Furcsálltam, hogy szinte egész ebédnél meg sem szólaltál - egyedül az étkezés előtti imánál beszéltél.

Annyira elevennek tűntél kint, most meg úgy viselkedtél, mint egy robot, mely lemerült és nem cseréltek benne elemet.

Udvariasan válaszoltál a szüleim által feltett kérdésekre - ekkor tudtam meg például, hogy most költöztetek ide néhány hete, idősebb vagyok nálad, és valamilyen katolikus gimibe jársz -, mégis, magadtól egy mondatot nem mondtál volna.

Veled szemben helyezkedtem el, mégse pillantottál rám - egyszer sem.

Folyamatosan leszegted fejed, mintha annyira kifinomult lenne az abrosz mintázata.

Mikor végeztünk az étkezéssel, rögtön mellém ugrottál - miközben a tányérokat kezdtem összeszedni -, szinte könyörögtél, hadd segíthess.

Anya rám akarta bízni a dolgot - házigazda lévén -, de apukád lágyan leintette, miközben szinte utasított arra, hogy mellém szegődj.

Remegő kezekkel fogtad meg a poharakat, bizonytalan léptekkel indultál meg - az igazat bevallva rettegtem tőle, hogy összeesel a szobában.

Amint kiértünk a konyhába, hirtelen támaszkodtál meg a mosogató szélében, zihálva vetted a levegőt, könnyeiddel küszködve próbáltál talpon maradni.

Kezemet akaratlanul is hátadra simítottam, és apró hülyeségeket kezdtem mondani, ahogy próbáltalak lenyugtatni.

Sosem tapasztaltam még ilyesfajta érzelmet, amikor zsepit adva megláttam vörös, felpuffadt szemeidet.

Kérdés nélkül rángattalak el a mosdóba, ahol megmostam arcodat, majd egy kis korrektort kentem arcod pirosabb részeire - hogy el tudjam takarni sírásod nyomát.

Te csak hagytad, hogy rendbe tegyelek - semmi ellenvetésed nem volt.

De amint csuklódnál fogva húztalak volna magam után, ingerülten kaptad el kezedet és viharzottál ki a helyiségből.

Utána - mintha mi se történt volna -, folytattad  tovább a mosogatást.

Én csak sóhajtva törölgettem el a tányérokat, miközben megállás nélkül kattogott agyam, az előbbi jeleneten.

- Köszönöm - szólaltál meg halkan egy idő után, ahogy az utolsó poharat raktad helyére, mire tágra nyílt szemekkel néztem rád.

Ez volt az első szó, amit órák óta kiejtettél ajkadon, így - belül ujjongva - megsimítottam arcodat, majd visszatértem tevékenységemhez.

Úgy mosolyogtam mint egy idióta, hisz úgy gondoltam, sikerült megtörnöm a köztünk lévő, hirtelen kialakult kínos csendet.

Azt hittem, sikerült megtörnöm a jeget.

De akkor még nem jöttem rá, hogy csak a jéghegy csúcsát kapargattam - és azt se túl nagy sikerrel, ahogy kiderült.