Kedves,

Minden igyekezetem hiábavaló volt, most már tudom. Egyszer felemeltél, és én elengedtem a kezed. Azóta képtelen vagyok felérni hozzád.

*

Kunikida fiatal volt még, de a ráncok a homlokán mintha azt tervezték volna, hogy maradnak. Három perce várta az asztalán a kávé, az illata a fedél alól elkúszott a férfi orráig, kegyetlenül emlékeztetve arra, hogy eltért a napirendjétől.

Kunikida bosszúsan szippantott egyet, és tovább mélyítette az árkokat a szemöldöke fölött. Az előtte heverő levél volt az egyetlen lehetséges kiindulópont a legújabb munkájához, de nem talált benne semmit, ami nyomra vezethette volna. Aki írta, az már nem segíthetett - holtan találták a hotelszobájában. Saját kezével vetett véget az életének, miután a szavait papírra vetette búcsúzóul. Ez önmagában nem is lett volna olyan szokatlan és ritka dolog, viszont annyira váratlanul érte az egyébként tehetős áldozat feleségét, hogy az irodához fordult tanácsért.

Kunikida sosem gondolkodott az öngyilkosságon, nem hagyott időt ilyesmire. A saját kétségei mindig eltörpültek az őt körülvevő emberek gondjai-bajai mellett. Úgy döntött, talán most van oka arra, hogy megbontsa a napirendjét, és segítséget kérjen a kollégájától.

Dazai azóta a kanapén feküdt, hogy elkezdődött a nap. Borús, szeles hétfőre virradtak, és a kötszerpazarló a szokásosnál is kedvetlenebbnek tűnt. Kunikida csak a múmiaszerű karját látta lelógni a földre, egy ideje már a dúdolása is abbamaradt.

- Hé, Dazai! - pirított rá, és felállt, kezében a kávéjával. Arra már nem is számított, hogy a férfi pusztán a szavai hallatán bármilyen aktivitásba kezd. Mégis meglepte, hogy hiába sétált oda hozzá, Dazai révedten, bambán nézett rá a tincsei alól.

- Beteg vagy? - kérdezte Kunikida óvatosan, és kissé visszavett a hangerejéből, a szigorúságot az arcizmaiba koncentrálva.

Dazai sóhajtott, hosszan, mint aki reménytelenül vágyik valamire.

- Hallod? Ha beteg vagy, menj haza! - noszogatta tovább Kunikida. Próbált racionális maradni, de érzett némi aggodalmat Dazai iránt. Ritkán viselkedett így, és volt már, hogy az ehhez hasonló periódusait hosszas távollét és gyanús, új kötszerek követték. Kunikida szerette volna megelőzni, hogy a munkatársa esetleg kárt tegyen magában. Hiába tűnt úgy, hogy Yokohama gonosztevői csendben lapulnak, azért még szükség volt rá.

- Nem vagyok beteg, Kunikida-kun. - Már-már megnyugodott, ahogy meghallotta az ismerős nyafogást.

- Akkor mi bajod? - tette csípőre a kezét. Valójában a tanácsát akarta kérni, de mégsem volt biztos abban, hogy ilyen állapotában épp az öngyilkosságról kellene beszélgetniük. Nagyot sóhajtott, és magabiztosságot erőltetett magára. Ő volt az iroda elnökhelyettese, ennél nehezebb ügyeket is megoldott már. Bármennyire bosszantotta Dazai, ha tehette, megkímélte őt a rossz behatásoktól - és néhány esetben saját magától is.

Mivel nem válaszolt, Kunikida folytatta.

- Szedd össze magad, és dolgozz!

- De nem tudok! Olyan nehéz! - Dazai újabb hosszú sóhaj után a homlokára tapasztotta a kézfejét. - A fejem zavaros! A szívem gyorsan ver, Kunikida-kun!

Mint általában, Kunikida ekkor bekapcsolt egy képzeletbeli műszert az agyában, ami tompította Dazai munkával kapcsolatos panaszáradatát. Minél többet dolgoztak együtt, annál jobban működött ez a kis trükk, de azért a tény maga bosszantotta.

Még ha meg is könnyebbült egy kicsit.

Visszaült az asztalhoz, a levelet az egyik mappájába tette későbbre. Próbálta élvezni a kávé által nyújtott melegséget, annak ellenére, hogy Dazai továbbra is háttérzajként búgott az irodában.

- Ha jól hallom, valakinek nincs ma kedve dolgozni - lépett ki Yosano a szobájából, és karba tett kézzel nézett végig a kanapén henyélő férfin, aki csak egy pillantásra méltatta, majd újból lehunyta a szemét. - De kár, hogy téged nem vehetlek kezelésbe! Az biztos javítaná a közérzeted.

- Ezt nem lehet meggyógyítani - jelentette ki Dazai véres komolysággal. - Még akkor sem tudnád, ha hatna rám az áldottságod.

Yosano eltátotta a száját. Kunikida őszintén csodálta, amiért képes volt néha belemenni Dazai gyermeteg játékaiba.

- Ez sértés! Nincs olyan betegség, amit ne tudnék meggyógyítani! - villogtatta a szemét a doktornő.

Dazai ajka félmosolyra húzódott a keze alatt, és lassan, mintha elégedett és szomorú lenne egyszerre, úgy formálta a szavakat:

- Ez nem betegség. Ez szerelem.

*

Három nappal korábban, péntek este

A kocsma szokatlan volt, idegen. Chuuya nem jött el, de Dazai nem is számított rá. A jó ég tudja, hol volt épp akkor a kalapos. Miközben ő egy átlagos állampolgárrá vedlett, a maffia legerősebbje ugyanúgy falta az éjszakákat, és ontotta a vért, ha kellett, ahogy régen együtt tették.

Ritkán találkoztak. Amióta úgy-ahogy megbékélt az iroda és a maffia, csak egyszer látta. Csupa elegancia volt, a cipője tiszta, a haja fényes, a teljes öltözéke makulátlan. Dazai megkérdezte, hova megy, mert úgy tűnt, sietett. Chuuya persze azt válaszolta, hogy semmi köze hozzá.

A lényeget akkor is sikerült megbeszélniük, és ezért volt aznap este Dazai ott, ahol. Egy középszerű, füstszagú késdobálóban Yokohama lepukkantabb negyedében. A hely valaha nagy verekedéseknek adhatott otthont, még látszott néhány puskagolyó nyoma a pult mögötti falon, és a kopott járólapot is törött üvegek karcolhatták fel. Ezek egy letűnt kor emlékei lehettek, mert a jelenlegi népség idős volt és fáradt. Vénemberek pöfékeltek a sarokban, a pult mellett lecsúszott titkárok könyököltek olcsó öltönyökben, és a nőket szidták.

Dazai kitűnt közülük, talán ezért jelölte meg Chuuya ezt a helyet. Biztosan azt mondta a pultosnak, hogy tíz körül bejön egy bárgyú, bosszantó alak világos kabátban. Dazai elmosolyodott, és megrázta fejét.

Akárhogy is jellemezte Chuuya, a leírás megfelelő volt. A kocsmáros pár perccel később kiszúrta, és intett az egy szem pincérnek, aki lopva rábólintott, és megindult Dazai asztala felé.

- Mit iszik? - kérdezte tőle, és felé nyújtott egy itallapot. Senkinek sem volt itallapja rajta kívül, és a berendezés ellenére az megkímélt állapotban volt, hiszen soha nem is használták.

- Megnézem, és választok, köszönöm - mosolygott Dazai a férfira, aki röviden bólintott, és már ott sem volt.

Dazai kinyitotta a füzetkét, és megfogta a lapok közé rejtett borítékot, mielőtt kihullott volna. Óvatos volt, annak ellenére, hogy a jelenlévők közül senki sem törődött vele. Az itallap takarásában megnyomkodta a csomagot. Öt szabályos dudort érzékelt a borítékban.

Öt szem altató volt, az erősebb fajtából. Egy havi adag Chuuyától, egyenesen Mori készletéből. Hét-nyolc tablettánál kezdődik a túladagolás, és ezt Chuuya is tudta, ezért nem adott neki többet.

Dazai a kabátzsebébe rakta, és rendelt magának egy szakét, ha már ott volt. Arra gondolt, hogy ezen a nyugodt estén talán az is elég lesz, hogy álomba ringassa.

Egy nő lépett be a kocsmába. Elkerülte a részegek figyelmét, akik túlságosan belesüllyedtek a bánatba, hogy észrevegyék. Öltözéke sem volt túl feltűnő: hosszú, fekete szövetkabátot viselt, ami kissé kibolyhosodott már az idők során, és egészen a térde alá ért. A lakkcipőjére tapadt őszi falevél és a felette kivillanó bokája keltette fel Dazai figyelmét, valamint az, hogy először megtorpant, majd lassan, de egyre határozottabban felé közeledett.

A férfi felnézett a harisnyás lábak tulajdonosára, de nem kellett olyan magasra emelnie a tekintetét, ugyanis a nő leült vele szemben. Kipirosodott kezét az asztallapra tette, hosszú, esőtől pettyes fekete haja ráhullott az ujjaira. Az arca fürkésző, talán kicsit bátortalan volt, és Dazai szótlanul, jól begyakorolt műmosollyal próbált rájönni, mit akarhat tőle a hölgy.

- Nem baj, ugye, hogy leültem? - kérdezte. A hangja bársonyos volt, halk, de határozott. Mégis félrenézett Dazai kérdő pillantása miatt, mint aki zavarban van. Egyszerre tűnt izgatottnak, feszültnek, és bánatosnak, de ez csak a szeme körül húzódó apró ráncokban látszódott.

- Nem zavar - mondta Dazai. Sokáig gondolkodott a válaszon, de csak azért, mert próbálta megfejteni a szándékait. A nő külseje alapján az alsó középosztályhoz tartozott, és talán huszonnyolc, harminc körül járhatott. Arcvonásai egy fáradt, fiatal édesanyáét idézték. Az ilyen nők általában messzire elkerülték őt, és ő sem akadt rájuk. Hacsak nem tévedett, és az ismeretlen mást akart. A vérét, a pénzét, vagy a teste melegét egy éjszakára.

- Nozaki Aimi - mutatkozott be a nő, bár úgy tűnt, pusztán udvariasságból teszi, és nem biztos abban, hogy ez a teendő egy ilyen helyzetben. Sietve vált meg a kabátjától a kocsma melegében, fehér nyakát egy garbó ölelte körül, ami szinte elnyelte sovány, csontos alakját. Dazainak megakadt a szeme a csuklóján, ahol kötés fedte a bőrét. Kicsit piszkosabb volt, mint a sajátja, és egy helyen át is itatta a vér, barnás folt tarkította a megfakult anyagot.

- Dazai Osamu.

Nozaki biccentett, apró, barátságos mosoly futott át az arcán.

Dazai érezte, hogy nem véletlen a találkozásuk, de értelmet már nem talált benne, bárhogy is kereste. A nő a pulthoz ment, és egy egész üveg szakét hozott, ráadásul a jobbik fajtából. Mosolygott, amikor letette az asztalra, és kérdőn nézett Dazaira.

- Kér? A vendégem. - Felé billentette az italt, az alkohol csapkodta az üveg partját.

- Remeg a keze - jegyezte meg a férfi, majd közelebb tolta a poharat, és kíváncsian várt a reakcióra. Ahogy arra számított, Nozaki szeme tágra nyílt, zavarában kilöttyintett pár cseppet.

- Nos... igen. De nem szoktam ám inni, ne gondolja, hogy azért! - mentegetőzött.

- Nem gondoltam ilyesmire - nézett rá Dazai, majd úgy döntött, folytatja. - Sőt, egyáltalán nem illik magához.

Nozaki tekintete egy pillanatig elsötétült. Piszkálni kezdte a ki-kibomló kötést a kezén.

- De most igyunk - nézett fel, majd intett egyet a szakéval a kezében. A férfi is felemelte a sajátját, és végignézte, ahogy a törékeny nő keserű arccal, de fenékig kiissza a poharat. Csak ezután kóstolt bele ő is.

Sokáig nem beszéltek, a tompa muzsikát hallgatták, és a kocsmai szóbeszédet, ami az asztalok felől ért el hozzájuk. Nozaki mohón ivott, egyik pohárral a másik után, mint aki nem ismeri a határait, sőt. Dazai korábban már találkozott hasonló viselkedéssel. Tudta, milyen az, amikor valaki minél hamarabb le akar részegedni, megszabadulni a tehertől a vállán, kitörni valóság korlátjai közül. Látta már, és elfogta az undor, mert bár ő sem volt szent, és sokszor került padlóra az alkoholtól, nem esett jól a szemének. Másrészt pedig sejtette, hova fog kifutni a dolog, ezért úgy döntött, megosztozik az italon a nővel, hátha így kevesebb jut neki.

- Kifizetem a részem - mondta, miközben töltött magának.

- Ugyan, hagyja csak! - legyintett Nozaki, mozdulatai egy őszi légyre emlékeztették Dazait. Lelassult és bódult lett, sötét szemében könnyek ültek. - Nem számít a pénz.

- Mire iszunk? - kérdezte a férfi.

- Maga mire inna? - A nő kifürkészhetetlen tekintetet vetett rá, és most először tűnt kihívónak. - Nekem nincs különösebb okom. Eliszom az utolsó fityingem, mielőtt meghalok.

Dazai nem számított erre a válaszra. Önmagát juttatta eszébe, de mintha egy régi képet látott volna. Az utóbbi időben nem érzett vágyat a halálra, ilyenkor mindig hihetetlennek tűnt, hogy az élete nagy részében meg akart halni. És fordítva, ha épp gyűlölte a létezését, azon tűnődött, hogy volt képes valaha is élvezni.

- Gyönyörű nap ez az öngyilkossághoz, nem? - sóhajtott Nozaki. Egyik kezével a fejét támasztotta, a másikkal az italát lötyögtette, elveszve bámulta a pohár alját. Dazai hátán végigfutott a hideg, és ismét próbált valami indokot találni erre a különös találkozásra, de semmi sem jutott eszébe. A nő úgy tűnt, nem ismeri, megölni sem akarta. Tervek nélkül itta magát az asztal alá.

- Késő van már ahhoz - jelentette ki. Nozaki magyarázatra várva nézett fel rá, majd megkérdezte:

- Maga volt már szerelmes, Dazai-san?

- Nem - vágta rá a férfi. Nozaki búskomor mosolya a csontjáig hatolt.

- Akkor ezért él még - suttogta a nő, majd lázas izgatottság villant a szemében. - Ne tudja meg soha! Jobb is, ha így marad!

- A szerelem miatt bánatos? - kérdezte Dazai, bár egyértelmű volt. Mégis kíváncsivá tette ez a furcsa asszony, és nem volt még olyan fáradt.

- A szerelem a legborzasztóbb erő. - Nozaki mereven bámult maga elé. - Ha egyszer elkapja, soha nem ereszti el. Nem lehet legyőzni, vagy behódol neki, vagy belehal. Én behódoltam, de úgy tűnik, mégiscsak bele fogok halni. Bocsásson meg! - sóhajtott fel, immár tisztább tekintettel. - Nem akartam egy idegent traktálni ezzel. Kérem, ne sajnáljon. Felejtse is el, amit mondtam.

Nozaki felállt, ott hagyta az üveget az asztalon, és imbolyogva, de óvatos mozdulattal kanyarította a vállára a kabátját. Dazai követte, még akkor is, amikor a nő elfordult tőle, és kilépett a hűvös éjszakába.

- Várjon, vigyázzon! - kapott utána, amikor Nozaki megszédült, és majdnem belefutott egy elhaladó társaságba. Dazai a karjánál fogva húzta vissza, vézna csuklót markolva a szövet takarásában.

A nő felé fordult, arcán sápadt fényt hagyott a hold, és piros foltokat a szaké. A fáradtság idősebbé változtatta, és ahogy ott állt, bebugyolálva azokba a fekete ruhákba, egy özvegy benyomását keltette.

Dazai nem is tudta, miért ment utána, vagy miért érdekelte a sorsa - talán ritkán akadt rá más szuicid hajlamú emberekre, és talán mélyen belül felmerült benne a kérdés, hogy miért nem kapták el az ő csuklóját is. Hogy miért nem mesélte el a történetét egy lepukkant bárban őszi éjszakákon vadidegeneknek.

- Biztos, hogy el akarja dobni az életét?

Nozaki elmosolyodott.

- Mondtam, hogy ne szánjon - rázta a fejét. - El tudom dönteni, mit akarok.

Erre már nem talált megfelelő választ. Csak álltak ott, és még mindig szorította Nozaki kezét, aki közelebb lépett, majd megfogta a férfi felkarját.

- Adhat egy csókot búcsúzóul. Maga fiatal, kedves, igazán jó ember. Ugye? Szeretném, hogy kapjak egy utolsó csókot valakitől, aki rendes ember.

Dazai nem válaszolt, de nem is habozott. Megcsókolni valakit nem jelentett túl sokat számára, évekkel ezelőtt még gyilkolni is képes volt anélkül, hogy komolyan eltűnődött volna a tettein. A pillangóként elröppenő lányok az életében, az ismeretlenek az ágyában, a néma, figyelemelterelő szexuális kalandjai sosem keltettek benne erős érzelmeket. Ahogy a csók sem, amit Nozakival váltottak akkor este a kocsma előtt. Hiszen csak egy nedves, szakéízű, meleg érintés volt az ajkán, a süvítő szélben a felhők alatt.

Ahogy jött, úgy ment el a nő, ellibegett a súlyos kabátban, és eltűnt a következő utcasarkon. Dazai még sokáig ácsorgott ott, de ahelyett, hogy utána nézett volna, az eget kémlelte, és az altatókat rejtő borítékot szorongatta a zsebében. A hold úgy lesett rá fentről, mint aki túl sokat tud, Dazai feje zavaros volt. Az elfogyasztott alkohol és a rendkívül furcsa események hatására eltűnődött azokon a szavakon, amik még mindig visszhangzottak a fejében.

"A szerelem a legborzasztóbb erő."

Ahogy hazafelé tartott, a mondat kántálássá, kellemetlen zajjá nőtte ki magát, ide-oda keringett a fülében. Hallotta, amikor bezárta maga mögött az ajtót, és megmosta az arcát a fürdőszobában, és hallotta, amikor kimerülten, elgémberedett tagokkal a futonján feküdt. Még abban az érzékeny, álom és ébrenlét közti pár percben is üvöltöttek a szavak, igaz, már nem a nő hangján szóltak. Örvényt látott, mielőtt elaludt, elmosódott, fekete betűket, vérfolyamot és sötéten gomolygó viharfelhőket.

Aznap éjjel Chuuyáról álmodott.

Először azt hitte, egy emlék tér vissza hozzá. Már rég elfelejtette azt a napot, de ahogy az ismerős színek és alakok megelevenedtek előtte, eszébe jutott. Tizenhét évesek voltak, akkor ő már a maffia végrehajtója volt, Chuuya arca pedig elvesztette gyermeki finomságát, és a tekintetén nyomot hagyott az élet, amit éltek.

Aznap egy olyan áldottal volt dolguk, aki az üveget uralta, az összecsapásra pedig egy tükörteremben került sor. Chuuya elkerülte a szilánkokat, de neki nem sikerült. Sokáig ült a padlón a kanapé előtt, és sziszegve tűrt, amíg a partnere eltávolította az üvegdarabokat a bőréből. A kötések nem védték meg mindentől, a nagyobb szilánkok átfúrták a vékony anyagot, és vérpettyeket hagytak rajta. Chuuya morgott az orra alatt, ajkát összepréselve koncentrált, hogy a lehető leggyorsabban végezzen.

A közelsége szédítő volt, hiába történt már velük hasonló. A sebkötözés, a fertőtlenítés, de még az öltések sem hozták őket ilyen intim helyzetbe. Chuuya arca legalább tíz percen keresztül csupán centiméterekre volt az övétől, és érezte a bőréből áradó hőt. Az orrába kúszott az enyhe cigarettafüst, és a parfüm keveréke, meg valami, ami virágokat idézett. Talán a samponja volt az.

Ez az emlék jelent meg álmában, ahogy ott ül Chuuya előtt, és figyeli a vonásait. Még az illatokat is érezni vélte, és elöntötte a melegség, majd a fájdalom, de nem a szilánkok miatt. Mintha kráter képződött volna a mellkasában, hirtelen tudatosult benne a hiány, az emlék halott mivolta, a múlandóság. Visszakerült még gyermeki testébe, újraélte a jelenetet, és azt hitte, ennyi volt. De az álom nem másolta le teljes mértékben azt, ami történt, mert a fiatalabb Chuuya hirtelen az álla alá nyúlt, és megcsókolta.

Dazai összezavarodott. Eleven és valósághű volt az egész, és egyáltalán nem hasonlított arra a csókra, amit Nozakinak adott az este. Chuuya ajka lángokat lobbantott, melyek végigfutottak a nyakán, le a vállára, a mellkasába, majd onnan a gyomrába. Az ujja hegye is felforrósodott, és jó ideig nem látott semmit, csak örvénylő masszát, összefolyt, csillagként pislákoló fényeket.

Chuuya leszegett fejjel ült előtte, ahogy visszatért a jelenetbe, rézszínű tincsei eltakarták az arcát. Dazai lenézett a kezére, és meglátta azokat a vöröses, istentelen jeleket felfutni a csuklóján, melyek eltűntek feltűrt ingujja alatt.

Riadtan, összeszorult szívvel, ösztönösen kapta el Chuuya nyakát mindkét kezével, és az álla alá nyúlva felemelte a fejét. A jelek azonban, hiába ért hozzá, nem halványodtak el, ott voltak az arca két oldalán, és égették Dazai sebes tenyerét. Chuuya már nem volt önmaga, Arahabaki nézett rá élettelen, szűk pupillával, a szájából vér szivárgott.

Mitévő legyen? Úgy érezte, megtébolyodik. Chuuya teste nem mozdult, nem támadta meg azzal az emberfeletti erővel, amit birtokolt. Dazai ott fogta meg, ahol csak tudta, megszorította a nyakát, de nem használt. Benyúlt a gallérja alá, hogy minél több csupasz bőrt érjen, de nem számított. Hát megcsókolta újból, nem törődve a vérrel az ajkán. A fémes ízzel tele lett a szája, és Chuuya csak ült ott, akár egy rongybaba, mereven tekintve a sötétségbe.

Zihálva, a takarót szorítva tért magához, és az első dolga az volt, hogy felkapcsolta a kislámpát a fekhelye mellett. Képtelen volt megnyugodni, mert továbbra is ott volt a vér emléke a nyelvén, és nedvességet érzett az ajkán, amitől a világ valódiságába vetett hite megroppant. Elbotorkált a fürdőszobáig.

A tükörképe sápadt volt, és ott volt a vér az ajkán, igaz, halványan, és csak egy vékony csíkban.

Megtámaszkodott a mosdókagylón, és vett pár mély levegőt.

Biztosan csak megharapta a száját.

Nyugalmat kellett találnia, még akkor is, ha ez volt élete legfélelmetesebb, legrosszabb rémálma. Nemhiába kért altatókat Chuuyától. Annyi kioltott élet feketítette be az elméjét, hogy néhanapján visszatértek hozzá álmában a maffiában eltöltött évek. Ehhez foghatót viszont aligha tapasztalt. Sokszor álmodott a múltról, elhibázott küldetésekről, halott barátokról, már megszokta, hogy a fájdalom és a régi szenvedés visszaköszön egy-egy éjszakára. Ez a lidércnyomás azonban valami új volt.

Megmosta az arcát, és pár perc múlva visszatért a szobájába. A lámpát égve hagyta, és a telefonját babrálta, mielőtt bevette volna a gyógyszert. Az ég még sötét volt odakint, csak az utcalámpák távoli fénye derengett az éjben.

A gondolatai visszatértek Chuuyához, és ezzel együtt a szíve is újból összeszorult. Az aggodalom, amit olyan ritkán érzett, átjárta, és megragadt benne. Kíváncsi volt, vajon hol járhat a volt társa. Puha párnák közé, meleg szobába képzelte, hogy ne kalandozzon el túlságosan. De maga sem értette, miért félti hirtelen. Chuuya hihetetlenül erős volt, és egy átlagos maffiabeli munkanap nem jelentett rá veszélyt.

Dazai letette a telefonját. Értelmetlen lett volna üzenni neki. Chuuya nem volt rá kíváncsi, akárhányszor csempészett neki altatót, ő maga sosem vett részt a találkozón. Ha felkeresi az éjszaka közepén azzal, hogy szörnyű rémálma volt, bizonyára azt tanácsolja neki, hogy vegyen be egy tablettát, és szitkozódva küldi el melegebb éghajlatra.

Pedig nem volt mindig így.

Dazai lenyelte a pirulát, ivott rá egy pohár vizet, és visszafeküdt aludni. Mire másnap délben felébredt, visszafordíthatatlanul, menthetetlenül beleszeretett Chuuyába.

***

Visszatértem, és hoztam valami hosszút, angstyt és komolyat. És úgy csinálok, mintha nem egy crack ötletből indult volna... :'D Az ötletekért és a támogatásért a hálám örökké üldözni fogja írótársaimat, Ninotchka_-t és csucsu03-t.