Az első pár pillanatban meg se tudtam szólalni, mikor aztán igen, mikor akartam Yeosang megelőzött.
- Tudom mit gondolsz, és nekem is furcsa, de szeretnék hinni neki.
- Te már hiszel neki. - bele kell törődnöm. Legalább az én szerencsétlenségem elhozta neki a boldogságát. - De ha egyszer is megbánt letépem a micsodáját és a kezébe adom.
- Tudod, az a vicces, hogy olyan mintha félne hozzám érni. - egy picit elpirult - De inkább hagyjuk is. Inkább beszéljünk másról.
- Jó. - sóhajtottam, aztán eszembe jutott hogy mi van ha az anyám is tud arról, hogy mi van velem - Mondd csak Yeosang, az anyukám, ő rendben van ugye?
- Igen. - hirtelen más lett - Rosszul lett mikor megtudta mi történt. Talán jobb lett volna nem szólni neki, lehet ezt gondolod, de az orvos úgy gondolta mivel ő az egyetlen közeli rokon akit értesíthetnek meg kellett hogy tudja.
- Látnom kell őt. - persze mozdulni se bírtam szinte máris olyan fájdalom hasított belém, hogy azt hittem ott csinálok magam alá. De miért? Hisz ha igaz akkor egy hétig voltam kiütve. Miért nem gyógyulok akkor jobban?
- Pihenned kell még Hwa. - igazat kellett adnom neki.
Nos, míg ő ott volt hol beszélgettünk, hol meg bömböltem és ő vigasztalt. Nagyon nem voltam egyben. Aztán eljött az ideje, hogy Yeosang menjen. Lejárt a látogatási idő. Na hát, én ezután vettem fejembe, hogy ha beledöglöm is, de meglátogatom az anyámat. Csak hát nem ment az olyan könnyen mint szerettem volna. Beletelt szerintem egy félórába is mire függőlegesbe szenvedtem magam. Aztán már csak elindulni kellett. Khm.. Ez is nem kis időbe telt. De sikerült. Így aztán elindultam, hogy meglátogassam az anyám. Volt olyan mákom, hogy szerencsésen és viszonylag észrevétlen elértem arra az emeletre ahol volt. Sajnos ismerem a kórházat, de ez nem lényeg. Ami viszont az, hogy hiába értem el az emeletet, hiába másztam el a szobáig melyben anyám volt, nem voltam képes benyitni, így aztán be sem mentem hozzá. Ott estem össze a folyosón, ott zendítettem rá újra s ott vettek észre, ahol aztán benyugtatóztak, végül visszavittek szobámba. A nyugtatók hatására sikerült elaludnom. De nem lett jobb. Álmomban újra éltem amit velem tettek, újra éreztem mindent. Borzalmas volt s ez még enyhe kifejezés volt. Emiatt lehetett az, hogy reggel úgy ébredtem mint akit nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Totál leizzadtam. Persze jött orvos, jött nővérke is meg valami ápoló is aki végül a vizsgálatok után lefürdetett engem. Hadakoztam vele is, ezért aztán újra kaptam nyugtatót és egy ígéretet arra, hogy majd meglátogat egy pszihomókus. Nem akartam, de csak jött. De hiába mert nem nagyon beszéltem vele. Nos, nem hazudok ha azt mondom, hogy az agyturkász nem adta fel. De én sem. Akármikor jött ugyanaz fogadta. Egyedül Yeosang volt akinek igyekeztem elmondani mi történt, de neki se tudtam mindent, mert folyton elsírtam magam.
Jó két héttel később az orvos közölte, hogy elég jól vagyok ahhoz, hogy hazaengedhessen. Hát én nem haza indultam hanem egyből anyámhoz. Ezúttal be tudtam nyitni a szobába, de a szoba üres volt. Nem értettem mi van, ezért a legközelebbi nővérkét elkapva, már-már hisztérikusan kértem mondja el hol van a szobából a beteg aki ott feküdt. Szerencsétlen nő nem tudott mit mondani, de egy másik tudott. Ő mondta el, hogy a beteg az éjjel elhunyt. Abban a pillanatban szédültem meg, majd üvöltöttem fel, végül rogytam térdre. Yeosang ott volt, segíteni akart ahogy más is, csak én nem hagytam. Akkor merevedtem meg mikor elütöttem Yeosang segítő kezeit, sőt, el is löktem őt magát is. Rémülten néztem rá, majd hátráltam mikor azt találta mondani, hogy semmi baj s meg is akart ölelni. Hirtelen ugrottam fel, hogy aztán ugyanolyan gyorsasággal fussak el onnan. Senki ne kérdezze honnan volt annyi energiám, de volt. Futottam el onnan, ki a épületből, ki a szabadba, el jó messze onnan. Azt hittem ha ezt teszem a fájdalom majd elmúlik. De nem múlt, sokkal inkább erősödött. Mehettem volna a világ végéig akkor sem szűnt volna meg.
Végül aztán, hogy hogyan nem tudom, otthon kötöttem ki. Egy darabig sírtam, mintha soha nem tudnának elfogyni könnyeim, aztán meg csak magamba roskadva ültem a földön, előre hátra dülöngélve miközben anyámmal közös képünket öleltem, szorítottam magamhoz, végül csak feküdtem a földön, hangtalan sírva. Nem vágytam másra, csak hogy újra anyám ölelésébe bújhassak, hogy azt mondja minden rendben van. Tudtam nem lehet már soha többé, de én mégis reméltem.
- Ne szarozz már annyit, törd be és kész.
- De mi van ha mégse itt van?
- Mi van ha, mi van ha.. Húzz onnét te görcs.
Ezután hangos puffanások, majd reccsenések, végül a szerencsétlen nyílászáró megadta magát és az azt ostromló és társai bejutottak a házba. A házba ahol nem kellett sokat keresgélniük, hogy rátaláljanak a keresett személyre.
- Fiúk! Itt van!
- Végre.
- Majd én viszem, ti értesítsétek a bőgőmasinát.
- Csak azért nem verem be a pofád mert... mert még nem.
A fiút vitte az ajtó törő, míg a többiek intézkedtek. A fiút elvitték egy helyre, egy másik házba, egy teljesen más környékre.
Teltek a percek, órák és a fiú még mindig aludt. De hisz érthető volt, az orvos is megmondta aki kiment megvizsgálni őt. A fiú kapott lázcsillapítót, hisz láza volt, meg pár dolgot felírt az orvos, mielőtt távozott volna, amit ki kell számára váltani. Ezután lett viszonylag csend abban a házban. Csak egy Fiú ismétlődő szipogását lehetett csupán hallani.
Furcsa, de nem a padlón ébredtem, sőt, nem is a saját szobámban ébredtem. Felülve sem jöttem rá, hogy hol lehetek. Nem éreztem túl fényesen magam, de mégis kitakartam magam és felkeltem az ágyról. Majdnem összeestem, de szerencsére csak majdnem, még időben meg tudtam kapaszkodni az ágy melletti kisszekrényben. Az ablakhoz akartam jutni, megjegyzem sikerült, és azon kinézve akartam legalább tudni merre vagyok. Hát nem lettem okosabb. Akkor nem. Ám az ablak melletti asztalon volt egy bekeretezett nagy kép egy társaságról mely szabály szerűen sokkolt. S miért? Megmondom. Mingi és a bandája volt rajta. Már csak az volt a kérdés melyikőlyük házában vagyok, meg hogy mi a fenéért is vagyok én pont ott. Erre választ nem kaptam, legalábbis nem azonnal.
Éppen csak kezeimbe fogtam a képet mikor az ajtó kinyílt és én oda is néztem. Hát pont nem az volt ott akire gondoltam volna.
- Te? - s a kép ahogy volt ki is esett kezemből, ő meg odadietett és távolabb húzott a széttört képtől. Csak néztem rá ahogy ő énrám, és míg nekem eleredtek könnyeim addig ő letörölte azokat.