* jelen *

Semmire nem odafigyelve rohantam, sprinteltem, ahogy csak tudtam.

Az órára pillantva rájöttem, már jóval elhaladták a számlapon lévő mutatók az éjfélt, de én mégis sebesen száguldottam a dombhoz.

Tudtam, várni fogsz rám.

Tudtam, ott leszel.

Sejtelmem sincs, hogy tévedhettem ekkorát, Jisung.

Amint odaértem az emelkedő aljához, valami kellemetlen érzés szállt meg.

Sajogtak szerveim, még a tüdőmet is kiköptem - úgy éreztem, ott fogok légszomjban megpusztulni.

De minden problémát félre téve másztam meg azt a kis távot, árkon-bokron keresztül kerestelek, hol a fenébe lehetsz - csak te lebegtél szemem előtt.

De nem voltál ott; nem voltál sehol.

Éppen ezért, telefonomat elővéve kezdtelek el csörgetni, melynek néhány perc múlva meg is lett az eredménye.

Az egyik bokor aljában volt eldobva készüléked; összetaposva, sárosan, vérrel borítva.

Mellette volt a táskád szétszakítva, szétszabdalva, szétcincálva.

Fogalmam sem volt, mégis mi történhetett veled, de elöntött a jeges, gyomorszorító pánik.

Ezért kezdtem újra bejárni az egész területet; ezért indultam el a vízesés felé.

Remegő térdekkel futottam, reménykedve benne, hogy minél előbb megtalállak, és végre eltűnhetünk innen - de ez nem történt meg.

Sosem fogom elfelejteni, amit ott láttam, Jisung.

Háttal feküdtél a földön véresen, eszméletlenül, karkötődet szorongattad kezedben.

Sírva, üvöltve rogytam le melléd.

Térdre hullva, reszkető kezeim közé vettem élettelen testedet, nyakadba hajolva, öntudatlanul kezdtem el zokogni a mellkasomat szétszakító, kettétörő fájdalomtól.

Arcodba lógó, gesztenye hajadat kezdtem sebesen kisöpörni, végig futtattam ujjaimat hibátlan, mégis felkaristolt bőrödön, remegve húztam végig ajkadon ujjbegyeimet.

Különböző, cipőnyomokra hajazó foltok éktelenkedtek arcodon, kezeid vörös folyadékban úszva feküdtek, ahogy markodban szorítottad a karperecet.

Kezeim között tartva ringattam karcsú tested, abban reménykedve, hogy ez csak egy álom, és mindjárt felébredsz - az egész csak egy rossz, kibaszott vicc.

De nem történt ilyen; nem történt semmi.

Oldalra pillantva láttam meg melletted a fekete rózsafüzért, mely tudatta velem, mégis kik tették ezt veled.

Kik tettek tönkre téged.

Kik tettek tönkre minket.

Kik tettek tönkre mindent.

Ott, abban a pillanatban semmisültem meg, amikor rájöttem, soha többé nem láthatom apró mosolyodat, soha többé nem kóstolhatom mézédes ajkad, soha többé nem mondhatom el, mennyire szeretlek.

Ott, az éj leple alatt, másodperceken belül omlott össze minden, ami valaha számított.

Még az ég is megsiratta keserves, csúf véget ért szerelmünket.

Ezer, meg ezer könnycsepp hullott le arccsontomról; ezer meg ezer vízcsepp mosta le rólad az idők mocskát.

Torkom szakadtából ordítva, kiabálva, sikítva szidtam mindent és mindenkit, aki ezt okozta.

Okoltam a szüleidet, okoltam a szüleimet, okoltam a fiúkat.

Okoltam az egyházat, okoltam a papokat, okoltam a felekezetet, okoltam Istent.

Okoltam a világot, okoltam az univerzumot, okoltam én mindenkit, akit csak tudtam; de legfőképpen magamat.

Hisz én voltam az, aki megváltót akart játszani, én voltam az, aki kirángatott a megszokott körforgásból.

Ha én nem lettem volna, nem tudtam volna semmit sem tönkretenni.

Nélkülem életben maradtál volna, Jisung.

Én voltam a hibás.

Hiába kiabáltam, hiába sikítottam; senki nem hallotta meg szavaimat.

Soha, senki nem hallotta meg kínkeserves hangunkat.

Hisz mindketten jelentéktelenek voltunk.

Mint két porszem a galaxisban.

Vége

hello, guys
ez is megtörtént
remélem tetszett, a kövi posztban lesz ilyen elköszönő dolog (:
szeretlek titeket