Amint beléptem hozzátok, valami kísérteties érzés futott végig gerincemen.

Szinte szörnyülködve pillantottam végig lakásotokon, amely olyan jellegtelen volt, mintha ingatlanügynökök lettetek volna, akiknek egy szépen berendezett házat kellett éppen eladnia.

Egyedül a keresztek, különböző színű rózsafüzérek, bibliai képeket ábrázoló festmények, vallásos könyvek árulkodtak arról, hogy itt valóban lakik valaki - legszívesebben kifutottam volna a házból, amint megláttam ezeket.

De nem tettem, hisz ahogy mosolyogva néztél rám, elmúlt minden ilyesfajta gondolatom és ugyanolyan arckifejezéssel öleltelek meg, ahogy engem üdvözöltél.

Gyermekien bújtam bele nyakadba, ahogy újra megéreztem illatodat, szinte el sem akartalak engedni.

Már akkor tudtam, hogy nem hétköznapi ember vagy, Han Jisung.

Édesapáddal csak kezet fogva váltottunk néhány szót, majd az asztalhoz ülve megkezdődött a tegnapi ebéd folytatása.

Még mindig volt benned valami megmagyarázhatatlan merevség, de mivel sokkal felszabadultabb voltál, mint ezelőtt, félre téve aggodalmamat próbáltam meg élvezni az étkezést.

Mikor végeztünk, felmentünk a hálódba, ami szinte teljes másolata volt a többi szobának.

Fehér falak, krémszínű bútorok, semmi közös kép, semmi dísz, semmi személyiség - egyedül egy számítógép és a telefonod.

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt az ütött-kopott Bibliát asztalodon, ami úgy nézett ki, mintha az egész város azt olvasta volna - már legalább ezerszer.

Miközben tekintetemet körbejárattam a helyiségen, mosolyogva figyeltem szemem sarkából, ahogy végigmérsz.

Amikor észrevetted, hogy rajta kaptalak, szégyenlősen hajtottad le a fejedet, és kezdtél el hebegni-habogni.

Én csak nevetve állítottalak le és biztosítottalak arról, semmi baj nincs azzal, amit tettél - nem bűn az, hogy valakit megnézel.

Te csak idegesen ráztad meg a fejed, ahogy ujjaidat kezdted tördelni, majd a semmiből megkérdezted, mégis milyen embernek tartalak.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel a kérdéssel, így őszintén feleltem a kérdésre.

Azt mondtam, hogy egy csodálatos srác vagy, akit szívesen megismernék, és örülnék neki, ha a barátaim közé tartoznál - vagy valaki másommá avanzsálódnál az idők folyamán.

Mintha nem erre a válaszra számítottál volna tátottad el szádat.
Legnagyobb meglepetésemre csak vigyorogva öleltél meg és kértél arra, hogy holnap együtt menjünk templomba.

Csodálkoztam rajta, hogy hétköznap is el akarsz oda menni - hisz én még hétvégén se akartam betenni lábamat az épületbe.

Már majdnem nemet is mondtam az ajánlatra, mikor eszembe jutott, ez mennyire jó lehetőség arra, hogy elkezdjem kutatásomat - így beleegyeztem.

Ezután az iskoláról, a baráti körömről, a családomról és a vallásról kezdtünk el beszélgetni.

Leheveredtünk az ágyadra, és csak egymás szemeibe nézve folytattuk a diskurálást, órákon keresztül.

Már akkor tudtam, hogy bízhatok benned, így rengeteg dolgot elmondtam neked.

Te mindenféle előítélet nélkül hallgattál végig, megértetted az álláspontomat, biztosítottál arról, hogy nem csak egyfajta érzés létezik a világon, és nem baj, ha valaki bizonytalan, vagy esetleg utálja azt, ami rá van kényszerítve.

Még azt is mondtad nekem, hogy becsülendő dolog az, hogy ennyire meg akarok felelni a szüleimnek - már akkor tudtam, hogy igaz volt, amit néhány órával ezelőtt mondtam.

Csodálatos voltál, Jisung.

Amint elköszöntünk tőletek, újra aggódni kezdtem - mosolyod rögtön lekonyult, szemeid riadtan csillogtak, amint szinte kétségbeesetten kiáltottak segítségért.

Összeomolva indultam haza, amint szüleim arról beszéltek, milyen aranyos és visszahúzódó vagy, férfi rokonod pedig milyen udvarias és lehengerlő.

Nem tudtam mit kezdeni ezekkel az információkkal, így csak helyeseltem - úgy, ahogy mindig is tettem.

De belül tudtam, szinte semmit nem tudunk rólatok.

Bárcsak ne lett volna igazam.