Halk csámcsogás tölti be a szobát, mely a laptop hangszórójából eredő, romantikus film zajával vegyül. Louis a marcipánnal mázolt édességet majszolja, miközben agyában újra és újra lejátszódnak  történtek, miként ült ott a göndör egy lány társaságában. Szíve összeszorul, gyomra erőset bukfenccel a gondolatra, míg torkában a gombóc ismét nőni kényszerül, ám akárcsak a falat édességet, ezt is lenyeli és magában tartja, mélyen elzárva a külvilág elől. Nem akart többet sírni, vöröses és puffadt szemei azonban nem ezt sugallták, hisz alig néhány perccel ezelőtt ismét nedvesség borította arcát. Tenyerével letörli a kiszökni vágyó cseppeket, s elterelve figyelmét inkább a képernyőt bámulja tovább. 

Niall sajnos nem maradhatott tovább, hogy vigasztalja őt és támasza legyen, bármennyire is szerette volna. Késő este fele járt már, amikor ajtaján halk kopogás hallatszott és végleg elfogyasztotta a süteményt, mitől reménykedett, jobb kedve lesz. Hisz a csokoládéban boldogság hormon van, nem de?, tette fel magában a kérdést, ugyanakkor agya rejtett zuga más választ adott erre, miszerint; A csokoládé valóban boldoggá tesz főleg, ha göndör fürtökben rendeződik el, menta színű íriszekkel ötvözve. 

Legszívesebben fejbe verte volna magát eme haszontalan gondolatra, ám mielőtt megtehette volna egy mély lélegzetet vett és mormolt el egy halk "Szabad"-ot. A kilincs pedig kattan, a kis résen Jay fáradt arca jelenik meg, lágy mosolya azonban így sziporkázó, mi ragályosan ragad rá Louisra is, mihelyst megpillantja édesanyját.  

- Gondoltam hozok neked egy kis kakaót, mielőtt lefekszel.- mondja kedves hangon, az ajtót pedig kijjebb tárja, kezében fogva a gőzölgő, édes illatú folyadékot, mely körbe lengi az egész szobát. 

Testével finoman a matracba süpped, miután a kócos hellyel kínálja őt ágyában és veszi el oly' szeretet pöttyös bögréjét édesanyja kezei közül. 

- Köszönöm.- suttogja, miközben ajkához emeli a tárgy szélét és apró kortyokkal ízleli meg a mennyországot. 

A szobában kellemetlen csend honol, a kék szemű idegesen kezd mocorogni a takaróba bugyolálva, fél szemmel figyelme szülőjét, ki ujjait kezdi tördelni. Jay sosem volt az az idegeskedő típus, most mégis kételyek között vergődött az után a telefonhívás után, amit nem rég kapott. A legjobbat akarta fiának, boldognak akarta látni, s mikor belépett a szobába, eme érzetet sehol sem lelte a kék óceánokba meredve. Helyesen kellett döntenie és egy esélyt kellett adnia fia választottjának, ki hiába idősebb és tapasztaltabb az Ő egyetlen fiánál; mégis szerelmes lett Louisba. Legalábbis Jay ezt szűrte le szavaiból, mikor is megosztotta vele tervét, s engedélyt kért tőle, hogy udvarolhasson a kócosnak, ki erről semmit sem tudott. 

Egy megegyező bocsánat kérés után pedig a döntése végleges volt, megadta az engedélyt egyetlen egy feltétellel; Louisnak boldognak kell lennie.

Louis továbbra is csendesen kortyolgatta a langos italt, szája felé egy vékony kakaó csíkot képezve, melyet nyelvét kidugva nyalt le újra, s újra, akár egy kisgyerek. Édesanyja végig nézve a cselekedetet felkacagott, mire a kék szemű feszültsége enyhülni kezdett. 

- Tudod, Boo..-kezdte Jay, miközben felállt a matracról, közelebb húzódva fiához.- Mindig elfelejtem, milyen nagyfiú is lettél és, hogy lassan már nem lesz rám szükséged...

Jay szemeibe könnyek gyűltek, tenyerével fia arcát cirógatta meg, mibe Louis nyugodtan dőlt bele érezve mindezzel a melegséget és szeretetet, mely szülőjéből áradt. 

- Ez nem igaz.- rázza meg fejét, szemeit lehunyva.- Mindig szükségem lesz rád, anya.- fiatal kezét most az idősebb kézre fekteti, szavaival még több könnyet csalva anyja szemeibe. 

Nesztelen szipogás hallatszik csak a két összeölelkező test között, mit apró és hirtelenségből eredő kopogás tör meg az ablak üveg tiszta felületén. A eső csendesen szemerkél továbbra is, ám annak cseppjei nem ily' hangosak, mit Louis furcsállnak talál és az ölelésből kibontakozva figyeli tovább az ablakra érkező zajt.  

- Későre jár már. Jó éjt, kisfiam.- suttogja halkan, közben utoljára megöleli fiát, fülébe suttogva egy sejtelmes mondatot; dönts helyesen, Boo.

Louis kérdően nézi szülője távoldó alakját, amint becsukja maga után az ajtót, ott hagyva őt kérdésekkel nyelve hegyén, mikre választ várt.

Ujjait ismét a bögre füle köré fonja, s kortyol újabbat az édes italból. Ám szieszta pillanatát egy újabb koppanás töri meg, telefonját,- mivel eddig böngészett a neten,- most a paplanra ejti, figyelve a váratlanul érkező hangra, mely rendszertelenül csattan ablakán. Apró kavicsokat pillant meg elrepülni, mire közelebb sétál, hiszen tudja jól; eddig egy vihar sem kavart fel semmiféle kemény tárgyat emeleti nyílászárójához. 

S Louisnak igaza volt. Nem a természet műve volt e cselekedet, mellyel megzavarta nyugalmát, egy göndör fürtös, smaragdokkal megáldott fiú állt kint, kinek teste már vízben úszott, míg szemeiben a remény kicsiny fénye csillant meg, amint az üveg felnyílt és jelent meg az angyal, döbbent kristályaival együtt.

- Harry..?