Nem gondoltam volna, hogy beléd szeretek, de azt hiszem, sokkal hamarabb megtörtént, mint eleinte hittem. Észre sem vettem, és ezért soha nem is adtam jelét...

*

Két nap múlva Dazai már nem foglalkozott azzal, mi történt pénteken, vagy azelőtt. A lázas rémálom hatása is elmúlófélben volt. Annyi minden járt a fejében, hogy majdnem teljesen megfeledkezett róla. Azóta képtelen volt megszabadulni a Chuuyával kapcsolatos gondolataitól, és minden, amit tett, rá emlékeztette.

A reggeli kávé illata felidézte azt az időszakot, amikor egy-egy átdolgozott éjszaka után inkább már nem is tértek nyugovóra. A hajnali félhomályban ültek a kis lakásukban, és fiatal testnek nem való, erős feketét ittak. Chuuya fáradtan szívott el egy stresszoldó cigarettát, miközben a kalapját a mellkasára fektette.

Minden emlék, amit Dazai elméje a szeme elé tárt, átértékelődött. Vajon hogy nem vette észre akkor Chuuya kezének szépségét? Hosszú, fehér, vékony ujjait, melyeket máskor mindig elfedett a kesztyű. Egy maffiózóhoz képest igazán finom keze volt. Dazai újra látni akarta őt így.

Az egész hétvégéje eseménytelenül telt, mindvégig bezárkózott a saját fejébe. Hogy kiűzze a néha vissza-visszatérő aggodalmat az álommal és Arahabakival kapcsolatban, más irányba terelte a gondolatait.

De hogy miért csinálta ezt, nem próbálta megfejteni. Az eszével tudta, hogy valami nincs rendben, hiszen évek teltek el úgy, hogy ezeket a régi érzéseket és eseményeket figyelmen kívül hagyta. Most minden rászakadt, megállíthatatlan lavinaként sodorta el a múltja, és még csak nem is vágyott a halálra, mert nem a rossz tért vissza, hanem a jó. És a szíve, amiről korábban azt gondolta, hogy kicsi, sovány és örökké sebzett, életre kelt, és kivirított, tüskés virágokat bontva, és átszakítva benne valamit.

Érzései voltak, és soha azelőtt nem került szembe ilyen tisztán az emberségével.

Normális esetben megijesztette volna a felismerés. Akkor viszont csak egy vágya volt, és az minden mást félresöpört.

Látnia kellett Chuuyát.

Már a gondolattól is izgatottság futott rajta végig. A kalapost nehéz volt rávenni egy találkozóra, de azért nem tűnt lehetetlennek. Dazai bízott benne, hogy a bevált módszerével sikerül majd. Mielőtt bármit tett volna, közel fél órát töltött a szekrénye előtt, azon tűnődve, hogy mit vegyen fel. Gondosan választotta ki az inget, és annyira elmerült a színekben és a ráncok kisimításában, hogy nem tűnt fel neki láztól égő arca, és különös, ködös tekintete a tükörben.

Kivasalta az inget, megmosakodott, és kicserélte a kötéseket az alkarján. A keze reszketett, de ez is elkerülte a figyelmét. Amikor Chuuyához méltónak találta a kinézetét, elküldött pár koordinátát a volt partnerének, és lelkesen igyekezett a megjelölt helyre.

A partszakasz nem esett túl messze a maffia területétől, de olyan rossz híre sem volt, hogy más járókelők elkerüljék. Néhány ember lézengett a folyó mentén, többnyire szerelmespárok egy kellemes, vasárnapi sétán. Dazai leült egy kőre, és várt, néma megbánással amiatt, hogy nem jutott eszébe virágot venni. Épp azon tűnődött, melyik virág illik Chuuyához, amikor megpillantotta a távolban lebegő kabátját, és szélfútta, vörös tincseit.

*

Chuuya nem sok jóra számított. A partnerségük idején akkor küldtek egymásnak helyszíneket sms-ben, ha valami rossz történt, például az egyikük épp élet és halál között lebegett. Azt azért nem gondolta, hogy jelenleg is ez a helyzet. Nem tudott semmiről, ami zavarta volna Yokohama békéjét mostanában. Mégis, a régi berögződések miatt félretette a könyvet, amit olvasott, és a megadott helyszínre sietett.

A kikötő aznap kellemes őszi fényben fürdött, enyhe szél kapott a ruhájába, miközben a cél felé tartott. Már sejtette, hogy nem egy vérfürdő közepébe sétál, mert minden nyugodtnak és mozdulatlannak tűnt. Dazai is, ahogy az egyik szikla szélén ült, az arcán kifejezetten boldog vigyorral. Chuuyát elöntötte a méreg, mert ez a legkevésbé sem jelentett jót.

A kötszeres vagy tárgyalni akart az iroda nevében - ez volt a jobbik eset -, vagy pusztán szórakozásból rángatta ki oda a szabadnapján. Ökölbe szorult a keze, és remélte, hogy minél hamarabb fény derül az igazságra. A bárgyú arckifejezése még nem árult el semmit, de ahogy közelebb ért, az ösztönei óvatosságra intették.

Valami nem stimmelt Dazaijal.

Az első, ami Chuuyának feltűnt, az a rendezettsége volt. Mintha a legszebb ruháit válogatta volna össze, és a megjelenésén csak a széltől kócos haja hagyott kívánnivalót. A másik, ami megkongatta a vészharangot a fejében, az a színe volt. Tejfehér bőre rég volt már ennyire sápadt, talán utoljára a maffiás korszakában, és csak tovább mélyítették az aggodalmát azok a piros foltok az orcáján. Valahogy az egész lénye véznának és betegnek tűnt, erős kontrasztot alkotva vidámságával és kifogástalan öltözékével.

- Mi történt? - kérdezte Chuuya, miután jól megnézte magának. Dazai felállt, egészen közel hozzá. A magasságkülönbség miatt a kalapos hamar szembekerült a mellkasával.

- Jó látni, hogy egyben vagy, kis maffiózóm - duruzsolta a kötszeres, mire Chuuya felhúzta a szemöldökét, és keresztbe fonta a karjait. Természetesen le kellett futni a szokásos köröket, hiszen az expartnere sosem tért rögtön a tárgyra.

- Te viszont nem tűnsz túl összeszedettnek – vágott vissza, és majdnem hátrahőkőlt, amikor a megszokott színpadias fájdalom helyett valódi megrendülést fedezett fel a másik tekintetében.

- Ó - szaladt ki Dazai száján. Chuuya levette a kalapját, hogy jobb rálátása legyen a kötszerpazarló furcsa állapotára.

- Miért hívtál, Dazai? Mi bajod van? - sóhajtott a végrehajtó, és végignézte, ahogy Dazai egy gyűrődést simogat az ingén. Alig hitt a szemének, a vészcsengők meg csak úgy sikítottak. Már-már azon volt, hogy aktiválja a képességét, mert abban is kételkedett, hogy az előtte álló férfi nem egy alakmásoló.

- Én... találkozni akartam veled.

Ha nem tátongott volna köztük az a több éves szakadék, Chuuya bizonyára rájön, mit tegyen, vagy mit kérdezzen. Egyikőjük sem volt túl sikeres a nyílt kommunikációban, és Chuuyának szüksége volt a korábbi ismereteire és tapasztalataira, hogy meg tudja fejteni szavak nélkül is, mi történik Dazaijal.

Betegnek és megviseltnek tűnt, de a hangulata túl derűs volt egy influenzához. Chuuya sokszor látta már a náthás Dazait, aki szüntelenül szipogott a piros orrával, és zsebkendőhegyek közt feküdt mosdatlanul, amíg el nem küldte fürdeni. Valami más történhetett.

A másik ötlet, ami megfordult a fejében, hogy Dazai épp egy rossz időszakon megy keresztül, és újabb öngyilkosságra készül. Ez korábban a legváltozatosabb módokon nyilvánult meg. Előfordult, hogy különösen vidám és gondtalan volt, de másnap Chuuya eszméletlenül talált rá a szobájában, és gyomormosás lett a vége. Máskor az egész lényét átjárta a halálvágy, és undok, gonosz szavakat intézett mindenkihez, akivel csak találkozott, hogy aztán napokkal később vérző karral, félig eszméletlenül zokogjon a szőnyegen.

Amikor Dazai elhagyta a maffiát, Chuuya sokáig csak haragot érzett. Ezt később fegyverként használta minden más ellen, ami ott volt a lelkében. Ha eszebe jutott egy emlék, haragudott. Ha hiányzott neki Dazai, haragudott.

Amikor nem volt elég ereje ahhoz, hogy dühös legyen, abban reménykedett, hogy Dazainak jobb ott, ahol van, de mivel a munkatársai is öngyilkosmániásnak hívták, Chuuya sejtette, hogy a volt partnerét nem gyógyította meg az új környezet.

Mégis, hosszú ideje először látta ilyennek, és gyanakodott arra, hogy Dazai ismét ártani akar magának. Fogalma sem volt, mitévő legyen. Már nem tartoztak össze többé. A régi köteléken kívül semmi közük nem volt egymáshoz, és Chuuya ismét dühös lett, mert képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy meg akarja állítani Dazait.

- Mire készülsz?

Nagyot nyelt, és kutatta a férfi kifürkészhetetlen arcát. Dazai ismét egy mosolyt küldött felé, de meglepő módon melegség ült a tekintetében.

- Hogy érted ezt, Chuuya? - kérdezte derűsen, majd váratlanul így folytatta: - Van kedved sétálni velem egy kicsit?

Chuuya lemondó morgást hallatott, és megrázta a fejét. Legalább el tudta vonszolni Dazait a sziklák közeléből.

- Nem érek ám rá sokáig az értelmetlen hülyeségekre - figyelmeztette. Még mindig ott volt a lehetőség, hogy Dazai csak szórakozik vele. Már az is megfordult a fejében, hogy ezzel a kis kiruccanással eltereli a figyelmét valami fontosról. Ellenőrizte a telefonját, de sem a maffiafőnök, sem más nem kereste, ami jót jelentett.

- Miért? Küldetésre kell menned? - jött a kérdés. Chuuya megtorpant, ismét tanulmányozni kezdte Dazai arcát. Most először mutatta a gondterheltség jelét. Újabb érzelem, amit évek óta nem látott az arcán...

- Nem, csak szabadnapom van - válaszolt Chuuya gépiesen, a csokoládébarna szempárt bámulva. Távolabb kerültek a kikötőtől, és elérték az egyik békés sétálóutcát. - Úgy érzem, tudsz valamit, amit nem akarsz elmondani, Dazai. Térj a lényegre, ne raboljuk egymást idejét.

Várt, hogy mi lesz ezután. Egy széles mosoly, egy sokatmondó pillantás elárulta volna, hogy beletrafált, de semmi ilyesmi nem történt. Csak a korábbi aggodalom maradt a szemében, majd Dazai félrenézett, kissé lebukott a feje.

- Azt álmodtam, hogy... nem működik rajtad a képességem.

Chuuya a szemöldökét ráncolta. A rémálmok mindkettejüket kísértették, csak más történetekkel. Néha szükséges volt, hogy elmeséljék, mert az felszabadította a lelküket. Amikor az egyikük levegőért kapkodva ébredt, és a sötét szobában elsuttogta a borzalmakat, nem volt helye tréfának. Másnap már ritkán hozakodtak elő ilyesmivel, ezért is lepte meg, hogy Dazai fényes nappal egy zsúfolt utcán vallja be neki mindezt, és ki is következtette, mi történt ebben az álomban.

Mégis nehéz volt megtalálnia a megfelelő szavakat. Kezdte feladni, hogy megfejtse, mit akar tőle Dazai. Inkább úgy döntött, aktiválja a képességét, és felkapott a földről egy piros falevelet, majd Dazai orra elé lebegtette.

- Hát próbáld ki - mondta, és megállt vele szemben, várva, hogy Dazai tegyen valamit. A férfi az arcát kémlelte, ijesztő, érzelmekkel telt tekintete továbbra is borzongást keltett Chuuyában. Dazai felemelte a jobbját, Chuuya pedig kinyújtotta a sajátját, és lehúzta róla a kesztyűt, hogy a másik meg tudja érinteni. De ahelyett, hogy ott fogta volna meg, Dazai ujjai finoman az álla alá kúsztak, és már-már kellemetlenül közel vándoroltak a nyakához. A hüvelykujja lágyan simította végig az arcélét, végül megállapodott egy, a füléhez közeli ponton, és a Többé nem ember végigsöpört rajta.

A falevél pörgött a levegőben, majd végül lehullott a lábuk mellé.

Chuuya mozdulatlan maradt, a levegő összesűrűsödött, és a tüdejében rekedt. A nyakpántja fojtogatta, ezért nagyot sóhajtott, és lehunyt szemmel, lassan lélegzett. Érezte Dazai fantomujjait a bőrén, még azután is, hogy a férfi megkönnyebbülten húzta vissza a kezét.

- Működik - jelentette ki. Chuuya nyelt egyet, és hátrébb araszolt, miközben próbált kiutat találni a fejét uraló káoszból.

- Most... most már megnyugodtál? - hadarta, és lenézett a cipője orrára, hogy ne kelljen látnia Dazai arcát. Úrrá lett rajta a kényszer, hogy menekülőre fogja a dolgot. Az ellenfelek, akikkel leszámolt, sosem késztették visszavonulásra. Dazai volt az egyetlen, aki képes volt annyira zavarba hozni, hogy megtorpanjon, és hátat fordítson neki.

- Igen.

Eltelt fél perc néma csendben. Chuuya, mint egy feszült, ketrecbe zárt vadállat, türelmetlenül csikorgatta a kavicsokat a talpa alatt.

- Akarsz még valamit, makréla? - kérdezte.

- Chuuya, hát ennyire sietsz? Megihatnánk egy kávét... - kezdte Dazai a szóáradatot, de Chuuya megállította.

- Az kéne még! Ne gondold, hogy minden el van intézve egy kis kedvességgel. Nem vagyunk már társak, mert elárultál minket, nem emlékszel?

Mire felnézett, már képtelen volt visszaszívni, amit mondott. Nem is akarta igazán, mert olyan jólesett, hogy végre kiadhatta, hogy legszívesebben átfogalmazta volna, hogy a fejéhez vágja újra és újra, amíg a haragja nem csillapodik. De Dazai arckifejezésétől az ajkára fagytak a szavak.

Ha nem látta volna már korábban szenvedni, azt gondolja, csak átverés az egész, egy újabb hamis színjáték. De aznap már másodszor nézett vissza rá a fájdalom Dazai tekintetéből.

- Mindegy, felejtsd el - csúszott ki a száján, és még nagyobbat lépett hátra, hogy távolabb kerüljenek egymástól. - Ha lehet, ne nyírd ki magad. Még a végén magamat okolnám az altatók miatt - vetette oda búcsúzóul.

Azt gondolta, könnyebb lesz hátat fordítani neki, de kellett még pár másodperc. Arra várt, hogy eltűnjön az arcáról az a ritkán látott, mély, őszinte bánat.

Aztán sarkon fordult, de kisvártatva a nevét hallotta.

- Chuuya!

Megállt, de nem nézett hátra. Az emberek jöttek-mentek körülöttük, zajt keverve a beszélgetésükbe.

- Hm?

- Azt mondtad, kedvesség. Kedves voltam veled?

Válasz nélkül, forrongva hagyta ott.

*

Hétfő délelőtt

- Ezúttal kibe vagy szerelmes? - sóhajtott Yosano. Kunikida egész életében udvariatlannak tartotta a szemforgatást, de akkor azon kapta magát, hogy mégis megteszi.

- Két héttel ezelőtt a pincér kisasszony volt a befutó - kapcsolódott be a beszélgetésbe Kenji, aki épp akkor tért vissza az irodába.

- A múlt héten pedig az az ügyfél, akinek olyan hosszú haja és szépen lakkozott körme volt - tette hozzá Yosano, és a fejét rázta. - Szegény Dazai-kun, ki a következő kiszemelted?

- Ez csak egy újabb ürügy arra, hogy kerülje a munkát - zsörtölődött Kunikida. Dazai a fejét rázta a kanapén, de csak később szólalt meg.

- A szerelem a legborzasztóbb erő - jelentette ki. Kunikida csak fél füllel figyelt oda rá, már más feladatokon járt az esze. Amióta ismerte, Dazai depressziós volt. Bármennyire nyüstölte, ha lusta volt, el kellett fogadnia, hogy bizonyos időszakokban nem tud dolgozni.

- Ha visszautasít egy hölgy, nincs dolgotok egymással - mosolygott rá Kenji, miközben kicsomagolta az ételes batyuját. - Nem mindegyik tehén szereti, ha megsimogatják, és ez így van rendjén.

- Fiatalember - sziszegte Yosano, és szúrós tekintettel fordult az ártatlanul pislogó fiú irányába. - Nem szép dolog a nőket és a teheneket egy kalap alá venni!

Kunikida megdörzsölte a halántékát. A hétfők már csak ilyenek voltak. A doktornő tovább dorgálta Kenjit, a párbeszéd távoli zajjá mosódott, ahogy elsétáltak. Így jutott el a füléig Dazai halk, bársonyos, reménnyel telt suttogása.

- Nem utasított vissza... azt mondta, kedves voltam...

*

Chuuya szerette a munkáját. Ugyan nem a megfontoltságáról és a fondorlatos terveiről volt híres, de miközben találkozókra járt, üzleteket kötött, és kisebb szervezeteket semmisített meg, pörgött az agya. Mindig koncentrált, sosem engedte meg magának, hogy elkalandozzon, és szüksége is volt erre. Akutagawa és ő egy titkos, földalatti drogcsempész szervezetet igáztak le, először csak szavakkal, aztán puszta kézzel is.

Dazainak este hatig esélye sem volt beférkőzni a gondolatai közé, és Chuuya hálás volt az egyébként húzós napjáért. A hétvégi találkozó a feje tetejére állította a belső világát. Az estéit borral koronázta meg, várva a percet, amikor végre lenyugszik annyira, hogy képes legyen végiggondolni mindazt, ami történt.

Arra viszont nem számított, hogy az üzeneteit böngészve újra viszontlátja a volt partnerét.

[Makréla]: milyen napod volt? :)

Négy év telt el, és soha nem kapott Dazaitól hasonló üzenetet. Sokszor pislogott, hátha csak képzeli, de a kis ablak ott maradt a képernyőn, a bosszantó emotikonnal együtt. Erről a fejről egyébként is Dazai bamba vigyora jutott eszébe.

Chuuya kinyitotta a bort, de nem tudta kiélvezni a mozdulatot és a hazatérés örömét. Félig töltötte a poharát, a válaszon gondolkodva. Az üzenet két órával korábban érkezett.

[Chuuya]: unatkozol?

Ledobta a telefonját a kanapéra, és egy kortynyi bor után kibújt a megviselt öltözékéből. Az ing és a nadrág a szemetesben landolt, de a mellénye megmenekült. Csak egy törölköző volt rajta, és épp zuhanyozni készült, amikor csipogott a telefonja.

[Makréla]: eléggé :(

[Makréla]: fényképet küldött.

Chuuya felhorkantott. A homályos képen alig kivehetően, de ott volt Dazai combja rajta egy könyvvel, a nadrágszárból kibúvó meztelen lábfeje, és egy elhagyatott konzervdoboz a futonja végében.

Fogalma sem volt, mi történik, ezért inkább beállt a vízsugár alá, és hagyta, hogy lemossa róla a piszkot. A víz enyhén véres lett a talpa alatt, és kilépve, a tükörbe nézve látta, hogy egy nagy karcolás fut végig a bal oldalán.

Amíg bekötözte az apróbb sérülést, és a bort fogyasztotta, próbálta megfejteni, mit akarhat tőle Dazai. Úgy csevegett vele, mintha Chuuya nem maffiózó lenne, ő pedig nem ontott volna vért soha. Még a kapcsolatuk békésebb fázisában sem viselkedett így, ha küldött neki üzenetet, azzal is csak bosszantotta.

Mire Chuuya pizsamát vett, több új értesítés várta.

[Makréla]: Chuuuuuuya

[Makréla]: nem válaszoltál :(

Határozottan bosszantó, gondolta Chuuya.

[Chuuya]: elfáradtam

[Chuuya]: mit akarsz?

[Makréla]: csak beszélgetni

[Makréla]: hiányzik, hogy gyötörjelek

Chuuyának melege lett, a szája kiszáradt. Töltött még egy kis bort magának, és kinyitotta az egyik ablakot. Két válaszlehetőséget talált: az egyik, hogy Dazainak valami furmányos, hosszú előkészületet igénylő, világmegváltó terve van. A másik, hogy megváltozott benne valami, és komolyan gondolja, amiket ír.

Elhívta egy vasárnapi sétára, elvitte volna kávézni, ha Chuuya hagyja, és abban a húsz percben, amit együtt töltöttek, egyszer sem táncolt az idegein.

Ha nem írt volna neki, Chuuya lezárja annyival, hogy ismét depressziós, de ezek szerint nem zárkózott be teljesen. Sőt, amennyit érzékelt belőle, még jókedélyűnek is tűnt.

Chuuya az évek során sokat fejlődött kommunikáció terén, legalábbis ezt gondolta magáról. De csak azt tudta gyakorolni, amivel naponta szembesült. Az undorító, bosszantó szövetségesek, akiket a maffia érdekei miatt el kellett viselnie, türelemre tanították. Akutagawa, aki olyan vad volt, és olyan szánalmasan reagált a közeledésére, barátságra és kedvességre nevelte.

És évekkel ezelőtt, amikor még partnerek voltak, Dazai által tapasztalta meg, milyen megbízni valakiben. Ez a feltétlen bizalom azonban ripityára tört, amikor egy küldetésről hazatérve az a hír fogadta, hogy a társa nincs többé köztük. Az akkori Chuuya is megsemmisült, és minden, amit Dazai adott neki, vele együtt veszett el.

Kizártnak tartotta, hogy valaha is sikerülhet újjáépíteni. Talán a régi Chuuya tudta volna, mit válaszoljon az üzenetekre. A tizenhét éves fiú, aki elmesélte Dazainak a legrosszabb rémálmait, és aki hagyta, hogy Dazai ellássa azokat a sebeket, amiktől akár el is vérezhetett volna – az a Chuuya még képes volt bízni benne.

De ő már tanácstalanul állt az események felett, és csak az egyre fogyó alkohol tompította a cikázó, pánikszerű gondolatait.

Nem tehetett mást, még ha vágyott is arra, hogy újból naiv lehessen. Hű maradt önmagához.

[Chuuya]: nekem a nyugodt alvás hiányzik -.-

Már-már beletörődött, hogy lezárta a beszélgetést, és Dazai beleunt az üres csevegésbe. Sokáig csend honolt, a szél zúgott odakint, és a szoba némaságában Chuuyát majdnem elnyomta az álom. Aztán mégis megszólalt a telefonja.

[Makréla]: akkor aludj jól, Chuuya

Megrendült alatta a föld, az arca felvette a bor árnyalatát, és annyira szégyellte magát ezért, hogy lekapcsolta a lámpát.

[Chuuya]: te is

***

Meg is hoztam az új fejezetet! A történet jelenleg írás alatt áll, így heti 1 részre lehet számítani. Köszönöm, hogy csillagoztatok, ha esetleg kommentelni akartok, ne sajnáljatok. :D