Jó pár nap telt már el azóta, hogy Yeosang felpofozta Mingi-t. Az a barom... Na mindegy. Szóval azóta az a mocsok ugyanolyan velünk mint eddig volt. Vagyis.. bevallom nekem nagyon olyan mintha Yeosang-al még így is másként bánna. Persze lehet csak beképzelem. De azért szép lenne ha igaz volna.
Ma ismét dolgozom. Pár napig nem tettem mert volt egy enyhébb gyomorrontásom. S mivel minden rendben már semmi akadálya, hogy dolgozzam. Szokásos dolgok fogadtak ezúttal is. Ám valamiért volt egy furcsa érzés bennem. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mi volt az, egyszerűen csak éreztem. Eme napon is két alkalommal táncoltam, ugyanúgy mint más hasonló alkalmakkor. Csak éppen most a második számom után egy illető magán számot kért. Azr hittem, hogy megint Mingi-ék akarnak. De tévedtem. Piszkosul nagyon nagyot tévedtem. Főleg úgy, hogy át sem öltözhettem igazán. Két óriás jött értem. Igen, csak arra nem számítottam hogy nem oda kísérnek ahová kellene. Egy ponton egyszerűen kirángattak a klubból, hogy majd elhurcolnak. Én természetesen ellenkeztem, hisz nem akartam menni. De azok csak erősködtek, hogy visznek s vittek is. Nos, a kocsijuknál tudtam volna megszökni, csak hát nem jött össze. Belöktek oda, aztán beaadtak valamit amitől rendesen elgyengültem és ellenkezni sem tudtam már. Nem tudom meddig kocsikáztunk, ahogy azt sem hova kellett volna vinniük, vagy kinek, de biztos hogy nem oda mentünk, nem ott álltunk meg. Egy lerobbant parkolóház, vagy mi volt az a sötét és nem túl bizalomgerjesztő hely ahol megálltunk. Ott szedtek ki a kocsiból s én ott akartam meglépni, ott ellenkeztem elhurcolóimmal. Sajnos ez lett a vesztem. Miért? Nos... Nem túl finoman bántak velem. Kezdésnek elvertek egy párszor, csak míg volt erőm ellenkezni, aztán meg stratégiát váltottak. Durvább ütések mellett leszaggatták ruhám és mindenfajta finomkodás nélkül rám másztak. Egyszerűen szólva megerőszakoltak engem. Sajnálatos módon észnél voltam, végig, csak már képtelen voltam ellenkezni, védekezni. Mikor aztán végeztek velem csak úgy otthagytak. Biztos azt hitték, hogy majd meghalok. Hát tévedtek, mert nem haltam meg. Távozásuk után jó darabig feküdtem még a földön tulajdon mocskomban s abban amit ők hagytak rajtam maguk után. Egyszer aztán jött egy pillanat mikor meg tudtam mozdulni, mikor lábra tudtam állni, legalábbis annyira, hogy mondhatni kivonszoljam magam az utcára. Sokáig nem jutottam mert az út, vagy jarda, közepén összeestem. Na akkor ott úgy éreztem, hogy nincs tovább, hogy ott fogok meghalni. És igazából nem is bántam volna. Ugyan miért? Hisz a beteg anyámnak is csalódást okoztam, ahogy a legjobb barátomnak is. Nincs miért élnem. Így aztán mikor erős késztetést éreztem arra, hogy szemeim becsukjam nem tétováztam, megtettem.

A földön fekvőt nem is oly sokára egy arra járó autós vette észre, hisz majdnem az út közepén feküdt. Tévesen ugyan, de azt hitte elgázolták majd magára hagyták. Ezért, meg mert amúgyis megtette volna, mentőt hívott majd a rendőrséget is értesítette. Aztán várt és igyekezett a fiún segíteni míg meg nem érkezett a mentő, nyomában a rendőrséggel. A fiút a mentősök ellátták, majd miután lehetett vitték is a kórházba. A kocsist meg a rendőrség hallgatta ki. De mivel nem tudott sokat mondani elengedték és mentek a mentő után.
A kórházban derült csak ki a rendőrség számára is, hogy az úttesten talált fiút nem ütötték el, sokkal inkább alaposan elverték, majd durva módon megbecstelenítették. Ezek után indult valós nyomozás.
De eleinte hiába. Hisz két nap után se találtak semmit. Ekkor bukkant fel egy sebhelyes alak a kórházban akit rögtön elfogtak. Ez az alak volt aki tudott némi információt adni legalább a fiú kilétét illetően. Így eshetett meg, hogy a harmadik nap délelőttjén egy zokogó fiú, kinek nyomában ott volt pár nem várt vendég is, esett be szinte a sérült fiú szobájába.
- Kérlek Hwa nyisd ki a szemed és mondd, hogy minden rendben van. Kérlek kelj fel. Nem hagyhatsz itt engem! Hallod?! - kezei a fekvő kezén voltak - Fel kell kelned és rám mosolyogni. - csak sírt és sírt, mintha soha nem tudná abbahagyni - Nem adhatod fel.
A sérült fiú körüli gépek ekkor egy pillanatra furcsa hangot adtak ki, hogy aztán eredeti állapotukba álljanak vissza. Nem sokra rá jött egy orvos és egy nővérke ellenőrizni a beteg állapotát. Ezután küldték ki a síró fiút és kíséretét. Akiket aztán a vizsgálatok után követtek. Mivel nem volt más akkor ott, a síró fiút tájékoztatták a sérült állapotáról. A síró fiú ájuldozott miközben hallgatta a sérült barátja állapotáról szóló jelentést. Mert igen a sérült a barátja volt. A síró fiú volt aki el tudta mondani az orvosnak, hogy a sérült fiúnak csak egy szülője van s hogy az is a kórházban van. Így történt meg az is, hogy a szülőt is értesíteni kellett a gyermeke állapotáról.
Nagy volt tehát a káosz s ebben a fájdalom is. Ám volt némi meglepetés is, hisz oly fiatalok érkeztek mind a sérült fiúhoz, mind annak szülőjéhez, akikről soha nem gondolt volna senki együttérzést. Eme fiatalok, jobban mondva talán csak kettő, volt aki többször is betért a kórházba.
- Figyelj, rendbe fog jönni. - az egyik ilyen fiatal a sírós fiú mellett volt mikor az a sérült fiút látogatta meg - Állítólag ha beszélsz hozzá hallani fogja. Ha tw beszélsz neki biztos fel fog ébredni.
- De mi lesz ha nem? - a sírós fiú ezúttal is csak könnyezett.
- Ilyenre ne gondolj szivi. Csak beszélj ahogy eddig. Jó? - a sírós fiú csak bólintott még.
Eltelt egy hét azóta az ominózus este óta mikor a sérültet megtalálták. A sérült arcán már nem volt lélegeztető maszk hisz a fiú légzése rendeződni látszott. A síró fiú ismét ott volt a sérült ágya mellett és fogta annak kezét.

Az ébredés nyomasztóbb volt mint az mikor sikerült a szabad lebegőre vonszolnom magam. S hogy hol vagyok? Egy kórházban. Biztos, hisz a fertőtlenítő szaga bántja az orrom. Szemeim csak a sokadik pislogásra sikerült rendesen kinyitnom. Ekkor pillantottam meg kedves és egyetlen barátom magam mellett. Ágyamra borulva aludt miközben kezem fogta. Sikerült őt felébresztenem, és úgy hogy éppen csak megszorítottam a kezét. Ő egyből felkapta a fejét, aztán felsikoltott, majd félve megölelt engem.
- Annyira nagyon féltem, hogy nem ébredsz fel. - könnyeit törölgetve vált el tőlem lassan - De igaza volt Mingi-nek, hogy ha beszélek hozzád hallod majd és felébredsz. - feldolgozni se nagyon tudtam ezt a csepp infót, kedves barátom már pattant is és ment hogy szóljon az orvosnak, hogy értesítse ébrenlétemről.
Az orvos jött is nemsokára. Ő volt aki mondta mi mindent vizsgáltak, mi bajom esett. Hát tudtam én is, csak nem tudtam és nem is akartam elmondani a részleteket. Ekkor tudtam meg azt is, hogy egy teljes hétig voltam kiütve, s azt is, hogy nagy szerencsém volt hogy aki rámtalált nem hagyott sorsomra. Emellett megvizsgált engem. Mikorra végzett a rendőrség is megjelent. Miután az orvos távozott el kellett nekik mondanom mindent amire csak emlékeztem. Szerencsére Yeosang nem volt bent, nem engedték neki, és nem hallott semmit amit a rendőrség tudomására hoztam. Nem akartam, hogy tudja, nem akartam, hogy neki is fájjon, ahogy azt sem akartam, hogy sajnáljon engem.
A rendőrség távozása után aztán Yeosang visszajött. Fura volt kissé viselkedése, de ott volt.
- Rendben leszek Yeosang. - kezem fogta ismét és nagyon úgy tűnt sírni fog - Köszönöm, hogy itt voltál végig és azt is, hogy itt vagy most is. - és már folytak is könnyei - Na, ne sírj, nem haltam meg.
- De majdnem... - törölte szemeit.
- Ez az, csak majdnem. - biztos csak a gyógyszerek miatt, de nem érzek semmit - Na de mondd, hogyhogy te hallgattál Mingi-re? - hirtelen piros lett arca.
- Hát csak.. csak nem mondott butaságot, meg az orvos is mondta és hittem neki.
- Ez a Mingi ugyanaz mint akit mi ismerünk? - még pirosabb lett és csak bólintott - Megszállta valami vagy mi? Az a majom sose lenne ilyen kedves, max csak akkor ha hátsó szándékok vezérlik. - kicsit felsóhajtottam - Mondd Yeosang mivel zsarolt meg téged?
- Nem zsarolt meg. - nem mert rám nézni.
- Akkor nem értem mi van. Ő nem képes önszántából kedves lenni, főleg nem velünk.
- De ő más. - kezem fogta még, azt piszkálgatta - Mikor első nap nem jöttél még csak kötözködött, de másnap már nem. Aztán utána se jöttél és hiába kerestelek nem voltál sehol, mikor sírtam nem bántott csak otthagyott aztán meg azzal jött oda hogy tudja hol vagy. - elengedte kezem, hogy szemeit törölje, én meg igyekeztem hinni neki - Ő azt hiszem igazából tud kedves is lenni.
- Csak azt ne mondd, hogy beleestél tényleg. - akkor döbbentem le igazán mikor bólintott s a szemeimbe nézett.
- Tudod, hogy eddig is hogy éreztem. Én csak.. Én.. Ő is itt volt velem mindig.
- Is?
- San...
- Mi? - egyből szavába vágtam.
- Igen. - láthatóan nyelt egyet s újra szemeit törölte - Ő volt igazából aki kiharcolta, hogy bent lehessek veled végig. - végszóra kopogott is valaki az ajtón ami aztán nyílt is ki és egy láthatóan feszengő Mingi jött be a szobába.
- Hoztam inni. - mondta a szokott modorában, amire emlékeztem s amire számítottam is, ám tekintetében nem azt láttam mint máskor. Most inkább egy kis aggódást véltem látni. Az már kész sokként ért, hogy Yeosang-hoz érve homlokon csókolta a fiút, aztán kezébe adta az innivalót. - Kimegyek. Jó? - barátom bólintott mire az érkező máris távozott.