Árnyakkal takarózva lapulok meg a sikátor nyirkos kőfalánál, és a penész ízű levegőt mélyre tüdőzve várok a láthatatlanságra.

Kéretlen keblek ringatózó hadserege támad meg minden egyes alkalommal, mikor csak egy búfelejtő sörre vágynék. Tapintatlan ujjak cirógatják kezemet, nem törődve a tolakodó vágyaikat elutasító tétlen reakciómmal. Csábító vágyálom vagyok nekik, íncsiklandó falat szexre éhes szemeikben. Ha tudnák, mennyire visszataszító a lelkem, nem vakítaná el őket az ellenállhatatlan külcsín. Kívül ropogós cseresznye, dús ajkakat idéző édes gyümölcs, míg belül férgek ette, rothadó keserűség. Valószínűleg fel se állna. Nincs bennem gerjedelem, csak fojtogató haragra.

Ma szerencsém van. A kormos éjszaka szutykos markába rejt, megmentve engem a tüzelő szukák üldöző falkái elől. Legtöbbször kiszimatolják búvóhelyemet, de most az esőtől lucskos, lélektelen utca magába szívja a futástól bűzös verejtékszagomat. Rágyújtok. Hűvös leheletem a füsttel ölelkezik. A nikotin, szédítő simogatással elégíti ki követelőző tüdőmet. Nekem ennyi szenvedély jutott!

Elmondom, hogy megy ez. Egy pillantás alatt megtörténik, és még csak hatalmam sincs felette. Nem, mint ha bármi felett lenne, de ez kivételesen mágikus erőszak. Tekintetem álomszép csodákat ígér, pislogásom szemrebbenésnyi gyönyör, amibe bele kell veszni. Elalélni és nyöszörögve könyörögni érte, átadni magadat neki teljesen. Erotikus kényszer ez, hazug fogadalom a halál oltárán. Mert utána kézen fog a kaszás és könyörtelenül tesz magáévá. Aztán soha többé. Elragadja, amiért jött, majd szó nélkül távozik. Elhunyt pillanatokat hagy maga után, s a döglött eskü felett hagy gyötrődve széthullani.

Hidegvérű lélekölő vagyok.

A tél a nyakamba liheg, és jeges csókjától libabőrös lesz a karom. Fázom. Csak egy fekete póló és egy vékony bőrdzseki van rajtam, de érzem, hogy a menekülés okozta forróság, most reszketve párolog el belőlem. Hajam is nedves, opálosan csillog a zúzmara dermesztő szorításától. Az alkohol felmelegítene, de nem szeretnék egy bárban újból zamatos zsákmánnyá válni. A végén mindig megadom magamat és akkor elfeledkezve a mocsokban tapicskoló, bűbájos végzetemről, hagyom, hogy udvaroljanak az álruhás halálnak. Jó lesz a sarki büdös is. Egyelőre.

A környéken mindenki így hívja a kis közértet. A büdös talán erős szó, inkább mondanám régi doh ette fáradtságnak, amin az idő tekerte jajgató mókuskerék megállíthatatlan szenvedése piheg. Szűk és rendetlen, letűnt korok elmosódott mészfoltjai, és munkáskezek ujjlenyomatával díszített zsír-fekete freskói integetnek vissza. Furcsa módon nem zavar ez a múlt rágta kopottság, kifejezetten szeretek itt lenni. Legalább meleg van. Az eladó meg sem szólal, és ami a legjobb, rám se néz! Idős, színeit sirató, barnuló falevél színű szemekkel és erős barázdákkal az arcán. Komor, mint maga az elmúlást bőrére karcoló szürkülő ősz. Kedvelem őt.

Jó sok pénzt hagyok nála, pedig nem berúgni szeretnék. Dühös vagyok. Mocsarasan tapad rám a magány és posványába süppedve képtelen vagyok kikecmeregni belőle. Pedig szeretnék. De nem megy! Ha hagyom, hogy érzékeimet eltompítsa a folyékony kábulat, pár múlékony pillanat erejéig sikerül a felszínen lebegve fellélegeznem és megfeledkeznem arról, aki vagyok. Amilyen vagyok. Átkozott vágyakkal telefröcskölt démon. Ezért is kell a pia.

Egyedül kell lennem, pedig ez kín. Időbe fagyott, elhagyatott végtelenség. Vágyom én is igazi melegségre, már a latyakos olvadás is gyönyör lenne számomra, de csak a whisky, gúnyosan gurgulázó langyos cirógatása jut nekem. És a harag. Az emésztő és jéghideg harag, amit a szesz forrósága időnként cseppfolyós bánattá olvaszt. Azokban a cseppekben van az én elkárhozott lelkem. Ha sokat iszom, megszabadulok tőle. Legalább is egy részétől. És csak egy ideig.

Két üveggel is veszek, biztosra kell mennem. Az egyiket még ott, az ajtó előtt meghúzom. A keserédes tűz máris máglyaként égeti embertelenségemet, de tudom, hogy ma még így is elátkozok valakit. Mindig így van. Egy ideig menekülök, próbálom elkerülni az elkerülhetetlent, de végül nyakon csíp – általában szíven inkább, és nem csíp, hanem szúr – a gyilkos sorsom. Nem akarom elfogadni, de elgyengülök. A pokolban dorbézoló lelkem kótyagos énje viszont kevésbé könyörtelen, így inkább vele barangolok az éjszakában. Ezzel próbálom elkendőzni azt, amit tenni készülök. Másnak örömteli halál, míg nekem halálos öröm. Egy éjszakára. Aztán újra a semmi. Csak a pusztító harag.

Bár kudarcot vallanék! Bár lenne csak egy, aki szemembe nézve elundorodik! Haragszom a vágyakozó nőkre. A buja ábrándra a szemükben, a kéj lehetőségének sóhajára ajkukon. Megfojtanám mindet, aki felém fordítja fejét. Nem tudják, de hajukat fülük mögé simítva, szememben, a nyakukat kínálják fel eme halálos érintésre. Bár később úgyis megölöm őket. Ha nem is puszta kézzel, de az ágyban fetrengve farkammal szúrok tőrt beléjük. A hiszékeny szívükbe. Ha hagyom. Ha hagyják. Ők mindig hagyják.

Az első üveg után már érzem a mámoros lebegést. A második felénél viszont már tudom, hogy segítség kell majd odalent. Még ez sem kelt elrettentő undort. Odaadó ajkakat is rendre találok. Illetve, azok találnak meg engem. Talán kevésbé megalázó számomra úgy gyilkolni, hogy tudom, ők használnak ki előbb. Én csak visszaadom azt, amit kapok. Persze tudom, hogy ez hazugság. Pillantásom szerelmet ígérő átkát ez sem töri meg. Mind marasztalna végül. Egy se hajít el, inkább mellém bújva repetáért könyörög. Még a kezdetben magabiztos, erkölcstelen fajta is romlatlan lélekre vágyik. A reménnyel töröm össze őket legvégül, az az utolsó késszúrás. Mindenkinek. Még magamnak is. Hiszen reménytelen vagyok. Reménytelenül reményvesztett. Elvégre nem lesz soha másként.

Hátammal egy falnak dőlök. Nagyot szippantok a dermesztő keserűségből. Nincs otthon, ahová hazamehetnék, vagy ha van is, nem érzem magaménak. Örökbefogadott szánalom vagyok, egy tökéletesség pótléka, ami bár szép – esetemben csak külsőleg – de igazából csak álságos selejt. Kidobott bóvli, aki a minőség alatt lapul. Nem tartozom sehová és mazsolává aszalódott szívem sem vonszol már semerre. Elkallódott sötét árnyék vagyok, egy valahol volt embert üldözve.

- Hé, te ott! Te fiú! – vajon nekem szólnak? – Nem hallod?

- Hagyjad már, nem látod, hogy részeg?

- Na és akkor? Néhány dobozt csak elbír?

- El fogja ejteni. Inkább próbáljuk meg megint együtt.

- Már háromszor megpróbáltuk, Jina. Hideg van, és szeretném már befejezni. Annyira talán nem is részeg – idejönnek. Közelről hallom őket, és most képtelen vagyok eliszkolni. Nem megy. Megint ölni fogok! Ez elkerülhetetlen.

- Hello – előttem áll. Olyan, mint egy barna hajú káprázat. Csábító törékenység a lelke. Fájni fog neki, amikor szilánkosra hasad. Miattam.

- Hello – egyenesen a szemébe nézek. Átok fűszerezte pillanat ez! Látom a tekintetében a rebbenésnyi döbbenetet, a keserves felismerést, ami a kívánalom felé hajtja.

Majd az ürességet.

A halott semmit.

Mint ha a tükörképem bámulna vissza rám. A pislogása giotinként hasítja szét a rontást, amivel a halálos bűnbe csábítanám. És a penge kétszer is lecsap! Meghalok előtte, és szűz emberként éledek újjá.

- Segítenél? – képes még a rendes beszédre. – Vagyis inkább, tudsz segíteni? Úgy értem, lenne pár csomag... - fejével a járda felé fordul. Vagy tíz doboz is árválkodik ott. Ha most segítenék, vajon elengedne utána? Ha hátat fordítanék, utánam jönne? – Mindegy. Hagyjuk – elfordul tőlem. Elsétál minden vágy és csábítás nélkül. Kacérkodik az ellenállásával, és így újból én leszek a préda. A kíváncsi, édes kisegér, aki a macska szájába kívánkozik, csak mert annak nem kell. Elrugaszkodom a faltól és elhaladva mellette az whiskys üveget a mellkasának nyomom.

- Melyikkel kezdjem? – gúnyos mosolyt kapok válaszul. Úgy pezsdíti fel a lelkem, mint az őszbe ejtett, elfeledett falevelet a játszadozó szél.

- Azzal ott – mutat rá egy nem túl nagyra.

Nem vagyok józan, érzem, ahogy az utca fénye elmaszatolódik előttem. Talán egyenesen sem járok már, de elérek a célomhoz. Meglepően könnyen emelem fel a nehéz súlyt, és el is indulok a szemben lévő kapualj felé.

- Hé! Ne oda! – állít meg a lány, majd hátamnál fogva egy kapuval arrébb vezet. Érintése hópehely könnyű, tünékeny ajándék. Mint ha meg sem történt volna. Valószínűtlen vízió, ami múlásának hirtelenségével borzolja fel idegszálaimat. Nem szoktam érezni, ha érintenek, csókolnak, szeretnek. Soha, semmilyen formában. Ez is csak az átok büntetésének része. Most még is, a dzsekin keresztül mar belém az ábrándos esély, hogy kiszakítsa belőlem ezt a halhatatlan zordságot. Érzem őt. Még tán mosolygok is.

Elkopik az idő a talpam alatt. Minden dobozt sorban viszek az apró lakásba. Nem is gondolkodom, csak automatikusan mozgok. Mint mindig, a testem cselekszik, míg a tudatom valahol a távolban révedezik. Egy olyan világban járok, ahol én is csak egy fiú vagyok a sok közül! Mondjuk félénk fajta, aki most segít két lánynak a költözésben, mert igazából nincs jobb dolga, és önzetlen szíve nem engedi, hogy ők cipekedjenek. Aztán fejet hajtva elsétál, mint ha mi sem történt volna. De a valóságban nincs helye a klasszikus meséknek. Én nem vagyok félénk fiú önzetlen szívvel, és elsétálni sem fogok. Mert itt van ez a lány, akin valamiért nem fog az átok. Legalább is úgy tűnik.

Az emlékektől kopott kis kanapén üldögélek. Érezni, ahogy a múlt elhasználódva a szövetbe tapadt. Egy pohár vízre várok, amit a szelíd Jina ajánlott fel. Számára préda vagyok, ez nem kérdés. Már vagy hatszor megérintett: vállamtól simított végig karomon, ujjaimon húzta végig sajátjait. Pár perc és már itt térdel előttem. Ő tipikus. Olyan, mint a többi. De itt ez a másik! Ez a misztikummal felvértezett névtelen amazon. Harcol ellenem és győzelemre áll. Tetszik nekem.

A pohár víz józanságomat öntözi. Ellopva tőlem egy újabb szolid simítást néz rám a kéj, Jina félénk tekintetének álcázva magát. Ha csak Ő lenne itt, már zokogna. A gyönyörűségtől könnyezve vérezne el alattam.

- Hogy hívják a barátnődet? – muszáj megtudom a nevét! Látom, hogy a féltékenység elhomályosítja józan gondolkodását. Magának akar engem.

- Haneul vagyok, de miért érdekel? – pont akkor lép be az ajtón, amikor felőle érdeklődöm. Mi ez, ha nem boszorkányos varázslat?

Csak mosolygok rá. Belé. De semmi. Egy szemrebbenésnyi vágy, vagy egy érintésnyi szikra sem gyúl fel benne. Ennél csodálatosabb ürességet még soha nem láttam.

- Neked nem tetszem – a nyíltságom álmélkodva vergődik az arcán. – Neki, igen – bólintok a velem szemben helyet foglaló még romlatlan lány felé, aki vággyal maszatos tekintetével simogatja testemet. Még nem tudja, hogy rejtse véka alá, hogy akar egy férfit! Mert akar engem, ez biztos. Ártatlan fajta, a legborzalmasabb mind közül.

- Te is egy olyan vagy, igaz? – a kíváncsiság lángcsóvaként tör ki belőlem. A jéghideg közönyből kap hirtelen erőre, de csak perzseli az ajtóban támaszkodó lányt.

- Milyen? – mint ha a mocsaras posvány magától hígulna fel bennem.

- Olyan, aki elveszi, amit akar, aztán eltűnik.

- Így is mondhatjuk – neki nem fogok hazudni. Felesleges.

- A tekinteted árul el. Abban van az erőd – már sejtem ürességének titkát.

- Ez nem erő, ez átok – nevetése megrezdíti a szoba bűvös delejét.

- Ezzel áltatod magadat? – még a gúny is engem igazol.

- Nem tehetek ellene. Csak megtörténik.

- Azért nemet mondhatnál. Ha akarnál.

- Próbáltam. Nem számít.

- Nah, persze.

- Akkor csak figyelj – azt akarom, hogy lássa! Hogy szemtanúja legyen embertelen prédává válásomnak.

Teljes testemmel Jina felé fordulok. Egyenesen rá nézek, bele azokba a farkas éhes szemekbe. Megnyalom ajkamat, nem is teljesen véletlenül. Mutató ujjammal intek csak felé, mintha rámutatnék a selyemfonálra, amit ha megragadva maga felé húz, megkapja vágyának tárgyát. Engem. Hátra dőlök, és csak várok. Meg se rebbenek, ügyelek rá, hogy magamhoz se érjek sehol. Csak nézem Őt és várok. Mint ha a zebra sétálna be az oroszlánbarlangba, s a döbbent vadak nem tudnák, hogy valóság e a felajánlott, könnyű eledel. Aztán felocsúdva a megdöbbentő pillanatból, már támadnak is.

Jina feláll, és máris előttem térdel. Szótlanul csúsztatja tenyerét térdemtől kezdve egészen az ágyékomig. Megállítom a kezeit, erősen szorítom őket, az sem érdekel, ha fáj neki. Nyöszörögni kezd, majd felsőtestével hajol közelebb. Én még mindig az érzéketlenségbe dermedve, csakis nézem őt. Agonizálva nyüszít, mar, kapar, szinte harap a húsomért.

- Hagyd abba! – kiáltja Haneul. Hát nem látja, hogy én meg sem rezzenek? Nem érzi az éppen rám záródni készülő, hegyes fogakkal tűzdelt állkapocs, nyáltól fröcsögő borzalmát?

Hirtelen kapom el a szenvedő lány tarkóját és húzom magamhoz egy könyörületes, kemény csókra. Itt már mit sem ér a gyengédség. Kit érdekel, hogy én akarom-e, hogy nekem örömöt jelent-e? Ki foglalkozik az én vágyaimmal? Ki kérdezi azt meg, hogy én vágyom-e ízlelni ezeket az ajkakat? Senki! De tudom, hogy csak ezzel enyhíthetem a kínjait, melyet kierőszakolt tettén keresztül akaratlanul szívok magamba. Tőle kegyesen elszippantva szívemre csókolok újabb vaskos jégpáncélt.

Lassan húzódom el tőle, simogatom arcát, hogy elpilledjen. Tudom, hogy még közel sincs itt a vég, de ezek után mindenképp meg kell adnom neki a teljes kielégülést. A beteljesülés csalfa extázisát! Ha nem teszem, szó szerint fog megőrülni értem. Kegyetlen vagyok, igen. De ha már az érzelmek felett nincs hatalmam, legalább az értelem felett legyen. Aztán megölöm.

- Te nem vagy olyan kegyetlen – hallom meg Haneult, akinek hangja halvány derengés csupán. – Velem rosszabbul bántak. Te törődsz vele.

- Nincs választásom.

- De. Van – úgy beszélgetünk, mint ha a másik lány nem éppen alattam vonaglana.

- Ha nem teszem meg, beleőrül! Utána maximum sír. Sokáig. Üres lesz. Érzelmi hulla. De, csak egy ideig. Utána jobban lesz, hidd el. Ez jobb választás, mint a végeláthatatlan téboly.

- Mint mondtam, te nem vagy olyan kegyetlen.

- Vannak mások is?

- Hát egy biztosan – elrugaszkodik az ajtótól. – Ez Jina lakása. Köszi, hogy segítettél, de most azt hiszem jobb lesz ha, magtokra hagylak titeket.

- Várj! – most én nyüszítek akaratlanul.

- Tudom, mit szeretnél. Nem fog menni - menekül.

- Szerintem tévedsz. Honnan tudhatnád?

- Mert igenis tetszel – kisétál az ajtón.

Nincsen választásom. Utána kell mennem. Nem engedhetem, hogy most itt hagyjon! Így is nehéz magam gerjedelemre bírni, nem hogyha tudom, hogy a reményt, az igazi, valódi reményt hagytam kisétálni ebből a szobából.

Prédából lett vadként indulok üldözőbe. Összemosódik tudatomban a valóság. Csak is Őt látom, és a felé húzó furcsa, ismeretlen vágyat. Talán egy szemernyit olyan ez, mint mikor engem kergetnek akaratukkal a nők. De ez mégis más. Egészen más tőből fakad. Azt akarom, hogy törje meg az átkot.

A lépcsőház végében érem utol. Csuklója felé kapok, és megállásra késztetem. Megfordul. Úgy néz rám, mint ha el akarna veszi bennem. Lelkem jégmezejére vágyik, ott akar dideregni velem. Nem a vágyam kell neki, hanem a haragom.

- Kérlek! – ez az egy szó szakad fel csak belőlem, de ez mélyről és őszintén.

- Nem ismerlek – kitépi kezét a markomból. El akar szökni előlem.

- Ha csak ez tart vissza, ezen tudnánk változtatni.

- De azon nem, hogy te most vissza fogsz menni Jinához, igaz?

- Hát, végül az lenne a cél, hogy ne kelljen – megrázza a fejét. Nem hiszi, hogy ez lehetséges lenne!

- Nem akarom.

- Kérlek. Nem fekszem le vele, csak boldoggá teszem, ha neked úgy jobb! Nem ölöm meg, csak megsebzem.

- Csinálj, amit akarsz. Megvan nekem a saját gondom. Nem kell a tiéd is.

- Segítek neked.

- Ezen már nem tudsz.

- Szerintem most tévedsz. Ha csak barátok leszünk, egyikünknek sem esik bántódása.

- Nekem nincsenek barátaim.

- Nekem sincsenek. Főleg nem nők. Azok nem barátságot akarnak tőlem.

- Valószínűleg én se csak azt akarnék majd végül.

- Valószínűleg én sem. De nem lenne több nő, csak te.

- Ezt nem tudhatod.

- De megpróbálnám.

A csend kettéhasítja az időt. Először Őt látom és a gyötrődő szemeit, majd utána esdeklő önmagamat. Kivételesen azt akarom, hogy akarjon.

Kötődni valakihez, olyan, mint rabszolgává tenni saját magunkat. Önkéntesen. A csomót nem a másik ember köti ránk, hanem mi szorítjuk saját magunk köré. Igazi megkötözése ez a józan gondolatoknak. Szaténból. És masnira.

És én akarom ezt!

- De ígérd meg, hogy engem nem ölsz meg. Akkor sem, ha azért könyörgök majd – hangja most a kért ígéret súlyától nehéz.

- Nem ígérek semmit, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne kelljen – ismeretlen az út, amire lépni készülök. Tudom, hogy neki is.

- Jól van. Holnap négykor találkozzunk a kis büdös előtt? Ismered?

- Igen. Ott leszek.

- Most menj. Tegyél meg mindent, hogy Jinának ne kelljen keresztülmenni azon, amin nekem. Mindegy milyen áron. Érted?

- Értem – bár ne érteném! Bár ne kellene értenem! Úgy hagy magamra, mint alkonyatot az utolsó napsugár. Sötétben, de a tudattal, hogy holnap újra eljön.

Most talán először, úgy fogom hagyni, hogy kiszipolyozzanak, hogy nem bánom. Ölni is boldog szívvel fogok. Mert ez így lesz. Talán most először nem fogom magamat prédának érezni.

Aztán belépek az ajtón. Jina meg se várja, hogy becsukjam azt magam után. Úgy vetődik rám, mint éhes keselyű a friss dögre.

Vállamba markol. Mintha hatalmas körmeivel vágódna a madár karma a még ropogós húsba.

Ajkaival nyakamat csókolja. Hegyes csőrök szednek cafatokra.

Az ajtó és a teste közé szorít. Uralkodva őriz, mint szaftos zsákmányt.

Mégis csak préda vagyok.

Még!

... to be continued

Sziasztok!^^

Kicsit kifogott rajtam ez a történet! Úgy döntöttem, hogy két részre bontom! Ha nem találjátok nagyon furcsának, nagyon rossznak, akkor jön majd a folytatás is! Rajtatok múlik! Most, tényleg!

Most egy kicsit úgy érzem a prédájává váltam! :S

Azért enjoy!

Semy