáltalán nem volt arányos a munkakedvével.

- Na, Kunikida-kun, én sietek! - kiáltott fel, miután az ügyfelük távozott, és visszatértek az asztalaikhoz. Dazaié katasztrófa sújtotta övezet volt. Kunikida elkapta a gallérjánál fogva.

- Állj! Nem mész sehova!

Bűnbánó, hatalmasra nyílt szempár pislogott rá.

- De Kunikida-kun...

- A papírmunkával siess inkább! - dörrent rá, mire Dazai megsemmisülten visszafordult.

- Különben is... mit gondolsz? Szokatlan, hogy nem tettél megjegyzést egy nőre.

Dazai felnevetett, és bedugta a kezét az átkozott pulóver zsebébe.

- Nem nézek rá többé a kisasszonyokra. Másé a szívem.

Kunikida felvonta a szemöldökét.

- Ijesztő vagy.

Dazai mintha megrökönyödött volna attól, amit mondott. Átsuhant az arcán valamiféle rémület, de végül elfelejthette, mert újból elmosolyodott, ezúttal melegen, kissé ködös tekintettel.

- Remélem, egyszer megtalálod azt a nőt, akiről a naplódban írtál - sóhajtott, és ahogy jött, úgy tűnt el a szeméből az a különös, sosem látott szeretet.

- Egyébként furcsa történet, de nem vagyok biztos abban, hogy egy áldott keze van a dologban. - Kunikida megkönnyebbült, hogy visszatért a megszokott Dazai, ezért inkább figyelmen kívül hagyta, hogy a partnere észrevétlenül próbál ismét közelebb kerülni a kijárathoz. - Nem zárhatjuk ki, hogy a fickó bekattant. Elvégre orvos volt...

Yosano köhintésétől mindkettejükben megfagyott a vér, és ez volt az a löket, ami miatt Dazai sikeresen kimenekült az irodából.

*

Valójában sehová nem sietett, rengeteg ideje volt még. Az irodából egy közeli üzletbe vezette az útja, ahol háztartási cikkeket árultak. Itt sokáig nézegette a tepsiket, amíg nem talált ahhoz hasonlót, amit tönkre tett. A következő állomása az a virágkereskedés volt, ahol olyan sokszor próbálta elcsábítani a virágkötő kisasszonyt korábban, de ezúttal vásárlási céllal ment oda. Egy csokor rózsával tért haza, amit gondosan vázába tett.

Napok óta azon gondolkodott, hogy lephetné meg ismét Chuuyát. A főzés már tiltólistán volt, de az agya lázasan kutatott valamiféle ürügy után, ami újabb találkozót eredményezhetett.

Bár még magának is ritkán vallotta be, Chuuya sokszor hiányzott neki. A partnerségük volt az egyetlen dolog a maffiában, amit sajnált ott hagyni, és az üresség nem múlt el, ahogy teltek az évek. De most, az utóbbi két hétben nemcsak a társaságára vágyott. Nem a csípős megjegyzésekre, a folytonos versengésre szomjazott. Chuuya arca felderengett előtte, és meg akarta érinteni. Gyengéd, apró szárnyakkal verdeső érzések öntötték el, és minél többször jutott eszébe, annál jobban várta, hogy ismét a közelében legyen.

Ez a hiány már-már elviselhetetlenné vált, és Dazai mélyen belül félni kezdett. Kezdetben a szerelem még csak egy tényszerű, nyugalmat sugárzó érzelem volt számára, ami lusta, illatos ködbe burkolta. Később azonban úgy hatalmasodott el felette, akár az őrület. Visszaesett abba a gödörbe, ahol az étel és az alvás nem létezett, csak a folyton pörgő, kavargó gondolatok. Mint a halál, csak ez most Chuuya volt. A lényegen nem változtatott - őt is el akarta érni, és szüntelenül ezen, és a hozzá vezető úton rágódott.

Chuuya egyre jobban tűrte az üzeneteit. Már egész hosszú válaszokat adott a kérdéseire, és egyszer egy képet is küldött a vacsorájáról. Hála neki, Dazainak aznap este eszébe jutott, hogy egyen. Sikerült azt is kiszednie belőle, hogy mikor lesz szabadnapja, és eredetileg úgy tervezte, hogy addig vár a látogatással.

Amíg a hang meg nem szólalt a fejében.

Azt súgta, menjen most. Ne szalassza el az esélyét. Chuuya nem tudja, hogy szereti őt, hiszen honnan is sejthetné?

Minden, amit tettél vele korábban, ott él benne. Meg kell mutatnod, hogy szereted.

Így hát Dazai megvette a tepsit és a virágot.

Meg kell mutatnod, hogy méltó vagy hozzá.

Hosszan zuhanyzott, megmosta a haját, és kicserélte a kötéseit. Tiszta ruhát vett, aztán várta az estét, mert tudta, hogy Chuuya dolgozik, és későn végez a feladatival.

Mutasd meg, mennyire szereted.

Dazai a folyóparton vándorolt, de akkor nem nézett a mélység felé, nem törődött a csapkodó hullámokkal. A koromsötét égbolt elhaladt fölötte, a szél észrevétlenül áthatolt a testén.

Csak akkor tért magához, amikor már a lakás ajtaja előtt állt. Az ujjai elgémberedtek a hidegtől, a kabátját is elfelejtette begombolni, de az arca kipirosodott, és annyira átfagyott, hogy már semmit sem érzett. Hogy fázott-e vagy sem, nem tűnt fontosnak.

Az illem még nem hagyta cserben, így ahelyett, hogy betört volna, ezúttal bekopogott.

Arra nem számított, hogy Akutagawa fog ajtót nyitni.

A maffiózó keskeny rést hagyott az ajtó és a fal közt, Rashomon készenlétben magasodott a feje fölött. Nemcsak gorombának, hanem türelmetlennek is látszott, de valamennyire megenyhült a tekintete, miután megpillantotta a régi felettesét.

- Dazai-san? - kérdezte, és a kemény álca alatt megbúvó ártatlan döbbenettel pislogott rá.

- Micsoda kellemes meglepetés! - mosolygott rá Akutagawára, és szabad kezével megtámaszkodott az ajtón. - Hol van Chuuya?

Dazai neszelést és csörömpölést hallott odabentről. Ezzel egyidejűleg Akutagawa felsóhajtott, a válla megereszkedett.

- Chuuya-san nincs épp a legjobb... állapotban.

Dazai elvigyorodott. Két eshetőségre gondolt: az egyik, hogy Chuuya megsérült, és támogatásra volt szüksége. Remélte, hogy a másik véglet következik be, és bele is trafált. Sokkal jobban boldogult az ittas Chuuyával.

- Ha munkaügyben keresed, talán jobb, ha holnap visszajössz - nézett rá az egykori beosztottja. - Én is épp menni készültem.

- Menj csak - bólogatott Dazai. – De én maradok, látogatóba jöttem.

A fiú felvonta halvány szemöldökét, és belső harcot vívott magával. Mint a maffia embere, kötelessége lett volna vigyázni a végrehajtóra. Ha Dazai ártani akar Chuuyának, könnyű dolga van. De hogy ellent mondjon neki, ahhoz már nem volt elég mersze. Inkább köhintett egyet, és kilépett az ajtón.

Dazai becsukta mögötte, és halk léptekkel indult befelé. A konyhában letette az ajándékait az asztalra, de nem kapcsolt lámpát. Chuuya fél pár cipője az előszoba küszöbén állt, a másik eljutott a nappali közepéig. Ebből már sejtette, hogy a férfi, aki végtelenül rendszerető volt, csúnyán berúgott. Valószínűleg a kabátját is Akutagawa akasztotta fel a fogasra.

Dazai a sötétben araszolt, átlépett egy mellényt, pár méterrel arrébb pedig egy levetett inget. A hálószoba ajtaja szélesre tárult, Chuuya pedig az ágy szélénél állt kalappal a fején, önmagát és egy pohár bort egyensúlyozva.

Dazai megtorpant. Csak nadrág volt rajta, és bár számtalanszor látta már így, aznap este, abban a lágy, sárgás fényben minden kicsit más színben jelent meg előtte. A tekintete Chuuya öve fölött állapodott meg, végigsiklott azon a vékony vonalon, ami a hasa két oldalán futott, és eltűnt a nadrág takarásában. Kiszáradt a szája, és hirtelen megkívánta a bort, még ha nem is szerette.

- Chuuya - szólította meg, kíváncsian várva, vajon milyen hangulatban van a kalapos. A hangjára felnézett, a fénysugár bronzszínűre festette a vörös foltot az orcáján.

- Dazai? - A neve vontatottan csúszott ki a száján, enyhe döbbenettel, amit lassan mérges hitetlenkedés váltott fel. - Mit keresel itt?

- Vissza akartam hozni a pulóvered, de otthon felejtettem - vont vállat Dazai. Chuuya vonzotta, de mégis megfontoltan közelítette meg. Most, hogy ott volt, a hang a fejében megkapta, amit akart, és elhallgatott.

Chuuya sebezhetőnek, emberinek tűnt, és ez gyönyörűvé tette. Dazai úgy nézett rá, mintha egy csoda lenne, egy jelenés, amit bármikor elriaszthat.

Amíg ki nem nyitotta a száját.

- Mi? Idióta!

Chuuya megindult felé, a meztelenségéről vagy megfeledkezett, vagy csak nem érdekelte. A bor úgy kavargott a pohárban, mint a fantáziák Dazai fejében, félő volt, hogy túlcsordul.

Elvette tőle az italt. Az üvegnél összeértek az ujjaik, és ahogy a Többé nem ember elmosta a képességét, Chuuya megszédült, és belekapaszkodott Dazai kabátjába.

- Hopp-hopp! - nevetett. Chuuya bosszús szemmel nézett rá.

- Az az én borom!

- Épp eleget ittál - rázta a fejét Dazai, és pár gyors kortyolással lehúzta a bort. Chuuya összepréselte az ajkát dühében, és rákiabált.

- Azt nem úgy kell! Van fogalmad róla, mennyibe került?

Dazai megvárta, amíg az alkohol tüze végigfut a nyelőcsövén, aztán rámosolygott.

- Nincs. De szomjas voltam, Chuuya! Megtagadnád tőlem?

- Te tagadtad meg - vetette oda. Dazai tudta, hogy ismét a képességét használja, hogy állva maradjon, ezért megérintette az egyik hajtincsét, amitől Chuuya lába feladta a szolgálatot. Dazai időben elkapta, és minden tiltakozása ellenére könnyedén felemelte. Ahogy ledobta az ágyra, Chuuya felkiáltott, és belekapott a hajába. Lerántotta magához, és Dazai előtt hirtelen kiélesedett minden.

Az illata, ami füst, parfüm, és alkohol volt. A haja könnyű puhasága, a fehér bőre, szaporán emelkedő mellkasa. Olyat látott a tekintetében, amit soha azelőtt. Valami meghatározhatatlan, fáradt láng lobbant fel a szemében.

Milliméterekre volt, és mégis messze. A bicepsze Dazai arcához simult, az ujjai még mindig a haját markolták, a testük több ponton összeért. Ha akarja, meg is érinthette volna az ajkát a sajátjával. A vágyai veszélybe sodorták, a lehetőségek ott voltak egy karnyújtásnyira tőle.

Chuuya zavaros tekintete összekapcsolódott az övével.

- Miért vagy itt?

Sokszor fordult elő vele, hogy őszinteséget vártak tőle, de nem adta meg. Most az lett volna a helyes, ha gátat szab a szavainak, amik olyan kétségbeesetten törtek elő belőle.

Mondd el, súgta a hang.

- Hiányoztál.

- Hazudsz - súgta Chuuya.

De a fény a szemében reményt sugárzott. A sértettség, a megbántottság árnyékában megvillant a bizalom, és a földöntúli ragyogástól Dazai úgy érezte, megvakul. Minden sötétbe borult, Chuuya forrósága fáklyaként égett a verem alján.

- Osamu.

Dazai szaggatottan sóhajtott.

Chuuya a másodperc töredéke alatt mozdult. Úgy fordította át, mintha megfosztotta volna a gravitációtól, és könnyű kis teste akkor ólmos súlyként nehezedett az övére. Az ágyhoz szegezte, ráült a combjára, és felegyenesedett. Dazai ajkán meghaltak a szavak.

- Ne hazudj nekem - kérte, és megtámaszkodott a mellkasán. Dazai szívét csak a kötések tartották odabent, és amikor Chuuya rámarkolt az ingére, a teste megrándult alatta.

Chuuya feljebb ült, és lenyomta az ágyba.

Száz érv szólt az ellen, amit tett. Ezer vészharang sikoltott fel benne, és valahol a józanság hangja is felkiáltott, de túl késő volt már, hogy odafigyeljen rá. Vörös, füstös köd lepte el, nem volt többé önmaga.

- Ha megígérem, hogy nem hazudok, hiszel nekem? - kérdezte. Chuuya lassan dolgozta fel, lehunyt szemmel, elnyílt ajkakkal.

- Túl...sokat... beszélsz.

Lehajolt hozzá, a hajánál fogva felemelte a fejét, és megcsókolta.

Dazai nem vett levegőt. A folyó jutott eszébe, a víz, ami a becsapódáskor körülvette, és olyan fájón csattant a bőrén. Bárhogy is vágyott a halálra, abban az utolsó pillanatban, mielőtt a feje a víz alá került volna, minden alkalommal vett egy hatalmas levegőt. Öntudatlanul, gondolkodás nélkül tette, és akárhányszor próbálta újra, mindig ugyanaz játszódott le - Dazai zuhant, levegőt vett, és elmerült.

Egyszerű túlélési ösztön volt, és minden kísérlet után egyre erősebbé vált a hite az emberségében. Néha csak azért ugrott, hogy emlékeztesse magát.

Chuuya csókja is egy csobbanás volt, de a szúrás és a fájdalom elmaradt. Az ajka lágy volt, a mozdulatai határozottak. Rá sem eszmélt, és máris a nyakán volt a keze, az ujjai behatoltak először a gallérja, majd a kötései alá.

A képzeletében másképp élt ez a jelenet. Azt hitte, meghitt lesz, mint a hazatérés, a boldogság, de ennél sokkal több érzés telepedett rá. Chuuya szétszaggatta, és újra felépítette. Elsodorta a vágy, a frusztráció, a tehetetlenség, és olyan gyorsan peregtek a másodpercek, hogy az agya képtelen volt követni.

Chuuya megnyalta az alsó ajkát, és még közelebb préselődött hozzá, mintha zavarná a köztük lévő ruhák rétege. Dazai nem volt elég gyors. Mire felocsúdott a csókból, Chuuya fogai a nyakába vájtak azon az érzékeny ponton, ahol a fásli és a bőre találkozott. Felszisszent, de engedelmesen vetette hátra a fejét, utat adva neki. Chuuya ellenállhatatlan volt, Dazai pedig elvesztette az összes maradék becsületét, és amikor megérezte a kezét a nadrágjában, automatikusan megemelte a csípőjét.

Chuuya türelmetlenül rángatta le róla a ruhát, és nem törődött azzal, hogy teljesen megszabadítsa a nadrágjától. Dazai térdtől felfelé meztelenné, és ezáltal mozgásképtelenné vált.

- Mire készülsz? – kérdezte. Úgy tűnt, meglátott egy pillanatnyi józanságot Chuuya szemében. A vörös a hajtincsei közül, sötét tekintettel nézett le rá.

Csak félig volt költői a kérdés. Ha nem érzi a lüktetését, a teste melegét, és a köztük pattogó szikrákat, Dazai el sem hiszi, hogy ez történik vele. Lehetett volna akár egy álom is, abból kiindulva, hogy milyen erős szenvedéllyel bújt ágyba éjjelente. Azok a jelenetek, amik félálomban kísértették, egészen másról szóltak. Chuuya haja szétfutott az ujjai közt, az izmai megrándultak az érintése alatt. Mindent megadott neki ezekben az álomképekben.

A valóságban Chuuya foglyul ejtette, és ő a nyakát kínálta neki. A valóságban hagyta, hogy lehúzza róla az alsót, az inget, és csak a kötések maradjanak. Ilyesmi meg sem fordult a fejében, a vágyai ártatlanok voltak és tiszták: csak Chuuya létezett, őt kényeztette el.

Minden képzeletét felülmúlta, amikor lehajolt hozzá, hogy ismét megcsókolja, és közben teljesen hozzásimult.

A korábban feltett kérdésre már egyikük sem emlékezett. Chuuya mindent elsodort, az utolsó értelmes gondolatát is magával vitte. Dazai felnyögött, lehunyta a szemét, és mintha hurrikán közeledne, úgy várta, hogy Chuuya megmozdítsa a csípőjét. Az egyik keze kettejük közt volt, a másikkal támasztotta magát a párnán, de reszketett. Az arca is forró volt, Dazai néha érezte, ahogy két csók közt találkoztak. Miért tette ezt?

Vajon viszonzásra lelt a szerelme?

Vagy Chuuya csak szexre vágyott?

Válaszok helyett újabb csókokat kapott, és ahogy felgyorsultak a mozdulatai, Chuuya egyre jobban kapkodta a levegőt, és egyre növekvő éhséggel esett neki. Mindkét kezével megtámaszkodott a feje mellett, és alig hallható nyögésekkel őrjítette meg. Heves volt, erős, de egy pillanatig sem veszítette el azt az állandó finomságot, amit magában hordozott. Dazai érezte, hogy egyre közelebb kerül a csúcshoz, és elöntötte a szégyen és a pánik, pedig messze nem ez volt az első alkalom, és korábban sosem törődött ilyesmivel. De ezúttal nem egy idegen feküdt rajta, nem egy jött-ment vonzó szexpartner szorította az ágyhoz, nem egy egyszerű futó kaland hozott neki kielégülést.

Chuuya keze volt rajta, Chuuya bőre tapadt az övéhet, az ő illata töltötte fel, és az ő közelsége juttatta el az orgazmushoz.

Elsötétült előtte a szoba, fényes csillagok robbantak fel a szemhéja mögött. Chuuya hangja megtörte a csendet, a hosszú sóhajától libabőrös lett a karja. A partnere ránehezedett, és elernyedt, Dazai pedig szép lassan tért vissza a testébe, és akkor tudatosult benne, hogy időközben magához ölelte Chuuyát. A derekát szorította, a fenekét markolta, és hiába akart lazítani az ujjain, csak később volt képes elengedni, és akkor sem teljesen. Mire normalizálódott a légzése, és úrrá lett a végtagjain, Chuuya a nyakába szuszogva aludt, és a korábbi forrósága csillapodni kezdett.

Nem akarta felébreszteni. Az idő eljárt felettük, és Dazai biztos volt benne, hogy ha próbálkozik is, nem sokra megy a beszéddel.

Dazai a boldogságot csak az emlékeiből ismerte. Amikor megélte őket, nem tudta, hogy épp boldog, de később, a hiányt érezve már úgy gondolt vissza a múlt eseményeire, mint valami örömteli, idilli időszakra. Persze nem minden emlék töltötte el ilyen érzésekkel, de sejtette, hogy ha egyszer eszébe jut ez az este, úgy hiszi majd, hogy boldog volt.

Így hát Dazai lehunyta a szemét, és addig pörgette vissza magában a történteket, amíg biztosan el nem raktározta az elméje későbbre.

Ahogyan a legszebb emlékeket.

*********

Igen, én is azt hittem, hogy megint 21 fejezetet fogunk várni a szexre... :D