Szinte minden szabadidőmet veled töltöttem.

Amikor velem voltál, minden rendben volt, minden rosszat elfeledtettél velem; csak te jártál gondolataim között.

Egyre közelebb kerültünk, rövid idő alatt is egy igen erős, megfoghatatlan kötelék alakult ki kettőnk között.

Még az időközben felfedezett, kedvenc vízesésedhez is elvittél, ahova kövekkel véstük bele neveinket.

Kuncogva, nevetve másztuk meg az ottani dombot, miközben arról beszéltél, mennyire örülsz neki, hogy Isten így összehozott minket - reménykedsz benne, hogy minden rendben lesz kettőnk között.

Kisujjesküvel ígértük meg a másiknak, hogy örökké kitartunk egymás mellett, örökké szeretni fogjuk egymást.

Ahogy leültünk a dombtetőre, rögtön ölembe hajtottad a fejed, majd elkezdted ecsetelni azt, milyen csodás éveket töltöttél előző lakhelyeden, mennyire nem akartál eljönni onnan - mennyire hiányzik minden, amit ott hagytál; mennyire hiányzik a régi életed.

Rákérdeztem, miért is költöztetek el, de te csak halványan megráztad fejed és elterelted a témát.

Meg akartam tudni, mégis miket rejtegetsz előlem.

De túl nyugodtan, túl boldogan figyelted az alattunk elterülő várost, ahogy ujjaimmal hajad lágy cirógatásába kezdtem - nem tettem fel kérdéseimet.

Túl csodás volt az a néhány óra, amit ott eltöltöttünk, így nem akartam tönkre tenni a pillanat varázsát.

Hazaérve megint összefutottam a barátaimmal, akiket már te is ismertél.

Persze nem piálva találkoztál velük - azt még mindig nem tudtad elviselni -, hanem akkor, amikor nálunk voltak vagy a focipályán játszottunk stresszlevezetés gyanánt.

Te sosem álltál be, csak a lelátón ülve figyeltél minket.
Hiába voltál több tíz méterre tőlem, mégis úgy éreztem, azokban a percekben te álltál hozzám a legközelebb.

Különös volt, amikor először elkéredzkedtél apádtól, hogy találkozhass velük.

Vagy hatezerszer kellett elmondania szüleimnek és nekem is, hogy ők nem egy piás, idióta, huligán banda, hanem rendes, korukhoz méltóan viselkedő társaság - könnyű volt beadni, hisz mindenki ezt hitte rólunk.

Órákon keresztül kellett győzködni - kelletlenül, de végül belement.

Mégis egy feltételt szabott - éjfélre otthon kell lenned; különben kapni fogsz.

Amikor ezt kijelentette, riadtan pillantottál rám, majd újra elismételted a kérést, kizárólag nekem célozva - de sokkal inkább tűnt ez parancsnak, mint egyszerű kijelentésnek.

Tudod, már anyuék is furcsának találták ezt a túlzott védelmet, amit szülőd tanúsított feléd, de ráfogták arra, hogy nem akarja azt, hogy rossz társaságba keveredj - elhitték, amit mondott; rettentően naivak voltak.

Az a mondat még mai napig fülemben cseng, Jisung.

Szerintem sosem fogom elfelejteni.

Hello-hello.
Hogy tetszik eddig a sztori?
Milyennek találjátok?