Vacsoránál Liamhez mentem, a kíváncsiságom győzött. Nem bírtam tovább a tudatlanságommal. Már mindenki csapdája elsült, csak a miénk nem. Erről akartam érdeklődni.
-Liam van egy perced?-álltam a fiú mellé. Kérdésemre felkapta a fejét, majd elvigyorodott.
-Miről lenne szó?
-A csínyünkről.
-Mi van vele?
-Mikor fog elsülni?
-Most vacsi után.
-Eddig miért nem kelt életre?
-Idővarázzsal beállítottam, hogy mikor lépjen életbe.
-Ohh...köszi, ennyit akartam.
-Nem ülsz ide hozzánk?-mutatott körül a felsőbbéveseken.
-Köszi, de most visszamegyek Daniellhez!-intettem egyet, és korgó gyomrom hálát adott, hogy végre az étkezés mellett döntöttem. Az ebédet kihagytam, azóta egy falatot sem ettem. A hasam ezt nem igazán díjazta, így mikor az első falat megérkezett, kellemes érzés töltötte el.
A históriákhoz híven az asztalon mindeféle jó található volt. Arany evőeszközök, falánkságok, ételek és italok minden mennyiségben. Minden vacsora előtt Meggalagony igazgatónő tartott beszédet.
-Kedves Gyerekek! Remélem jól telt az első napotok itt, a Roxfortban! A kollégáim elégedettek az új diákokkal! Gondolom már nagyon éhesek vagyok, jó étvágyat!-mindenki, mint az éheztetett farkas, úgy vettete rá magát az ételre. Én sem voltam különb. Vettem csirkét vagy pulykát, igazából fogalmam sincs mit, de szárnya volt, az biztos, pityókát, sült tököt és még sok mindent. Hasam nagy örömmel fogadott minden odalátogató falatot.
Ugyan kedves volt Liam-től, hogy felajánlotta, hogy csatlakozzam hozzájuk, de talán nem ártana a saját korosztályommal is barátkozni.
A vacsora izgatott rettegéssel telt el. Izgultam és rettegtem is a reakcióktól.  Sokan még nem találkozhattak mumussal, ezért számukra igenis ijesztő lehet, de a felsőbb éveseknek, aki már megismerkedtek vele, nem. Vacsora után nem tudtam, hogy hova is kéne menjek. Sokan visszamentek a klubhelységbe, de ők nem tudtak a heccről. Úgy döntöttem, hogy itt maradok az ebédlőben, csak előtte kiderítem a jelszavunkat.
-Daniell!
-Hm?-fordult felém barátocskám.
-Esetleg meg tudnád mondani, hogy mi is a jelszavunk?
-Elfelejtetted? Már az első napon?-annyira nevetni kezdett, hogy a hasát fogta tőle, de lehet csak azért, mert túl sokat evett. Hogy is szól a mondás: „addig nem igazi a barátság, amíg a másik szerencsétlenségén nem nevetünk”-na jó, biztos nem így, de nagyjából ez a lényeg. Azért bevallom, hogy kicsikét tényleg vicces. „Addig nem igazi a barátság, amíg a másik szerencsétlenségén közösen nem nevettek”?-ez meg úgy hangzik, mintha gonoszak lennénk.
Nagyokat pislogtam, mikor egy kéz suhant el a szemem előtt többször is.
-Szóval, megjegyezted a jelszót?-hallottam Daniell hangját.
-Mi?? Mikor mondtad? Nem figyeltem, bocsi!
-Azt láttam. És még nem mondtam el.
-Bocsi, egy kicsit elbambultam.
-Szóval a jelszó: immobilus invencatem.
-Tényleg!
-Hogy tudsz annyi varázst, ha még a jelszót is képtelen vagy megjegyezni?-nevetett fel, mire vele együtt nevettem. Némi igazság volt a szavaiban.
Ezután a nagy ajtóhoz rohantam, s onnan a mardekár folyosójához. Mint a múltkor, most is megbabonázva figyeltem az alagsort. A képeken nem állt meg az élet, tették a szokásos dolgokat.
Még egyszer elnézést akartam kérni, amiért felébresztettem azt a kedves hölgyet és a férjét, ezért megkerestem őket. A hölgy most egy varázslatos zöld ruhában volt. A szoknyája tele volt fodrokkal, csipkével. Roppant elegáns volt. A múltkor csak egy hálóinget viselt kiengedett hajjal, amelyet most egy csodálatos kontyba fogott a feje tetején, oldalt néhány lokni lógott le, ezzel keretezve és kiemelve a nő kerek arcát. A férje is egy hasonló színű öltönyt viselt. Ő egy fotelben foglalt helyet kezében egy aktuálisnak nem mondható újsággal.
-Jónapot!-szólaltam meg halkan a kép mellett, nehogy megijesszem a párt. Sajnos ez nem jött össze, mert az úr így is megugrott ijedtében. A felesége kuncogva üdvözölt engem.-Csak elnézést akartam kérni, hogy s múltkor felébresztettem önöket.
-Ugyan drágám, semmi baj.-bazsajgott a hölgy.
-Még hogy nem baj!-horkant fel az idős varázsló.
-Friedrich!-szólt rá felesége-Ne foglalkozz vele, ez a vén róka mindig is modortalan volt. És mi járatban kedveském?
-Most következik a csínyünk, és szeretném meglesni.
-Nagyon izgalmasnak hangzik. Sok szerencsét hozzá!
-Köszönöm szépen! Viszlát!-emlékeztem, hogy hova szereltük fel a riasztókat, bár a sikolyokból könnyen ki lehetett következtni, hogy hol vannak. Elbújtam a folyosón egy szekrény mögé, hogy kileshessem a szörnyeket. Egy fiatalabb diák haladt el a riaszó előtt, erre egy kentaur jelent meg. A lány annyira megijedt, hogy sírni kezdett. Odarohant hozzá egy fiú, mire a mumus átalakult. Nem láthattam mivé, mert elhangzott a Commiculus bűbáj, amire a riasztó kis időre leállt. Szegény lány még mindig pityergett, mire a fiú mérgesen átkarolta vigasztalásképpen.
-Ki az, aki ilyet tervez? Ez nem vicces! Halljátok?!! Nem vicces!-kiabálta a fiú, mintha bárki is hallaná közölünk. Miután a lány megnyugodott, elengedte őt. Mérgesen körbepillantott, s ekkor ismertem fel benne Wyatt-et. Szörnyen zaklatottnak tűnt, ezért távozni akartam mielőtt a haragja engem találna el. Így is elég szörnyen érzetem magam, elvégre is ez az én ötletem volt. Miattam sírt az a lány, miattam kelt ki magából Wyatt.  De igaza van, ez már túl ment egy enyhe kis viccen. Nem volt vicces. Egyáltalán nem.
A lány gyorsan elszaladt mielőtt a riasztó újra beindult volna. Én is távozni készültem, csak az utamat állták. Egy fekete sportcipő nézett velem farkasszemet. Jobbnak láttam azzal szemezni, mint a gazdájával, aki minden bizonnyal el fog hordani mindennek, ami a világon van. Meg is érdemlem.
Feltekintve a dühös Wyatt fogadott. Arcán látszott a döbbenet, ahogy felismert. Nem szólt semmit, ahogy én sem. A feszültséget vágni tudtam volna, annyira megállt a levegő közöttünk. Láttam a szemén, hogy haragszik, hogy jogosan haragszik.
-Sajnálom.-törtem meg a maró csendet.
-Ugye benne voltál?
-Igen....Sajnálom, tudom, hogy nem sokat ér. Az én hibám az egész. Az én ötletem volt a mumus.
-De miért pont a mumus? Ha még nem is valódi a lény, a félelmük az! Hogy gondoltad? Egy csomó gólya van-utálom ezt a kifejezést-ők nem ismerik az ellenbűbájt! Daisy több eszed is lehett volna!-hátat fordított és elment. Nem akartam tiltakozni, mert igaza volt. Én is elhagytam az alagsort, majd a Hollóhát torony felé vettem az irányt. A csupa szürke álváltott vörösbe, majd kékbe. Nekem meg egy dolog járt a fejemben. Daniell mit is mondott, hogy mi a jelszó?